Kedden beszámol a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) elnöksége előtt a magyar válogatott német szövetségi kapitánya, Bernd Storck. Idén júniusban ez a testület arról biztosította az andorrai kudarc után, megérdemel még egy esélyt. Tavaly júniusban pedig még nemzeti hős volt. azóta nagyot fordult a világ.
A szakember 2015 márciusában jött Magyarországra, nem szövetségi kapitánynak, sportigazgatónak. Az ideiglenes kapitány Dárdai Pál volt akkor, aki már sejtette, a berlini vezetőedzői munkája és a kapitányság nem lesz összeegyeztethető. Storckban megbízott, ő volt a Hertha erőnlétéért felelős tréner, amikor Dárdai még futballozott, vagy 15 éve. Korosztályos csapatokkal foglalkozott utána a világban (Kazahsztán, Olympiakosz), jó választásnak látszott, hogy egy komoly programot végrehajtson. Kapitánynak Trapattonit gondolta Szabiccsal.
Mert időközben készült egy átfogó utánpótlás-nevelési koncepció, ami 21 ország sajátosságait vegyítette, és ötvözte a magyar valósággal. Ebben a 21 országban benne volt Izland és Wales éppúgy, mint az Egyesült Államok. Természetesen Svájc vagy Németország is, hiszen Dárdai a Hertha 15 éveseivel foglalkozott edzőként, átadta a tudását, az összes megfigyelését, mit kell figyelni a kiválasztáskor, hogyan kell felépíteni egy játékost, bár nyilván a németek más sztenderdeket követnek a populáció nagysága miatt. A profilok viszont, a keresett tulajdonságok ugyanazok. Lőw Zsolt, Szabics Imre és Fehér Csaba is hozzátette a légióskodása alatt szerzett meglátásait.
Udvariasan megköszönte Kiss Baranyi Sándor kutató és összegző munkáját. A hosszan tervezett és írásba foglalt programról nem derült ki, hogy jó vagy rossz. Storck saját útjának ellenben túl sok nyoma sincs.
2015 áprilisában Telkiben zajlott a fiatalok kiválasztása – ők már átjutottak a legfontosabb területi rostákon –, azt is le akarta állítani Storck, de végül a főtitkár határozott fellépése miatt nem tette, ha már odasereglettek az ország különböző pontjairól a tehetségesnek mondott gyerekek.
Kovács Ferenc, a Videotonnal 1985-ben UEFA-kupa-döntőt játszó Videoton edzője elnöke volt annak a bizottságnak, amelyik ezt a koncepciót gondozta és kidolgozta. Ő panaszkodott először, hogy a terveket lesöpörték.
Hogy mi van helyette, arról remélhetőleg az elnökség tagjai feltesznek pár kérdést Storcknak. Mert hozzánk nem jutott el olyan információ, hogy írásos anyaggal pótolta volna ezt a munkát, amiről Dárdai azt mondta: ha konzekvensen végrehajtják, akkor nyolc-tíz év múlva lesz magyar futball.
A koncepció egyik példánya eljutott hozzánk is. Nem kell ördöngösségre gondolni, egyszerűen csak össze volt szedve, hogy mit kell tudnia egy 10 évesnek vagy egy 13 évesnek, a kötelező labdaérintések számát is rögzítette egyúttal. Hogy egy posztnál milyen alapelvek mentén zajlik a képzés.
Ez sem kevés, mert láthatjuk, a válogatottnál a jobbhátvédbe kényszerből került Bese, Varga, Simon, Fiola, Lang. Egyiküket sem erre a posztra készítették fel. Bodnár László óta nem volt olyan játékos, aki elment a szélen, visszaért, és eközben még ütközött is az ellenféllel. Az akadémiáknak tíz éve nem sikerült épkézláb játékost felmutatniuk erre a pozícióra.
Ezért is volt fontos megállapítása ennek a koncepciónak, hogy az akadémiák nem elégedhetnek meg a 14-18 évesek képzésével, sokkal lejjebb kell menniük, különben kidobott pénz a nekik folyósított néhány milliárd, amire amúgy Dárdai utalt idén májusban.
Időszerű előszedni azt is, hogy a berlini edző mit gondolt a sikeres Eb után. A legfontosabb: az utánpótlásba topedzők kerüljenek. Őket az UEFA-tól kapott pénzből meg lehet fizetni. Törjük a fejünket, kit nevezhetnénk topedzőnek, de nem nagyon látjuk, kiket hozott erre a területre az MLSZ.
Na, de Storckhoz vissza. Egy márciusi MLSZ-hír, hogy kinevezték az alközpontok vezetőit. Lehet, hogy ez lenne Storck útja, de ne feledjük, akkor még a méltán elismert szakvezetőről van szó, akinek a reputációján csak a Feröer elleni 0-0 hagyott kis foltot, hol volt még akkor Andorra.
Az Eb után azt írtam, hogy Storck elképesztő hitelességre tett szert a magyar futballban, most már az a feladata, hogy sportigazgatóként jól éljen vele. 2017 októberben megállapíthatjuk: a hitelességét jelentős mértékben felélte, és még csak azt sem hozhatjuk fel mentségként, hogy van egy remek programja a háttérben.
Lehetetlen ugyanis számonkérni rajta, hogy mit hajtott végre belőle hónapról hónapra a válogatott meccsek közötti szünetekben: nem volt előre lefektetve, melyik akadémiára megy el, hogy megváltoztassa az utánpótlásban dolgozók gondolkodásmódját, ha szükséges felrázza őket, javítson.
A kérdés jogos, hogy vakíthatott el mindenkit az Eb-siker az MLSZ-ben, amikor már akkor is tudtuk, vékony jégen járunk, és húsz korosztály legjobbjaiból – az Eb-n Király 40, Nagy Ádám 21 éves volt – sikerült összehozni egy európai szinten közepes csapatot. Hogyan fordulhatott az elő, hogy egy edző a két jól sikerült norvég meccsel kiváltotta a jövőbeni sportigazgatói programját?
A keddi meghallgatáson nem ártana azt sem tisztázni: miért nem mentek a korosztályos kapitányok Berlinbe tanulmányútra? Két éve büszkén számoltak be a látogatásról az edzők – mi akadálya volt ennek az elmúlt időszakban?
Az ugyanakkor nem mellékes, hogy valami érzékelhetően megmozdult. Csak pár fontosabb adat:
Pár eredmény ugyanakkor nem garancia arra, hogy az U17-es jó eredményből felnőttkori sikeresség lesz.
Ennek buktatóiról bőven elég két ismert példa: Lisztes Krisztián és Dárdai Pál az 1996-os olimpiára kijutó csapat tagjai, itthon előbbi feltétlen 10-es játékosnak van elkönyvelve, utóbbi is inkább. A Bundesligában előbbi a Werdernél a valódi 10-es, Johann Micoud mögé kényszerült, utóbbi a klasszikus ütköző középpályás, 6-os játékos lett Berlinben. Mindketten megértették, mit követel tőlük a két élcsapat, nem utolsósorban az ottani szemlélet.
Most ott tartunk, hogy a két nagy tehetség, Sallai Roland és Kleinheisler László, az olasz kieső (Palermo) és a német kieső (Darmstadt) csapatban nem érezte át, milyen automatizmusok mentén kell előrelépniük. A tudásuk persze kiteljesedhet Kazahsztánban és Cipruson, de itt tart a magyar futball, nagy dolognak kell értékelni, hogy ezekbe a csapatokba játékost közvetített. Pillanatnyilag esély sincs arra, hogy a Bundesliga vagy Hollandia kínáljon esélyt a legjobb magyaroknak.
Rögzítettük, örültünk neki, hogy amihez nyúlt, arannyá változott. Úgy ment bele a norvégok elleni pótseletezőbe, hogy all int mondott, és bejött. Lecserélte a stábot, betette Kleinheislert, aki gólt lőtt a kinti meccsen. Vitathatatlan, jó döntéseket hozott.
Ott van persze a mázlifaktor. Szabó József egykori ukrán kapitány nagy mondása: nincs nagy edző, csak szerencsés. Vizsgáljuk meg Storckot ezen az optikán keresztül, és most inkább ne menjünk vissza odáig, hogy az U20-as vb-n szerencsétlen gólt kapunk a későbbi győztes szerbektől az utolsó pillanatban.
Jól látható a dőlt betűs meccseknél, ötször szerencséje volt, de ez a trend megfordult tavaly szeptemberben, lényegében a portugál meccsel véget ért az Eb-n. (Ami persze múlhatatlan élményt okozott generációknak a tévé előtt vagy a helyszínen.) Nem csak szerencsés volt, ezt rögzítsük még egyszer. De amikor elhagyta a szerencséje, már nem volt sikeres. Anélkül persze nem könnyű.
Csányinak és az elnökségnek tudnia kellett, hogy a felmelegített étel már nem lesz ugyanolyan. Őszintén kíváncsi lennék, kikkel beszéltek június óta, kikkel jutottak el tárgyalási szakaszba. Van-e esetleg egy rendszeresen frissített adatbázis, kinek, hol, és mikor jár le a szerződése?
Ahhoz képest, hogy névtelen német edzőket igazoltunk az utánpótlás-kapitányi posztokra, nem valószínű, hogy meghívta valaki egy kávéra a magyarul jól beszélő Radoki Jánost, aki a Fürthöt benntartotta, lehúzott vele egy teljes szezont, utána bukott meg vele. Meg lehetett volna kérdezni tőle: te mit gondolnál, ha hazajönnél? Ráadásul Móron született, ami pár kilométerre van Felcsúttól. De ne legyen kétségünk, a felcsúti zsíros állások réges-rég ki vannak osztva, jöttmentek arra nem startolhatnak rá. De ha már nem nézünk szét külföldön, a visszavonuló Hajnal Tamás vagy Buzsáky Ákos mégiscsak felszedett valamit külföldön. Olyan nagy eretnekség lenne megkérdezni tőlük: nincs kedvetek valahogy részt venni a magyar fociban?
A hazai futball rendbetételét azoktól remélhetjük, akik a 2000-es években légiósok voltak, és megértették az új alapelveket. Nincsenek olyan sokan. Az NB I.-ben elért eredmények pedig egészen más elbírálás alá esnek külföldön, mint itthon, elég csak Dollra gondolni, nem lett keresettebb csak azért, mert bajnok lett a Fradival.
Most nem elég, hogy Berzi Sándor alelnök felhívja Hollandiában Popovics Sándort: ugyan ajánljon már valakit. Fred Rutten nagyjából így került képbe legutóbb.
Egervári amszterdami megsemmisülése után Csányi határozottan külföldi edző mellett tette le a voksát, jött is néhány pályázat, például az egykori Arsenal-játékos Tony Adamsé. Nem kis meglepetésre aztán Pintér Attila lett a befutó, és látva, milyen jól érezte magát a felcsúti díszpáholyban, nehéz attól elvonatkoztatni, hogy Orbán Viktor nem hagyta jóvá ezt a döntést. Orbán nem látott különösebb problémát az északírek ellen 75 percig 2014 szeptemberben, ezért ő meghagyta volna akkor Pintért.
Úgy hírlik, neki most sincs elege Storckból. A két novemberi meccsre végső soron meg is lehetne tartani.
Luxemburg, ha jobb is Andorránál, a közgondolkodásban ugyanaz a szint, Costa Rica hiába 21. a világranglistán, akkor sem lesz világverő csapat a fejekben. Ha verjük őket, akkor sem történt semmi.
Csányi szerdán Nyilasi Tiborral értékelte a helyzetet, és azóta is nagyon sok véleményt meghallgatott. Ha a mozaikokat összeillesztjük, látszik, Marco Rossihoz a Molon (Hernádi Zsolt) keresztül vezethetett az út. Rá gondolhatunk megoldásként.
De miért ne lehetne például Marko Nikolics? A Vidi-tulaj Garancsi István elnökségi tag, szívesen tenne a magyar futballért.
Dárdai után nem kapta meg az esélyt, Storckot is kiszolgálta, amíg a német hagyta. A Sturmnál jó helyen tanul, és ha minden igaz, Thomas Tuchel mellett is felmerült már pályaedzőként a neve. Szabics mellett nyilván meg lehetne ismerkedni egy új fogalommal: a távkapitányéval. A válogatott szünetben Dárdai pár napra akár haza is repülhetne. Nem kellene nyilvánosan a csapattal mutatkoznia, az edzőtáborban, épp elég informálisan.
Hacsak nem arra várnak az MLSZ-ben, hogy a Herthával a kettős terhelés alatt nyögdécselő Dárdaitól elveszik az első csapatot Berlinben. Haza akkor sem jönne, hiszen a gyerekek kint tanulnak, de több időt tölthetne itthon.
Lőw Zsolt, a Lipcse másodedzője sem rohanna haza, őt is biztosan keresték itthonról. Ő a gegenpressinghez szokott, ez a feladat az egyik tehetségesnek mondott magyarnak, Kalmár Zsoltnak sok volt. Mindez csak kellően érzékelteti, akármit nem lehet ezzel a kerettel játszani, a lehetőségek behatároltak.
Szélesi Zoltán az U17-nél remek volt májusban, most is ígéretes csapatot formál a még fiatalabbakból, egyszer biztosan feljebb kellene lépnie, ő baráti viszonyban áll Dárdaival, fontos mankókat kaphatna.
Michael Boris az U21 kapitánya a németek elleni győzelemmel nagyot lépett előre, aztán jött az olaszok elleni 2-6, amin érzékelhetően kísérletezett, de az eredmény eléggé demoralizáló volt.
Paulo Sousa idehívása biztosan napirenden volt, de vele Csányi nem volt jó kapcsolatban. Ahogy Bölöni Lászlóval sem, aki a nyáron még szabad volt, most az újonc Antwerpennel harmadik a belga ligában.
Fontos ugyanakkor zárszóként megállapítani, akárki jön is, tüneti, felületi kezelést képes csak adni, holott a jelenlegi helyzetben, egy jól megszervezett program nélkül nem fog menni. Egy megfelelő koncepcióval, amiből folyamatosan mennének a tehetségek a topligákba, már csak másodlagos kérdés lenne, ki legyen a kapitány.
A lengyelek, albánok, izlandiak komolyan vették, hogyan lehet egy focireformot rövid idő alatt a népesség létszámától függetlenül hatékonyan végrehajtani. Nálunk ez még mindig hiánycikk.
(Borítókép: Bődey János/Index)