Az interkontinentális atomfegyver a hidegháború idején a békét garantálta. De biztos, hogy Észak-Korea nem fogja szétlőni Hawaiit és Washingtont, amint lehetősége lesz megépíteni az első saját ICBM-jét?
Észak-Korea hétfőn két rakétát lőtt a tengerbe, majd szerdán megelőző nukleáris csapással fenyegette meg az Egyesült Államokat. Hogy Phenjanban nem adnak a diplomáciai finomságokra, az nem új infó, az viszont igen, hogy rendelkeznek nukleáris robbanófejet szállító interkontinentális ballisztikus rakétával, azaz ICBM-mel. A friss amerikai jelentések szerint Észak-Korea hamarosan rendszerbe állíthatja az első, nukleáris rakétákat hordozó tengeralattjáróit is; a stratégiájuk azt sejteti, hogy nem védekezésre, hanem támadásra rendezkednek be.
Phenjannak van atomfegyvere és interkontinentális rakétája, de nagy hatótávolságú nukleáris rakétával egyelőre csak fenyegetőztek; rakétakísérletek nem utalnak rá, hogy lenne ilyenjük. Ez jó hír nekünk, és jó hír az Egyesült Államoknak, mert így sem Budapestnek, sem Los Angelesnek nem kell tartania egy észak-koreai atomcsapástól. Japánban már nem alhatnak nyugodtan, mert őket akár a most rendszerben álló rakétákkal is elérik. És több jel arra utal, hogy hamarosan megszűnhetnek a hatótávolsági akadályok is.
Az Észak-Koreát felületesen ismerők joggal gondolhatják, hogy a több évtizedes lemaradásban tengődő ország képtelen egy nukleáris robbanófejet szállító, nagy hatótávolságú rakétát építeni. Hogyne; az észak-koreaiak éhségükben füvet esznek, minden vágyuk egy színes tévé (már azokon a vidékeken, ahol van áram), és a világ legrohadtabb sztálinista diktatúrájában élnek – naná, hogy nem tudnak csúcstechnológiás atomrakétát építeni.
Pedig Észak-Korea évtizedek óta rakétatechnológia-nagyhatalom. 1969-ben vásárolták az első FROG–5 rakétát az akkor még elvbarát Szovjetuniótól, de 1976-ra már Egyiptom is szállított nekik a Scud–B-ket. Ennek a technológiáját lekoppintva építették meg az első, saját fejlesztésű rakétájukat 1984-ben.
Egy évvel később Irán bekopogtatott náluk: a Scud–B technológiájáért és elővásárlási jogokért cserébe elvállalták, hogy finanszírozzák Észak-Korea rakétafejlesztési programját.
Az első, 500 millió dolláros fegyverüzletet 1987-ben kötötték meg: Teherán 90-100 Scud rakétát kapott. A kereskedelmi kapcsolatok azóta tovább szilárdultak – Irán nemrég 19 BM–25 rakétát vásárolt Észak-Koreától –, csak a forgalom azóta milliárd dolláros nagyságrendűre nőtt.
Egy atomtöltetet szállító ICBM megépítéséhez megfelelő nukleáris és rakétatechnikai háttér kell. Az atombombagyártás, illetve a légkörből kilépő, majd visszatérő rakéta fejlesztése rengetegbe kerül: meg kell fizetni a kutatás-fejlesztés költségeit, az anyaghasználatot, precíziós eszközöket kell tervezni, kritikus tömegű hasadóanyagot kell gyártani vagy szerezni – és így tovább.
Egy olyan rakétát, aminek tök mindegy, hova csapódik be, csak messze legyen, meg lehet építeni egy gázai sufniban is. Az interkontinentális rakétáknál viszont nem lehet spórolni az alapanyaggal és a technológiával: a Föld meghatározott pontját kell eltalálni egy nukleáris fegyverrel. Az ICBM fellövés után elhagyja a Föld légkörét, de ki kell bírnia, hogy a visszatérés közben fellépő légköri súrlódástól ne sérüljön meg a robbanófej, ne olvadjon el a rakétatest, és ne mondjon csődöt a rakétavezérlő rendszer.
A Szovjetunió (pontosabban Szergej Koroljov, a zseniális rakétamérnök) 1957-re készült el az első ICBM-mel, az R–7-tel. A hidegháború alatt nem sajnálták a pénzt a katonai kiadásokra, még akkor sem, ha közben a fél keleti blokk emiatt nyomorgott. (Öröm az ürömben: ma már csak a fél Koreai-félszigetnek kell éheznie az ötvenes-hatvanas évek technológiájáért.)
Viszont Észak-Koreának nem kellett a nulláról indulnia. Bár az érvényben lévő szankciók (és a dzsucse ideológiája miatt) szinte semmilyen külkereskedelmi tevékenységet nem folytatnak, úgy tűnik, ha máshonnan nem, a feketepiacról jutnak hozzá a külföldi rakétatechnológiához:
Észak-Korea évente hatmilliárd dollárt, a GDP csaknem 16 százalékát költi a katonai kiadásaira, és évtizedek óta rakétatechnológiára épül a külkereskedelmük. Ha valamit, akkor a rakétát komolyan veszik – épp ezért kell komolyan venni, ha atomcsapással fenyegetőznek. Még akkor is, ha a díszszemléken mutogatott ICBM-ekről, a KN–08-ról kiderül, hogy valójában csak ügyes hamisítványok. Ugyanis – ahogy azt Jeffrey Lewis és John Schilling lényeglátó elemzése írja – ezek ijesztően jó hamisítványok: már komolyan lehet venni őket.
A 2012 áprilisában katonai parádén mutogatott, 17 méter hosszú KN–08-akon a szakértők nemcsak azt szúrták ki, hogy miért nem lehetnek igaziak, hanem azt is, hogy miért lehet éveken belül valóság az észak-koreai ICBM. A kamumodell-építés ugyanis bevett gyakorlat; az USA még nem készült el a Peacekeeper nevű ICBM-mel, amikor már volt belőle bemutatható prototípus. Ezek alapján viszont már lehet következtetni arra, hogy milyen lehet, milyen lesz az igazi. Az 1994-ben bemutatott közepes hatótávolságú Taepodong-modellekről is kiderült, hogy nem igaziak. Aztán négy év múlva rendszerbe állították őket.
John Schilling a 2012-es fotókról azt mondta: az akkori rakéták még olyanok voltak, mintha a mérnökök nem lettek volna biztosak benne, hogy a papíron működő koncepciójukat hogyan ültessék át három dimenzióba. Viszont a 2013-as felvételek szerint egyértelműen látható a fejlődés. Az erről írt technikai elemzésben Schilling levezette, hogy a 2013-ban bemutatott rakéták már valódiak is lehetnek: legalább hat módja van annak, hogy az így megépített rakéták akár 5-10 ezer kilométert is megtegyenek. Vagyis a Koreai-félszigetről is csapást lehet mérni velük amerikai területen. És szét lehet lőni Washingtont, Hawaiit meg a nyugati partot. Azt Shcilling is leszögezte, hogy a KN–08
Észak-Korea 2012-ben juttatta az űrbe az első saját műholdját. Az akkori rakétaindítás azt igazolta, hogy meg tudnak építeni és célba tudnak juttatni egy ICBM-et. Viszont az ilyen események időpontját gondosan megválasztják, és laborkörülmények között végzik el a kísérleteket. Egy nagy hatótávolságú nukleáris rakétát nem éles helyzetben fognak először bevetni; a rendszeresítést mindig hosszas tesztelés előzi meg. Ha a jövőben megszaporodnak a rakétaindítások, az azt jelzi, hogy a KN-08 fejlesztése jó ütemben halad – az amerikai katonai elemzők egyébként pont erre számítanak.
Nem biztos, hogy az atomfegyver megléte közvetlen veszélyt jelent (sőt: atomhatalmak között a pofonnal fenyegetőzés a tartós béke garanciája), de az garantált, hogy egy megelőző atomcsapás az Egyesült Államok ellen nem előzne meg semmit. Legfeljebb azt, hogy válaszcsapás vulkanikus kőporrá változtassa Észak-Koreát.