Kipróbáltuk a Guitar Hero 5-öt, a Band Herót, a The Beatles: Rock Bandet és a DJ Herót. A ritmusjátékok két éve a legmenőbb játékműfaj volt, de a közönsége mostanára sokat veszített az érdeklődéséből. Nem is csoda: egyre kevesebb az új ötlet a folytatásokban.
Ralph Baer, a videojáték-ipar egyik úttörője, az első otthoni konzolgép – az 1972-ben debütált Magnavox Odyssey – alkotója furcsa elektronikus játékot hegesztett a hetvenes évek végén. A Simon nevű kütyün négy nagy, különböző színű gomb virított, ezeket villogtatta a játék, a játékos feladata pedig az volt, hogy a véletlenszerűen felvillanó színekhez tartozó gombokat a megfelelő sorrendben lenyomja.
Baer biztosan nem sejtette, hogy harminc évvel később az egyik legsikeresebb videojáték-műfaj, a ritmusjáték útját egyengeti, pedig a Simonnal kezdődött minden. A NES-re 1987-ben megjelent Dance Aerobics például bevallottan a Simontól merített: a játékos kapott egy nagy lepedőt, amit a konzolhoz csatlakoztathatott, majd a lepedőn levő számokra kellett lépkednie annak megfelelően, ahogy a játék a képernyőn jelezte. Voltak később is sikeres ritmusjátékok (például 1996-ban a PaRappa the Rapper), de nyugaton igazából csak a gitározós-dobolós zenei ritmusjátékokkal lett népszerű a műfaj.
Ez elsősorban az Activision és az Elecronic Arts két nagy franchise-át, a Guitar Hero és a Rock Band sorozatokat jelenti. A Guitar Hero II például csak PlayStation 2-re és csak Amerikában elkent több mint hárommillió példányban, pedig a játék a gitár alakú kontroller miatt drágább volt az átlagosnál. Aztán jött a Rock Band, amiben már dobkontroller és mikrofon is volt, és új lendületet adott a műfajnak.
Nagyjából az utolsó lendületet, ezután ugyanis nem történt lényegi változtatás a zenei ritmusjátékokban: ugyanazt a játékmenetet kapta meg a játékos a későbbi folytatásokban, csak más dalokkal. A fejlesztési idők egyre rövidebbek lettek, a kiadók újabb és újabb rókabőröket húztak és húznak le a két névről. Az Index mindenre elszánt tesztcsapata a karácsony előtti hónapokban megjelent négy ritmusjátékot kipróbálva próbált választ találni arra, meddig mehet ez így.
Kezdjük a Guitar Hero 5-tel, ami már szeptember első felében a boltok polcaira került. A konzolos zenészjáték-őrületet elindító sorozat ötödik része szinte semmiben nem különbözik a negyediktől, az egyetlen lényegi újítás annyi, hogy a játékosok most már bármilyen felállásban lejátszhatják a számokat. Tehát akár négy dobos is játszhat egyszerre (persze, csak akkor, ha van négy dobkontroller kéznél), és nem kell többet azon vitatkozni, hogy ki legyen a basszus- és ki a szólógitáros, mert két szólógitáros is lehet. Azért ez nem egy olyan nóvum, amitől hasra esnénk, inkább az a kérdés merül fel, hogy miért csak az ötödik részbe bírták ezt belefejleszteni.
Marad tehát a dallista mint fő vonzerő, és ebbe nem is nagyon tudtunk belekötni: akárcsak az előző részt, a Guitar Hero 5-öt is elviszi a hátán. A már megszokott nevek – Iron Maiden, Mötley Crüe, Rolling Stones, Nirvana – mellett akadnak kellemes meglepetések, például Bob Dylan, a White Stripes vagy a Rammstein. A 85 dalból biztosan minden rockzenerajongó talál 40-50 kedvére valót és még 5-6 olyat, amit jó lejátszani. Az egyéb sallangok – milyen plecsniket lehet begyűjteni a dalokkal, mennyire rajzolták át a háttereket – pedig mellékesek.
A Guitar Hero 5 tehát korrekt, de nem éppen eredeti folytatás. Jövőre már nem lesz nagyon emlékezetes, legfeljebb csak amiatt, hogy a Nirvana rajongói kiakadtak azon, hogy a játékban megtalálható virtuális Kurt Cobainnel el lehet énekelni Bon Jovitól azt, hogy Satudöhárt. Aki életében először tenne próbát a műfajjal, bátran megteheti, de aki már ismeri a sorozatot, ne számítson forradalmi újdonságokra. Bori, gitáros-dobos amazonunk a salesről nem is számított, otthon tesztelte az ötödik részt, és az alsó szomszédja előbb unt rá a játékra, mint ő.
A kiadók egyik próbálkozása, hogy a műfajból minél több pénzt kivasaljanak, a kifejezetten egyetlen zenekarnak dedikált ritmusjáték. A Guitar Hero sorozattól láttunk már Aerosmith-es mutációt és a remek Guitar Hero Metallicát (decemberben pedig jön a Guitar Hero Van Halen), de a rivális Rock Band széria új játékában az EA olyan nevet szerepeltet, amit nem nagyon lehet überelni: a Beatlest.
A szintén szeptember elején megjelent The Beatles: Rock Bandben a gombafejűek 45 dalát játszhatjuk le, eredeti koncertfelvételeket, illetve az Abbey Roadon felvett mastereket. Itt nem nagyon lehet hibázni, a dallistában szinte kizárólag örökzöldek szerepelnek a Come Togethertől a Helter Skelterig.
A Rock Band szériában ritkábban jelennek meg folytatások, mint a Guitar Heróban, és ez a külcsínen is érezhető: igényesebb a körítés, mint a Guitar Hero 5-ben, egyes dalok különleges helyszínt kaptak (az Octopus’s Garden például víz alattit), John, Paul, George és Ringo frizurája és ruházata is változik a játékban, a színes egyenruhák éppúgy megvannak, mint az öltönyös fellépés az Ed Sullivan Show-ban. Szóval a játékosok nemcsak dalokat kapnak, hanem egy szépen felépített virtuális panoptikumot. Talán nem meglepő, hogy tesztzenekarunknak a kipróbált játékok közül ez tetszett a legjobban, meg is örökítettük egy animgifben:
Egyedül talán az róható fel a játéknak, hogy túl rövid. A 45 dalt hamar le lehet tudni, a továbbiakért viszont fizetni kell. Letölthető tartalomként elérhető a Michelle, az Oh! Darling és még van két tucat dal – akkor lettünk volna maradéktalanul elégedettek, ha ezek már az alapjátékban szerepeltek volna.
Az Activision új útkeresése a ritmusjátékok terén, hogy nemcsak a rockzenének, hanem a kevésbé kemény zenei műfajoknak is készítenek Guitar Herót. Pontosabban Band Herót, mert az első ilyen próbálkozás már nevében is megkülönbözteti magát az elődöktől. A kontrollerkiosztás és a játékmenet kottára ugyanaz, mint a Guitar Hero 5-ben, csak a 65 számos dallista más. Van itt minden a poptól a nyálmetálig, a végeredmény meg olyan, mintha a porcukor beleömlött volna a kolbászos lecsóba.
Mert a készítők nem merték eléggé bevállalni, hogy azoknak készítenek játékot, akiket egyáltalán nem érdekel a rockzene: A Band Heróban régi és új stílusok keverednek összevissza, vérciki a klasszikussal, különösebb koncepció nélkül. Elég hülyén néz ki legalábbis a Devótól a Whip It egy Lily Allen- és egy lírai Duffy-szám mellett (arról nem is beszélve, hogy utóbbin nem is nagyon kell se dobolni, se gitározni), mint ahogy a Maroon 5 sem nagyon fér meg David Bowie Let’s Dance-ével. Joan Jettől a Bad Reputation bármelyik korábbi Guitar Hero játékban szerepelhetne, de a Pretty Woman már nem nagyon, és még sorolhatnám.
Persze a lágyabb zenére épített ritmusjátékoknak is van létjogosultsága, de nem lehet egy az egyben ráhúzni a Guitar Herót – legalábbis elég furcsa két gitárral és egy dobbal előadni a Y.M.C.A-t (főleg, ha Szabó Zoli énekel hozzá). Az Activisiont ez láthatóan nem zavarja, én már vizionálom a Country Herót, a Hip Hop Herót, a határ a csillagos ég (meg az Altatódal Hero). Annyi hozadéka mégis volt a játéknak, hogy kiderült, a No Doubt hisztis, elvtelen primadonnák gyülekezete: az együttes beperelte az Activisiont, amiért nemcsak No Doubt-számokat lehet eljátszani a játékban megrajzolt No Doubt zenekarral (pedig ezt nyilván megfelelően lepapírozta a kiadó a zenekar jogászaival még a fejlesztés előtt).
A karácsonyi felhozatalból egyedül a DJ Hero próbálta technikailag megújítani a műfajt, az Index szerint felemás sikerrel. A programhoz jár egy dj-pult alakú kontroller, a játékmenet egyébként hasonlít a többi ritmusjátékra: akkor kell használni a kontrollert, amikor a játék erre utasít.
Ez esetünkben azt jelenti, hogy három sávban jönnek a képernyőn kis színes bigyók, ezeket kell a kontroller jobb kézre eső, lemezjátszót formázó részén levő gombokon lenyomkodni. Néha ellentétes irányú nyilak is jönnek, ekkor kell scratchelni a kontrolleren, néha pedig a sávok megtörnek, ekkor a bal kézre eső crossfader csúszkával kell váltogatni a sávok között. Nagyjából ennyi a játékmenet, ezt csak néhány további effekt bonyolítja – egyszerű, mint a faék, de ugyanez elmondható bármelyik Guitar Heróról.
Jó kérdés, hogy akkor mégis miért fogott meg bennünket kevésbé, mint például a negyedik Guitar Hero. A válasz összetett. Az egyik fő különbség a két irány között, hogy míg a gitáros-dobos játékok létező dalokat dolgoznak fel, addig a DJ Heróhoz külön készült 94 mix. Szóval nincs meg az élmény, hogy csúnyán elrontom a Free Bird szólóját, legfeljebb annyi, hogy nem sikerül rendesen sávot váltanom egy számomra tök ismeretlen Queen-Daft Punk mixben. (A mixek egyébként rengeteg nagy nevet vonultatnak fel, és egyik-másik kimondottan jó, nem spórolt itt az Activision).
A másik ok, hogy a Guitar Herók és a Rock Bandek partijátékok, akár négy ember is tud velük játszani. A DJ Herónál ez nincs meg, legalábbis nem nagy parti az, ahol egy ember nyomkodja a pultkontollert, a többi meg nézi. Ráadásul a zenei ritmusjátékok egyik legfontosabb követelményét – hogy a színes bigyók ütemre nyomkodása adja meg a zenélés illúzióját – csak felemás sikerrel teljesíti a DJ Hero.
Tesztünkben Hajni, aki dj-ként már maga mögött tud néhány bulit, úgy vélte, hogy ez az illúzió egyáltalán nincs meg a játékban. „Csak nyomkodod a gombokat, de nincs mögötte élmény” – fogalmazta meg kételyeit Zoli is. Én rövid ideig jól elvoltam a DJ Heróval, de sokkal mesterkéltebbnek éreztem, mint a Guitar Herókat (persze van, aki a Guitar Herót is mesterkéltnek érzi, úgy tűnik nálam, a DJ Hero jelenti a határt). Véleményünkkel egyébként kisebbségben vagyunk, a játék szinte kivétel nélkül dicsérő kritikákat kap a szaklapoktól. A legtöbb kritika méltatta a fejlesztők bátorságát – ezt mi is elismerjük.
A kritikai sikereket viszont most már egyre nehezebben követi a gazdasági. Az NPD jelentése szerint szeptemberben Amerikában a The Beatles Rock Band xboxos verzióját 254 ezren vették meg, a Guitar Hero 5-ét pedig 211 ezren. Ennél jóval többet várt mind az EA, mind az Activision (utóbbi egyenesen azt, hogy minden eladott Beatles: Rock Bandre két Guitar Hero 5 jut majd).
Ezt követően a piacelemzők a jóslataikon is finomítottak: míg korábban egy negyedév alatt 1,6 millió eladott DJ Herót jósoltak Amerikában, a szeptemberi számok után már csak 600 ezret, ebből 175 ezret októberben. Ehhez képest 123 ezer DJ Hero kelt csak el októberben. A november elején megjelent Band Hero eladásairól még nincsenek hírek, de meglepne, ha jobban teljesítene, mint a másik három.
Ugyanakkor egy ritmusjátéknak sem két fillér a fejlesztési költsége, nyilván súlyos pénzeket fizetett az EA a Beatles-dalokért, és az Activision is a jogdíjakért (ráadásul a DJ Heróhoz elég komoly reklámkampányt is körítettek Grandmaster Flashssel – aki választható karakter a játékban – és Jay-Z-vel). Nem tudni, meddig éri még meg a mostani tempóban ontani a folytatásokat, de a hanyatlás jelei már világosan láthatók. Ideje lenne kitalálni valami teljesen formabontót – valami olyat, mint amilyen a Simon volt 31 éve. Vagy akár hagyni egy kicsit pihenni a ritmusjáték műfaját – a mostani helyzetben ez sem tűnik rossz ötletnek.