Huss, elvitte egy nyári denevér: laikusként könnyen úgy tűnhet, hogy a járvány és az egész koronavírus-para ugyanolyan gyorsan eltűnt az életünkből, ahogy jött. Lehet persze, hogy sokkal durvább lesz a második hullám, de az apokalipszis négy lovasa egyelőre csendben elporoszkált, a hírfolyamokban a járvány helyett George Floydot és leomló szobrokat látunk, és a vírus, ami totálisan felforgatta a hétköznapjainkat, recesszióba taszította a világgazdaságot és háborús pszichózist okozott, szinte felszívódott. Anélkül hogy vakcina vagy gyógymód készült volna.

Az, hogy alul- vagy túlkezeltük-e a Covid-19-et, valószínűleg csak évek múlva fog kikristályosodni. A szakértők, például a berlini fővirológus Christian Drosten, előre figyelmeztettek, hogy ha eléggé sikeresek leszünk a védekezésben, az emberek utólag feleslegesnek ítélik majd az erőfeszítéseket: a jósoltnál kevesebb a fertőzés és a haláleset, az egészségügyi rendszer mégsem omlott össze, hát akkor biztosan túlreagáltuk az ügyet. Ez a prevenciós paradoxon, a „túl jó” megelőzésből fakadó ellentmondásosság, az öncáfoló jóslat. Ha a próféciák meggyőzőek, de az ítéletnap elmarad, a népharag a bajt megelőző prófétákat találhatja meg.

Kicsimmel hadronütköztetőbe

Persze az is lehet, hogy a 2020-as koronavírus-járványt utólag a tudománytörténet dicsőséges fejezeteként tartják majd számon – ehhez mondjuk jól jönne egy gyorsan elkészülő, hatásos és biztonságos vakcina.

Nem csak a legtöbb kormány népszerűségi mutatója emelkedett a járvány alatt, a tudomány hatása sem gyakran volt korábban annyira egyértelmű, mint most. Példa nélküli az az erőforrás-koncentráció, amivel a nemzetközi tudományos világ a vírus megismerésén, a terápiás megoldásokon és a védőoltás kifejlesztésén dolgozik, de az együttműködés, az adatok megosztása és a szakértői javaslatok gyakorlatba átültetése is igen figyelemre méltó.

Az elmúlt hónapokban epidemiológusok váltak celebekké, biostatisztikusokból lettek népi hősök, a zoonózisról és oltásprojektekről szóló tudományos hírek több embert érdekeltek a bulvárnál, a maszkos járókelők a hidroxiklorokin mellékhatásairól és a PCR-tesztek hamis pozitívjairól cseréltek eszmét – mintha egy szcientista utópia valósult volna meg az apokalipszisre berendezkedett társadalomban.

Pedig nem innen indult ez az év. A közkeletű bölcsesség szerint a post-truth világában élünk, egy olyan korban, amikor nincsenek tények, csak ideológiai pozíciók, és minden politika. A világ véleménybuborékokba költözött, a média funkciója tájékoztatás helyett a muníció biztosítása a mindennapi identitásharchoz, a tényellenőrzés pedig egyre reménytelenebb, és egyre kevesebb embert is érdekel.

A liberális elit véleménymonopóliumát támadó új jobboldal programmá tette az ismeretelméleti relativizmust. A szakértői tudás megkérdőjeleződött, és önmagában gyanúsnak számít, a nyilvánosság pedig egyre inkább a modern világ törzsi háborúira redukálódik, amit humán troll egységek mellett már mesterséges intelligencián alapuló bothadseregek is vívnak. A tudomány bizalmi indexe ugyan más társadalmi intézményekhez képest még mindig magas, de csökken.

Hipóval gyíkemberek ellen

„Az internet nyitottsága, az egyre demokratikusabb hozzáférés az információhoz a képzett és tájékozott közönség helyett dühös polgárok seregét hozta létre, akik elítélik az intellektuális eredményeket. Az eredmény a saját szakértelmüket túlértékelő emberek, akik, ha elég nagy számban úgy vélik, hogy senki más nem tud náluk többet, képesek súlyosan erodálni a demokratikus intézményeket” – mondta az Indexnek ezzel kapcsolatban Zemplén Gábor tudománytörténész, az ELTE professzora, akit a járvány tágabb tudományelméleti tanulságairól kérdeztünk.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Covid-19-pandémia a funkcionális tudományos alfabétizmus eddigi legnagyobb globális tesztje.

Az optimista felfogás szerint a járvány óriási lehetőség a tudománynak, hogy visszaszerezze a bizalmat, amit a II. világháború után – az atomrobbantásokkal, környezetszennyezéssel, Csernobillal, a steril technokrata szövegekkel vagy éppen a szélesebb társadalmat kevésbé izgató értelmiségi harcokra koncentrálással – részben elvesztett.

„Most a nagyközönség tagjai úgy várják a tudománytól a válaszokat, ahogy évtizedek óta nem” – mondta a járványhelyzetről a Science magazin főszerkesztője, Holden Thorp kémikus, aki szerkesztőségi cikkben szólt be Trumpnak is. Ő azt mondja, a klímaszkeptikus és oltástagadó nézetek után végre azt látni, hogy a közvélemény újra a tudományhoz fordul.

Az biztos, hogy az áltudományok ellen soha nem léptek fel olyan erővel, mint most a koronavírussal kapcsolatos megtévesztő állításokkal szemben. Nálunk is indultak eljárások álgyógyítók ellen – már amikor a rendőrség épp nem politikai kommentekért vitt be embereket rémhírterjesztés címén.

Angliában, a világ legjobb egyetemeinek hazájában, Cambridge és Oxford szomszédságában 5G-s mobiltornyokat támadtak meg olyanok, akik azt gondolják, hogy azok nem adatforgalmat, hanem vírust közvetítenek. A járvány elleni küzdelemre saját vagyonából áldozó Bill Gates konteós közellenség lett, a világtörténelem legnagyobb hatalommal bíró valóságshow-bulvárhőse pedig a Fehér Házból terjeszti, hogy esetleg érdemes lenne hipót itatni a betegekkel, who knows.

A járvány ideológiai törésvonalait szemlélteti a republikánus kormányzó, aki sírva kéri a szavazókat, hogy ne ítéljék el azokat, akik maszkban járnak, az nem pártjelvény. De az is politikai hovatartozás kérdése lett, hogy érdemes-e megelőző jelleggel hidroxiklorokint szedni (mint azt saját bevallása szerint Trump tette), vagy ez éppen hogy életveszélyes, nem is beszélve a tüntetőkről, akik a fizikai távolságtartás és az üzletek bezárása ellen mentek az utcára.

Számokkal a szakadékba

A járványhelyzetben a kutatási szféra egyszerre vált a közvélemény szemében is létfontosságúvá, és tűnik közben lehetetlenül kaotikusnak. Kell maszk vagy nem kell maszk? Lehet újrafertőződni? Milyen a vírus szezonalitása? Fertőznek a gyerekek? Milyen a tünetmentesek fertőzőképessége, amiről a WHO egyik nap ezt mondja, a másikon azt? A hivatalos javaslatokat nézve ami reggel igaz volt, estére könnyen hamis lehetett, a kommunikációs irány gyorsan változott, az egyes országok járványpolitikái között pedig hatalmas különbségek voltak.

Márciusban, amikor a lezárásokról kellett dönteni, nem voltak megbízható adatok sem az átfertőzöttségről, sem a halálozási arányról, és nagy hiány volt a világban tesztekből is. A számszerű előrejelzések így elég spekulatívak voltak, mert csak azok lehettek. Utólag látni például, hogy a halandóságot módszeresen felülbecsülték a ténylegeshez képest – ebben a kutatók beállítódása is benne lehetett, hogy inkább hajlamosak a rosszabb forgatókönyveket hangsúlyozni a politikusok felé, akik úgysem veszik azokat majd elég komolyan.

Volt epidemiológus, aki akkor is kimondta, hogy vakon repülnek, a járvány alapjellemzőit se ismerik. Így az is kiderülhet, mondta, hogy a lezárásokkal nagyszerű döntést hoznak, de ugyanúgy elképzelhető, hogy katasztrofálisan túllőnek a célon: mint az elefánt, aki egy kiscicától megijedve a mélybe veti magát. Azóta eltelt három hónap, sokkal több az adatunk, mégsem biztos, hogy ma tökéletesen el tudjuk dönteni ezt a dilemmát.

Nem olvastam, de jó

Közben a globális tudomány szinte hadigazdaságra állt át. Száznál is több projektben dolgoznak a vakcinán, felpörgetve mennek a gyógyszerfejlesztések. „Ennek biztosan lesznek innovációs hozadékai, de a nagy sebességből járulékos károk következhetnek: egyes kórházakban olyan gyógyszereket próbálnak ki, amelyeket korábban mellőztek volna, és a kényszerítő helyzetben nem mindig érvényesülnek a bizonyítékalapú orvosi kutatás alapszabályai. Egyes vegyületeknél utólag derülhetnek ki a problémák” – mondta a kérdésről Zemplén Gábor.

Ezzel a sebességgel nemhogy a szélesebb, de a szakmai közvélemény sem igazán tudja tartani a lépést. A Covid-19-tanulmányok előpublikációja, megjelenése, időnként visszavonása és cáfolata olyan tempóban zajlik, hogy még a szakértők is nehezen tudják elkülöníteni a valódi jeleket a kommunikációs zajtól. Nem csak arról van szó, hogy a tudományos közösség még sok mindent nem tud, de sokszor arról, hogy amit tudni vél, amit pontosnak tekint, arról hamarosan kiderülhet, hogy téves – írják a koronavírus körüli kommunikációs háború elemzői.

Június elején az egyik legtekintélyesebb orvosi lap, a Lancet volt kénytelen visszavonni a tanulmányt, mely azt bizonyította volna, hogy az egyik legtöbb vitát kiváltó gyógyszer, a Trump által is favorizált hidroxiklorokin hirtelen szívmegállást okoz. A publikáció után a gyógyszerrel folytatott kísérleteket több helyen felfüggesztették, majd a tanulmányt alapvető hibák miatt néhány nap után visszavonták. Korábban ugyanez történt többek között a kínai tesztek használhatatlanságát állító egyik tanulmánnyal is.

Különösen problematikus a tudományos lektorálás előtti gyors hozzáférést biztosító preprint megjelenés: bár a műfaj általában hasznos, mert így gyorsabban terjednek az új eredmények, a mostani felfokozott helyzetben többen ezt okolják azért, hogy hirtelen világhírre tehetnek szert a szokásos tudományos minőségellenőrzésen át nem esett publikációk.

Az ördögi problémák tudománya

A járványhelyzetben újra felkapott kifejezéssel élve ez a posztnormál tudomány időszaka, amikor a tények bizonytalanok, társadalmi léptékű a tét, és azonnali döntésekre és beavatkozásokra van szükség. Ilyenkor felborulnak az alkalmazott kutatás és a szakértői szerepvállalások szokásos keretei, az empirikus alapok gyengék, az idő felgyorsul, de a döntés nem halogatható, a politikusok és a közvélemény konkrét útmutatásokra vár. Egy új vírus okozta globális pandémia ennek a tökéletes példája, de a mai tudomány egyébként is egyre több hasonló helyzettel néz szembe.

Vannak tömegeket érintő tudományos kérdések, ahol olyan ellentétes szempontok állnak szemben, amelyeknek nincs tökéletes feloldásuk. IIyenek például a környezetszennyezéssel kapcsolatos, vagy éppen járványügyi problémák, melyeket egy menedzsment-kutatásból jövő kifejezéssel wicked problemsnek, „ördögi problémáknak” szokás nevezni.

A járványügyben így kell dönteni arról, hogy hogyan osztjuk meg a kockázatokat a kiemelten veszélyeztetett csoportok (mint az idősek), és a teljes társadalom között; mennyire korlátozzuk az egészségügyi rendszer normál működését és küldjük haza akár a betegek egy részét a kórházakból; mennyire korlátozzuk az emberek szabadságjogait, és állítjuk le a gazdaságot a járványgörbe ellaposítása kedvéért.

Ezek nagyon összetett kérdések, amelyekhez általában nincs is elegendő adat, hogy pontosan tervezni lehessen. De még ha lennének is adatok, a kérdések egy része tudományosan nem megítélhető. Valójában értékválasztásokról és érdekekről van szó: kiket mentsünk meg és milyen áron? Magasabbak-e a járulékos károk az eredetieknél? Kiknek van joguk dönteni?

Az epidemiológia mint népi sport

Bár a koronavírus-járványban a politikai beszédmód hajlamos általában hivatkozni a tudományra (hárítva is ezzel a felelősséget a szakértőkre), egységes tudományos nézet természetesen nem létezik, és a döntéseket végül nem a tudományos tanácsadóknak, hanem a döntéshozóknak kell vállalniuk. A járványügyi intézkedések elkerülhetetlenül szólnak az epidemiológiai modellek mellett közgazdasági kérdésekről, források elosztásáról és tehermegosztásokról. A lezárások például különösen súlyosan érintették azokat a rétegeket, akik nem tudták home office-ba vonulva otthonról folytatni a munkájukat. A terhek nagyobb részét azok viselik, azok közül vesztették el többen az állásukat, akik eleve rosszabb helyzetben voltak – minderről pedig jellemzően a szakértői-politikai-társadalmi elitbe tartozók döntöttek.

Lehet, hogy sok szempontból ennek nem volt alternatívája, vagy hogy ez volt a legkisebb rossz.

A posztnormál tudomány elmélete éppen erre utal: a tudomány egyre inkább átpolitizálódik, amire új válaszokat kell kitalálni. Az elméletalkotók ezt a korábbiaknál demokratikusabb és nyitottabb, a kutatókon kívül az érintett társadalmi rétegeket és a döntéshozókat is bevonó tudomány formájában képzelik el, olyan rendszerként, ahol minél több szempont és tudományág jelenik meg, de mellettük a laikusok hangja is. Eszerint lényegében az egész világ egy kiterjesztett tudományos értékelő közösségként működne – ami pont annyira utópisztikus elképzelés, mint amilyennek hangzik.

A mostani járványhelyzetben nagy különbség volt az egyes országok között, hogy milyen szakterületek képviseltették magukat érdemi súllyal a kormányzati tanácsadásban. Németországban az orvosok és természettudósok mellett társadalomkutatók és erkölcsfilozófusok is jelen voltak már elég hamar, máshol alapvetően virológusoknak, mikrobiológusoknak, epidemiológusoknak, biomatematikusoknak volt igazából szavuk. A hivatalos tanácsadó testületeknél a dolog természete szerint sokszor nagyobb súlyuk van az informális tanácsadóknak, az utóbbiak működéséről azonban lényegében nem tudni semmit. 

„A politikumnak nőtt most az intézményi kontrollja a szakértői rendszer felett, de jobban is függ tőle. Az EU-s szakpolitikai tervezés egyik fő hiányossága, hogy nem elég jó a kommunikáció a szakértők, az állampolgárok és a döntéshozók között. Ezen kellene változtatni, a kapcsolatok javítására talán most van esély” – mondja Zemplén Gábor. A kutató úgy látja, hogy ott működött jobban a kapcsolat – például Ázsia több országában –, ahol volt SARS-1-járvány, mert ott a szabályozási problémákat egyszer már végiggondolták.

Ha felnőttként kezelik az embereket

Nem tudom.

Ez kulcsmondat a tudományban, ahol a megismeréshez a nem tudás is szervesen hozzátartozik, és a bizonytalanságok felismerése és kalkulálása a tudományos munka alapvető része. A nagyközönség és a döntéshozók azonban nehezen tudják elfogadni a bizonytalanságot.

A bizonytalanság pszichológiailag valóban kockázatos: agyunk a bizonytalanságtól fél igazán, ami olyan sérülékennyé teszi az elmét, hogy ez a legtöbb szorongásos zavar és a pánikrohamok egyik fő forrása és oka. És az összeesküvés-elméleteké is. A járványhelyzetben, amikor az aggodalom össztársadalmi méreteket ölt, és az embereknek világos információkra lenne szükségük, a bizonytalanságtól való félelem akkora lehet, hogy sokaknak még mindig kevésbé rossznak tűnik gyíkembereket vagy a világot szándékosan megbetegítő tömeggyilkos szupergonoszt képzelni, mint elfogadni a természeti okokat és az emberi kontroll hiányát.

A bizonytalanságokkal és kockázatokkal üzemszerűen dolgozó tudomány tevékenysége most a nyilvánosság előtt zajlik, aminek kettős hatása lehet: a remények szerint csökkenti a tudományos analfabétizmust, az emberek több mindent megértenek a kutatás nyelvéből, a járványtanról, ha  statisztikáról, konfidenciaszintekről és hibahatárokról olvasnak és beszélnek.

De a változó szakértői álláspontok és az új vírus természetével kapcsolatos bizonytalanság miatt csökkenhet is a tudomány presztízse. Az emberek úgy érezhetik, a tudósok egyik nap ezt mondják, a másikon azt, valójában meg fogalmuk sincs a vírusról, meg úgy általában semmiről. Nincsen „a” tudomány és nincs egyes számú tudományos igazság, de éppen ez a nyitottság lehet ijesztő és tehető nevetségessé egy bezáródó társadalomban, amiben a hatékonyság vagy a szabadság értékei helyett a biztonság válik első számú értékké.

A járványhelyzetben kiemelt celebbé váló amerikai járványügyi szakértő, Anthony Fauci igyekezett jelezni a tudománnyal szükségszerűen velejáró bizonytalanságokat: „Az igazat fogom mondani, és történik, ami történik” – nyilatkozta. Aztán az történt, hogy a konteósok kitalálták, hogy Fauci egy Trump elleni titkos összeesküvés tagja, a célja pedig, hogy a járványt kihasználva megbuktassa az elnököt. Ezzel párhuzamosan Fauci tágabb körben hihetetlenül népszerű lett.

Egy márciusi, már a Covid-19 alatt folytatott nemzetközi kutatás arra jutott, hogy a bizonytalanságok kommunikálása nem csökkenti a bizalmat a tudományos tényekben és számokban. A kutatókat az eredmény optimizmussal töltötte el, úgy érezték, hogy az emberek képesek befogadni az igazságot, talán a post-truthról szóló szövegek mégsem megalapozottak. Szociálpszichológiai kísérletek szerint is növeli egy kommunikátor hitelességét, ha jelzi az állításai bizonytalanságait. Bizonyára vannak közegek, amelyekben valóban ez történik, de az egybites üzenetek szintjére lemenő politikai kommunikáció sikerét nézve azért lehetnek kétségei az embernek. A politikai marketing a jelek szerint nem tudja túl alulra lőni a színvonalat.

És ha az operatív törzs

A WHO és más egészségügyi szervezetek szerint a járványügyi intézkedések kulcsa a világos kommunikáció, a transzparencia, a szabályok érthetővé tétele, az emberek bevonása. Magyarországon nem ez volt éppenséggel a jellemző. A kórházak nem kommunikálhattak önállóan a nyilvánosság felé, a hivatalos tájékoztatás villámgyorsan alakult át az online beküldött újságírói kérdésekből szemezgető „sajtótájékoztatóvá, más csatorna pedig gyakorlatilag nem létezett.

Nem lett volna nehéz beavatni az embereket a döntések hátterébe, és növelni a tudományos írásbeliséget, ehelyett tipikusan túlegyszerűsített kérdésekkel küzdenek hetekig: véd-e a maszk? Igen vagy nem? Egy-két mondattal sokkal világosabbá lehetett volna tenni a döntések hátterét. Az operatív törzs ehelyett állandó jelenidejűségben kommunikál, hogy ma mi történik,  ebbe beleférhetne valamennyire a szakértői álláspont értelmezése is, vagy néhány grafikon

– mondta nekünk Zemplén Gábor.

A tudománytörténész szerint ez erősen a lokális kultúra hatása: a németeknél Merkel erős szakértői apparátussal jelent meg, Trump mögött csak egyszerűbb ábrák voltak, míg a finneknél például a politikus kötelessége, hogy gyerekeknek is érthetővé tegye a helyzetet. „Ezek a társadalmak a deliberatív kultúrára, véleményvitára építenek.

és a nyilvánosságtól el van választva az a technokrata kör, amelyet az érdemi szempontokról lehetett hallani beszélni, például az ITM konferenciáján. De ebben a médiának is megvan a felelőssége, nem igazán segítették tisztázó kérdésekkel a döntések hátterének feltárását ők sem.”

Fontos lenne megérteni, hogy a tényeknek van egy eredetük, az szakértőkön keresztül jön, csatornákon keresztül lesz fogyasztható. Egyre inkább jó óvatosnak lenni a saját tartalomfogyasztásunkkal kapcsolatban. Dezinformációs kampányok, konteók, áltudományos álhírek, gépek tolják napi szinten a hírfolyamunkba az üzeneteket, hogy ne bízzunk a szakértőkben, és ezzel is növeljék a megosztottságot. A járvány ennek is a tesztje, hogy képesek vagyunk-e az információkat valamivel kritikusabban fogyasztani és terjeszteni.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)