A városi élet kényelmes dolog, de a modern életvitelnek ára van, és ezt a mentális egészségünkkel fizetjük meg. Egyre kevesebbet találkozunk a természettel, pedig ha nem csak természetfilmekből ismernénk, több nyugalom, kevesebb stressz, nagyobb önkontroll, jobb figyelem, javuló kognitív teljesítmény lenne a jutalmunk. De miért és hogyan hat ránk ilyen erősen a természet? És mi a megoldás? Vissza az erdőbe, le a városokkal? Azt azért nem, de élhetnénk bennük okosabban is, és az se hátrány, ha nem vagdossuk ki a fákat. Közben a maga ráérős tempójában dolgozik az evolúció is.
Nem kell Nobel-díjas tudósnak lenni ahhoz, hogy azt gondoljuk, a természetbe menni jó. Szépek a fák, friss a levegő, addig se a kanapén tespedünk, mi kell még? Szerencsére a tudósok azért ennél jóval alaposabban is foglalkoznak azzal, hogy milyen hatással van ránk a természeti környezet, és főleg, hogy miért – na meg persze árnyalják is a képet.
Az, hogy a téma a tudományos műhelyeken innen és túl is népszerű, egy rövid úton nagy karriert befutó kifejezésnek is köszönhető: a természethiány-zavar (nature deficit disorder) fogalmát Richard Louv újságíró alkotta meg egy 2005-ös könyvében. Ez bevallottan nem szigorú tudományos diagnózis, csak egy jól eladható ernyőkifejezés arra, hogy kevésbé van kapcsolatunk a természettel, mint régen, és Louv szerint ezért az elidegenedésért mindenféle élettani változásokkal fizetünk: stresszesebbek vagyunk, kevésbé tudunk összpontosítani, gyakoribbak a mentális és fizikai betegségeink, romlik a szemünk, elhízunk, vitaminhiányban szenvedünk, és így tovább.
Mindez meglehetősen apokaliptikusan hangzik, úgyhogy megkérdeztem Dúll Andrea környezetpszichológust, az ELTE PPK Gazdaság- és Környezetpszichológia Tanszékének vezetőjét, hogy mit gondol a természethiány-zavarról és az aköré kanyarított természetkultuszról. Szerinte maga a jelenség valóban létezik, bár ő inkább a pozitív oldaláról fogná meg, és szerencsésebbnek tartana olyan elnevezést, amely nem valamilyen betegségre utal, hanem egyszerűen a természet fontosságát hangsúlyozza.
Ez a vita végigköveti az épített környezet megjelenését. Szokás pocskondiázni a várost, hogy megbetegít, és jó lenne inkább visszatérni a természetbe, de ez a jelenség azért ennél bonyolultabb
– mondja.
Az tény, hogy mi magunk is természeti lények vagyunk, és ezt a mivoltunkat a városiasodás közepette sem veszítettük el, hiszen az evolúciónknak még mindig sokkal hosszabb része zajlott természeti környezetben. „Ez idő alatt kialakult egy olyan túlélési eszköztárunk, amely még most, az épített környezet dominanciája ellenére is jól működik természeti környezetben.”
Ez viszont nem jelenti azt Dúll Andrea szerint, hogy kizárólag erre az eszköztárra hagyatkoznánk, és a városban egyszerűen kudarcot vallunk. Épített környezetben ugyan még kevesebbet éltünk, de ez alatt az evolúciós szempontból rövid idő alatt is kifejlődött már sok alkalmazkodási mechanizmusunk, elkezdtünk rátanulni az új viszonyokra, és ez folytatódni is fog a jövőben. „Nagyon jó, ha a városainkban is vannak természeti helyzetek, és ha ki tudunk menni időnként a természetbe, de azért az emberek városokban élő tömege már valószínűleg képtelen lenne pusztán a természetben élni.”
Ezzel együtt világos, hogy a természetben töltött idő vagy akár csak a természet látványa valóban jó hatással van ránk, ezt kutatások egész sora igazolja. Csak néhány jellemző példa:
Na de minek köszönhető ez a sok áldásos hatás, vagy ha úgy tetszik, mitől működik a természetterápia?
Ha benne vagyunk a természetben, alapvető és jól ismert mechanizmusok útján tölti újra a patronjainkat
– mondja Dúll Andrea.
Ezek közül a legalapvetőbbek a Naphoz köthető hatások. A napfény például serkenti a szervezetben a hangulatszabályozó hatású szerotonin termelését – ezért okoz téli depressziót is, amikor huzamosabb ideig kevésbé találkozunk természetes fénnyel. Ezenkívül a napfény szabályozza a cirkadián ritmust is, ezért ha nem kapunk belőle eleget, összezavarodhat a biológiai óránk, ami ronthat az alvás minőségén, így végső soron az egészségünkön. (Erre egyébként a digitális kijelzőink fénye is rásegít azzal, hogy belepiszkál a cirkadián ritmusba.)
De Dúll Andrea szerint nem csak egy-egy aspektust érdemes nézni, a természet minden érzékszervre hatással van, ezekből áll össze az a komplex természetélmény, amely segít a regenerálódásban. „Nagyon jók vagyunk például a természeti formák felismerésében, képesek vagyunk megkülönböztetni a természetest a mesterségestől, még a határesetekben is, vagyis »természetélmény-képességünk« van. A természeti formák ritkán olyanok, mint a mesterségesek, nincsenek derékszögek, kevésbé írhatók le a geometria mentén. Ez a látvány olyanfajta idegrendszeri kódokat idéz meg, amelyek spontán természetélményt okoznak.” Ehhez hasonlóan a különféle hangok, szagok vagy a tapintás is az épített környezettől eltérő érzelmeket és testélményt váltanak ki. „Az ember nem pontosan tudja ilyenkor, mitől, de jobban érzi magát. Nem véletlenül beszélnek a japánok az erdőfürdőről.
Olyan, mintha az idegrendszer megfürödne ezekben az élményekben.
De a fizikai mellett szimbolikus élményt is nyújtanak Dúll Andrea szerint ezek az élmények, mint például egy hegy meghódítása. A természetben sokszor olyan kihívásokkal találkozunk, amelyeket nehéz reprodukálni városi környezetben, éppen azért, mert zsigerileg képesek vagyunk megkülönböztetni, hogy egy kihívás valódi vagy szimulált. „Amikor egy valódi természeti helyzetet legyőzünk, az nagy kompetencia- és túlélésélménnyel jár – valahol az összes extrém sport erről szól.”
A vadon- és kalandterápia lényege is hasonló, amikor az embereket otthagyják egy ideig a vadonban túlélni, persze nem a celebverzióra kell itt gondolni, hanem valódi természeti körülményekre. „Ezeknek a helyzeteknek olyan tartós hozadékuk van, amely bizonyos személyiségjellemzőkben is pozitív változást idéz elő. Növeli például a toleranciát másokkal szemben, mert az én-élmény megváltozik, ha érzi az ember, hogy milyen apró a természet erejéhez képest. Sok olyan vizsgálat, amely követte is az alanyokat, és azt mutatta, hogy ez a változás tartós” – mondja Dúll Andrea.
Ugyanakkor a természet egyfajta elemi biztonságérzetet is ad, éppen az ismerősség érzésén keresztül.
Amikor felismerjük, hogy természetben vagyunk, más üzemmódba váltunk. Aktiválódik ilyenkor az a fajta spontán figyelmi működés, amikor ösztönösen el tudjuk dönteni, hogy mi veszélyes és mi nem
– magyarázza Dúll Andrea.
Az épített környezetben nem dönthető el ilyen ösztönösen, hogy mi a jó és mi a rossz nekünk, mert folyamatosan egy csomó érdekes dolog vesz minket körül, ez az állandó szándékos figyelmi állapot pedig fárasztó. „Ezért van az, hogy ha az ember egész nap csak utazgat a 7-es buszon, vagy egy plázában lődörög, akkor is elfárad, mert leszívja ezt az akaratlagos mechanizmusrendszert a rengeteg inger.”
Oké, a természet megnyugtat, a város meg veszélyes. Na de mi a helyzet akkor, hogy ha egy jól ismert városi utcáról van szó, ahol mindennap munkába megyünk, aztán meg hazasétálunk? Nem érezzük mégiscsak komfortosabban magunkat egy ilyen hazai pályán, mint ha otthagynának minket egy ismeretlen erdőben, ahol bármelyik bokor mögül ránk ronthat egy ragadozó? Ebben az esetben nem a város igényel kevesebb figyelmet, ahol alacsonyabb a veszélyérzetünk?
Ezt az ellentétet Dúll Andrea szerint az oldja fel, hogy valójában itt két különböző mechanizmusról van szó a két szituációban. Ez a fajta városi biztonságélmény másik eszközkészletet igényel, amely szintén megvan már nekünk, de a természeti helyzethez képest fárasztó, és a kettő nem váltja ki egymást teljesen.
A biztonságérzethez hasonlóan érdemes árnyalni az ingergazdagság kérdését is. A vonatkozó kutatások szerint a természetben részben azért tudunk feltöltődni, mert az ingerektől túlcsorduló városi környezethez képest pihentetőbb terep. Akkor viszont egy ingerszegényebb városi látkép, mondjuk egy tök üres betonplacc vagy egy elhagyatott parkoló is alkalmas a relaxációra?
Persze, hogy nem, amire Dúll Andrea szerint az a magyarázat, hogy az ingergazdagság nem csak mennyiségi kérdés. Amikor arról beszélünk, hogy a városi környezet túlterhel ingerekkel, akkor ezt a minőségre is értjük. Vagyis nemcsak sok ingert, hanem sokkal homogénebb ingermintázatot is kapunk a városban a természethez képest, ez az „egycsatornás leszívás” pedig jobban megterheli az idegrendszert.
Ugyanakkor a másik irányból nézve az is igaz, hogy a városban szocializálódott emberek idegrendszerének már sokkal nagyobb az ingerszükséglete:
Az igazi városi ember pár hét után már meghal az unalomtól egy természeti környezetben,
ahogy az üres parkoló monotóniája is fárasztó, mert túl kevésféle ingert kínál. Az optimális terhelés valahol a kettő között van – és persze egyénenként is változó.
A természeti környezet se hat mindenkire egyformán, éppen ezért nincs általános recept se, hogy hány természetben eltöltött órától hány százalékkal lesz jobb az életünk. Dúll Andrea szerint a hatás akár életkoronként is eltérhet, a kiskamaszkor vége például olyan fejlődési szakasz, amikor hiába küldenénk táborozni a gyereket, nem nagyon fog lelkesedni az ötletért.
Vannak urbanofil emberek is, akikből inkább ellenállást váltana ki, ha naponta három órát akarnánk sétáltatni őket a Gellért-hegyen.
De vajon nekik kevesebb problémájuk is van a városi környezetből, kevésbé szorulnak rá a természetterápiára? Dúll Andrea szerint élményszinten biztosan, ha például tőlük megkérdezzük, milyen az ideális hely, inkább városias környezetről fognak beszélni, és pszichológiailag kevésbé viseli meg őket a természethiány. Az más kérdés, hogy fizikailag nekik is rossz lehet, ha például emiatt nem mozognak vagy nem kapnak elég napfényt.
A természeti környezet kutatásának egy érdekes mellékága, hogy vajon a vetített természet képes-e hasonlót nyújtani, mint az igazi. Vagyis lehet-e a képernyőn nézett természeti képeknek is bármilyen pozitív élettani hatása?
Egy 2008-as kutatás szerint egyáltalán nincs. A kísérletben a kutatók háromféle környezetben vizsgálták az alanyok reakcióját stresszhelyzet után. Egy részüket egy természeti kilátást nyújtó ablak elé ültették, a második csoportot egy ugyanezt a kilátást élőben mutató plazmatévé, a harmadikat pedig a csupasz fal elé. Arra számítottak, hogy nagyjából ebben a sorrendben lesznek egyre kevésbé hatékonyak is, de az eredmények mást mutattak: míg a természetes kilátás valóban jó hatással volt az alanyokra, a plazmatévé pontosan annyira volt megnyugtató, mint az üres fal.
Későbbi kutatások viszont éppen ennek az ellenkezőjét állapították meg:
Dúll Andrea is azzal ért egyet, hogy a természeti környezet még ebben a csökött formában is biztosan jobb, mint a semmi. Nemcsak a képernyő jó példa erre, de például a napfény is, amely akkor is érvényesíti a jótékony hatásait, ha az ablakon szűrődik be, nem a fák ágai között. Sőt azt is igazolták kutatások, hogy ha valaki a föld alatt dolgozik, ahová semmilyen külső természet nem ér el, de vannak a természetet megidéző poszterek a falon, vagy sötétségtűrő növények, ennek is vannak mentálhigiénés előnyei.
Erre sincs persze általános recept. „Ha egy embertelen környezetbe beraknak egy egész falas posztert, attól nem lesz jobb a helyzet, de ha a kontextushoz jobban illeszkedik egy megoldás, például nagy ablakok vannak, lehetnek a dolgozóknak növényeik, van egy akvárium valahol, lehet ebédelni egy teraszon – ezek összességében be tudnak hozni valamit abból a hatásrendszerből, amire a természet képes.”
Népszerű dolog a súlyosbodó természethiányért a technológiát is felelőssé tenni. A környezetvédők régóta aggódnak amiatt is, hogy a technológia hozzájárul a természettől való elidegenedéshez, ezzel a természetvédelem iránti támogatás csökkenéséhez. De egy 2016-os tanulmány szerint a ugyanez a technológia ennek a problémának a leküzdésében is segíthet. Méghozzá úgy, hogy a természetvédelemmel foglalkozó interaktív játékok virtuális természeti környezete képes elköteleződést kialakítani a természetvédelem iránt, a tanulmány szerint akár még erősebben is, mint a valós tapasztalat.
Ugyanakkor annak a veszélye is fennáll a tanulmányt szerző Robert Fletcher szerint, hogy az ügy iránt így elkötelezettebbé válók a hatékony fellépés illúziójába ringatják magukat, így kevésbé lesznek hajlamosak valódi fellépésre a természet védelmében – kicsit ahhoz hasonlóan, mint amikor valaki úgy érzi, azzal, hogy lájkolt Facebookon egy tüntetést, már kivette a részét a tiltakozásból.
Dúll Andrea szerint az ilyen módszerek azért lehetnek hasznosak, mert maguk is élményt adnak. A már említett személyes testélmények mellett a természet olyan értelemben is jelenthet kompetenciaélményt, hogy képesek vagyunk-e megvédeni, számítanak-e ebben a saját cselekedeteink. „Virtuális technikákkal szimulálható ez a kompetenciaélmény, mert egyrészt meg lehet velük mutatni akár a negatív hatásokat is, hogy kis dolgokkal is mekkorát lehet rontani a helyzeten; másrészt azokat a beavatkozási módokat is, amelyekkel javíthatunk rajta.”
Arról is születtek kutatások, hogy a mobilappok képesek-e erősíteni a gyerekek kötődését a természethez, illetve bővíteni a tudásukat a természetről. Egy szintén tavalyi kísérletben három gyerekcsoportot vittek parkokba, amelyeket az egyik csoport mobilappal, a másik egy környezetvédelmi oktatóval, a harmadik egy hagyományos térképpel fedezett fel. Az eredmények szerint az app ugyanolyan hatékonynak bizonyult, mint a hagyományos módszerek, csak azoknál szórakoztatóbban érte el ugyanazt.
Talán már az eddigiekből is kitűnik: nem arról van szó, hogy mindenkinek ki kellene költözni az erdőbe, és felégetni maga után minden épületet. A cél Dúll Andrea szerint is inkább egy újfajta együttélés, amelyben a városba hozunk be minél több természetet.
Erre szerinte már Magyarországon is vannak jó példák. „Főleg a civilek foglalkoznak ezzel sokat, például a slow-mozgalmak. Az nyilvánvaló, hogy Budapestből sosem lesz slow-város, de azért jó ez a gondolat, mert kontextusba illeszti a természetet: legyenek a városoknak slow részei, nagy parkok, olyan helyek, ahol lehet vízcsobogást hallani. Ebből a szempontból kiemelhetnénk a Széll Kálmán teret, ahova nagyon jó, hogy odakerült a csobogó, hiszen az épített környezet szívében, egy közlekedési csomóponton vízillatot lehet érezni.” De még a szocializmusból ránk maradt paneltelepek is jó példát jelentenek annyiban, hogy majdnem minden házhoz tartozott zöld terület és játszótér, bár az más kérdés, hogy milyen színvonalú.
Budapest közterületein viszont nem éppen rózsás a helyzet növényzet szempontjából. A városligeti építkezéssel kapcsolatban hosszú vita folyik a fák sorsáról, a tavaly ősszel elnapolt római-parti mobilgát építésével kapcsolatban is másfél ezer fa kivágása merült fel, a Csillaghegyi Strandfürdő területén pedig 1500 négyzetméternyi erdőt akarnak kiirtani, hogy legyen hely foci- és sípályának. Bár a főváros tízezer új fát tervez ültetni a következő években, gyakoriak a legalábbis megkérdőjelezhető indokoltságú fakivágásokról szóló hírek. Tavaly például a József nádor téri, a Bocskai úti és a Dráva utcai kivágások is felháborodást váltottak ki, és már olyasminek kell örülni, ha a legnagyobb budapesti fakivágás során végül nem 145, csak harminccal kevesebb fát vágnak ki az Orczy-parkban. A legfrissebb vitatható döntés egy igazi ritkaság kivágása volt a Lukács fürdővel szemben. A budapesti fahelyzet általában véve is átláthatatlan, és pont a belvárosban a legnagyobb a fahiány, ahol pedig a természet legkisebb darabkáját is meg kellene becsülni.
Dúll Andrea szerint viszont az az igazán jó város, amelyben nemcsak sok zöld van, de figyelnek arra is a várostervezésnél, hogy ez a városi zöld milyen módokon jelenik meg, mit akarnak vele közvetíteni, milyen lehetőségeket hivatott megteremteni. „Az a jó, ha nem mindent egyféleképpen akarnak megcsinálni, hanem sokféle formát, aktívabbakat, passzívabbakat is felkínálnak. Végig kell gondolni azt is, hogy kik fogják használni.
Olyan város lenne jó, ahol egyensúlyban van a természeti és az épített környezet. És még egyszer: ez nem pusztán mennyiségi kérdés.
Borító és címlapkép: A Mátra a köd felett Salgótarján közelében a Karancs csúcsáról fotózva 2015. december 28-án. MTI Fotó: Komka Péter