A csípős paprikát sokan szeretik, és – amellett, hogy ebben van egy jó adag kulturális háttér, ami ugyanúgy a férfiasság szimbólumának tartja, ha valaki sokat képes belőle fogyasztani, mint az alkohol esetében – ennek meglepő módon meg is van a tudományos magyarázata. A csípős paprika hatóanyagára, a kapszaicinre ugyanis a testünk többek között endorfin termelésével reagál. Ez pedig ugyanaz a hormon, ami az agyalapi mirigyben például izgalmi állapotban vagy szex közben szabadul fel és euforikus állapotot vált ki. A csípős paprika tehát fájdalmat okoz, de azért jó is. De vajon miért jó a paprikának, hogy csípős?

Az élővilágban a növények jellegzetes, és szélsőséges tulajdonságai nem csak úgy összevissza szoktak kialakulni, hanem az evolúció törvényének engedelmeskedve: ha egy tulajdonság segít a túlélésben, az elterjed. A kérdés az, hogy milyen evolúciós előnnyel járhatott a csili számára a csípősség. A tudósoknak erre két válaszuk is van, valószínűleg ezek közös hatása növesztette bele a kapszaicint a paprikába az evolúció során.

Az első ok, hogy a növény szaporodásában nagy szerepet játszanak az állatok, amelyek megeszik a paprikát, annak a magjai nagyjából sértetlenül áthaladnak az emésztőcsatornáján, majd újra a termőföldbe kerülnek. A paprika tehát tulajdonképpen szeretné hogy megegyék, mert ez biztosítja, hogy nagy területen szóródnak szét a magjai. Csakhogy nagyon nem mindegy, milyen állat eszi meg a paprikát. A rágcsálók vagy növényevő emlősök ugyanis eléggé el nem ítélhető módon megrágják azt, ezzel erősen roncsolva a magokat, és rontva azok túlélési esélyeit. Ellentétben a madarakkal, amiknek nincsenek fogaik. na és mijük nincs még a madaraknak? TRPV1 receptoruk, ami az emlősöknél a kapszaicinre reagál. Mivel a madarak ennek hiányában nem érzik a csípőset, és nem is rágják szét a magokat, ellenben jó nagy területen potyogtatják aztán szét azokat, tökéletes segítőt jelentenek a paprikaféléknek a szaporodás szempontjából. A kapszaicin elriasztja az ebből a szempontból nem túl hatékony emlősöket, és meghagyja a madaraknak a feladatot.

A csípősség másik evolúciós előnye, hogy a kapszaicin elég durván elbánik a különféle gombafajtákkal, például a penészgombával (a dél-amerikai indiánok ezt kihasználva alkalmazták a csilit tartósításra már több ezer éve). Az olyan környezetben tehát, ami kedvez a gombáknak, vagyis meleg van és nagy páratartalom, a kapszaicin megvédi a paprikát az egyik legkeményebb természetes ellenségétől. Ezért alakultak ki a legcsípősebb paprikafajták tipikusan trópusi vidékeken, Közép-Amerikában, a Karib-tenger szigetein, Délkelet-Ázsiában.

Felvetődik viszont a kérdés: ha ennyire hatékonyan segít az evolúciós küzdelemben a csípősség, akkor miért nem alkalmazza ezt az összes paprikafajta? Azért, mert a kapszaicinnek súlyos ára van: a vegyület létrehozása sok energiát és létfontosságú nitrogént igényel, amit egyébként a növény sok minden más, a túlélését segítő dologra is el tudna költeni. Továbbá a kapszaicin termelésének mellékterméke, hogy a növény levelein az átlagosnál sokkal több pórusszerű jelenség alakul ki (ezeket a botanikusok sztómának hívják), ami miatt a párolgással sokkal több vizet veszít a növény, mint rendesen. Emiatt igényelnek a csípős paprikák nagyon sok vizet (egy újabb indok a trópusokra, mint tipikus természetes előfordulási hely), és érzékenyek a szárazságra.

Összességében tehát a kapszaicin a sok előnye mellett egy rakás hátránnyal is jár. Ezért egyes paprikafajtákat, ahol a környezeti tényezők miatt a mérleg összességében a pozitívumok felé billen, errefelé irányított az evolúció, másokat meg nem - ezért vannak kicsit, nagyon, és egyáltalán nem csípős paprikák is.