Nagy kópé volt a francia Pierre de Coubertin báró, a modern kori olimpiák megálmodója és elindítója. Családja a középkori római de Fredis családig vezethető vissza, és nem más, mint az ük-ükapja találta meg Nero császár ókori palotájának romjaihoz közel, a szőlőjében az egyik leghíresebb antik görög szobrot, a Laokoón-csoportot.

Nem csoda, ha képzeletét egész életében benépesítette a poliszok világa, innen már csak egy apró ugrás kellett neki, hogy az 1500 évre felfüggesztett ókori görög olimpiákat is újraálmodja.

Múzsák és atléták, egyesüljetek! 

Egyetlen dologhoz ragaszkodott csak makacsul: a világjátékok pont olyanok legyenek, mint egykoron, ahol rettenthetetlen amatőrök vetélkednek heroikusan, ám sportszerűen a dicsőségért. Futnak, úsznak, birkóznak, úsznak, mások festenek, verseket költenek, zeneműveket komponálnak, hogy a test-lélek-szellem egységében példát mutassanak az emberiségnek.

Úgy, ahogyan az ókori olimpiákon is, a sportversenyek mellett szellemi és művészeti megmérettetéseket is tartottak, ahol olyan neves bajnokok is ringbe szálltak, mint az első ismert történész, Hérodotosz, aki munkáiból olvasott fel részleteket, vagy a világhírű diszkoszvetőszobrot megalkotó Mürón, aki bronzszobraival versengett a nézők kegyeiért.

Az első újkori olimpián, 1896-ban Athénban álmát még nem tudta keresztülvinni (Athénból két úszóaranyat hozott el Hajós Alfréd), és azt követő három másik alkalommal sem. 1912-ben Stockholmban azonban debütáltak végre a művészeti versenyek, méghozzá négy számban is: irodalom, festészet, zene és építészet.

Lánglelkű költő inkognitóban

A ravasz báró nem bírta megállni, hogy ne induljon a szellemi játékokon. Akkor már jó ideje a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke volt, ezért úgy döntött, inkognitóban veti bele magát a küzdelmekbe, méghozzá az irodalom versenyszámban. Kerülni szerette volna, hogy lelepleződjön a kiléte, ezért furfangosan egy álszerzőpáros nevében, Georges Hohrod és Martin Eschbach álnéven állt rajtvonalhoz az Óda a sporthoz című, kilenc versszakos magasztos költeményével. Az

Istenek ajándéka, sport! Élet éltető vize!

A nehéz munka idejében kiszórod boldog fényedet,

követe vagy te a régen letűnt napoknak...

kezdetű, sportot dicsőítő poéma pedig,

Aki lelki-szellemi viadalokon akart indulni, annak előzetesen neveznie kellett, és ha az ítészek is úgy gondolták, akár több alkotással is pályára léphetett. A beküldött műveket aztán egy olimpiai bizottság által kiválasztott zsűri bírálta el. Nemegyszer olyan művészek ítélték meg a pályaműveket, mint a svéd Selma Lagerlöf, az első Nobel-díjas írónő, a Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországon át című gyermekkönyv szerzője vagy a XX. század egyik legnagyobb hatású zeneszerzője, Igor Sztravinszkij.

A munkákat kiállították vagy előadták a nyári olimpia idején, volt olyan ötkarikás szemle, ami 400 ezer nézőt vonzott, mint például a Los Angeles-i 1932-ben.

Szellemi ezüst, ami aranyat ért

Hajós Alfréd is kvalifikálta magát Lauber Dezsővel közösen tervezett stadiontervével az 1924-es párizsi olimpiára, és elhoztak egy ezüstöt. Ez valójában aranyérem volt, mert nem hirdettek első helyezettet. Nem valószínű, hogy a magyar hérosz különösebben meglepődött volna, ugyanis úszó olimpiai bajnokként már kapott két ezüstöt, de akkor azért, mert a legjobbaknak 1896-ban még ezüstérem járt.

Hajós Alfréd volt az, aki megvalósította az ókori görög ideált, egyike lett annak a két olimpikonnak, aki sport- és művészeti versenyeken egyaránt érmet szerzett. A másik az amerikai Walter W. Winans lövészként a futó szarvas (kettős lövés) versenyben nyert az 1908-as londoni és az 1912-es párizsi nyári olimpián. Párizsban szobrászatban is rajthoz állt, és kivívott egy újabb aranyat az Egy amerikai ügető című kisplasztikájáért.

Négy évvel később Amszterdamban Mező Ferenc sporttörténész diadalmaskodott irodalom versenyágban, ahol Az olimpiai játékok története című művét indította. 1948-ban Londonban pedig Földes Éva A fiatalság forrása című alkotásával szerzett olimpiai bronzérmet. Mindezt azok után érte el, hogy 1941-ben származása miatt eltiltották az újságírástól, 1944-ben pedig a németországi mauthauseni koncentrációs táborba deportálták, ahonnan 1945-ben szerencsésen szabadult.

Az 1948-as londoni megmérettetés több okból is különleges volt. Nem csak azért, mert itt szerzett érmet minden idők legidősebb szellemi olimpikonja, a 73 éves brit John Copley, aki metszet- és rézkarcban orozta el az ezüstöt a többiek elől lovaspólósokat ábrázoló művével (a máig legidősebb olimpiai érmes sportoló Oscar Swahn svéd lövész, aki utolsó ezüstjét 72 évesen lőtte 1920-ban Antwerpenben). Hanem azért is, mert ez volt az utolsó szellemi olimpia.

Szedelődzködnek a múzsák

Ekkor már sok jel mutatott arra, hogy bármennyire megejtő és idillien szép a coubertini eszme, a megvalósítása korántsem volt az.

• Egy műalkotás megítélése, akármilyen kifinomult szempontrendszer alapján is teszik, mindig szubjektív marad. Szemben a fizikai sportokkal, ahol egzakt paramétereket (idő, gólok, pontok, hossz, magasság, célba érési sorrend) mérnek.
• Sok országnak hajlott ezért maga felé a keze a zsűritagok kiválasztásánál.
  Hitler olimpiáján, 1936-ban Berlinben például a 41 műbírálóból 29 német volt, kis meglepetésre a hazai szellemi olimpikonok taroltak. De ez semmi az amerikaiakhoz képest, a rámenős jenki szervezők 1932-ben Los Angelesben 24 amerikai bírót választottak a 30 fős testületbe, éremesőt hozva az amerikai művész sportolóknak.
• Ráadásul az amatörizmus eszméje erősen a színvonal rovására ment. Csak kevés kiemelkedő alkotás csapott össze a nyolc szellemi olimpián. Eközben egyre inkább elanyagiasodtak a játékok, a világon mindenütt kiszimatolták már, micsoda csillagászati pénzek mozgósíthatók az öt karikával. 

Utolsó beszédében, 1937-ben Coubertin báró megismételte szent meggyőződését, hogy a múzsáknak egyesülniük kell az atlétákkal. A lánglelkű idealista pedagógus sportvezető, szerencséjére, már nem élte meg a múzsák csendes kivonulását az olimpiáról (1937-ben halt meg), és azt sem, milyen folyamatok indultak el: korrupció, bírók megvesztegetése vagy éppen az olimpiai eszmét két lábbal tipró dopping. Különben kitért volna a hitéből, és vitte volna magával az egész olimpiát, föl a tiszta fényű Parnasszusra.