Több száz olyan cikket olvashatott már az Indexen, amelyek a világegyetem legújabb felfedezéseiről, érdekességeiről szólnak – olyan írásba azonban még biztosan nem futott bele felületünkön, amelyben a legközelebbi szomszédainkkal, a Naprendszer bolygóival foglalkozunk részletesen. Pedig számos anomáliával, furcsasággal és hihetetlennek tűnő időjárási jelenséggel találkozhatunk pár száz millió kilométerrel odébb – legyen szó perzselő hőségről, több ezer km/h-s szélviharról vagy éppen égből hulló gyémántdarabokról.

A Naprendszer bolygóit két különböző csoportba sorolhatjuk: találkozhatunk kőzetbolygókkal és óriás- vagy gázbolygókkal – amelyek nem azért kapták ezt a nevet, mert nem elég menők kőzet társaikhoz képest, hanem mert szinte kizárólagosan csak gázokból állnak. Az előbbi csoportba soroljuk a Merkúrt, a Vénuszt, a Földet és a Marsot, míg utóbbiba a Jupitert, a Szaturnuszt, az Uránuszt és a Neptunuszt. Érdekesség, ahogy a bolygók önállóan elkülönülnek, a Naphoz közelebb találjuk a kőzet-, míg attól távolabb a gázbolygókat – ez egyébként más csillagrendszerek esetében is igaz.

Cikksorozatunk első állomásában a Naphoz legközelebb eső, és egyben a Naprendszer legkisebb bolygóját, a Merkúrt vesszük górcső alá, amely első pillantásra a Föld körül keringő Hold kiköpött mása lehet, de valójában számos különbség van közöttük. A Merkúrnak például nagy, vasat tartalmazó magja van, így saját mágneses mezővel rendelkezik – igaz, annak erőssége a földinek körülbelül egy százaléka; de legalább rendelkezik ilyennel.

Az első megfigyelések

Azt, hogy a bolygót pontosan mikor fedezték fel, nem tudjuk – az égitest megfigyeléséről szóló feljegyzések az időszámításunk előtti első ezredfordulóig is visszanyúlnak. A bolygóra számos különböző néven hivatkoztak az elmúlt évezredekben – a babiloniak például hírvivő istenük után a Nabu nevet adták neki, míg a görög csillagászok Apollón és Hermész néven hivatkoztak rá. A Merkúrnak akkoriban azért volt két neve,

A görögök aztán elkezdték sejteni, hogy valami nagyon nincs rendben, míg végül le nem esett nekik, hogy Apollón tulajdonképpen Hermész, és Hermész tulajdonképpen Apollón, így innentől kezdve egységesen csak Hermészként hivatkoztak a bolygóra. Mégis honnan ered akkor a Merkúr név? – merülhet fel a kérdés. Nos, az égitest magyar nyelvben használatos megfelelőjét a rómaiaktól vehettük át, akik Mercurius római istenről, a kereskedők, az utazók, a szónokok és a tolvajok istenéről nevezték el a bolygót. Emellett úgy hitték, hogy Mercurius egyben az istenek követe, illetve a holtak lelkét is ő kíséri az alvilágba. Érdekesség, hogy a rómaiak idővel egyre inkább elkezdték Mercurius nevét a görög Hermészével összekapcsolni, végül azonban a római megnevezés vált elterjedtté.

Hold, te vagy az?

Ahogy említettük, a Merkúr megjelenés szempontjából rendkívül hasonlít a Holdra – ha egymás mellé tennénk őket, egy laikus nem biztos, hogy különbséget tudna tenni közöttük. Ennek legfőbb oka az, hogy a Merkúr felszínét is számos kráter borítja, illetve hogy nem rendelkezik állandó légkörrel. A körülbelül 70 százalék fémből és 30 százalék szilikátból álló bolygót elsőként 1974 és 1975 között vehettük közelebbről is szemügyre, amikor a Mariner–10 feltérképezte a Merkúr felszínének körülbelül 45 százalékát. A munkát a Johns Hopkins Egyetem által épített Messenger űrszonda folytatta, ami 2008. január 14-én repült el először a Merkúr mellett, majd 2008. október 6-án és 2009. szeptember 29-én újra.

Munkáját a Messenger hősiesen végezte, folyamatosan adatokat továbbított a Föld felé, 2015-ben azonban elfogyott az üzemanyaga, amelynek következtében több mint 14 ezer kilométeres óránkénti sebességgel csapódott bele a Naprendszer legbelső bolygójának felszínébe, mintegy 16 méteres átmérőjű krátert ütve rajta.

Perzselő pokol, fagyos jégverem

A Merkúr – abból kiindulva, hogy a Naphoz legközelebb eső bolygó – rendkívül hamar kerüli meg csillagát, egy év a Merkúron mindösszesen 88 földi napnak felel meg; amíg tehát a Földön például a 30. születésnapját ünnepelné, addig a Merkúron már a 124-et kellene, bármennyire fájó is ez. Na, nem mintha egyébként ezt megtehetné, a bolygón ugyanis embertelen körülmények uralkodnak – bár a merkúri viszonyok még mindig Seychelle-szigeteki nyaralásnak minősülnek ahhoz mérten, hogy mi várna az emberre a Vénuszon – de erről majd egy másik cikkben. Ezzel ellentétben egy merkúri nap szinte a végtelenségig tartana, a bolygó ugyanis rendkívül lassan forog saját tengelye körül. Egy nap a Merkúron átszámítva 176 földi napnak felelne meg, ami azt jelenti, hogy a naprendszer legkisebb bolygóján egy nap kétszer olyan hosszú, mint ugyanott egy év.

Többek között emiatt váltakozik a Merkúr felszíni hőmérséklete mínusz 183 és plusz 427 Celsius-fok között, attól függően, hogy az égitest melyik részét vizsgáljuk. Értelemszerűen, ahol a Nap merőlegesen éri a felszínt, ott perzselő pokol uralkodik, míg a leghidegebbet a sarkokhoz közeli kráterek mélyén mérhetjük. Érdekesség, hogy a sarkokon jeget és sógleccsereket is találni, amelyekben megfelelő mélységben az élet számára ideális viszonyok is uralkodhatnak, legalábbis a NASA kutatásait támogató Planetary Science Institute (PSI) munkatársai által publikált elemzés szerint, akik a hasonló földi környezeteket vették figyelembe a kutatás elkészítésekor.

És hogy meddig maradna életben mindenféle high-tech védőfelszerelés nélkül a bolygón? Nos, a legoptimistább becslések szerint is maximum két percig, ami alatt a poklok poklát élné át – vagy szénné égne, vagy jégkockává fagyna. Ez azonban még mindig több, mint amennyi ideig a soron következő bolygón, a Vénuszon tudna túlélni – ha hirtelen erre a bolygóra teleportálna, a másodperc törtrésze alatt szó szerint elpárologna. Legyünk hálásak tehát, hogy a Föld ilyen kegyes hozzánk, és mindent megad ahhoz, hogy az élet csak úgy burjánozzon rajta.