Senki sem tudja pontosan megmondani, honnan eredhet a foci, mert szinte minden kultúrában kialakult valamiféle hozzá hasonló, kezdetleges labdakergetős játék. Már négyezer évvel ezelőttről is maradtak fenn labdajátékokra utaló emlékek Kínából, sőt a labdát (akkor még szőrmével kitömött bőrgolyót) is kínai találmánynak tekintik. Kétezer évvel ezelőtt pedig már bizonyíthatóan két kapura játszották (cuju), és a láb bármely részével, valamint fejjel vagy mellel terelgethették a bambuszrudak közé kifeszített hálóba kivágott 60 centis lyuk felé. De ismert az ókori rómaiak játéka, a harpastum is, ami egy rögbiféle játék volt, azaz kézzel-lábbal lehetett a labdát érinteni, vezetni, cipelni. Hogy a maják vagy aztékok – szó szerint – halálosan komolyan űzött labdajátékait most ne is említsük (a vesztesek az életükkel fizettek).

A kezdetektől megigézik az embereket a kiszámíthatatlanul ide-oda mozgó, pattogó, kisebb-nagyobb golyók, labdák. Talán mert olyanok, mint egy élőlény, számunkra kiszámíthatatlanul haladnak ide-oda, ezért mi, emberek, ösztönösen el akarjuk kapni és magunknak szeretnénk. Elég csak a gyerekeket nézni: ha közéjük pattan egy labda, mindent hátrahagyva, boldogan szaladnak felé, mintha valamiféle mágikus erő kerítené őket hatalmába. Felmerül azonban a kínzó kérdés: miért tilos kézzel érinteni a fociban, hiszen a világ legtermészetesebb késztetése, hogy kézzel is megfoghassuk játék közben?

Brutálisan kezdődött

Állítólag Európában, azon belül is a futball őshazájában, Angliában egy dán (viking) katona fejét fedezték fel a munkások az 1000-es évek első felében, és mivel a dánok 1018 és 1042 között egyfolytában Angliát támadták, ezért az angolok kitalálták a „rúgd meg a dán fejét” nevű játékot, a későbbiekben pedig egy kitömött disznóhólyaggal folytatták a vidám folklórt. Habár a monda valóságtartalma eléggé vitatott, az biztos, hogy a középkorban rendszeresen összecsaptak a szomszédos angol falvak, és az volt a győztes, amelyik falu népe a másik településének főterére/templomkapujához juttatta a hólyagot.

De nemcsak vidéken, hanem Londonban és más városokban is felborzolta az idegeket a spontán, szabályok nélküli, erőszakos labdahajszolás, ezért II. Edward király idején, 1314-ben, kénytelenek voltak betiltani az eszeveszett lakossági tömegfocit.

Ahány iskola, annyi foci

A modern futball alapjait azonban nem népi köztereken, hanem bentlakásos angol elitiskolák udvarain fektették le az 1800-as években. Többek között a közép-angliai Rugby városban, ahol 1823-ban egy iskolai mérkőzésen William Webb Ellis,

Akkor még teljesen kialakulatlanok voltak a szabályok, de a labda kézzel való fogása egyértelműen tiltott volt. Megtetszett viszont a College-társaknak ez a fineszes új módi, paradigmát váltottak hát, és azonnal el is kezdték kidolgozni a rugbys szabályokat. Ettől kezdve szentül ragaszkodtak a kézzel érintéshez.

Ezzel szemben a London melletti etoni kollégiumban szigorúan megtiltották, hogy a játékosok kézzel érintsék a labdát. Még a kapu védőjére is érvényes volt a rigorózus szabály. Volt olyan hely, hogy ötvözték a két iskolát, és hozzá lehetett érni a labdához, de vinni nem. A dél-angliai Winchesterben el lehetett kapni, de csak a levegőben, majd három lépés után a játékosnak el kellett rúgnia. A szabályokat akkortájt az aktuális együttállás szülte. Ad hoc. 

Ahány hely, annyi változat, ezért ha a hősidőkben két iskola összecsapott, akkor előtte meg kellett egyezniük, milyen szabályok szerint mérkőznek meg. Egy valami azonban közös volt bennük:

egy mérkőzés – külső szemlélő számára – nem volt más, mint egy véget nem érő tülekedés-tolongás, és akinek a nagy tumultusban sikerült valahogyan (kézzel-lábbal, akármivel) megkaparintania a labdát, nem cselezett, nem passzolt (az átadást akkoriban még gyávaságnak tartották), hanem leszegett fejjel, teljes erőből próbálta átverekedni magát az ellenfél sorain. Ezt a hibrid sportágat nevezték akkoriban footballnak.

Egészen a Football Association (FA) létrejöttéig, 1863. október 26-ig, amikor véget vetettek az áldatlan helyzetnek, és elegyítették a kézzel és lábbal játszott football elemeit. Ám a 18 csapat képviselői közül 12-en megmakacsolták magukat, és december 8-án kimondták, hogy a labda kézzel való érintése mégiscsak szabályellenes, így 161 éve, ezen a napon végleg különvált a labdarúgás (assosiation football) és a rögbi (rugby football).

Melyik sport a kerek labdás?

Az idő tájt a hírek és az információk, a labdákkal ellentétben, ólómszárnyakon repültek, ezért Magyarországon kezdetben némi zavar keletkezett az újonnan megjelenő „rugdaló” játék körül. Molnár Lajos Athletikai gyakorlatok című 1879-es (a magyar sportéletet elindító, Oxfordban és Cambridge-ben tanult, és a kontinens első sportegyesületét, a Magyar Atlétikai Clubot (MAC) megalapító gróf Esterházy Miksa beszámolóit összefoglaló) művében elsők között ír a jövevény labdajátékról. 

„Mindamellett két főcsoportra lehetett a Football-t ápoló iskolákat osztani: az egyik csoport, a hires »Rugby« vezetése alatt, a labda utáni szaladást és kapkodást megengedi, mig a másik csoport, Eton, Harrow és Westminster hírhedt iskolákkal, a labdának kézzeli érintését és a labdávali szaladást tiltja.” […] A Football lényege az, hogy a labda nem kézzel dobatik, de lábbal rugatik, ami nevéből is kitűnik…”

Tiszta sor. De a könyvbeli ábrán összekeverik a kerek foci- és a tojásdad alakú rögbilabdát (256. oldal), és az új labdajáték leírása is mintha kissé a rögbiről is szólna.

Felbomlott a fegyelem, mégis megigézte Hajós Alfrédot

Hogy micsoda bűvereje van egy váratlanul elénk pattanó labdának, arról Hajós Alfréd ír plasztikusan visszaemlékezésében.

Budapestre állítólag Ray Ferenc hozott először focilabdát, méghozzá a millennium évében, 1896-ban. Zürichben járt egyetemre, ott ismerkedett meg a labdarúgással. „Ray Stobbe Ferenctől értesült, hogy Magyarországon még nem láttak szabályos futball-labdát. Ezért Stobbe megkérte, hogy látogasson el egyesületének, a Budapesti Torna Clubnak (BTC) Markó utcai tornatermébe s ismertesse meg tagjaival a játék szabályait.

A főképpen tisztviselőkből, diákokból, kisiparosokból álló BTC tagjai esténként, munka után jártak az egyesületi helyiségbe s a tágas teremben szorgalmasan gyakoroltak. Tornászok, birkózók, ökölvívók fegyelmezetten és szorgalmasan végezték az előírt gyakorlatokat. Egyszerre csak megjelent a tornaterem ajtajában Stobbe Ferenc fiatal barátjával, aki se szó, se beszéd – minden előzetes bejelentés nélkül –, egy futball-labdát hajított közéjük.

Egyszerre felbomlott a fegyelem, a rend, mindenki azon igyekezett, hogy magának kaparintsa meg a labdát. Közben a labda a földre került, s ekkor ösztönösen lábukkal adták tovább a játszók. Így született meg 1896. december 18-án este a magyar labdarúgás. Az új játék pillanatok alatt népszerűvé vált.

Iszer Károly, a BTC művezetője csak harsány »állj!« kiáltással tudott véget vetni a már verekedésbe fulladt rugdalódzásnak. A lihegő játékosokat azután leültette és Ray Ferenc oktatóelőadást tartott nekik a labdarúgás külföldi népszerűségéről, a játék érdekességéről, szépségéről, s végül ismertette a játékszabályokat.”

Mint a gyerekek, úgy vetették magukat a labdára a budapesti pionírok is. És persze itt is dulakodás alakult ki a mágikus sportszer kergetése közben. 

Hajós polihisztor sportember volt. Nemcsak az első magyar – és rögtön kétszeres – olimpiai bajnok (úszásban érte el) az első újkori olimpián (1896, Athén), de azonnal rákapott az angol footballra is, és egy évre rá, 1897 novemberében Gillemot Ferenccel megalakította az MFC-t, vagyis a Műegyetemi Football Clubot, a későbbi MAFC jogelődjét, miközben a Budapesti Torna Clubban focizott. Igen, egyszerre két csapatban is játszott. De volt futballbíró, sőt még az első magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya is.

Talán mindez nem így történik, ha nem a lábbal művelt foci, hanem a rögbi honosodik meg minálunk. Nehéz ugyanis elképzelni Hajós Alfrédot leszegett fejjel falnak rohanni. Még akkor is, ha építészmérnökként – több mint negyven épülete között – ő tervezte a debreceni új Aranybika Szállót is 1915-ben.