Index Vakbarát Hírportál

Dennis Upper pszichológus professzor éppen egy tanulmány írására készült, de bárhogy erőlködött, egyszerűen képtelen volt a gondolatait papírra vetni. Gondolt egyet, és úgy döntött, hogy az eredeti terv helyett inkább a saját írói válsága leküzdéséről fog tanulmányt írni.

De sikerült?

– kérdezhetné Kovács Zoltán kormányszóvivő.

Igen is, meg nem is: igen, mert a tanulmány megjelent, de mégse, ugyanis "Az írói válság egy esetének sikertelen önkezelése" című tanulmányban a címen, egy lábjegyzeten és a szakfolyóiratokban szokásos más formai elemeken kívül egy szó sincsen.

Mindannyian ismerjük a kegyetlen spártai katonatársadalom horrorisztikus alapszokását: a beteg vagy gyenge csecsemőket, akikről látszott, hogy nem lehet majd tökéletes katonát faragni belőlük, ledobták a Tajgetosz hegyről a szakadékba, hogy ne is fecséreljék a felnevelésére az energiát. A kíméletlen gyerek-tömeggyilkosság története egészen a történelemkönyvekig eljutott - annak ellenére, hogy a történészek mindig is elég szkeptikusan voltak vele kapcsolatban, és néhány éve már régészeti bizonyíték is van rá, hogy a dolog csak legenda, a valóságban nem egészen úgy történt.

Friedrich Händel és Johann Sebastian Bach a barokk kor (ez a klasszikus zenében nagyjából az 1600 és 1750 közti időszakot jelenti) kiemelkedő zeneszerzői voltak. Bár arról nincs hitelt érdemlő feljegyzés, hogy valaha találkoztak volna, ugyanabban az évben, alig egy hónap eltéréssel születtek, egymástól alig száz kilométerre a mai Németország területén, az akkori Türingiában, illetve Szászországban. Aztán a két hosszú és legendás zeneszerzői pályafutás végén mindketten megvakultak.

Pompeii régészeti feltárásakor rengeteg disznóság előkerült, és a hírhedt erotikus képeken kívül több mint 11 ezer korabeli graffitit találtak. Ezek sokat elárulnak az ókori város lakóinak életéről, és azt is leszögezhetjük, hogy a mai festékszórós nemzedéknek semmi oka nincs szégyenkezni.

Nyilván nem azért kattintottak erre a cikkre, mert eddig nem tudták, milyen durva lehetett a középkorban élni, de azért mégis:

A keresztény Európa legfejlettebb részein, a Francia királyságban és a Német-Római-birodalomban például évszázadokon keresztül valóságos dilijárványok söpörtek végig. Egész települések csúsztak bele kollektív hallucinációkba, vizionáltak angyalokat vagy démonokat, éltek át közös viszketést, mindenkit gúzsba kötő kínt, mintha csak Dante Purgatóriumába pottyantak volna. A korabeli krónikákban egészen bizarr jelenetekkel találkozunk: 1374-ben Aachenben és 1518-ban Strasbourgban például feljegyezték, hogy egyik napról a másikra önkívületben táncoló emberek lepték el az utcákat, és a bizarr karnevál több résztvevője a szó szoros értelemben a végkimerülésig ropta – rajtuk mondjuk nyilván nem segített a logikusnak tűnő „Hadd táncolják ki magukból a kórt!” orvosi utasítása sem.

Ráadásul az időről időre felbukkanó rontás valóban meggyötörte a testet. Voltak, akik úgy írták le az érzést, hogy hangyák fúrták be magukat a bőrük alá, mások úgy érezték, kard nélkül belezik ki őket. Az áldozatok teste is deformálódott: a nyak furcsa görcsben csavarodott meg, a végtagok eltorzultak, és üszöktől feketedtek meg. És ha nem amputálták idejében az elhalt ujjakat, kezeket, lábfejeket, akkor az üszkösödés gyorsan átterjedt más testrészekre, halállal fenyegetve az áldozatot – igaz, a kor orvosi viszonyai között az amputálás sem volt épp megnyugtató opció.

A keresztény séma szerint a bizarr kórságot spirituális jelenségként fogták fel; igaz, ez a séma rögtön kétféle értelmezésre adott lehetőséget:

1. Isten csapott oda a bűnösöknek, és ezt a bűnt alázattal kell viselni.
2. a Sátán ügynökei rontották meg az ártatlanokat, és ezt a rontást ki kell purgálni.

A kétféle értelmezés alapján azután azokat, akiken megmutatkozott a démonokkal megküzdő egyiptomi remetéről, Szent Antalról elnevezett kór, vagy vezeklőknek, vagy boszorkánynak, vagy a boszorkányság áldozatának tartották – és sokszor csak a véletlenen múlt, hogy az ember melyik kategóriába került. De az inkvizíció intézményesülésével és a boszorkánysággal kapcsolatos hisztéria elharapódzásával egyre gyakrabban a második értelmezés vált uralkodóvá, és ahol felütötte a fejét a kór, ott az egyházi és világi hatóságok a betegséget leginkább egy kiadós boszorkányüldözéssel akarták gyógyítani.

Két fotósnak is sikerült emlékezetes képet készítenie arról a pillanatról, amikor merénylő támadt Kennedy elnök merénylőjére a dallasi rendőrség alagsorában, 1963. november 24-én. A fegyveres férfi közvetlen közelről kivégezte a rabláncon vezetett Lee Harvey Oswaldot. A merénylő merényletéről készült fotók nem csak egyedülálló kordokumentumai a hírfotózásnak, hanem a két fotós életét is örökre megváltoztatták:

Pedig, a két fotó szinte azonos pillanatban készült, a két fotóst alig egy-két méter választotta el egymástól. Az egyik kép pontosan elkapta a pillanatot, ahogy a merénylő arca eltorzul a testét ért lövéstől, és rögzíti a rémületet a körülötte állók arcán, a másik fotó viszont a másodperc tört részével ugyan, de a merénylet előtt készült. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik kép melyik karrierúthoz vezetett.

Repülő pókok? Mi ez, a Sharknado nemhivatalos folytatása? A pók egy ijesztő állat, még futva vagy a hálójában peckesen feszítve is. De hogy repülni is tudnak?!

Bizony, hogy tudnak. Már Charles Darwin, az evolúcióelmélettel előálló természettudós is feljegyezte, hogy hajóját, a HMS Beagle-t egy napon ellepték a sárkányrepülőző pókok, méghozzá egy viszonylag nyugodt és tiszta napon.

Bár az igazi kávéínyencek úgy néznek a koffeinmentes változatokra, mint az alkoholmentes sörre vagy a guminőre szokás, tény: a koffeinmentes szuper találmány mindazoknak, akik a kávé ízét szeretik, de a koffein hatásait inkább kihagynák. (Akkor is, ha a közismert hatások között azért bőven akad tévhit is.)

Kávét nagyon régóta fogyaszt az emberiség, de abban a formában, ahogy ma isszuk, vagyis forró reggeli italként, csak a 15. században kezdett el felbukkanni, és a 17.-ben elterjedni (azelőtt a tipikus napindító ital a sör volt Európa-szerte). A koffeinmentes kávét az 1900-as évek elején egy Ludwig Rodelius nevű német illető találta fel, hogy hogyan, arról két eredetmítosz is forog. Az egyik szerint tudatosan kereste a kávé koffeintelenítésének útját, mert az apja a túl sok kávéivással súlyosbított szívbetegségbe halt bele. A másik szerint a kávékereskedőként dolgozó Rodelius egyszer balesetet szenvedett, és kis híján elsüllyedt hajóról származó szállítmányt kapott, ahol a kávés zsákokat eláztatta a tengervíz. Mivel nem akarta kidobni, megvizsgálta, hátha fogyasztható így is a kávé – és meglepve vette észre, hogy a sós víz az ízt nem mosta ki belőle, csak az élénkítő-felpörgető hatást, vagyis az azért felelős koffeint.

A szundi funkció minden ébresztőóra alaptartozéka, és tényleg tök jó dolog, hogy reggelente nagy kegyesen hagy még pár percre visszaaludni a vekker (igaz, úgy is lehet értelmezni, hogy kétszer ver fel álmunkból). Az a „pár perc” pedig szinte minden esetben kilenc, legyen szó mechanikus ébresztőóráról, elektronikusról vagy az okostelefonok beépített, esetleg külön letölthető alkalmazásairól. De vajon miért éppen kilenc? Miért nem tíz?

A szundi gomb az órán nem is olyan régi találmány: az első ilyen vekkert 1956-ban dobta piacra a General Electric, ez volt a Telechron 7H241 Snooz-Alarm, amit a reklámkampányban „a világ leghumánusabb ébresztőórája” szlogennel igyekeztek eladni. (Egy korabeli rádióreklámot meghallgathat itt, egészen csodálatos.) Érdekes módon a dolog nem lett azonnal nagy siker, csak három évvel később kapcsolt a konkurencia, hogy le kellene másolni ezt a funkciót, aztán a hatvanas években kezdett el igazán elterjedni, és végül az olcsó digitális órák világhódításával lett alapfunkció mindenhol.

Vallás és tudomány viszonyával kapcsolatban a bonyolultabb filozófiai, teológiai vagy tudományelméleti kérdések helyett gyakran szokták anekdotisztikus életrajzi sztorikkal megfogni a lényeget, legalábbis megpróbálni, azt, amit a próbálkozók éppen annak tekintenek. Galilei elítélése, Einstein hite, nagy tudósok váratlan megtérése, a vallás béklyóit levető ateista zsenik: a vallásos/ateista tudományos példabeszédek külön zsánert alkotnak, a sztorik városi legendaként önálló életre kelnek, többnyire függetlenül attól, hogy mennyi a valóságalapjuk.

Mint Darwinnál. Az evolucionista elmélet megalkotóját ugye még másfél évszázad után is szokták az egyház ősellenségének ábrázolni, és vannak helyek, ahol a tudományban tényként kezelt evolucionizmus az iskolákban csak egy választható opció, csakúgy, mint a kreacionizmus. Ez az éles Darwin kontra Biblia beállítás már csak azért is érdekes, mert a mainstream katolikus teológiának rég nincs már olyan nagy baja a darwini elmélettel, a bibliai teremtéstörténetet többnyire allegorikusan értelmezik, az ember fokozatos kifejlődését a főemlősök közül nem vitatják – igaz, a kreacionista fundamentalizmus jellemzően nem is a katolikusságból nő ki.

Miért lát ma gyerekrajzokat az Indexen? Mert gyereknap van!

Ha látott már kanyonokat, amiknek a mélyén méltóságteljesen kanyarog a folyó, jó, ha tudja: azt a mély kanyont bizony az a hömpölygő folyó vágta ki. Ezek a folyók még évezredeken át fognak ugyanezen az útvonalon áramlani a kősziklamederben. Máshol, ahol a talaj puhább, a folyók kanyarulatai vad hurkokat vesznek - érdekes módon még teljesen sík terepen is, ahol látszólag minden azt indokolná, hogy nyílegyenesen folyjanak.

A nemek kialakulását befolyásoló mechanizmus a hüllőknél két tényezőtől függ: a genotípustól és a hőmérséklettől. A genotípusos csoportba tartozó lényeknek, mint a madaraknak és az emlősöknek, nemi kromoszómáik vannak. A hüllőknek ebből kétféle van: X és Y. Egyes fajok, például a teknősök, vagy az olyan gyíkok, mint a zöld iguána, egyaránt rendelkeznek X és Y kromoszómákkal. A nőstények homogametikusak, vagyis két egyforma X kromoszómájuk van. A hímek heterogametikusak, egy X és egy Y kromoszómával.

Ha legközelebb a Gyalog galoppot nézi, és a francia váras legendás jelenetben (jó, melyik jelenet nem legendás abban a fimben) ezt a mondatot hallja:

Bűzfelhőt eresztek az orrod alá!

gondoljon arra, hogy a történelem során legalább két komoly vérontás indult egy-egy orr alá eresztett bűzfelhő, vagyis fing miatt.

A gerinces élőlények közül az embernek sikerült a legjobban misztifikálnia a dekompozíciót, vagyis a test bomlását. Oké, az elefántok meggyászolják a halottaikat, és a majmok is megértik a vetélés fogalmát, de a lovával temetkező indiánt vagy az 1973-as Pontiac Catalinájával a Valhallába tartó megboldogultat az emberiség termelte ki. (És ezek csak a való életből ellesett példák: a Nagy Lebowski hamvasztásos jelenetét meg se említettük.)

Ezek után meglepő, hogy volt, aki egy csipszes dobozban akart örök nyugalomra térni? Ha a fentiekkel nem vagyunk tisztában, akkor igen – és ehhez a történethez sem árt tudni, hogy az a csipszes doboz nem akármilyen csipsz volt, az elhunyt pedig nem akárki, hanem Frederic Baur, a Pringles henger alakú csipszes dobozának feltalálója.

Az amerikai Chau Smith 2017 januárjában lett 70 éves. Mások ilyenkor leginkább egy kanapén ücsörögve fogadják az unokák jókívánságait. Smith inkább úgy döntött, elmegy maratont futni. Hetet. Hét nap alatt. Hét különböző kontinensen.

Az ötvenes évekbeli lemezfelvételeknek ma is nagy piaca van a gyűjtők körében. A Szovjetunió nem hivatalosan kiadott lemezfelvételeit viszont nemcsak ők találhatják különlegesnek, hanem bárki, aki csak egy pillantást vet rájuk. Ugyanis ezek nem kör alakú, fekete, mikrobarázdás korongok, hanem lyukas közepű röntgenfelvételek.

Amikor Wamura polgármester az 1970-es években elrendelte, hogy építsenek 15 méter magas hullámtörő betonfalat a néhány ezer fős tengerparti falucska, Fudai köré, akkora ellenérzéshullámmal találta szembe magát, hogy az simán elsöpört volna bármilyen mobilgátat a Római-parton. Abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy a cunamivédelem szükséges, de indokolatlannak tartották a fél tízemeletesnyi monstrum felhúzását, pláne egy halom pénzért.

Furcsa, nem? Itt élünk ezen a bolygón úgy 3,8 milliárd éve (már ha az első élő sejtek megjelenésétől számítjuk), és az emberiség kozmikus expanziójának csúcsteljesítménye nem az, hogy élő embert juttatott a Marsra, hanem hogy hullát juttatott a Holdra. Ha a Kozmosz Fantasztikus Könyveken nőttünk föl, bánkódhatunk miatta, hogy így alakult, pedig nincs ebben semmi meglepő. Hogy lenne elvárható a trehány emberiségtől, hogy népesítse be a környező bolygókat, miközben még a sajátját sem tudta fölfedezni?

A gőzhajó feltalálása felgyorsította azt a több évezrede tartó folyamatot, hogy a világ felderítetlen területei rákerüljenek a világtérképre. De ez csak a felszínre vonatkozik, a mélyre már nem: az óceánok 95 százaléka máig felderítetlen.

Egy férfi arról panaszkodik, hogy hangokat vetítenek az agyába, mintha egy szellem lenne. Egy nő hangokat hall, amik a gyomrából üvöltenek fölfelé; hozzá lebegő, fekete ajkakat lát. Egy másik nő hallja, ahogy a húga beszél hozzá éjjel, mintha egy rádión keresztül üzenne.

A három felsorolt ember mindegyike siket. Azon halláskárosult skizofrének közé tartoznak – és az arányuk az 50 százalékot is meghaladhatja –, akik az állapotuk ellenére is hallanak hangokat. A skizofréniának velejárója a nem létező vizuális ingerek vagy hangok észlelése; a hallucináció. De ami különleges, hogy ezeket a hangokat azok is hallhatják akik soha életükben nem hallottak.

A mai Norvégia különböző felállásokban már 1397 óta egy korona alatt működött egyik-másik skandináv szomszédjával, egészen 1905-ig. Ekkor a svéd-norvég perszonálunió felbontása után kikiáltották a ma is tartó függetlenségüket, amelyet elsöprő többségű népszavazással meg is erősítettek.

November elején megdöntötték a közúton mért egy kilométeres átlagsebesség rekordját, a Koenigsegg Agera RS 447,2 km/h-val száguldott Nevadában. A rekord viszont, amit megdöntött, nem új keletű volt, a Mercedes szuperkocsijának 1938-as csúcsát nyomta le. De hogy is volt a 80 éves nácimercivel?

Az, hogy a tetoválás szép-e, vagy sem, alapvetően ízlés és habitus kérdése, de tény, hogy az emberiség történetében eredetileg a törzsi hova- és összetartozást jelölő bőrdíszítés mára a (pop)kultúra szerves részévé vált. Míg manapság – mondjuk úgy száz éve – gyakorlatilag bármiféle kontextus nélkül bárki bármit nyugodtan magára varrathat, korábban ha nem is törzsi, de legalábbis foglalkozási, társadalmi státuszhoz volt köthető egyes rajzok megjelenése a test egyes területein.

Nem sok foglalkozás volt és van a világon, aminek annyira jellegzetes velejárója lenne a tetováltság, mint a matrózokénak. És ugyanúgy, ahogy a primitív börtöntetoválásoknak, vagy éppen a végtelenül szofisztikált jakuzarajzoknak, a tengerésztetkóknak is megvan a maguk szimbólumrendszere, amiből egész sok minta vált közkinccsé az idők folyamán.

Az emberek mindig is vonzódtak az extrém és látványos temetési szertartásokhoz és helyszínekhez, elég ha a piramisokra gondolunk, vagy a vikingek temetkezési szokásaira a lángoló hajókkal. Ez a 21. században is megvan, ma a legmenőbb temetkezési mód az űrtemetés; több cég is ajánl megoldásokat rá, hogy az elhunyt hamvait egy kapszulában Föld körüli pályára juttassuk, ahol egy ideig keringenek, majd végül hullócsillagként végzik a légkörbe visszajutva. Valljuk be, van némi romantikája a dolognak, még ha nem is olcsó: 3-5 ezer dollárt kérnek érte. Az első ilyen temetést egyébként a Star Trek atyja, Gene Roddenberry kapta, az ő hamvait a Columbia űrsikló vitte fel az űrbe 1992-ben (mondjuk az lett volna az igazi, ha az Enterprise viszi az utolsó útjára, de hát semmi nem tökéletes).

És van egy még ennél is egy fokkal extrémebb űrtemetési mód, amit eddig egyetlen ember kapott csak meg: a Holdra temetés.

A britek szeretnek mindenféle címzetes neveket aggatni az állataikra, ezt már láthattuk a miniszterelnökségi főegerész kapcsán is. (Theresa May új főegerészét egyébként Palmerstonnak hívják.) A szigetország egy másik jeles állata nem az egerektől védi a miniszterelnököt, hanem a galamboktól a teniszezőket. Ő Rufus, a wimbledoni teniszpályák galambriasztó ölyve.

Milyen hülye kérdés már ez, hát olyan színű, amilyen színű tárgyat elé tesznek. Na és alapban, ha nem tesznek elé semmit? A kérdés elég filozofikusnak tűnik, a „van-e hangja a kidőlő fának, ha nem hallja senki?” vonalon, de valójában nem az. Viszont ahhoz, hogy megválaszoljuk, kicsit messzebbről kell kezdenünk: mit jelent az, hogy valami valamilyen színű? Mi az, hogy szín?

A szemünk az elektromágneses sugárzás egyes hullámhosszait érzékeli színekként, nagyjából 380 és 750 nanométer között. Ezt nevezzük a látható fény spektrumának, ami a lilával indul 380 nanométeren (ez alatt az ultraibolya sugárzás van), aztán jön a kék, a zöld, a sárga, a narancs, végül a vörös, hogy aztán utána, 750 nanométer fölött átlépjünk az infravörös sugárzás területére. Egy tárgy színét tehát az határozza meg, hogy a rá eső fényből melyik hullámhosszt veri vissza a szemünkbe. Ha semmilyet, mert mindet elnyeli, akkor fekete.

Bármely manapság rendelt szusitálnak alaptartozéka a lazacos maki és nigiri, pedig a vörös húsú halnak semmi köze nincs a japán hagyományokhoz. A norvég kormány sokat tett azért, hogy ez megváltozzon.

Nehéz eldönteni, hogy Noela Rukundo piszok szerencsés, vagy szörnyen szerencsétlen. Előbbi mellett szól, hogy megúszott egy ellene szervezett merényletet, sőt még ő buktatta le a bérgyilkosok megbízóját. Utóbbira utal viszont, hogy a saját férje akarta megöletni, mégis őt közösítették ki, amiért a férfi végül börtönbe került.

Emberek sétáltak a Holdon 1969-ben, ezt mindenki tudja, de hogy mindenki elhiszi-e, az más kérdés. A mai napig vannak olyanok, akik az Apollo-küldetések változatosabbnál változatosabb részletein keresztül próbálják bebizonyítani, hogy az egészet csak megrendezték. A holdra szállások alkalmával készült fotók is rendszeresen áldozatul esnek a konteógyártóknak: ott van a zászló, ami olyan, mintha fújná a szél, pedig a Holdon nincs szél. Ott vannak a sziklák, amelyek árnyékai nem olyanok, mint a földi sziklák árnyékai. Ismerik ezeket. 

Ma a világ országainak kb. 200 nemzeti zászlaja van. Itt egy szép galéria a Wikipédián az összesről, görgesse végig, biztosan fel fog tűnni, hogy a szivárvány összes színe képviselteti magát rajtuk, egy kivétellel; a lila látványosan hiányzik. Összesen két zászló van, amelyeken egy-egy pici foltban ott a lila szín: Nicaraguáé, ahol egy apró szivárvány egyik sávjában van ott, és Dominikáé, ahol az ország címerállata, a császáramazon papagáj tollazata lila-zöld. Mindkét zászló jellegzetessége, hogy csak a 20. században vezették be őket.

De vajon miért taszítják ennyire a nemzeti zászlók a lila színt?

A sintó Japán ősi vallása, a legszentebb helyszíne az iszei nagyszentély nevű faépítmény. Nyugati fejjel azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen kitüntetett épületet még a széltől is óvnak, de a japánok éppen azáltal róják le tiszteletüket, hogy rendszeresen porig rombolják a szentélyt – hogy aztán rögtön újjá is építsék.