Index Vakbarát Hírportál

A csombrádi Pongrácz-kúria igazi szeretni való süteménykastély. Olyan, mintha a Ludas Matyi díszlete lenne rajzfilmen, annyira merészen kanyarog a tető íve, a két végén meg olyan furcsán van lecsapva az épület, mintha csak két angyalszárnya lenne. Látszik, hogy sokat alakítgatták amióta 1780 körül megépítették, az aszimmetrikus bejárata például biztosan nem ilyen volt a középrizaliton. Ezzel együtt gyönyörűen helyre van rakva az egész, soha rosszabb sorsot nem kívánok magyar kúriának. Na persze az jobb lenne, ha gazdája is lenne, mert mint egy kedves olvasónk, Pék Ádám Balázs felhívta rá a figyelmemet, jó ideje eladó.

Volt egyszer egy remek sorozat az Urbanistán, az illik-e? Nem nehéz kitalálni: az volt a lényege, hogy egy új épület illik-e az olvasók szerint a környezetébe vagy sem. Nem nevezném nagy sikerű sorozatnak, összesen egy részt élt meg, abban a hőskorban, amikor még Google Street View helyett a Norccal pásztáztuk a környékeket. Na de most itt az idő, hogy felelevenítsem.

Szóval jöjjön a sorozat legújabb darabja egyenesen Kőbányáról!

"Megy most a beszéd a sajtóban a Széll Kálmán tér órájáról, ami fontos, nagyon fontos, de van itt egy másik, talán ugyanilyen lényeges dolog, főleg azoknak, akik este is használják a teret:

sötét van.

Ezzel kezdte levelét Ákos, majd felsorolta, hogy szerinte mi a probléma a tér világításával (alig van lámpa a gyalogos tereken, a fénycsíkok pedig nem adnak elég fényt, főleg, hogy a többségük nem is világít). 

Meg is indult a vita a szerkesztőségben, hogy most akkor

• tényleg sötét van és ez baj,
• tényleg sötét van, de ez nem baj ("barátságos, intim a hangulat a világítástól, nem az a nagy, reflektoros, tolakodó világosság van, mint a többi téren"),
• nincs is sötét.

Felmerült, hogy posztoljuk ki Ákos képét, amit küldött és majd ti eldöntitek, sötét van-e vagy nem, de a fotórovat figyelmeztetett, hogy a fényképezőgép csalóka. Be is bizonyították. Íme egy alulexponált kép:

És egy túlexponált, ami ugyanonnan készült:

1,4 milliárd forintos állami támogatással újul meg a tatabányai Tulipános Ház – adta hírül az MTI, ami nagyon jól hangzik, de aki nem ismeri a környéket, annak valószínűleg nem sokat mond a hír. Pedig egy Toroczkai Wigand Ede tervezte házról van szó, aki Kós Károly és Zrumeczky Dezső mellett az egyik legfontosabb képviselője volt annak a szecessziós vonalnak, amelyik az erdélyi népi építészet és az angliai Arts and Crafts stílusjegyeit gyúrta egybe.

Az 1920-as években Tatabányán épült bányatiszti kaszinó, a Tulipános Ház pedig egy egészen különleges kísérlet. Tulajdonképpen egy akkorra már teljesen elavult műfajt, a kastély külsejét ötvözte egy akkoriban is előszeretettel használt funkcióval, a tiszti kaszinóval. Valahogy úgy, ahogy kicsivel korábban a Stefánia-palota. Elsőre olyan mint egy igazi kastély, de ehhez hasonló "tornyok fölé magasodó", erdélyi stílusú tetőket nem igen találunk más huszadik századi kastélyon. A szecessziós kőcsipkekorláttal, és a műfaj elmaradhatatlan elemét jelentő, ablakok körüli virágmintákkal az egész olyan mint egy mesebeli tündérpalota.

Egy kényszermunkatáborhoz látogatóközpontot tervezni baromi nehéz feladat. Nem csak a funkció kötött, de méretben, anyagban, színben, formában sem virgonckodhat az építész. Ráadásul, úgy kell egyensúlyoznia, hogy közben ne legyen a ház se giccses, szenvelgős, se túl feltűnő, hiszen ez mégis csak egy porta, nem egy emlékmű.

A lényeg, az a ház után következik.

Éppen ezért csodálkoztam, hogy a Recski Történelmi Emlékhely fogadóközpontjára csak egy hallgatói ötletpályázatot írt ki Nemzeti Örökség Intézete. Főleg, hogy ezen a helyen kiemelten fontos a fogadóépület, hiszen a táborból alig maradt meg valami.

Mint megtudtuk, "Lázár János kérése volt, hogy fiatalokat szólítsanak meg vele, hogy ők hogy látják, milyen a korszakhoz való viszonyuk". Szó se róla fontos téma, főleg manapság, amikor hajlamosak vagyunk elfeledkezni, milyen volt a szovjet megszállás. De azért egy ilyen jelentős feladat esetében kíváncsi lettem volna, hogyan oldják meg azt a valódi profik.

A pályaművek ezzel együtt nem lettek rosszak, sőt van köztük pár kifejezetten szellemes megoldás. Lássuk a díjazottakat (amiket két tucat, név nélküli pályaműből választott ki a zsűri).

A Lágymányosi-öböl partján, szemben a Kopaszival BudapPart néven épül új városnegyed, melynek egyik legfontosabb eleme egy 120 méteres felhőkarcoló lesz. A tervekről korábban részletesen mesélt az Urbanistának a beruházó, és megkérdeztük a Magyar Építőművészek Szövetségét is a témáról. Ugyanakkor az építész/várostervező szakma egyelőre nem állt ki egységesen sem mellette, sem ellene – pedig időközben a Főváros áldását adta a magasházra, melyet a korábbi szabályozás tiltott volna. Most azonban néhány fontos személy tiltakozását fejezte ki.

Haverland Antal a századforduló magyar felvonógyártásának józsefvárosi atyja, a kerületi daloskör és a munkásgimnázium patrónusa volt. Gyártmányaival egykor tele volt az ország: fővárosi és vidéki paloták, középületek, gyárak és bérházak. Ma viszont múzeumi raktárakat kell felforgatni néhány gyárban készült belső szerkezetért. Walla József és Pick Ede története után ismét egy feledésbe merült nagy név és gyára következik.

Hogy ki követte el a gerillaakciót, nem tudni, azt sem, hogy pontosan mikor*, de néhány perce a Köztérkép posztolta a Facebook-oldalán Pótó János képét:

Nem túl tekintélyes méretű, nem csoportos, még csak nem is lovas, de az ábrázolt személyt ismerve, a maga 15 centiméterével igazán tekintélyesnek mondható.

A legszeretetreméltóbb magyar féreg először amúgy Ungváron, az Ung partján kapott szobrot. Kolodko Mihály – Sajdik Ferenc rajzfilmfiguráját ábrázoló – művét tavaly ősszel állították fel (vagy hogy mondják ezt egy ekkora szobor esetében), hogy szerencsét hozzon az ottani horgászoknak. Állítólag az orrát kell hozzá megdörzsölni.

A budapesti másolat a Halász utcai le- és feljáró északi részének közepén van. Remélem ott is marad jó sokáig, és nem szedik le onnan a városbéli puhányok, nyavalyások.

 Érdekel, mi történik Budapest közterein? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!

Már többször írtunk Mátyásföldről és felvetődhet az olvasóban a kérdés, hogy valóban szép környék, de nem lesz ez már kicsit sok? Persze lehet, hogy csak mi vagyunk ennyire elfogultak és szerelmesek Mátyásföldbe, de úgy tűnik, hogy tényleg mindennek és mindenkinek van ide kötődése. Még az is lehet, hogy a ti kerítéseteknek is. Vendégszerzőnk, Molnár Gyöngy írása.

Mostanra az Andrássy úti Balettintézet – leánykori nevén Drechsler-palota – lett az a műemlék, ami néhány évvel ezelőtt a Várkert Bazár volt: neves építészünk gyönyörű épülete a város kellős közepén, világörökségi környezetben rohad szét a turisták által leginkább látogatott helyen. 

A Lechner Ödön és Pártos Gyula tervezte gyönyörű ház ráadásul teljesen indokolatlanul pusztul egy évtizede, amióta vérlázító áron elkótyavetyélte Terézváros az ingatlant. Azóta üresen áll, és csak időnként bukkannak fel hírek vele kapcsolatban. Mondjuk, hogy állagmegóvás címén leverték róla a díszeket, meg hogy miután Orbán belengette, hogy vissza akarja venni az üres épületet, hirtelen elkezdtek rajta némi látszatmunkát. Azóta a ház gazdát cserélt, és a mai sajtóbejelentés szerint (amit Portfolió szúrt ki) úgy tűnik, végre rendeződik a helyzete.

Másfél éve írtunk az Urbanistán arról, hogy

2-3 éven belül a Szabadság hídtól egészen a Dagály fürdőig, 6,5 km hosszan sétálhatunk a pesti oldalon.

Nos úgy néz ki, valóban így is lesz, legalábbis a főváros honlapjára feldobtak egy csomó részletet a fejlesztés egyik szakaszáról, időpontokkal és látványtervekkel. Lássuk, mik a konkrétumok.

Tádádádám, átadták a megújult közvilágítást a budai alsó rakparton a Margit híd és a Lánchíd között. Bár biztos jelei voltak a közelgő változásnak (egy ideje kabátban melegedtek a lámpaoszlopok), a fővárosi fejlesztést ma jelentették be. A BDK Budapesti Dísz- és Közvilágítási Kft. összesen 88 oszlopot és lámpatestet cserélt ki 56 millió forintért. A közlemény szerint ezzel évente 15 ezer kWh energiát, vagyis félmillió forintot takarítunk meg.

Persze az átlag budapesti polgárt nem annyira a kilowattórák foglalkoztatják, ha közvilágításról van szó, hanem hogy milyen fényt adnak majd a lámpák, és hogy hogy néznek ki. Vagyis a következő négy szempont.

A Várkert Kioszknak rengeteg neve van. Hívják Várkert Palotának, Várkert Kaszinónak is, mostanában Ybl Vízházként emlegetik. Bárhogy is nevezzük, mindenki tudja, miről van szó: az a furcsa kis tornyos, villának látszó épület a Várkert Bazár előtt. Az Urbanistán rengetegszer felbukkant az elmúlt kilenc évben, úgyhogy nagyon örültem neki, hogy most bejárhatjuk – ráadásul Oláh Mihály Zoltán építésszel, aki az 1992-es átalakítást is tervezte. Na de lássuk először az épület történetét!

Pár hónappal ezelőtt kaptunk egy olvasói levelet Danitól, akit megállított a Pannónia utcai Phönix-ház egyik rozsdás, rég lehúzott boltredőnyének érdekes cégjelzése. Küldött nekünk egy fotót Pick Ede utódainak gyártmányáról és leírta a poszt születését megalapozó mondatot:

persze maga a Phönix is megér egy mesét.

Rég jártunk már az Újlipótvárosban, redőnygyártókról meg talán még nem is írtunk az Urbanistán, úgyhogy jöjjön a kínzó hiányokat pótló írás.

Tegnap, néhány nappal 88. születésnapja után meghalt Klapka György üzletember és koreográfus, akit az ország leginkább Vámház körút 9. szám alatti zálogháza (s annak reklámja) miatt ismert. Azt azonban kevesen tudták, hogy a bolt felett egy lakása is volt.

Nagyon szeretem ezt a régi, középkorig visszanyúló városi hagyományt, hogy a mester vagy tulajdonos a műhelye, illetve az üzlete felett lakik. Egész máshogy viszonyul az ember a bolt vendégeihez, szomszédaihoz, zajához, környezetéhez, ha az egyben az otthona is. Na de kanyarodjunk vissza Klapkához!

Egy olvasónk hívta fel a figyelmet, hogy a szóban forgó Vámház körúti lakást árulják, mégpedig 100 millió forintért.

Biztos sokan vannak úgy vele, hogy gyermekkorukban valami romantikus dolognak tartották a padlásszobát, aztán amikor beköltöztek életük első tetőtéri lakásába, rájöttek, hogy azért vannak annak hátulütői is. Egy víztoronylakással hasonló a helyzet, ha lehet még halmozottabban. 

Elég csak abba belegondolni, milyen lehet egy " belső négyszintes ", pláne egy " belső hétszintes " lakásban  porszívózni.

Ez a most felbukkant pécsi víztoronylakás talán nem olyan romantikus első ránézésre, s nem is olyan magas, de éppen ezért sokkal élhetőbb tűnik sok ismert társánál. Na persze azért három szint is sok lehet annak, aki a földszinteshez van szokva.

Még a  nyáron  írtunk arról, milyen radikális változások várhatók a józsefvárosi Palotanegyedben, a Kőfaragó utcában. Azóta a három bontani tervezett ház közül kettő már a buldózerek martaléka is lett. A 13. számú ház helyén, melynek a Bródy Sándor utca felé is van homlokzata, meg is indult az építkezés, itt már árulják is a lakásokat. A másik lebontott ház a Kőfaragó utca 8., erről lesz most szó bővebben.

A világ egyik legszebb villamosmegállója (mely eredetileg nem villamos, hanem lóvonat, és nem megálló, hanem végállomás volt) már nagyon rég óta pusztult. A korábbi favázas épületek helyére 1885-ben épült a ma ismert ház Kauser József tervei szerint. Aztán eljárt felette az idő, alakítgatták így-úgy, de a sorsát azt pecsételte meg, amikor megszűnt a villamosjárat. 

Pár éve még megpróbálta eladni az önkormányzat, de nem sikerült: mindenki visszarettent a műemlékvédelmi kötelezettségektől. Aztán végül a XII. kerület úgy döntött, maga rakatja rendbe a helytörténeti gyűjteményének.  Be is mutatták a látványterveket, milyen is lesz a felújítás után.

Olvasónk, István most ijedten küldött nekünk egy képet, amelyen az látszik, hogy a házat elkezdték bontani. Elsőre félelmetesnek tűnik, de tulajdonképp nincs rajta semmi meglepő: a Zoboki-Demeter iroda látványtervein is az szerepel, hogy egy jókora szakaszon üvegre cserélik a falat. Olvasónk megdöbbenve teszi fel a kérdést:

Hol itt "a műemléki védettséget élvező épület restaurálása"?

Nyugi, nincs semmi baj!

Ma véget ér az 56-os emlékév. Az országban számtalan helyen állítottak emlékműveket, amelyek arra emlékeztetnek, hogy hatvan éve eleink bátran vették fel a harcot az orosz birodalommal. Ez nagyon szép dolog, még akkor is, ha néhol röhejesre sikeredett a megemlékezés, és az Urbanistán is visszatérő vitatéma, hogy milyen is a jó emlékmű. Amiről most lesz szó, az valószínűleg mindenkinek egyformán izgalmas és szívszorító, s alighanem a megindítóbb mint egy címeres kő hárommillióból. 

Vannak ugyanis 1956-nak olyan emlékművei, amelyek nem kerültek egy fillérbe sem. Sőt. Épp annak köszönhetik a létüket, hogy nem volt elég pénz az eltüntetésükre.

Ezek az 1956-os golyónyomok.

Egy kosztümös Sherlock Holmes-epizódot vagy egy Hasfelmetsző Jackről szóló film valamelyik börtönös jelenetét is simán leforgathatnának a Gyűjtőfogházban, legalábbis a felújítás előtti bal csillagban. Ugyanis nagyjából abban a korban épült. A jobb csillag viszont meglepően korszerű: az első pillanatban olyan, mintha egy új építésű társasházba léptünk volna, csak sokkal nagyobb a rend és a tisztaság.

Bejártuk az idén százhúsz éves Budapesti Fegyház és Börtön, közismert nevén a Gyűjtő épületét. Lássuk, milyen is volt az épület új korában, milyen most, és mik is azok az emlegetett csillagok.

Vannak a nagy 19. századi költők, akikhez kapásból tudunk egy verset párosítani. Arany? Toldi. Petőfi? János vitéz. Vörösmarty? Szózat. Aztán vannak az olyanok, mint mondjuk Kisfaludy, akinek a nevét mindenki ismeri, de művét alig valaki. Pedig kettő is volt belőle. Mármint nem műből, hanem Kisfaludyból: a Károly, meg a Sándor.

Hasonló a helyzet a nagy 19. századi építészekkel. Steindl? Országház. Schulek? Halászbástya. Ybl? Operaház. Aztán vannak az olyanok, mint mondjuk Hild. A nevét mindenki ismeri, de művét alig valaki. Pedig kettő is volt belőle. Mármint nem műből, hanem Hildből: a János, meg a József.

Minket most az utóbbi érdekel.

Hild József korának egyik legfontosabb építésze volt Magyarországon, aki több városunk – mindenek előtt a korabeli Pest – arculatát is meghatározta. Csak épp elég pechesek az épületei, többségük ma már sajnos nincs meg. A legjelentősebb fennmaradottak pedig vagy mások munkáinak befejezései (esztergomi bazilika, Deák téri evangélikus templom), vagy olyanok, amit más fejezett be (budapesti Szent István Bazilika). Persze azért akadnak ma is klassz épületei Egertől Budáig.

Az egyiket épp most újították fel, mi meg elmentünk és megnéztük az átadás előtt. Ez a Hild-villa a Budakeszi úton.

Átadták a héten az Év belsőépítésze díjat, ami ugyan nem valami fú de nagy szám, de én örülök neki, mert így legalább írhatok a somlói Kreinbacher birtokról. Nem csak azért szeretem őket, mert a hazai pezsgőforradalomnak – vagy minek – a legfontosabb élharcosai, hanem mert van egy nagyon izgalmas épületük a Somló tövében. Érdekes, hogy Magyarországon az elmúlt években a figyelemreméltó új épületek – a templomok mellett – leginkább a borászatok. Lassan ideje lenne végigjárni és bemutatni őket, ami persze remek alkalom lenne, hogy urbanistás színekben végigkóstoljam a fél országot. Na de majd jövőre, most vissza a díjhoz!

Talán nem mindenki tudja, de Újpestnek is van villanegyede. A legismertebb és legöregebb része a rákospalotai villasor, mely nevével ellentétben ma már a IV. kerülethez tartozik, de pár utcával odébb is gyönyörű házakat találni. Ilyen például az Egyesy-villa, amelyet most 127 millióért hirdetnek eladásra a Görgey Artúr utca és a Kiss János utca sarkán. 

A Kossuth tér északi felén álló háztömbben hirdet eladásra egy egész házat a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. A licit másfél milliárdról (egész pontosan 1.455.795.000 forintról) indult és elvileg már tegnap óta tart, derül ki az árverés oldalról.

Kevés elcsépeltebb közhely van a külföldön jobban ismerik, mint idehaza szófordulatnál, de ha valakire, akkor Breuer Marcellre ez teljesen igaz. Bár szerencsére lassan nálunk is kezdik értékén kezelni a 20. század egyik legfontosabb formatervezőjét és építészét, az USA-ban teljesen természetesen dobálóznak a nevével.  Nem is olyan rég került egy fából készült erdei lakja a piacra, amit a Bauhaust alapító Gropiusszal tervezett, most pedig egy gyönyörű modern villáját hirdetik eladásra. 

Mázli, hogy tele van foghíjakkal a város. Utolsó mentsvárként, mikor már a harmadik kör után is csak egy majdnem helyet találunk, nyugodtan be lehet hajtani mondjuk a Rumbach Sebestyén utcai parkolóba. A tűzfalak között otthagyhatjuk a kocsit, és örülhetünk, hogy már nincs a helyén semmi. Vagy mégsem?

Így vagy úgy, akarva vagy akaratlanul jó pár értékes, de legalábbis érdekes házat vesztettünk el. A romok után parkoló, építési terület és játszótér is maradt. Most viszont azt néztük meg, hogy mi volt ott korábban. Összeszedtünk pár ismert és ismeretlenebb foghíjat, amiket annyira megszoktunk, mintha mindig ott lettek volna.

Ráday utca 12.

Ma romkocsma, de egykor szálló volt, azelőtt pedig egy 1861-ben engedélyezett földszintes toldaléképület. Számunkra azonban érdekesebb a szálló meséje. Az lesz a legjobb, ha a telek hangulatát egy Ferencvárost bemutató könyv írja le, hatásosabb:

Helyén régen az 1908-ban épült Két Korona Szálló állt, mely onnan kapta a nevét, hogy benne az éjjeli szállás két koronába került. Egyúttal bordélyház is volt, bizonyos emeleteken a szobákhoz hölgyek is tartoztak.

A kupit a Kálvin téri metróberuházás építési területe váltotta fel egy fúróépülettel. A már említett könyv egy elég rémisztő történetet is felidéz az építkezés időszakából, amit még maga a szerző sem tart túl megbízható forrásnak, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a Ráday utca 12.-nek legendája született, egy igazi rémtörténet csontvázakkal.

Mikor a szállót bontották, állítólag az egyik munkás alatt beszakadt a padló, és a pincében találta magát csontvázak társaságában. A környéken azt beszélték, hogy bizonyára a hotel tulajdonosai tették el láb alól a nem kívánatos vendégeket. A forrás hozzáteszi, hogy a rendőrség nem indított nyomozást az ügyben, de a szóbeszéd mindenképpen hozzátartozik a rombusz alakú telekhez.