A franc se gondolta volna, hogy pótselejtezős kettős győzelemmel jutunk ki a 2016-os Európa-bajnokságra. Pláne, amikor a lett-kazah és a török-izlandi meccs nem úgy alakult, hogy a küszöb alatt besunnyogjunk a 24-es mezőnybe, és másnap olvastam Juhász Roland hitehagyott nyilatkozatát, aki kis híján elsírta magát azután, hogy Selçuk İnan becsavarta a szabadrúgást.

Én boldog voltam, mert az 1985-ös, Ausztria elleni bécsi katarzis nagyfiúként való átélése, és harminc év várakozás után nem akartam, hogy ilyen bénán jussunk ki egy világversenyre; a tévé előtt azon drukkolva, hogy a törökök ne lőjenek gólt Izlandnak, brrrr.

Az 1986-os vébé idején még csak meg sem született kollégáim vagy éppen a 13 éves fiam és barátai persze nagy ívben tettek az ilyen finomságokra. Ők a 2016-os Eb-n akarták látni a magyar válogatottat, bármi áron.

A norvégok elleni csodás két meccsnek köszönhetően ott leszünk. Hiába volt meg a katartikus Üllői úti továbbjutás, persze tovább morogtam. Biztos az lesz majd most is, mint nyolcvanhatban. Ahogy közeledett a világbajnokság, úgy tettük egyre magasabbra a lécet. Emlékszem, hogy a szovjetek elleni meccs előtt teljesen általánossá vált az a nézet, hogy "a legjobb négybe simán bejuthatunk, ott pedig már bármi lehet".

Hogy mi lesz az Európa-bajnokság nyitómeccséig, azt nem tudom, de a norvégok elleni győztes visszavágó óta sem tapasztalok semmi elrugaszkodást a földtől. Csak nagy-nagy örömöt, és ezzel mintha a helyére is került volna a futballunk. Hátha megszabadulunk végre a bénító örökségtől, hátha úgy tudunk emlékezni  Orth Gyurira, Puskás Öcsire, Albert Flórira, Nyilasi Tibire, de még Détári Lajosra is, mintha nem is velünk történt volna mindez, csak egy szép álom lettek volna ők, valamennyien.

A norvégok elleni visszavágó óta a nagyon mélyről visszakapaszkodó Guzmicsok , a pályafutását vacak csapatokban elherdáló, a válogatott legfontosabb meccsén viszont megdöglő Dzsudzsákok, a 39 éves korára Európa-sztárrá váló Királyok, az NB III.-ból mesehőssé váló Kleinheislerek, az ellenfelet focipályán soha nem látott módon lebirkózó Bödék országa vagyunk. Tudjuk, hogy velük nem nyerjük meg az Európa-bajnokságot. A négy közé sem jutunk, de még a nyolc közé sem. Már a csoport utolsó helyének elkerüléséhez is kisebbfajta csoda kell. 

Ez most a közhangulat, és nyilván nagyobb lesz majd az izgalom, ahogy közeledik az Eb, de nyolcvanhat nem ismétlődik meg még egyszer. Gondoljunk csak bele, akkoriban még szinte közvetlen emlék volt a tizennyolc évvel korábbi olimpiai győzelmünk, csak az újszülöttek nem emlékeztek a 78-as vagy a 82-es vb-szereplésünkre, a Videoton egy, a Ferencváros tizenegy évvel korábban játszott európai kupadöntőt. 

És milyen emlékei vannak egy mai 30 éves szurkolónak? Csak néhány kiragadott példa az elmúlt évekből, messze a teljesség igénye nélkül: Jugoszlávia 1-7, Hollandia 1-8, Norvégia 0-4, Moldova 0-3, Málta 1-2, Románia 0-2. És a klubcsapatainkat inkább hagyjuk is.

Drága szurkolótársaim, mindegy, kit húznak nekünk. Kár abban reménykedni, hogy az első kalapból megkapjuk Portugáliát, mert az amúgy is leszálló ágban lévő C. Ronaldo mellett nincsenek ászaik. És ha meg is kapnánk a portugálokat, a második kalapból pedig a hektikus horvátokat, akiket a norvégok 2-0-val intéztek el, akkor se durranjanak a pezsgők. És még akkor sem, amikor a futottak még csapatok közül kihúzzák Albániát. Mert ha tovább is jutunk a második helyen, a nyolcaddöntőben már nehéz ellenfél következik. Persze, ha csak egy kis szerencsénk van, akkor nem annyira nehéz, mondjuk Románia, akik ellen végre törleszthetünk. A nyolc között meg? 2004 után miért ne lehetnénk mi Európa görögjei, akik outsiderként döngetnek végig a mezőnyön? Zagorákisz? Nikopolídisz? Délasz? Szalai! Király! Lang!

Mindent egybevetve, a legjobb négybe simán bejuthatunk, ott pedig már bármi lehet.