1948 után minden valamirevaló iskola mozgalmár, hithű kommunista vagy pirosbetűs nap nevét viselte. A képen a XIV. kerületi Május 1. utcai (ma Liszt Ferenc) Általános Iskola udvara, a falakon háborús lövések, a levegőben félelem és reménytelenség. Az igazgató, államtitkár elvtárs vagy pártbizottsági másodtitkár Lenin és Rákosi éber tekintetétől övezve köszönti a tanévet. Sztálin jóságos mosolyának hiánya legalábbis szabotázs-gyanús. Bár tanévnyitó évekig nem múlhatott anélkül, hogy az agyakba és szívekbe ne karcolták volna a leckét: „Szeressétek a Szovjetuniót, a nagy Sztálint, szeressétek Rákosi elvtársat, a magyar dolgozók gyermekeinek szeretett édesapját!” Utolérhetetlen előnnyel kezdte az iskolai évet a korszak diákja, hiszen „boldog élete és szabad tanulása felett a magyar nép vezetője őrködött.” Esetleges cseréről (szabad élet, boldog tanulás) még sokáig nem lehetett szó. Az úttörőszettbe öltöztetett munkás-paraszt gyermekek láthatóan mit sem sejtenek kivételezett lehetőségeikről. A képen inkább unalomba, érdektelenségbe süllyedve, minden öntudat nélkül taposnak épp a volt uralkodó osztályok művelődési monopóliumán. A Párt és az egész dolgozó nép reménységei rezzenéstelenek maradnak a „Megvédjük a békét!” és a „Tanulj, hogy boldogulj!” jelszavakra is. (Fotó: Kovács Márton Ernő / FORTEPAN)

A kép 1955-ben készült a Szentkirályi utca 12. udvarán. A tízes évek óta itt működő iparostanonc iskolát 1948-ban a Peterdy utcába helyezték és egy év múlva már a szovjet Pionír Palota mintájára úttörőműhelyek, könyvtár, olvasóterem, úttörőiskola, sport- és szakkörtermek várták Rákosi kispajtásait. Az úttörők aranyélete nem tartott sokáig, a hatvanas években ugyanis az Iskolai Felszereléseket Értékesítő Vállalat működött itt.

Az úttörőmozgalom 1946-ban a Párt kezdeményezésére és vezetésével alakult, 1950-ben több mint 700.000 tagja volt. Boldog és vidám életükről Rákosi egész úttörőbirodalom keretében gondoskodott: volt színházuk, mozijuk, vasútjuk, stadionjuk, saját Úttörő Köztársaságuk Csillebércen. Az úttörőknek kötelessége volt, hogy a bukásra álló társaikat korrepetálják és rávegyék a tanulásra. De ez sem nekik, sem a tanároknak nem sikerült maradéktalanul, hiszen ideológiától átfűtött, iszonyatos mennyiségű és nem életkornak megfelelő tananyagról volt szó. A lemorzsolódás és a nagyarányú bukások a felszabadulás 10 éves évfordulójára is árnyékot vetettek. Talán éppen itt és most, a Pionír Palota fényével nem vetekedő józsefvárosi udvarban kapták meg az úttörők és vezetőik az eligazítást: „Közoktatásunk nagy feladata, hogy az oktató- és nevelőmunka színvonalának emelésével dolgos, hazáját szerető, a béketábor nagy ügyéért lelkesedő, szocialista Magyarországot építő, öntudatos és képzett ifjúságot neveljen.”

 

(Fotó: Berkó Pál / FORTEPAN)

Tanévnyitó a Medve utcai Általános Iskolában (ma Csik Ferenc Általános Iskola és Gimnázium). Fogadjunk egy nagycímletű iskolai takarékbélyegben, hogy a Németh László Úttörőraj jelen! Az író ugyanis idejárt elemibe, majd visszatért iskolaorvosként és egészségtan tanárként, 1937-ben pedig megírta "A Medve utcai polgári" című könyvét. A fotón már tetten érhető a hetvenes évek laza szocialista eleganciája. Nejlon a zokni, az éltartó sötétkék fiúnadrág, a lányok szoknyája, az ing, a blúz. A zacskó. Holnap reggel előkerül az Úttörő Áruházban vásárolt nejlonköpeny is, fiúknak Peti és Matyi fazonban. „Könnyen kezelhető és sokáig szép marad.” (Fotó: Nagy Gyula / FORTEPAN)

Még mindig az Apáczaiban. A tábla előtt felsőbb osztályosok köszöntik az elsősöket. A tanítónőre vár a feladat, hogy „a nép ügyéhez és jövőjéhez hűséges, derék, tiszta szívű, minden szépség és tudás befogadására képes fiatalságot neveljen, amely sosem tér le a hazaszeretet és a nép szeretete, a becsület és a hűség, a tudás és a műveltség iránti igény — a szocialista jövő útjáról.” Holnap azzal kezdik, hogy megtanulnak jelenteni és ők hozzák a krétát. (Fotó: Nagy Gyula / FORTEPAN)

Boldog szülők a Népművészeti Boltból származó kancsók és dísztányérok alatt. Elégedetten gondolnak a kék ívvel bekötött, vignettás füzetekre, az ÁPISZ-ban vásárolt töltőtollra, színes ceruzákra, iskolatáskára. De az állam azért ennél többet várt tőlük: azt, hogy zárjanak össze az iskola mögött és legyen összhangban az iskolai és az otthoni verzió „a társadalomról, a jogokról és a kötelességekről, a világ eredetéről és fejlődéséről.” (Fotó: Nagy Gyula / FORTEPAN)

Az Ifjúmunkás utcai iskola tanévnyitója 1968-ban az Üllői úti lakótelepen. Kádár az ablaktalan, égbe nyúló téglafallal üzent: a szocializmus építése nem állt meg az ötvenes években. Ugyanakkor a tanévnyitó soha nem hasonlított jobban egy táncdalfesztiválra: az igazgatónő úgy ragadja meg a mikrofont, mint aki a „Jaj, tanár úr, kérem” után elénekli a „Nem leszek a játékszered” c. slágert is. A falnak támaszkodó, fanyalgó arcú telepi vagányok témát gyűjtenek a következő levélhez, amelyet majd a szovjet levelezőpajtásnak írnak.

A ma József Atilláról elnevezett lakótelep az egykori Mária Valéria nyomortelep helyén épült fel 1957 és 1965 között. A mintegy 90 hektárnyi területen több mint 30 ezer ember élt 1,5-2 szobás lakásokban. Bár építésekor a munkásság lakótelepének szánták, éppen annyira volt az, mint névadója a munkásság költője. Egy 1967-ben készült felmérés szerint elsősorban értelmiségiek és alkalmazottak éltek itt, meg majdnem ennyi betanított munkás, viszont szakmunkás alig. (Szűts Ildikó: Városi lakás, História 1986/5-6. szám)

(Fotó: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény / FORTEPAN)

Az 1961-ben megnyílt, 600 gyerekre tervezett lakótelepi iskolában először 1200-an tanultak, váltott műszakban. Az áldatlan állapot meg is keserítette „a gyönyörű lakótelepre beköltöző budapesti dolgozók szájízét.” A gyors ütemű és nagyarányú építkezések hanyagsághoz, szemhunyásokhoz és félrenézésekhez vezetettek. A társbérletek után sokszor beteljesült szocialista álomnak tetsző komfortos, központi fűtéses lakások beköltözve mutatták meg magukat valójukban. A telepi iskolák kicsik voltak, felszerelésük hiányos. Akár a korszak mottója lehetne a következő mondat egy lakótelepi interjúból: „Minden nagyon szép — mondja lelkendezve Magyarvári néni. — Csak...” (Fotó: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény / FORTEPAN)