2009-ben, amikor Brazíliának odaítélték az idei olimpia rendezési jogát, az ország a világ egyik legnagyobb gazdasági sikersztorija volt: a felemelkedő világ egyik zászlóshajója, amely a szegénységet maga mögött hagyva már világhatalmi álmokat kezdett dédelgetni. Ehhez képest hetekkel a Rio de Janeiró-i játékok megnyitója előtt teljes a káosz az országban: évszázados gazdasági válság, robbanó munkanélküliség és infláció, a brazil történelem egyik legnagyobb korrupciós botránya és a zikaláz okozta egészségügyi vészhelyzet tombol. De mégis hogyan jutott a tönk szélére néhány év alatt a világ egyik legígéretesebb országa, amely látszólag örök ígéret marad csak?
Mára már eléggé megszokottá vált, hogy egy olimpia vagy más nagy sportesemény előtt mindig megy a para, főleg ha nem egy fejlett nyugati ország a rendező. Hogy min?
Ezek fényében tehát egyáltalán nem meglepő, hogy a júliusban kezdődő Rio de Janeró-i olimpia előtt is megy a rémüldözés. Valójában ilyen izgalmak nélkül már nem is igazán lenne értelme olimpiát rendezni, hiszen sokkal jobb szórakozást nyújtanak, mint a versenyszámok többsége. A probléma csak az, hogy a riói játékok esetében még a szokásosnál is sokkal, de sokkal keményebb a helyzet, konkrétan
A legfrissebb, júniusi adatok szerint az ország nagyjából két éve recesszióban van, éves alapon az idei első negyedévben 5,8 százalékkal esett a GDP-je.
Hacsak nem történik csoda, az év végére Brazília egy főre eső gazdasági teljesítménye 20 százalékkal lesz alacsonyabb, mint 2010-ben volt, ami már majdhogynem Görögország-szint. Ez lehet Brazília legdurvább válsága a 20. század eleje óta, pedig azért volt már néhány kemény zuhanás a brazil gazdaságtörténetben.
És ez nem csak a számokon látszódik, hanem a gyakorlatban is: mára odáig fajult a helyzet, hogy Rio de Janeiro államban pénzügyi válsághelyzetet kellett hirdetni, mert egyszerűen nincs pénz fizetni a nyugdíjakat, a kórházakat és a rendőrséget. Márpedig rendőrség és kórházak nélkül elég nehéz olimpiát rendezni.
Ha pedig mindez nem lenne elég, csak úgy mellékesen az évszázad korrupciós botrányát is pont most sikerült összehozni: az országban teljes a belpolitikai káosz, mióta kiderült, hogy az állami olajcég, a Petrobras kasszájából boldog-boldogtalan úgy szivattyúzta ki a pénzt, mintha nem lenne holnap. A dolog farvizén nemrég felfüggesztették Dilma Rousseff elnököt, de a helyébe lépett alelnök is gyanúba keveredett. Az alelnök pártja után ráadásul már kinevezésekor is nyomoztak, ahogy az ellenzék soraiban is jó néhány érintett ül. A parlament alsóházának új elnökét pedig nemcsak korrupcióval, hanem gyilkossági kísérlettel is gyanúsítják.
A harmadik csapást nem az emberi gyarlóság és inkomptenecia, hanem az anyatermészet mérte Brazíliára, bár az emberi gyarlóságtól és inkompetenciától nem teljesen függetlenül. Az utóbbi hónapokban több százezren fertőződtek meg az országban a zikavírussal, amiről jelenleg még nem tudunk túl sokat, de amit igen, az elég rémisztőnek tűnik. Olyannyira, hogy egyes tudósok szerint az egész olimpiát le kellene fújni miatta.
Ehhez képest pedig már majdhogynem eltörpülnek az olyan triviális dolgok, mint hogy Rióban nincsenek készen a stadionok és az infrastruktúra, vagy hogy az evezősversenyek helyszíne úgy néz ki, mint egy pöcegödör.
És ha esetleg csak legyintene, hogy Latin-Amerikában amúgy is alap a válság, a korrupció és a közegészségügyi katasztrófahelyzet, akkor azért nem árt megemlékezni arról, hogy Brazíliát néhány éve,
És most nem a távoli, homályos múltról van szó, de még csak nem is a válság előttről: Rio konkrétan 2009-ben kapta meg a játékok rendezési jogát. Ekkor még inkább azzal került be a hírekbe Brazília, hogy néhány év alatt tízmilliókat emelt ki a szegénységből, lenyűgöző növekedést produkált, és egy lesajnált örök vesztesből a világ hetedik legnagyobb gazdaságává lépett elő.
De mégis mi történt azóta, és hogyan lett a világgazdaság egyik sztárjából sereghajtó? Egyáltalán hogyan lehetséges így szétverni egy országot ilyen rövid idő alatt?
Bár történelmileg maga az olimpia is elég ráfizetéses mulatságnak bizonyult, azért nem egyedül ez rengette meg Brazíliát. A helyzet röviden az, hogy a brazil csoda valójában végig csak egy futóhomokra épített kártyavár volt. Az országot nem igazán verték szét, inkább csak sosem volt rendesen összerakva.
A mostani buktának a legfőbb közvetlen oka a nyersanyagok világpiaci árának bezuhanása. Az ország legfőbb exporttermékei ugyanis nyerstermékek: vasérc, nyersolaj, szójabab, cukor, kávé, kukorica, dohány, hús, arany, stb. Ezeken az előző évtizedben nagyon jól lehetett keresni. Kína és a többi felemelkedő gazdaság gyors fejlődése, a beruházási láz, a globális életszínvonal- és fogyasztásnövekedés hatalmas piacot teremtett, amiből Brazília jó nagy hasznot húzott. Erre épült az egész sikertörténet.
Eközben azonban a gazdaság diverzifikációja jóval lassabban zajlott a kelleténél, sőt. A könnyen jött pénzből nem sikerült megfelelően megalapozni a hosszú távú fejlődést: a többletbevételek nagy részét a fogyasztás és a nem produktív célokat szolgáló állami költekezés, na meg persze a hatalmas korrupció emésztette fel.
A növekvő fogyasztást pedig a hazai ipar gyengesége miatt elsősorban importból fedezték. Azaz Brazília vasércet adott el a kínaiaknak, majd az ezért kapott dollárból német cégek által Kínában (részben) a brazil vasércből is legyártott autókat vettek.
Ez eleve egy elég fenntarthatatlan modell, de az igazi gyomrost az adta, hogy a fejlődő világ, főként Kína növekedése elkezdett lassulni, és emiatt nyersanyagéhsége is csökkent. Brazília pedig hirtelen azon kapta magát, hogy a kereslet esése miatt csak jóval olcsóbban tudja eladni portékáját a világpiacon: 41 százalékkal csökkent a brazil exporttermékek súlyozott ára az utóbbi években. Eközben viszont a brazilok által importált dolgok (például az autók, vagy akár a nyersanyagok előállításához felhasznált gépek, vegyszerek) ára nem sokat változott.
A rövid aranykor tehát hirtelen véget ért, és nyilvánvalóvá vált az is, hogy miközben az előző bő tíz évben a gazdasági teljesítmény és az életszínvonal a nyersanyagexportnak köszönhetően szépen nőtt, a valós gazdasági fejlettségét tekintve kifejezetten lemaradóban van az ország.
Ezt támasztja alá több empirikus ökonometriai elemzés is, például az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának egyik tanulmánya (.pdf). Eszerint Brazília technológiailag nem hogy közeledne a fejlett világhoz, hanem pont ellenkezőleg, távolodik tőle; a hosszú távú növekedési potenciál pedig az importfüggőség miatt súlyos korlátok közé szorult.
Az országban ráadásul úgynevezett korai dezindusztrizáció zajlik. Ez magyarul annyit tesz, hogy az ország fejlettségi szintjéhez képest túl korán kezdett el leépülni az ipar. A mai fejlett országok ugyanis mind egy nagyjából hasonló úton jutottak el idáig: mindenhol volt egy nagy iparosítási hullám, amely során a munkaerő átáramlott a mezőgazdaságból az iparba. Az ipar pedig a technológiai-hatékonyságbeli fejlődésével húzta magával az egész gazdaságot, mígnem egy bizonyos fejlettségbeli ponton elkezdett növekedni a szolgáltatási szektor szerepe. Végül pedig a szolgáltatási szektor vette át az ipar által korábban betöltött szerepet, és ez vált a hatékonyságnövelés és foglalkoztatás legfőbb motorjává.
Brazília az 1950-es évektől klasszikus állami iparfejlesztéssel próbálkozott: kereskedelmi protekcionizmus, központi tervezés, valamint a jóléti állam kultiválása a belső piac megteremtése végett. A sok más latin-amerikai országban kipróbált importhelyettesítő stratégia azonban nem jött be: hiába zárták ki a külföldi árut a piacról, a brazil ipar ettől még nem kezdett szárnyalni.
Az 1990-es években a balközép (de piacbarátsága miatt gyakran leneoliberálisozott) Fernando Henrique Cardoso alatt privatizálták a nagy állami iparcégeket és elkezdték megnyitni a piacot a külföldiek előtt, de áttörést ez sem hozott. Bár a 2003 óta kormányzó Munkáspárt jóval etatistább, a gyakorlatban azért nem hozott radikális változást. De ugyanez elmondható az összes eddig alkalmazott receptről is: sem az állam, sem a piacok nem tudtak lendületet adni a brazil iparnak.
Brazíliában (és amúgy sok másik hasonló cipőben járó fejlődő országban) ez a folyamat eléggé máshogy zajlik. Az ipar hozzáadott értéke, az iparban foglalkoztatottak aránya és a szektor munkaerő-produktivitása soha nem érte el azt a szintet, amelyet a fejlődési sikerországokban annak idején elért. Sőt: Brazília esetében az említett mutatók mindegyike évtizedek óta csökken.
Az ipar tehát láthatóan nem tudja betölteni azt a szerepet a fejlődésnek ezen a pontján, amivel felhúzhatná a brazil gazdaságot. Hiába próbálkozott Brazília (számos más latin-amerikai országhoz hasonlóan) évtizedeken keresztül különböző nemzeti iparfejlesztési stratégiákkal, képtelenek reprodukálni, amit mondjuk Dél-Korea vagy Tajvan véghezvitt.
Tehát végső soron Brazília nagyon hasonló utat járt be, mint Venezuela: egy ideig jól élt a nyersanyagárak világpiaci megugrásából, de a pénzt elverte és elosztogatta, amikor meg jött a krach, nem sok maradt a tárban.
A párhuzam pedig egy másik okból is megállja a helyét: akárcsak Venezuela, Brazília is elkezdett eladósodni. Hiába nőtt dinamikusan a gazdaság, az állami költekezés szorosan tartotta a lépést vele, amikor pedig a gazdaság megtorpant, nagyon megugrott az adósságráta. Persze Európában még mindig nagyon jól festene a GDP 70 százaléka körül mozgó brazil államadósság, a baj azzal van, hogy míg például a németeknek gyakorlatilag fizetnek azért, hogy megvehessék az államkötvényeiket, de még Magyarország is tudja 3 százalék körüli kamattal finanszírozni magát, addig Brazília a GDP-je 8 százalékát veri el adósságtörlesztésre.
Az eladósodásért sok elemző az 1988-as alkotmányt okolja, amely elég bőkezű szociális juttatásokat rögzít a legmagasabb szinten. Ennek oka, hogy jogilag ez az alkotmány vetett véget az 1964 és 1985 között hatalmon volt brazil katonai diktatúrának, és a rendszerváltás mellé népjólét dukált. Ez természetesen eléggé érhető egy olyan nagyon szegény és nagyon egyenlőtlen országban, mint amilyen Brazília volt 1988-ban.
Az viszont már elég nagy gond, hogy azóta Brazília lassabban növekedett, viszont gyorsabban öregedett, mint várták, hiszen az 1990-es éveket is komolyabb eredmények nélkül bukdácsolta végig az ország. Emiatt pedig gyors ütemben nőnek az állami kiadások, de hiába a kiköltekezés – az e téren elért jelentős eredmények ellenére – a szegénységet és az egyenlőtlenségeket még így sem sikerült rendesen felszámolni.
Jellemző, hogy Brazília GDP-arányosan többet költ nyugdíjakra, mint a híresen idősödő Japán. A szövetségi kormány büdzséjének pedig majdnem az egésze az alkotmány és egyéb törvényi előírások értelmében kiszabott kötelező kifizetésekből áll. Az államháztartás GDP-arányos hiánya a sok kiadás és a magas törlesztési költségek miatt a 10 százalékot ostromolja.
Ha pedig a gazdaságszerkezeti és államháztartási problémák nem lettek volna elegek, a jegybank volt olyan szíves, és rátett még egy lapáttal a pénzügyi oldalon is. 2011-ben, amikor beomlottak a nyersanyagárak és lelassult a brazil gazdaság, elkezdtek kamatot vágni, hogy kicsit élénkítsenek. Aminek hatására rendesen beindult az infláció is; úgyhogy utána meg rögtön jelentős kamatemelésbe kellett kezdeni.
Végül most ott tartanak, hogy az infláció nem nagyon mérséklődik, még mindig 10 százalékot nyaldossa; az alapkamat pedig 14 százalék, ami pont kettővel több, mint a vágás előtt volt. A magas kamatok pedig az inflációt ugyan nem fogták vissza, de legalább jól betettek a növekedésnek meg a hitelezésnek. Az meg már csak hab a tortán, hogy idén februárra mind a három nagy hitelminősítő bóvliba vágta Brazíliát.
Tehát a bajok eleve elég nagyok, de mindezt még tetézi, hogy az utóbbi időben ismét elég világosan kiderült, Brazíliában is
Rousseffet végül egyébként nem ezért, hanem egy más ügyben meszelte el a parlament. Azzal vádolják, hogy a választások előtt manipulálta az ország gazdasági statisztikáit, konkrétan elfedte, hogy mekkora a valós államháztartási hiány.
Az alsóház egyelőre 180 napra felfüggesztette tisztségéből, sorsáról a felsőház dönt, és erősen valószínű, hogy végleg elmozdítják.
Mindenesetre ezt az egészet nem lehetett volna meglépni, ha a gazdasági gondok és a korrupciós botrány miatt Rousseff népszerűsége nem lenne történelmi mélyponton.
A gazdaság megrendülése miatt már amúgy is népszerűtlen Dilma Rousseff elnöknek végül az tett be, hogy tavaly erőre kapott az ország történetének talán legsúlyosabb korrupciós botránya. Az autómosóból indult nyomozásból kiderült, hogy egy elég kiterjedt sikkasztós-pártfinanszírozós-hűtlen kezelős buli folyt a Petrobras körül, és a politikai paletta szinte minden oldalára jutott a lenyúlt közpénzből. Ami már csak azért is ciki, mert Rousseff Munkáspártja az utóbbi években pont arra bazírozott, hogy majd a Petrobras növekvő bevételeiből fogják javítani a szegények helyzetét.
De az elnök személye körüli balhé csak a jéghegy csúcsa: a brazil parlament alsóházának 513 tagja közül 303 ellen folyik eljárás különböző bűnügyek és szabálytalanságok miatt, a felsőházban 81 tagból 49 sározódott be. A Rousseff felfüggesztéséről döntő parlamenti bizottság 65 tagjából 37 ellen szintén vádat emeltek korrupció vagy más súlyos bűncselekmények miatt.
A korrupció tehát a legmagasabb szinteken intézményesült Brazíliában, és a mostani botrány politikai téren végső sorban csak ürügy arra, hogy a koalíciós pártok kihátráljanak a rendkívül népszerűtlen Rousseff mögül, és az áldatlan állapotokra hivatkozva átvegyék a hatalmat.
Ahol pedig a parlament bűnözőkkel van tele, a költségvetési fegyelem fogalmát hallomásból sem ismerik, ott nyilván befektetni sem szeretnek. Nem meglepő tehát, hogy az üzleti és fogyasztói bizalom is zuhan, a tőke pedig az utóbbi években igencsak menekülőre fogta, holott korábban imádta Brazíliát.
A mostani botránynak viszont van egy elég fontos pozitív olvasata is. Az, hogy a brazil ügyészség és az igazságszolgáltatás képes és hajlandó volt belemenni egy ekkora ügybe, végső soron azt jelzi, hogy az ország intézményei azért a maguk módján elég jól működnek.
Erről beszélt Dani Rodrik, a fejlődésgazdaságtan egyik legidézettebb kutatója is nemrég: szerinte még fejlett országok is megirigyelnék, hogy Brazíliában az ügyészek és a bírók valóban felelősségre vonják a politikai osztályt. Ráadásul pont olyan ügyészekről és bírókról van szó, akiket a Munkáspárt kormányzása idején neveztek ki, azaz még csak nem is vethető a szemükre, hogy politikai leszámolást folytatnak, egyszerűen csak végzik a dolgukat.
A domináns fejlődésgazdaságtani nézet pedig az, hogy hosszú távon alapvetően az ország intézményei határozzák meg a fejlődési potenciált, tehát távlatilag bármelyik ország jobban jár egy független ügyészséggel és egy demokratikus politikai rendszerrel, mint mondjuk nagyon sok természeti erőforrással, például olajjal vagy akár vasérccel.
Általában véve is igaz, hogy a jobban látható korrupciós ügyek azt jelzik: a rablóbandának legalább van félnivalója, és az ország független intézményei valamilyen szinten tényleg tudnak működni.
Mindez persze nyilván nem boldogítja azokat, akik az utóbbi években a gazdaság gyengélkedése miatt elvesztették a munkájukat, vagy akik a favelákból nézik, hogy országuk vezetői milliárdokat csaptak zsebre az ő felemelésükre szánt állami olajpénzekből.
Azokat meg végképp nem, akik közvetett módon pont az egyenlőtlenségek miatt kapták el a zikavírust. A szúnyog ugyanis hiába demokratikus kártevő, amely a gazdagot és a szegényt ugyanúgy csípi, ha egyszer a szegények lakta negyedekben gyakran nem működik a szemétszállítás, nincs tiszta ivóvíz és csatorna, ezért aztán a vírust terjesztő szúnyogok koncentrációja is jóval nagyobb.
Ennél már csak az (elvileg) ideiglenes elnök nagy reformbejelentéseinek örülhetnek kevésbé, Michel Temer ugyanis az állami költekezés visszafogására, például nyugdíjreformra készül. Miközben a szakszervezetek nem hajlandók tárgyalni vele, mert nem tartják legitimnek hatalmát.
Ez pedig valahol a társadalom mély megosztottságának is lenyomata: a Munkáspárt ugyanis a botrányok ellenére még ma is a szegényebb rétegek egyetlen (vélt vagy valós) mentsvára a kizsákmányolással szemben, az előző munkáspárti elnököt, Luiz Inácio Lula da Silvát pedig majdhogynem istenként tisztelik (ezért is próbálták nemrég visszahozni a kormányba, miután őt is eljárás alá vonták). Ennek ellenére valamelyest Lulának, de különösen Rousseffnek elég nagy szerepe volt abban, hogy a munkások milliói, akiket anno felemeltek, most újra lecsúszóban vannak, hiszen 2003 óta azért lett volna idő keményebb talapzatra helyezni a brazil gazdaságot.
Az viszont elvitathatatlan tény, hogy a Munkáspárt 2003 óta tartó kormányzása alatt számottevően javult a legkiszolgáltatottabbak helyzete Brazíliában, jelentősen csökkent a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek mértéke is. Így tehát nem meglepő, hogy a munkások és a bérből és fizetésből élők jelentős része foggal-körömmel kitart a Munkáspárt mellett.
A Rousseff eltávolítását követelő tömeg pedig jellemzően a vagyonosabbakból áll, akik ha rajtuk múlna, valószínűleg egy tollvonással kivezetnék az összes szociális támogatást, de azért a korrupcióból nem jellemző, hogy kimaradnának, ha alkalom adódna rá. Így tehát eléggé joggal tartanak tőlük a szegényebbek. Ráadásul a történelmi tapasztalatok alapján azért a vagyonos elit sem menedzseli jobban a brazil gazdaságot, mint bárki más.
De egyébként ez az olimpiát azért nagyon nem fogja zavarni: valahogy csak le fognak menni a versenyek; remélhetőleg mindenki betartja az egészségügyi előírásokat is, hogy a zika se tudja elárasztani a világot (legalábbis az Egészségügyi Világszervezet szerint nem fogja); és hátha nem omlik össze már semmi. Ráadásul az olimpiára érkező turisták teljesen jól járnak a gazdasági gondokkal, mivel a brazil valuta, a real évek óta folyamatos esésben van, a dollárra szemben egy év alatt például 20 százalékot csökkent az értéke. Más szóval jó olcsón lehet majd pénzt váltani Rióra.
Brazília világhatalmiságára viszont a következő nyersanyag-boomig valószínűleg várni kell.
(Borítókép: Egy brazil kisfiú Neymar mezben Rio di Janiero favelláinál. Fotó: Mario Tama/Getty Images)