Az elmúlt négy évben nem volt olyan erős az infláció, mint idén februárban. A jelek szerint az áremelkedés tartós lesz majd, mert Magyarország egyszerűen túl jól teljesít, na meg túl sokan hagyják ott ahhoz, hogy ne így legyen. Emellett pedig az arabok, az oroszok és a thaiföldi időjárás miatt is mélyebben a zsebünkbe kell majd nyúlnunk idén, ha jobban akarunk élni, mint négy éve.
Az emberek általában szeretik bebeszélni maguknak, hogy ők a történelem egy különleges időszakában élnek, amikor olyan (rossz) dolgok történnek, amik korábban még soha, és egyébként is, hát ilyen hülye világot nem látott még a világ!
Na, hát az utóbbi négy évben ez bizonyos szempontból kivételesen tényleg igaz volt, és nem csak azért, mert Trump meg brexit meg Barcelona-PSG: 6-1, hanem mert nagyjából a második világháború óta most fordult elő először, hogy hosszabb ideig nem emelkedtek az árak.
Viszont ha már kezdett hozzászokni a jó világhoz, rossz hírünk van: ennek most vége,
Ez az arab olajsejkektől kezdve a brazíliai és thaiföldi időjáráson át a kivándorláson és Matolcsy Györgyön keresztül a Mercedes-gyárig nagyon sok mindennek köszönhető. Viszont hiába tűnik elsőre rettenetes dolognak, hogy visszatér a drágulás, gazdasági szempontból ez egyáltalán nem baj, sőt kifejezetten jó is. Már ha a pénzromlás egy bizonyos sávon belül mozog csak.
A számok nyelvén a drágulás visszatérése azt jelenti, hogy idén februárban 2,9 százalékkal volt magasabb a fogyasztóiár-index, azaz ennyivel volt drágább az élet Magyarországon, mint egy évvel korábban. Ez persze egy picit absztrakt leírása a valóságnak, de ennek ellenére relatíve megalapozott mutatóról van szó.
A fogyasztóiár-index a gyakorlatban ugyanis azt jelenti, hogy a Központi Statisztikai Hivatal a rendelkezésére álló adatokból lemodellezi, hogy egy átlagos hónapban mit vesz és fogyaszt egy átlagos magyar ember. Tehát mérik, hogy mennyi krumplit, áramot, benzint és kólát vásárolunk, és ezen mérések alapján összeállítanak egy termékkosarat, ami jól leképezi az "átlagos fogyasztót". Utána pedig megnézik hónapról hónapra, hogy hogyan változott a kosárban lévő termékek ára, ebből lesz a fogyasztóiár-index.
Na, hát ez a fogyasztóiár-index az, ami 2013 óta nem nőtt akkorát, mint most februárban, sőt az előző két évben javarészt csökkent vagy stagnált. Hogy ez miért volt így, és most miért változik meg, annak jó néhány oka van, az első közülük, hogy mi folyik a világban.
A mostani infláció egy része ugyanis importált, tehát a magyar határkerítésen áttörő, az országba erőszakosan bemigráló áremelkedés. Kicsit szakmaibban kifejezve arról van szó, hogy mi, magyarok elég sok olyan dolgot fogyasztunk, amit külföldön gyártanak, ezért a hazai árszínvonalra nagy hatással van, hogy ezeknek a külföldi áruknak az előállítási költsége hogyan változik.
Az utóbbi időben ebből a szempontból a legfontosabb fejlemény az volt, hogy az arab-orosz-kartellnek sikerült egy kicsit feltornásznia az olaj világpiaci árát, ami rendesen meghúzta az üzemanyag-árakat, egész pontosan 19,9 százalékkal nőttek az elmúlt 12 hónapban. Mivel pedig az üzemanyagárak növekedése szinte minden más áru termelésére hatással van, ezért emiatt világszerte kapott egy kis svungot az infláció.
Az üzemanyagok mellett az élelmiszerek ára nőtt még nagyot, különösen a cukoré, ami elsősorban annak köszönhető, hogy Brazíliában, Indiában és Thaiföldön is rossz termést várnak az idén. De a dél-európai rossz idő is érezhető a mostani adatokon, elsősorban a friss zöldségek és gyümölcsök árán. Az élelmiszerárak emelkedése a várakozások szerint tartós lesz idén, és az olajár sem fog rövid időn belül újra beszakadni, szóval e tekintetben nem várható enyhülés idén.
A világpiaci drágítóhatást pedig tovább erősíti, hogy a dollár jelenleg elég erős, márpedig a nemzetközi kereskedelemben az áruk döntő többségét dollárban számolják el, így forintban mostanában valamivel többet kell adni ugyanazért a termékért, mint amennyit tavaly kellett (más szóval az időjárás és a kartellezés mellett az árfolyamok is hatással vannak az inflációra).
Persze az importált infláció csak a képlet egyik része, a drágulást elsősorban nem a külső tényezőknek, hanem magunknak köszönhetjük. Azon belül is annak, hogy nőnek a bérek, és a növekvő bérekből sokat vásárolunk.
Az utóbbi években ugyanis elég szépen nőtt a foglalkoztatás és a bérszínvonal Magyarországon, sőt a kormány a következő néhány évben további 40 százalékos béremelést akar kicsikarni. Ez pedig a kiskereskedelmi adatokon is látszik, nagyjából a bérnövekménnyel arányosan nő a boltokban hagyott pénz mennyisége is.
Ebből két módon lesz áremelkedés:
Magyarországon ennek külön színezetet ad, hogy kivándorlással és részben ehhez kapcsolódva brutális munkaerőhiánnyal küzd az ország, leginkább ennek tudható be a béremelkedés is, nem a jelentős teljesítménynövekedésnek.
Ez mindenekelőtt a szolgáltatási szektorban még tovább fogja emelni az árakat: ha ugyanis egyre többen engedhetik meg maguknak, hogy thai masszázsra járjanak meló után, viszont a masszőrök közül egyre többen elvándorolnak, mert Ausztriában hatszor annyi pénzt tudnak megkeresni, mint itthon, akkor nehezen alakulhat ki egyensúly a fogyasztói igények és az árak között. És nemcsak a thai masszázs szerepel a veszélyeztetett szakmák között, hanem a fodrásztól kezdve a fogorvoson át a bolti eladóig kismillió szolgáltatómeló. (A legnagyobb hiány egyébként az iparban van, de mivel a magyar ipar jellemzően exportra termel, itt nem annyira érződik a hatás a belső árszínvonalon.)
Ha pedig a munkaerőhiány okozta béremelési kényszer gyorsuló pénzromlással párosul, akkor könnyen beüthet az inflációs tehetetlenség. Az utóbbi négy évben alig nőttek az árak Magyarországon, a bérigények viszont így is jelentősen emelkedtek. Most, hogy megjött az infláció, a bérigények vélhetően még jobban fognak nőni, hiszen a magasabb fizetés valós (azaz reál)értéke így mégsem lesz azért olyan acélos. Emiatt aztán a fent vázolt, a bérnövekedéstől az áremelkedéshez vezető spirál folytatódhat, hiszen az infláció miatt megszerzett béremelés további inflációt szül.
Persze azért a februári, valóban meglepően magas inflációs adattól nem kell hanyatt esni, bőven vannak tényezők, amik az áremelkedés ellenében hatnak.
A mérsékelt drágulást jelzi előre a maginflációs adat is. Ezt a mutatót úgy kapják meg, hogy a “sima” inflációt, azaz a fogyasztóiár-indexet megtisztítják az egyes időszakos, gyorsan változó hatásoktól, például a rossz időjárás okozta áremelkedéstől. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a KSH ekkor kihagyja a számításból az üzemanyagokat, a nem feldolgozott élelmiszereket, a gyógyszereket és a hatósági áras szolgáltatásokat. Emögött az a ráció, hogy ezeket az árakat nem a magyar gazdaság alapfolyamatai mozgatják, így hosszabb távú következtetést nem lehet belőlük levonni.
Az utóbbi évek krónikusan alacsony inflációja nemcsak a reálgazdasági folyamatokkal, hanem részben a módszertannal is magyarázható. A KSH fogyasztói kosarában ugyanis például mindössze egy százalékkal szerepel a lakbér, és a lakásár-változásokat egyáltalán nem követi a mutató, holott azért mégiscsak az ember legalapvetőbb szükségletéről van szó.
Ha ez a két dolog nagyobb súllyal szerepelne az infláció kiszámítására használt modellben, akkor az utóbbi évek ingatlanpiaci boomja miatt nyilvánvalóan sokkal magasabb lenne a mutató értéke.
Ha pedig ezt a megtisztított mutatót nézzük, akkor jóval alacsonyabb a pénzromlás üteme, februárban éves szinte 1,8 százalék volt. Nagyjából ez az az áremelkedés, amit a magyar gazdasági folyamatok termelnek ki, és amire a jegybank figyel.
Eddig az is mérsékelte a magyar inflációt, hogy az utóbbi években Nyugat-Európában is alacsony volt a növekedés és a pénzromlás üteme. Ez bizonyos mértékig ránk is hatott, hiszen egy közös piac tagjai vagyunk. Az utóbbi hónapokban azonban nyugaton is éledeznek az árindexek, ezért a közeljövőben vélhetően nyugati migráns inflációs hatással is számolni kell majd.
Arról nem is beszélve, hogy a kamatszintek Európa-szerte rekordalacsonyak, a jegybankok pedig úgy öntik a pénzt a gazdaságba, mintha ingyen lenne (és amúgy ma már kb. ingyen is van), hogy ezzel egy kis lendületet adjanak a 2009 óta bukdácsoló növekedésnek. Azonban a laza monetáris politika nemcsak a növekedést, hanem az inflációt is beindítja, hiszen ha jól működik, akkor pénzcunamit szabadít rá a gazdaságra; ha pedig hirtelen sokkal több pénz lesz a piacon, akkor a pénz értéke szükségszerűen csökkenni kezd.
Ettől függetlenül elemzők még nem várnak rövid távú hátraarcot a jegybanki politikában, mert az inflációs nyomás veszélyei messze nem olyan erősek, mint a tartósan lassú növekedés réme. Viszont ha minden jól megy, akkor idővel fel kell majd készülni a kamatemelésekre is.
Azzal a kérdéssel, hogy miért nem nyomtatunk annyi pénzt, hogy mindenkinek elég legyen, Miértország című videósorozatunk első részében is foglalkoztunk.
Ennek az oka, hogy a pénzromlásnál csak az árak csökkenése rosszabb gazdaságilag. Ha ugyanis folyamatosan nő a pénz értéke, akkor az emberek nyilván kevesebbet fognak vásárolni és többet fognak megtakarítani, hiszen a jövőben olcsóbban tudják majd megvenni az áhított dolgokat. Ez viszont azt vonja maga után, hogy csökken a fogyasztás, ami miatt a cégek kevesebbet fognak beruházni és kevesebb embert fognak alkalmazni, ami gazdasági visszaesést és a munkanélküliség emelkedését okozza.
Ezért aztán az optimális az, ha van valamekkora, nem túl nagy, de nem is túl kicsi infláció, ami vásárlásra sarkallja az embereket és befektetésre ösztönzi a cégeket. Úgyhogy igazából még örülni is lehet neki, hogy megjött az infláció.
És örömtől vagy bánattól függetlenül arra is fel kell készülni, hogy ez így is marad, elemzői várakozások szerint ugyanis a most februárban megközelített 3 százalékos szint körül mozoghat a pénzromlás üteme idén. Ami addig nem baj, ameddig a brüsszeli koksszal felpumpált magyar gazdaság is szárnyalni fog, a kérdés inkább az, hogy mi jön majd jövőre, amikor elfogy a koksz.
Borítókép: Kevork Djansezian / AFP.