Az új dél-koreai elnök egyik legfőbb ígérete, hogy nekimegy az ország gazdaságát uraló konglomerátumoknak, a Samsungnak, az LG-nek, a Hyundainak. Ezek külföldön hiába Dél-Korea gazdasági felemelkedésének megtestesítői, hazájukban túlzott gazdasági erejük és politikai befolyásuk miatt hosszú ideje a baloldal legfőbb célpontjai. A baloldal hatalomra jutásával pedig megkezdődhet, illetve folytatódhat a befolyásuk megtörésére irányuló évtizedes harc, amelyben eddig végül mindig a cégek nyertek a politikával szemben.
Vélhetően ha megkérdeznék a világ kevésbé fejlett kétharmadának bármelyik országát, hogy szeretne-e magának egy saját nemzeti Samsungot, Hyundait vagy LG-t, akkor gondolkodás nélkül egy nagyon magabiztos igen lenne a válasz – hiszen melyik gazdaság és társadalom mondana nemet egy irtózatosan versenyképes, világszinten hódító, rengeteg pénzt termelő vállalatra?
Hát, úgy tűnik, hogy pont az ezeket a nemzeti ipari bajnokokat kitermelő dél-koreai társadalom lesz az, amelynek a végén sok lett a jóból. Míg ugyanis az európai és hazai sajtó számára inkább az észak-koreai atomfenyegetés és rakétázgatás szempontjából volt érdekes a múlt heti dél-koreai elnökválasztás, addig
A győztes balliberális Mun Dzsein fő ígérete pedig nagyvonalakban az volt, hogy keményen nekimegy ezeknek a cégbehemótoknak, és térdre kényszeríti őket. Külföldön ugyanis akármennyire is irigylésre méltónak tűnnek a szárnyaló koreai nagyvállalatok, hazájukban a társadalom többsége úgy érzi, hogy kicsit túl nagyra nőttek, és túlzott erejük és befolyásuk fenyegeti Dél-Korea társadalmi-gazdasági jólétét.
Természetesen azért nem arról van szó, hogy a baloldal szándékosan tönkre akarná tenni az ország gazdaságát, sőt szerintük Dél-Korea pont hogy jól járna, ha a csebolnak nevezett konglomerátumok gazdasági egyeduralmát megtörnék, és utat engednének a többieknek is. Ezt azonban az érintett cégek vezetése és tulajdonosi köre nem igazán hiszi el, márpedig ők a maguk módján ugyanolyan erősek politikailag, ha nem erősebbek, mint a regnáló elnök. Ami egyben azt is jelenti, hogy a következő hónapokban-években ádáz háború jöhet Dél-Korea politikai és gazdasági vezetése között.
Az új elnök, Mun Dzsein hozzáállásáról sokat elmond, hogy fő gazdasági tanácsadóját csak a “csebolvadász” becenéven emlegetik, és választási kampányát elsősorban arra építette, hogy négy nagy cégcsoportot, a Samsungot, a Hyundait, az LG-t és az itthon kevésbé ismert, de hasonlóan jelentős befolyású SK-t fenyegette.
Mun Dzsein kormányzása alatt teljesen el fog tűnni a politikai és a gazdasági elit közti kényelmes összefonódás
- ígérte az új elnök.
Na de miért lehet ilyen népszerű a nemzet globális bajnokait támadó politika, és miért fordult a koreai társadalom többsége azok ellen a cégek ellen, amelyek felemelték az országot? A témáról korábban részletesen is írtunk.
Röviden nagyjából az alábbiakban lehet összefoglalni a dolgot:
A Pak Gunhje megbuktatásához és perbe fogásához vezető politikai botrány kapcsán valójában már a választások előtt megindult a harc a csebolok ellen. A Samsungot a háttérből irányító család fejét, Li Dzsejongot letartóztatták és vesztegetéssel vádolták meg a cég négy további vezérével együtt. Az ügyészség szerint ez lesz az évszázad pere az országban, ami annak fényében nem is kifejezetten túlzás, hogy az ország előző vezetője és a dél-koreai gazdasági kibocsátás ötödét előállító cégcsoport vezetése ül a vádlottak padján.
A Samsung vezetése tagadja a vádakat, és a többi csebol is elutasítja a baloldal által felróttakat. Ők populista hadjáratnak, a piacgazdasági elvek meghazudtolásának és egyoldalú, tisztességtelen fellépésnek tartják az ügyészségi vizsgálatot és a Mun-féle reformterveket.
Mindazonáltal a Samsung az utóbbi években amúgy is egy kisebb-nagyobb családi drámába süllyedt, amibe még egy Wall Street-i mágnás is beszállt, szóval már eleve nem állt jól a szénájuk. Aztán pedig elkezdtek felrobbanni a telefonjaik is. Ha pedig nem lett volna elég bajuk, most itt van Mun Dzsein is, aki nagyjából a Samsung lefejezésére készül.
A baloldal által “gazdasági demokratizálásnak” nevezett programjával Mun elsősorban azt akarja elérni, hogy
Ennek egyik legfőbb eszköze pedig az lenne, hogy a kisebbségi tulajdonosok is nagyobb befolyást kapjanak a cégek vezetésébe. Ami a gyakorlatban végső soron azt jelenti, hogy jogi eszközökkel kicsavarnák a cégvezető dinasztiák kezéből a vállalatcsoportokat, amiket a távlati tervek szerint szétszednének kisebb darabokra, hogy versenyképesebbek legyenek, na meg kevésbé tudjanak visszaélni erőfölényükkel.
A családok befolyásának letöréséhez pedig nem is kell kifejezetten durva beavatkozás, hiszen a tíz legnagyobb cégcsoport mögött álló dinasztiák átlagosan csupán 3,5 százalékát birtokolják a cseboljuk részvényeinek, a bonyolult kereszttulajdonlásokkal kialakított irányítási rendszernek köszönhetően azonban mégis övék a szavazatok 55 százaléka a csoport vezetését érintő kérdésekben. Más szóval nem arról van szó, hogy el akarják venni tőlük a jogos (bár politikai támogatással megszerzett) tulajdonukat, hanem rendet akarnak vágni a tulajdonviszonyokban és átláthatóbbá akarják tenni a nagyvállalatok irányítását.
Ez egyébként már csak azért sem ártana, mert az illető családok és a cégvezetők relatíve kis tulajdonrészük ellenére szeretik saját játékszerükként kezelni a csebolokat, amihez gyakran a politika is asszisztál. Például annak idején hiába ítélték el az SK vezetőjét egy több tízmilliárdos sikkasztás miatt, Pak Gunhje 2015-ben elnöki kegyelmet adott neki. A politikai és a gazdasági elit összefonódása tehát teljesen nyíltan és kendőzetlenül folyt.
Mun azt ígéri, hogy véget vet a büntetlenségnek és a korrupciónak, és egyesével levágja a csebolok államigazgatást és politikát átszövő csápjait. A vállalati kormányzás megreformálása pedig nem csak az emberek igazságérzetének, hanem az egész dél-koreai gazdaság teljesítményének is jót fog tenni – szól a terv.
Amivel csak az a probléma, hogy
Az első nagyobb harc az 1997-es ázsiai pénzügyi válság után zajlott le, amikor Dél-Korea egy 60 milliárd dolláros IMF-mentőcsomagra szorult, és ezért cserébe kénytelen volt kicsit megnyirbálni az addig még a mostaninál is átláthatatlanabbul működő konglomerátumokat. A válság éveiben is bőven volt jó néhány nagyszabású per, és valóban voltak könyvelési és vállalatvezetési reformok. Azonban a lecsukott csebolvezérek hamarosan kiszabadultak a politikai befolyásuknak köszönhetően, és az állam és a céges szféra megbonthatatlanul szoros kapcsolata folytatódott. Ahogy a csebolok szárnyalása is: gazdasági súlyuk és erejük még tovább nőtt.
Ami azt is jelzi, hogy egyáltalán nem lesz egyszerű feladat megregulázásuk, hiszen a maguk módján jobban és hosszabb távon beágyazottak a politikai rendszerben, mint az éppen regnáló elnök. (Amin az sem segít, hogy Dél-Koreában egy ötéves ciklusig viselhető csak a poszt, tehát a rendszerbe van kódolva, hogy nem lesz hosszú életű regnálása.)
A csebolreform évtizedek óta a dél-koreai baloldal fő témája, és az előző, 2012-es választáson is ez volt a legfontosabb kampányszlogen. 2003 és 2008 között az akkori baloldali elnök, No Muhjon is megpróbálta már a dolgot, és a második csebolháború egyik tábornoka akkori kabinetfőnöke, egy bizonyos Mun Dzsein volt. (No végül 2009-ben öngyilkos lett, miután vesztegetéssel gyanúsították meg.)
A befolyásos koreai kereskedelmi kamara máris közölte, hogy Mun tervei sértik a nagyrészvényesek jogait, úgyhogy küzdeni fognak a lépések ellen. Elemzők is arra számítanak, hogy ha Mun valóban komolyan be akarja tartani ígéreteit, akkor elhúzódó háború jöhet, ahol mindkét félnek elég erősek a pozíciói, csak míg Munnak a társadalmi, a cseboloknak pedig minden más oldalon van erős hátszele.
A másik gond, hogy természetesen a csebolok megregulázása politikailag is megosztó dolog. A vállalati kormányzás átalakítását bár retorikailag mindegyik párt támogatja, de a részleteket tekintve természetesen nagy eltérések vannak. A frontvonalak pedig messze nem csak a két nagy párt, a Mun Dzsein-féle balliberális Demokrata Párt és a Pak Gunhje botránya miatt nagyot bukó konzervatív Szaneuri között húzódnak.
A balszélről egyesek jelentős társaságiadó-emelést és a cégcsoportok erőszakos szétdarabolását sürgetik, míg jobbról az a kritika, hogy a nagy balos felforgatós reformhevület nem hogy segíti, hanem fenyegeti a koreai gazdaságot, mert a nagyvállalatokra nehezedő túlzott nyomás megfojthatja a gazdaság motorjait jelentő exportcégeket.
Ezzel egyébként a legtöbb elemző nem ért egyet, a csebolrefom hírére a piacok pozitívan reagáltak, és a gazdasági sajtóban megszólaló közgazdászok szerint csak jót tehet a dél-koreai cégekkel a konglomerátumok felrázása. Azzal kapcsolatban viszont mindenki szkeptikus, hogy Munnak lesz-e elég politikai ereje a harchoz, hiszen a történelmi példák nem biztatóak.
Ennél valamivel megosztóbb az elemzők körében Mun másik, valódi baloldali kampányígérete, miszerint a jelenlegi duplájára növeli a szociális kiadásokat, és költségvetési lazítással próbál új lendületet adni a mostanában kicsit lassuló (értsd: 3 százalék alatti növekedést produkáló) dél-koreai gazdaságnak. Ugyanakkor ehhez azt is tudni kell, hogy Dél-Koreában a jellemzően fejlett országokat tömörítő OECD-n belül az egyik legalacsonyabb az állam jóléti költsége a GDP arányában, tehát van honnan emelni a kiadásokat.
A kérdés inkább az, hogy ezt miből fogják fedezni, mivel az állami bevételek aránya is nagyon alacsony az országban. A csebolok vezetése pont ettől fél a legjobban, az egyik kézenfekvő terv ugyanis a társasági adó növelése. Ami szerintük visszafogná a befektetéseket és végső soron az egész gazdaságot.
A frontvonalakat tehát már ássák, az elnök és a nagyvállalatok közti háború kezdete már csak hetek-hónapok kérdése. És hiába a társadalmi támogatottság, ebben a játszmában Mun Dzsein indul gyengébb lapokkal. Ezzel együtt azonban a következő hónapokban-években várhatóan nem (csak) az Apple vagy a feltörekvő kínai vetélytársak jelentette konkurencia miatt fájhat a koreai cégóriások vezetésének feje, fő ellenségük ugyanis nem a piac, hanem a politika lesz.