Miközben Vlagyimir Putyin világszerte szeret az Egyesült Államoknak ellentartó nagyhatalom szerepében tetszelegni, a nagyhatalmiság gazdasági alapjai egyre inkább roskadoznak. Az orosz gazdaság nagyjából a 2008-as válság óta képtelen értékelhető növekedésre, amiért az olajár, a gazdasági szankciók és az orosz gazdaságpolitika hiányosságai egyaránt felelősek. Bár a jelenlegi kilátások inkább stagnálásról, mintsem összeomlásról szólnak, a jelek szerint a rendszer tehetetlensége túl erős ahhoz, hogy Oroszország gazdaságilag is világhatalommá váljon.
Az orosz gazdaság hosszan elnyúló stagnálási periódusban van, a második világháború óta nem volt ilyen gödörben – ezt nem a Putyin-rezsim egy külföldi bírálója, hanem az orosz számvevőszék elnöke, (az egyébként liberálisként számon tartott) Alekszej Kudrin korábbi pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes mondta november végén.
A kijelentéssel már csak azért is nehéz vitatkozni, mert a jelek szerint az idei lesz sorozatban a hatodik év, amikor az orosz gazdaság nem képes értékelhető növekedésre, de évtizedes távlatban is stagnál. Ennek alapvetően három oka van:
Hogy zavar van az erőben, azt jelezték a szeptemberi események is, amikor a kormány pénzszűke, illetve a társadalom gyors öregedése miatt kénytelen volt kezdeményezni az egyébként elég alacsony nyugdíjkorhatár emelését, ez pedig (dacára a sajtó és közélet feletti kontrollnak) hosszú ideje nem látott tüntetéshullámot szült.
Persze a szankciók nem teljesen értek célt, már ha Putyin eltávolítását, vagy legalábbis jobb belátásra bírását akarták elérni, hiszen nem úgy tűnik, mintha az orosz elnök széke inogna, miközben éppen most szállt rá újra Ukrajnára, a jelek szerint a látványos külföldi kivégzésektől sem riad vissza, ahol éri, ott próbálja meghekkelni a Nyugatot, és egy jó kis atomfenyegetésre is bármikor kapható.
Ám az is egyértelmű, hogy nagyot fordult a világ, mióta Orbán Viktor 2014-ben a nemzetközi elemzések illiberális sztárjának nevezte Oroszországot: manapság az ország gazdaságilag stabilan süllyedőben van – ami egyébként a jelek szerint Moszkvával bensőséges kapcsolatra törekvő, a nemzetközi nagyhatalmak közti lavírozást igen kedvelő magyar kormány számára is releváns kéne hogy legyen.
Kevés akkora örök ígéret van, mint az orosz gazdaság. Gyakorlatilag Gorbacsov óta nem telik el úgy hét, hogy ne jelenne meg új elemzés arról: Oroszországot eddig ugyan félremenedzselték, de most már tényleg itt az idő, hogy ilyen-olyan reformok folyományaként, letépve láncait, végre gazdaságilag és technológiailag is világhatalommá váljon.
Persze volt egy időszak, amikor ez valóságnak tűnhetett: Vlagyimir Putyin hatalomra jutása után, 1999 és 2008 között tényleg kiemelkedően magas növekedést produkált az ország. A sikereket ugyanakkor valamelyest árnyalja, hogy a rendszerváltást az oroszoknak még Magyarországnál is durvábban sikerült elcseszniük, és az 1990-es évek akkora gazdasági visszaesést hoztak, hogy az 1990-es szintre csak 2006-ban tért vissza (az inflációval korrigált) GDP, és azóta csak további 20 százalékot tudott nőni, ami két évtizedes távlatban nem valami sok.
Másrészt az 1999 és 2008 közti gazdasági csoda csak kisebb részt köszönhető Putyin (amúgy elődjénél, Borisz Jelcinénél tényleg sokkal átgondoltabb) gazdaságpolitikájának, nagyobb részt inkább annak, hogy
ez idő alatt a kőolaj hordónkénti világpiaci ára 20-ról 120 dollárra nőtt.
Hogy az orosz gazdaság pontosan mennyiben olajfüggő, arról megoszlanak a vélemények: az egyik véglet szerint az, hogy Oroszország az olajár bezuhanása és a gazdasági szankciók ellenére még nem omlott össze, pont annak a jele, hogy a gazdasága jóval diverzifikáltabb, mint ahogy azt Putyin bírálói láttatni szeretnék.
A másik véglet szerint az egész orosz gazdaság alapja az olaj: a Putyin hű ostorozójának számító amerikai liberális Carnegie nevű agytröszt egy moszkvai kutatója szerint például közvetetten a GDP 67-70 százaléka az olajexporttól függ:
De a fent idézettnél pár fokkal bonyolultabb gazdasági elemzések is hasonló konklúzióra jutottak: az orosz gazdasági mutatók nagyban függnek az olajártól, nagyobb olajár több exportbevételt, nagyobb állami költést, nagyobb fogyasztást, és ezáltal magasabb növekedést generál.
Ez a mellékelt grafikonokon is látszik. Jellemző, hogy idén januárban, amikor az olajár kicsit erőre kapott, hirtelen nyugati elemzők sora kezdett el az orosz feltámadásról beszélni, hogy aztán őszre kiderüljön, hogy nincs itt semmi látnivaló, legfeljebb évtizedes stagnálás.
A stagnálás mögött álló mélyebb ok nem az aktuális olajár, ám nagyrészt ez is az olajhoz kötődik, amely nemcsak az orosz gazdaság motorja, hanem egyúttal a fejlődés legnagyobb gátja is. Népszerű (és elemzésekben bizonyított) nézet, hogy Oroszország az úgynevezett Holland-kór egyik legnagyobb áldozata: mivel sok olaja (és más, értékes nyersanyaga) van, nincs rákényszerítve arra, hogy gazdaságát diverzifikálja, azaz hogy más szektorokban is versenyképessé váljon.
Sőt: az olajpénz egyfelől fenntart egy csomó versenyképtelen szektort, amelynek piaci alapon már rég be kellett volna dőlnie, de a bedőlés rövid távú társadalmi és gazdasági kárainak elkerülése miatt inkább lélegeztetőgépen tartják; másrészt a magasabb olajbevételek felhajtják a rubel árfolyamát, amivel effektíve megdrágítják, és így nehezebbé teszik az exportot a többi szektorban. (A Holland-kór elnevezés egyébként onnan származik, hogy annak idején a hollandok ugyanígy jártak: találtak egy hatalmas földgáz-lelőhelyet, ami elsőre hatalmas szerencsének tűnt, azonban a könnyű gázbevétel elsorvasztotta az ipart.)
Orosz politikusok persze évtizedek óta beszélnek arról, hogy most már tényleg fejleszteni fogják az ipart és a szolgáltatási szektort is, de ezek a nagy felbuzdulások elég hamar elhalnak. Ahogy a nagy reformerként beharangozott, de valójában mindvégig Putyin árnyékában és bábjaként tevékenykedő Dmitrij Medvegyev volt elnök és kvázi örökös miniszterelnök befolyása is elhalványult, úgy a fent említett Kudrin is (a hasonszőrű, nyugaton végzett, liberális közgazdászokkal együtt) egyre súlytalanabb pozíciókból hangoztatja évtizedek óta reformterveit.
Az sem segíti a fejlődést, hogy a politikai-gazdasági elit köreiben az előrejutás szempontjából fontosabb kvalitás a rendszerhez való lojalitás, mint a gazdasági eredmények – amelyek a felső rétegekben eleve jellemzően ilyen-olyan kapcsolatokon keresztül intézett nyersanyag-kitermelési bizniszekből születnek.
A leggazdagabb oroszok listáján a 29. helyen kerül elő először olyasvalaki, akinek nem a nyersanyaghoz köthető a vagyona, a techszektorban meggazdagodott, Kaliforniában élő Jurij Milner.
A fentiek miatt egyes vélemények szerint hosszú távon jót is tehet az olajár esése és a nyugati szankciók nyomása az orosz gazdaságnak: a külső nyomás rákényszerítheti a kormányt és a gazdasági elitet, hogy elszakadjon az olajtól, és többet fektessen az előbbre mutató szektorokba. Visszatérő érv az is, hogy ha nyugatról kiszorulnak, az oroszok majd a dinamikusabban fejlődő keletre diverzifikálnak, amivel szintén jól járnak majd.
A gazdasági statisztikákban azonban ennek egyelőre kevés jele van, sőt. Bár van pár versenyképes területe az orosz gazdaságnak, ezek azért eddig is főleg a fejlődő világ irányába tudják eladni áruikat. Az innováció hiányát pedig jól mutatja, hogy a beruházások aránya a GDP 20 százaléka körül jár, de 2008 előtt még alacsonyabb volt. Ez alacsonyabb a világátlagnál, és nagyjából megegyezik a jóval fejlettebb és ezért relatíve kevesebb beruházást igénylő amerikai gazdaságban mért aránnyal, míg a fele a kínai adatnak, ahol a beruházások jelentik a növekedés alapját.
A szanciók tehát (eddig) nem vezettek versenyképességi fordulathoz Oroszországban, sőt a jelek szerint egész komoly gazdasági károkat okoztak.
Ezt támasztja alá a Bloomberg elemzése is, amely szerint a nyugati szankciók 2013 óta összesen 10 százalékkal csökkentették az orosz GDP-t, ezáltal pedig az olajárnál is nagyobb negatív hatást gyakoroltak az orosz gazdaságra.
Az Egyesült Államok és az Európai Unió eredetileg 2014-ben, a Krím félsziget megszállása és az ukrajnai háború miatt vetett ki célzott szankciókat orosz nagyvállalatokra és Putyin-közeli oligarchákra, több mint 700 orosz céget és magánszemélyt zártak ki a nyugati pénzpiacokról, illetve tiltották meg nyugati cégek számára a velük való együttműködést.
A szankciókat később a 2016-os amerikai elnökválasztásba való orosz beavatkozásra hivatkozva, majd Szergej Szkripal volt orosz titkos ügynök 2018-as angliai megmérgezése miatt tovább szigorították. Bár az EU – főleg az energiapiacon – erősebb kitettsége miatt sokkal kevésbé kemény az amerikaiaknál.
Ettől függetlenül a szankciókat sokan bírálják, például Orbán Viktor is. A bírálók egyik jogos felvetése, hogy Putyin látszólag nem szelídült meg a büntetőintézkedésektől, rendszere pedig nem jutott közelebb a bedőléshez.
Ez a megközelítés azonban minden igazsága ellenére nem igazán reális a szankciók és általában véve a gazdaság félremenedzselésének hatásmechanizmusát illetően. Például a brexit esetén sem fognak másnap kenyérsorok állni Nagy-Britanniában, és Donald Trump amerikai elnök kereskedelmi háborúja sem fog három hét alatt válságot hozni; csupán arról van szó, hogy hosszabb távon 3 helyett 2 vagy 1 százalék lesz a növekedés, tehát egy kicsivel alacsonyabbak lesznek a bérek és kicsivel kevesebb munkahely lesz, mint lehetett volna.
Ezért a hatások egy erősebb gazdaság esetében (pl. Nagy-Britannia) nehezebben érzékelhetők, de még egy gyengébb gazdaság (pl. Oroszország) esetén is legfeljebb hosszabb távon lesznek igazán húsba vágóak a társadalom és az elit számára – Irán atomprogramja esetében például a mostaninál jóval keményebb, évtizedes nyomásra volt szükség a rezsim térdre kényszerítéséhez. Az orosz gazdaság bedöntése eleve nem volt cél, és az ennél sokkal erősebb lépéseket kívánna.
Emellett pedig már csak azért is nem lett eddig nagyobb gazdasági gond Oroszországban, mert egyes pozíciókban, például a jegybank élén még mindig szakemberek dolgoznak, és elég jól teszik a dolgukat: a 2014-es szankciók után ugyan kicsit megvadultak a piacok, de végül megnyugodtak a kedélyek, amiben nagy szerepe volt, hogy a jegybank végül elengedte a rubelt. A rubel árfolyamának esése pedig abból a szempontból jól jött a gazdaságnak, hogy a dollárban realizált olajbevételek rubelben kifejezetten mértéke nőtt, tehát alacsonyabb export mellett is több rubel jött be.
Mindazonáltal a mostani kilátások szerint hosszabb távon nem áll jól az orosz gazdaság: a nagyobb nemzetközi szervezetek, de
még az orosz jegybank is úgy látja, az évi 1,5-2 százalékos ütemnél aligha lesz magasabb a növekedés a közeljövőben.
Eközben a társadalom öregszik, a lakosságszám csökkenni kezdett, és az olaj világgazdasági fontossága évtizedes távlatban egész biztosan mérséklődni fog. Ahogy Oroszország gazdasági befolyása is: az orosz GDP évek óta a (jelenleg 3 százalék körüli) világátlag alatt nő, azaz az ország világgazdasági súlya csökken. Ezen nem javított az orosz keleti nyitás sem: a jelek szerint Kínával sem tudnak jobb üzletet kötni, mint mondjuk a németekkel – úgy eleve elég nehéz is lenne, ha nem tudnak mást eladni, csak olajat és nyersanyagokat.
Ráadásul az olaj nem csak a zöldenergia előretörése miatt nem jelent örök megoldást: az orosz kitermelési infrastruktúra elavulása és a technológiai újítások hiánya miatt a kitermelést az elmúlt tíz évben alig tudták növelni (napi 10-ről 11,5 millió hordóra), miközben az Egyesült Államokban több mint kétszeresére nőtt a kitermelés, elsősorban a technológiai fejlődésből fakadó palaolaj-forradalom folyományaként. E tekintetben is releváns a szankciók hosszú távú hatása: mivel az oroszok jelenleg nem férhetnek hozzá az amerikai technológiához, nehezebb javítaniuk a kitermelés hatékonyságát.
Azonban a szankciók hatását csökkenti és a hosszabb távú kilátásokat javítja, hogy
A mostani helyzetben tehát rövid távon Oroszország és az Oroszországot vezető rezsim képes relatíve biztonságosan elnavigálni, hiszen a szankciók ugyan csípnek, de önmagukban nem elegek ahhoz, hogy válságot okozzanak.
Hosszú távon azonban vélhetően egyre több, a nyugdíjkorhatár-emeléshez hasonló, népszerűtlen lépésre lesz szükség, amelyek akár a gazdasági helyzethez képest ma még meglepően stabilnak tűnő rendszer stabilitására is veszéllyel lehetnek.
Ilyen gazdasági háttérrel pedig olaj ide vagy oda, egyre nehezebb lesz fenntartani azt a nemzetközi politikai-hatalmi szerepet, amit Putyin jelenleg projektálni szeret, és amiben a jelek szerint a magyar kormány is hisz.
A mostanihoz hasonlóan alacsony termelékenység, gyenge innováció és jelentősebb külföldi technológia-transzferek és beruházások nélkül nem fog tudni egyről a kettőre lépni az orosz gazdaság, és ebben a szankcióknak, az olajnak és az orosz politikai rendszer jellegének is megvan a maga szerepe.
Hiába kezelik ma még Európa és a világ egyik egyik erős embereként Putyint, ilyen teljesítmény (és esetleg szigorodó szankciók) mellett ez a pozíció nem lesz hosszú távon tartható. Ez persze nem jelenti azt, hogy Putyin meg fog szelídülni, de azt igen, hogy ha minden így megy tovább, egyre kevesebb forrása lesz a külföldi durrogtatásra.
Borítókép: Vlamigyir Putyin Fotó: Alexey Nicolsky / SPUTNIK / AFP