Az lehet, hogy Orbán Viktor a menekültproblémát abszolút fals módon tálalja, és minden emberiességi és uniós érdeket félresöpörve saját belpolitikai céljaira használja fel. De a Charlie Hebdo elleni merénylet után felkapott mesterterv egészen kispályásnak tűnik, ha megnézzük, milyen eszközökkel próbálja az illiberális állammodell egyik atyja, Tayyip Erdoğan összekovácsolni a kormánytöbbséget: egy kétfrontos háborúval.
A júniusi török parlamenti választást a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) ugyan megnyerte, de ez a győzelem vereséggel ért fel. Ugyanis a kormánypárt a legtöbb szavazatot szerző párt irányába igen gáláns választási rendszer ellenére csak a mandátumok 41 százalékát tudta megszerezni. Ezzel 2002 óta először maradt abszolút többség nélkül, és kénytelen volt koalíciós partner után nézni. A választási eredmény két szempontból is keresztülhúzta Tayyip Erdoğan hatalmi ambícióit:
Ugyanis mindegyik ellenzéki erő követelései között az az első pont, hogy meg kell nyirbálni az elnöki hatalmat, meg kell fékezni a kormányzati ügyekbe való állandó beavatkozását és önkényuralmi gesztusait. Gondolom, nem kell sokat magyarázni, hogy ennél a pontnál miért szakad félbe minden koalíciós tapogatózás.
Márpedig Törökországban olyan sok minden nem változott; továbbra is kísértenek azok a problémák, amik miatt az AKP támogatottsága 9 százalékkal csökkent: a korrupció, a gazdasági fejlődés lassulása – amit Erdoğan a kétmillió menekültre fog - és a lopakodó központosítás. A pártok támogatottsága is befagyott, nem látszanak azok a szabad szavazói tartalékok, melyek megteremtik az AKP stabil többségét.
Így aztán a politikai kérdés úgy merült fel: melyik párttól lehet szavazókat elszipkázni? Az egyik potenciális áldozat a konzervatív-nacionalista Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP), mely a választási eredmények alapján 16 százalékos táborral rendelkezik.
Na de mi az, amit ezek a szavazók a legjobban elleneznek a kormány politikájában?
Azt a 2009 óta tartó kurd békefolyamatot, mely ha nem is dübörög, azért mostanra odáig poroszkált, hogy a Kurd Munkapárt (PKK) terrorizmusért életfogytiglanra ítélt vezetője, Abdullah Öcalan által 2013-ban elrendelt tűzszünet működőképesnek bizonyult, és a PKK eltökéltnek látszott a falurombolásokkal, kitelepítésekkel és gerillaharccal fémjelzett török–kurd viszony tartósabb rendezésre is.
És kellenek a kurd szavazók az AKP-nek?
Nem jobban, mint a Klubrádió hallgatói a Fidesznek: a török lakosság 20 százalékát kitevő kurdok elsöprő többsége a 2012-ben alakult Népi Demokratikus Pártra (HDP) szavazott, mely nem etnikai párt, de zöld és baloldali ideológiák mellett felkarolta a kisebbség ügyét is. A karizmatikus Selahattin Demirtaş szervezetéhez pont azután áramlottak a kurdok az AKP-től, hogy a kormány 2014-ben nem volt hajlandó segíteni az Iszlám Állam (IS) által ostrom alá vett szír határvároson, Kobanin.
És akkor jött egy terrortámadás, méghozzá a kurdok által lakott Suruçban, ahol a Szocialista Ifjúsági Szövetség nevű szervezet háromszáz tagja gyűlt össze, hogy előkészítse utazását az alig 10 kilométerre lévő Kobaniba, ahol a város helyreállításán kezdtek volna el dolgozni. A merénylet borzalmas mészárlást eredményezett, a 32 halottnak és 100 sebesültnek azonban mégsem kellett volna annyira fájnia Ankarában, hiszen az Iszlám Állam 2014 eleje óta több gyilkosságot is végrehajtott már – az ugyancsak kurdok által lakott Diyarbakirban például egy választási nagygyűlésen.
A kormány azonban korábban nem látott intenzitással lépett akcióba, mozgósította a rendőrséget, a hadsereget, a légierőt és a diplomáciai kart:
Önnek nem tűnt fel egy ellentmondás a fenti akciódömpingben? Ha nem, akkor vegyük át még egyszer:
Közben Erdoğan megint elmondta, hogy a PKK ugyanolyan terrorista banda, mint az IS, a NATO főtitkára, Jens Stoltenberg pedig vasárnap összehívta a védelmi szervezet csúcstalálkozóját, de hétfőn már óvta a törököket attól, hogy fegyveres akciókkal veszélyeztessék a kurd megbékélési folyamatot.
Hétfőn pedig már megjelent egy-két utalás arra, hogy miről is lehet szó:
Ez a húzás egyáltalán nem ismeretlen a politikában: a vezető meglovagol egy olyan rendkívüli helyzetet, ami valamilyen módon hozzákapcsolható a nemzeti egységhez. A világon szinte minden országban éltek már ezzel az eszközzel, Japánban például a miniszterelnökök menetrendszerűen izzítják fel a Kínával szembeni vitákat a Szenkaku-szigetek hovatartozásáról, ha épp valamilyen kellemetlen belpolitikai fejleménnyel kell otthon szembenézniük. A politikatudomány a jelenségnek adott is egy frappáns nevet:
Rally 'round the Flag
Ennek a kifejezésnek a legközelebbi magyar megfelelője: „Egy a tábor, egy a zászló!” Nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy ha egy kormányzat ügyesen tudja kommunikálni a válság megoldásában játszott nemzetvédő szerepét, akkor azzal rövid időn belül nagyot dobhat saját népszerűségén. Így történt ez a szeptember 11-i terrortámadások után az amúgy teljesen impotens George W. Bushsal, vagy akár (kis ország vagyunk, kis válságokkal) a 2013-as árvíz alatt szorgosan megtekintő Orbán Viktorral. És erre van szüksége most az AKP-nak is.
Erdoğan politikai manővere azonban pont azért érdekes, kockázatos és arcátlan, mert nem egy teljesen készen kapott helyzetet próbál saját céljaira befogni, hanem több válságot próbál egyszerre a maga képére formálni.
Az ellenzék joggal berzenkedik amiatt, hogy Erdoğan kész odavetni a szélsőséges szavazóknak az egyik legnagyobb politikai sikerét, a kurd fegyverszünetet. A kurdok az atrocitásokra persze azonnal ugrottak, és fegyvereseik hétfőre már több támadást is végrehajtottak a hadsereg ellen, melyek igazolják majd a PKK elleni kemény fellépést. Sőt, a kurdok már rögtön a suruçi merénylet után az utcára vonultak és véres megtorlásba kezdtek, ugyanis azzal vádolják a kormányzatot, hogy összejátszik az iszlamistákkal.
És ez a vád igaz: itt részletesebben is írtam arról, hogy Erdoğan cinikus módon akadályozta a szíriai kurdok – úgy tűnik, végső soron sikeres - függetlenségi harcát, támogatta akár a legszélsőségesebb szíriai Aszad-ellenes szervezeteket is, és nemcsak hogy nem tudta megvalósítani Törökország stratégiai céljait, valósággal országra húzta az Iszlám Államot. Az utóbbi hónapok rendőrségi akciói arra utaltak, a kormányzat felismerte azt, hogy az IS anarcho-iszlamizmusával nem lehet játszmázni, és mára Törökország békéjét és stabilitását is fenyegeti. De ha már szükségessé vált a fellépés, akkor azt Erdoğan megpróbálja az AKP politikai érdekeinek megfelelően végrehajtani.
A közel-keleti politikában azonban annyira összefonódik minden mindennel, hogy minden erős állítás után érdemes odatenni egy nagy DE-t. Ez a DE most úgy folytatódik, hogy a török vezetés kicsit olyan helyzetben van, mint a magyar politikában az LMP: ha odaütnek a Fidesznek, rögtön oda kell ütni az MSZP-nek is. Ha a török kormány csak az Iszlám Állam ellen üzent volna hadat, akkor azzal erősítette volna a szíriai kurdokat, ami pedig ellenkezik azzal az eminens nemzeti érdekével (persze hosszú távon nem biztos, hogy ez a török nemzet érdeke, de mindegy), hogy a török határok mellett már a második erős és független kurd etnikai terület jöjjön létre.
Ha pedig csak a kurd „terrorizmus” ellen kezdenének harcolni, akkor megint csak kellemetlen helyzetbe manővereznék magukat: hiszen bátorítanák az amúgy is kevés biztatásra szoruló Iszlám Államot (melynek esze ágában sincs kihagyni a kalifátusból a dicső iszlám múlttal, de szégyenletes hittagadó jelennel bíró Törökországot), és gyengítenék az Iszlám Állam elleni harcban igen hatékonynak bizonyuló kurd haderőt – és ezzel felingerelnék NATO-partnerüket, az Egyesült Államokat is.
A háborús hisztéria közepette tartott előrehozott választások rémképe lépéskényszerbe hozta az ellenzéket is. Vasárnap a legnagyobb ellenzéki párt, az atatürkista-szociáldemokrata Köztársasági Néppárt vezetője adta be a derekát. Kemal Kilicdaroglu kijelentette: „Törökország érdekében”, „az ország jövőjéért” hajlandók koalícióra lépni, annak ellenére, hogy „ismerik a koalíciós kormányzás nagy árát”. A két erőnek az 550 fős parlamentben összesen 390 képviselője lesz, de a koalíciós feltételekről egyelőre keveset tudni. A helyzetet bonyolítja, hogy a CHP képviselői közben keményen támadják Erdoğant, keddre összehívatták a parlamentet, hogy számoltassa be a kormányt az intézkedésekről, és az egyik atatürkista képviselő megtagadta a részvételt egy elnöki palotában tartott protokolleseményen, tiltakozásul a gigantikus épület építése körüli törvénysértések miatt.
A kockázat azonban továbbra is óriási: hiszen mind a kurdok, mind az Iszlám Állam régi játékosok már; és ők valószínűleg nem csak a választásokig fognak tervezni az ellencsapásokkal. Tunézia vagy Kuvait – és persze Suruç – megmutatta, hogy az Iszlám Állam oda tud rúgni egy-egy országnak, ahol a legjobban fáj. Most sikerrel vert éket a kurdok és a törökök közé, de ahhoz, hogy az ék nyomán hasadjon az ország, ahhoz tényleg egy Erdoğan-szintű hazárdjátékos kell.