Izgalmas háborús tudósítások születhetnek a harctéren, vagy konspiratív találkozók végén, de nem gondoltam, hogy véletlenül, sőt, akaratom ellenére fogok interjút készíteni egy szír hadúrral.
Reyhanli városa baljósan kihalt volt, a széles, poros főúton néha elhúzott egy pick up, de amúgy csak a boltokra ragasztott, arab nyelvű papírlapokat lökdöste a szél. Bár már török területen jártunk, a város lakóinak jelentős része szír volt, akik a háború elől menekültek át a határon, és telepedtek le a határhoz közeli városban.
Vezetőnk ideges volt, legszívesebben ki sem szállt volna a kocsiból.
Ez nem biztonságos város. A határ közelsége miatt mindenféle ember átjött ide. ISIS-tagok, és a lázadók katonái is meghúzzák magukat a városban.
A sajátos keleti logikának köszönhetően történetünk ehelyütt mégis váratlan fordulatot vett. Készülő cikkünkhöz a háború elől menekült, hétköznapi szír polgárokat szerettünk volna megszólaltatni. Kérésünkre vezetőnk elgondolkozott: „A Farúk Brigád egyik katonai vezetőjéhez mit szólsz? 2011-től végigharcolta az egész háborút, és egy éve költözött át ide.”
Leesett állal bólogattam. Megzavart, hogy amúgy tájékozott vezetőnk esetleg nem tudja, hogy kell érteni azt, hogy hétköznapi polgár. (Minden bokorban terroristát sejtő olvasóinkat megnyugtatjuk, ez nem azért történt, mert minden egyes szír valójában állig felfegyverzett katona. Cikkeinkben százával szólaltak meg hétköznapi emberek, például itt, vagy itt, és itt.)
„A Farúk Brigád két évvel ezelőtt még az egyik legjelentősebb lázadó csoport volt” – magyarázta szír származású tolmácsunk, miközben lekanyarodtunk egy kátyús mellékútra. „A fénykorukban több tízezer harcosuk volt. Az ember, akihez megyünk, a katonai vezető volt. Adnan Nadzsarnak hívják. Azután került ide, hogy kiszabadult egy rivális lázadó csoport fogságából. A feltételezések szerint az an-Núszra rabolta el: két hétig tartották fogva, és végül 25 ezer dolláros váltságdíjért szabadult. A pénz mellett egy apró szívességet is kértek tőle.
Szabadulása fejében azt kérték, hogy végezze ki a Farúk hét vezetőjét. De ezt nem tette meg, inkább az egész családjával ide menekült. Egy ideig Reyhanliból irányította a hadműveleteket.
Tolmácsunk vezetés közben füléhez szorította a telefont a vállával, és úgy beszélt valakivel, aki mintha az irányokat mondta volna neki.
Miközben lépésben döcögtünk a poros utcákon, végigpörgettem magamban, amit én tudtam a csoportról. A Farúk Brigád mérsékelten iszlamista szervezet, amely egyaránt harcolt az Aszad-rezsim és az ISIS ellen. Hírnevet azonban nem a harcokkal szerzett, hanem az olyan hátborzongató hírekkel, mint hogy egyik vezérük egy videón beleharapott egy lelőtt katona kitépett szívébe. Egy másik tisztjük valami szexbotrányba keveredett. Legutóbb pedig újságírókat raboltak el, akiket aztán komoly váltságdíjért cserébe engedtek csak el.
Egy erős kávé hatásával felérő elmélkedést az a döccenés szakította meg, ahogy a kocsi megállt a sarkon. Megérkeztünk. Hogy nézett ki a titkos találkozó helyszíne? Álcahálózott betonbunker? Kovácsoltvas kerítés mögött terpeszkedő villa? Kalasnyikovos srácokkal őrzött iroda? Hát, ebből nem lesz filmforgatókönyv. A búvóhely ugyanis olyan volt, mint egy lepukkant magyar kisváros szélén a lakótelep: emeletes házakkal, kókadt fákkal, néhány árnyékban poroszkáló járókelővel. A lázadó hadparancsnok pedig a szemközti erkélyről integetett nekünk.
A lakásból másodpercek alatt fordult volna ki Frei Tamás. A falak mellett nem álltak halmokban a fegyverek, marcona férfiak sem tébláboltak a félhomályban. A katonai vezető ahelyett, hogy nagy izmokat, és terepszínű ruhát viselt volna, úgy nézett ki, mint egy fáradt melós, aki épp hazaért káposztásmegyeri otthonába. A szoba is pont olyan volt, mint bármelyik panelben. Azzal a különbséggel, hogy házigazdánk nem a ronda kanapéra rogyott le, hanem elé, a szőnyegre.
„Nem titokban vagyok itt, a törökök tudják, hogy katona vagyok” – Nadzsar már első válaszával felidézte értetlenségünket a török szerepvállalással kapcsolatban. Egy korábbi riportunkban már meglepődtünk azon, hogy a legkülönbözőbb harci félhez tartozó szír sebesültet ápolnak török kórházakban, hogy aztán felépülve visszatérhessenek a harctérre. A törökök azonban nem csak a sebesülteknek biztosítanak hátországot. Nadzsar még testőröket is kapott az országtól, de nem lehetett nyugodtan élni tőlük, úgyhogy néhány hónapja lemondta a szolgáltatást.
Nadzsar elmondása szerint lakótelepi lakásából interneten és telefonon is irányította a hadműveleteket.
„Vissza kellett szöknie Szíriába, amikor személyesen akart a katonák élére állni?” Naiv kérdés volt. Törökország ugyanis tényleg olyan a különböző oldalon harcoló szír katonák számára, mint a parlamenti ebédlő a politikusoknak, ahol békésen kanalazza a fácánnal töltött szarvast a fideszes az MSZP-ssel, hogy aztán egy ajtóval arrébb őrjöngve ugorjanak egymás torkának. A parancsnok elmondta: hivatalos papírja van a hatóságoktól, amellyel simán járkálhat ki-be a határon, ha éppen háborúzna kicsit.
„Decemberben még a Daessel (az ISIS helyi neve) harcoltunk. Segítettünk felszabadítani a határzónát” – mesélt a Kobani körüli harcokról olyan hangon, mintha azt mondta volna, hogy elég forró nyarunk van. „De a Farúk Brigád mostanra már szinte nem is létezik. A katonáink vagy meghaltak, vagy átálltak másokhoz, vagy végleg átjöttek Törökországba.”
A szír háborút európai ésszel nehéz megérteni. Ahogy az itt közölt kézműves infografikánkban is jeleztük, már az bonyolítja a helyzetet, hogy nem két csoport harcol egymás ellen, hanem minimum négy, de inkább több. És az emberek nem olyan világos politikai célok mentén választanak oldalt, mint amikre a hírek alapján gondolnánk.
„Sokan azért fogtak fegyvert, mert fel akartak lépni a rezsim ellen. De amikor a lázadó csoportok egymás ellen fordultak, kiábrándultak az ügyből, letették a fegyvert, és elmenekültek. Jellemző az is, hogy a harcosaink akkor csatlakoznak, amikor közeledett a front, és egyszerűen csak meg akarták védeni az életüket, vagy a családjukat. Aztán ha az an-Núszra, vagy az ISIS elfoglalta a területet, vagy elmenekültek, vagy átálltak.”
„Átálltak egy másik lázadó csapathoz?” – csodálkoztam.
„Igen, mert onnantól csak velük tudták megvédeni magukat.” Nadzsar magyarázata jelezte a szír polgárháború másik sajátosságát: az emberek sokszor nem is politikai, elvi, vagy gazdasági okból fogtak fegyvert, hanem csak azért, mert ez még mindig biztonságosabb volt, mint hagyni, hogy átgyalogoljon rajtuk valamelyik hadsereg. És ez hatványozottan így van az ISIS-szel.
„Az ISIS erős. Nagyon sok pénzük van, jók a fegyvereik. A Farúknak alig van támogatója, miközben a Daes egyre gazdagabb” – írta le a terrorszervezetet az az ember, aki szemtől szembe találkozott velük. „A harcosaink egy része azért áll át, mert nincs más lehetőségük. Ha nem lépnek be, kivégzik őket.”
Halk kaparászás hallatszott a szoba ajtaján. A katona csendesen felállt, és zokniban kisuhant a szobából, gondosan becsukva maga után az ajtót. Hamarosan újra megjelent, kezében egy tálca kávéval. Élénkebb fantáziával gondolhattam volna, hogy egy titkos hadműveletekért felelős tiszt szorgoskodik a Adnan Nadzsar konyhájában, vérfagyasztó harci sérüléssel az arcán. De valószínűleg csak a felesége volt odakinn, keményvonalas muszlim szokás szerint elrejtve.
„De nem csak félelemből álltak át az ISIS-hez” – folytatta, miközben sorban kitöltötte nekünk a sűrű, zaccos török kávét. – Ha valaki ennyi halált lát, közelebb kerül istenhez. Az ISIS ezekre az érzésekre játszik rá.”
„Hogy látta, hány külföldi harcol az ISIS-szel?” – kérdeztem, hiszen ki ismerné jobban a szervezetet, mint az ellenségei.
„Sok európai csatlakozik. Itt szoktak átmenni, Reyhanliba jönnek, mert ide közel a határ. De rengetegen ábrándulnak ki a szervezetből. Valami iszlamista álommal a fejükben érkeznek, és a helyszínen döbbennek rá, hogy a Daesben nem is az iszlám elvek szerint élnek. Ezek csak bandák, és gyilkolni akarnak. Sokan vissza is szöknek, rengeteg ilyet láttam.”
„De azok is meglépnek, akiket erőszakkal sorozott be a Daes. Azért csatlakoztak, hogy az életüket mentsék, de aztán ahogy lehet, megszöknek.”
„Az ISIS mégis egyre erősebb lesz?” Reméltem, Adnan Nadzsar megrázza a fejét, hogy dehogy, hisz most mondta el, menekülnek tőlük az emberek. Nem így történt. „Az ISIS nyomul előre. Érthetetlen, hogy lehet ennyi fegyverük.”
„És mi történik, ha elfoglalják az egész országot?”
Ha a Daes győz, akkor azok nyolcvan százaléka is el fog menekülni Szíriából, akik most még az országban maradtak
– festett tragikus képet Nadzsar. Váratlanul annál a témánál találtuk magunkat, ami miatt a török-szír határra utaztunk.
Nem a háború menete érdekelt minket, hanem hogy miért jönnek a szírek százezrei Európába? (Itt megismerheti, miért van, hogy a menekültek egy jelentős része hallani sem akar a kivándorlásról. De megírtuk, mi hajtja azokat, akik viszont elindulnak Európa felé.)
Elmélkedésünket lövések zaja zavarta meg. Ahelyett, hogy interjúalanyunk és tolmácsunk fedezékbe vetette volna magát, halkan megbeszélték, milyen kaliberű fegyver szólhatott odakinn. Az esemény mindennapos lehetett, mert nekem el is felejtették megmagyarázni, miért lövöldöznek egy álmos koradélután. A parancsnok úgy tért vissza témánkhoz, mintha valaki tüsszentett volna egyet.
„A Farúk Brigád katonáinak tíz százaléka már Törökországban él” – fedte fel a kivándorlók egy újabb csoportját. És hányan döntöttek már úgy, hogy Európában próbálnak letelepedni? „Néhány tíz ember talán. Kevesebb, mint ötven.”
A rettegésre hajlamos olvasókra gondolva említem meg, hogy katonák alatt nem mindenre kiképzett zsoldosokat kell érteni. A parancsnok szavaiból is kiderült, hogy a Szíriában maradt férfiak legtöbbjéből egy idő után vagy halott, vagy katona lesz. Sokan nem a harc élvezete miatt csatlakoznak valamelyik csoporthoz, hanem mert ha fegyverük van, nagyobb valószínűséggel élik túl az öldöklést.
De vajon találkozhatunk majd a magyar határon a sokat megélt parancsnokkal? „Negyven éves elmúltam. Öt gyerekem van, nem beszélek nyelveket, az egyetlen haza számomra Szíria” – vázolta fel Nadzsar azt a jövőképet, amit addigra honfitársai egész sorától hallottam. De kérdezősködésemre feltárult a történet másik oldala is.
„Van tehát remény a hazatérésre?” – kérdeztem reménykedve.
„Bizonytalan, ami Szíriában történik, a nagypolitikai helyzet is zavaros. Egyáltalán nem látok tisztán. Úgyhogy csak ülök itthon, és várok. Ez már nem rólam szól, hanem a gyerekeimről. A háború miatt folyton költözködnünk kellett, nem jártak iskolába. Reméltük, hogy véget érnek a harcok, és mehetnek iskolába. De ehelyett költöznünk kellett Törökországba. Itt nincs arab iskola, úgyhogy a nagyobb gyerek továbbra sem tanul.”
Interjúalanyom hiába volt meglepően nyílt, amikor a háborúról kérdeztem, azt már csak keresztkérdésekkel tudtam kihúzni, mit jelent, hogy a nagyobb fia nem járt iskolába. A fiú most 15 éves, és még nem tud olvasni. „Ha Európába költöznék, az csak azért lenne, hogy végre iskolába járhasson.”
Két nappal később, már a repülőtéri kávézóban ültünk, amikor tolmácsunk újra szóba hozta Adnan Nadzsart. „Adnan azt nem mondta el, hogy hónapok óta már nem tagja a Brigádnak, elmenekült. Rájött ugyanis, hogy két újságíró 2012-es elrablásánál a Farúk Brigád nem csak közvetített az emberrabló katonai csoportok felé. A Brigád vezetése benne volt az akcióba. Ezt az esetet borította, és emiatt kellett menekülnie” – foglalta össze tolmácsunk, Wael Alharba azt a sztorit, aminek egy részéről az Italian Insider is írt egy cikkében.
Hosszasan bámultam a kávémba, nem számítottam a kémfilmbe illő fordulatra: „Akkor nem is az an-Núszra elől menekült Törökországba?” „De igen, csak most már a saját egykori brigádja vadászik rá.”