Gerillaháborút vívnak egy NATO-tagállam ellen, de közben az Iszlám Állam legyőzését is tőlük várja a világ. Az USA bármikor kész bombaszőnyeget teríteni a lábuk elé, de Putyin is óvó karjaiba venné őket. A négy országba szétszórt, harmincmilliós kurd nemzet a legsötétebb ló a Közel-Kelet sötét lovakkal teli politikájában.
Megszokhattuk, hogy a Közel-Keleten semmi nem egyszerű. Ami az egyik oldalról szabadságharc, az a másik oldalról terrorizmus, a fundamentalizmus is villámgyorsan vált át pragmatizmusba. A legkegyetlenebb diktátorok tűnnek a béke garanciáinak, demokratikus mozgalmak pedig polgárháborús uszítóknak.
A legkiismerhetetlenebb talán a kurdok helyzete, akikkel az elmúlt hónapokban nagyon különböző szituációkban lehetett találkozni:
Ráadásul ezek a szerepek mind igazak, méghozzá egyszerre igazak. Az ellentmondások és átfedések megértéséhez igen messziről kell nekifutni, mert a kurdok problémái évszázadok óta kísértetiesen hasonló jelleget öltenek.
Annak ellenére, hogy a 25-30 milliós nép nagyjából egy etnikai tömböt alkot, soha nem rendelkezett saját állammal, Kurdisztán területét mindig is államhatárok szabdalták – manapság történetesen négy államé: Szíriáé, Iraké, Törökországé és Iráné.
Az államnélküliség oka mindig abban rejlett, hogy a kurd nép állandóan a nagy birodalmak konfliktuszónájába került, kurdok éltek már Bizánc és a Szászánida-dinasztia Perzsiája, illetve az Oszmán Birodalom és a Szafavida-kor Perzsiája közti súrlódások frontjain is. Ez a helyzet alapvetően ma sem változott, csak bonyolódott: és nem épp a békés fejlődés garanciája, ha egy nép pont a török–iráni, a török–arab, az arab-perzsa, sőt a síita–szunnita konfliktusok metszéspontjában próbál boldogulni.
Ősrégi törvényszerűség, hogy a háború mindig a frontvonalban lévő népeket sújtja a legjobban. Ezért aztán a törökök, oroszok, perzsák és arabok háborúiban a kurdok voltak azok, akiknek elsőként tarolták le falvaikat, akik elsőként haltak éhen, akiket potenciális árulókként elsőként deportáltak vagy irtottak ki. De a kurdok közül kerültek ki azok a hasznos idióták is, akiket az autonómia soha be nem tartott ígéretével a birodalmak a rivális ellen vagy akár egy másik kisebbség kiirtásához – például az örmény holokauszthoz – tudtak mozgósítani.
A XX. században aztán a kurdoknak új problémák is a nyakukba szakadtak. Az egyik a nacionalizmus volt, mely – a monarchiáktól eltérően – óriási erőfeszítéseket tett azért, hogy egységesebbre fazonírozza a Közel-Kelet tarka etnikai képét. Ezért a húszas évektől a török, majd a II. világháború után az arab nacionalisták igyekeztek kiradírozni mind a történelemből, mind a statisztikákból a kurdokat. Innen eredtek a „hegyi törökök”-höz hasonló ostoba elnevezések, vagy Szíriában az a gyakorlat, hogy több tízezer kurdot „menekültként” megfosztottak állampolgárságtól, és betiltották a kurd újév, a Nevroz megünneplését.
Ugyanis amikor az Oszmán Birodalom I. világháborús összeomlása után felcsillant a remény, hogy legalább Észak-Mezopotámiában létrejöjjön valamiféle kurd autonómia, akkor jöttek a britek, kíméletlenül leverték Seikh Mahmud függetlenségi harcát, majd szépen visszacsatolták a moszuli olajmezőket Irakhoz. Iránban is az olajon csúszott el a II. világháború után pár évig fennálló Mehabadi Köztársaság, melynek autonómiáját a szovjet olajkoncessziókkal együtt vonta vissza Pahlaví sah.
Az évszázadok alatt Kurdisztán eszméje egyre inkább egy megfoghatatlan fikcióvá vált, és nem csak a nagypolitikai realitások miatt. Az eltérő fejlődési utak – különösen az elmúlt száz évben – ugyanis óriási különbségeket termeltek ki. És itt nem egy székely–magyar szintű eltérésekre kell gondolni, hanem például arra, hogy miközben a szíriai kurdok politikát áthatja a feminista ideológia, addig száz kilométerrel arrébb, az iraki vagy iráni kurd nőknél még mindig a klitoriszmetszés elleni kampányoknál tartanak.
Az államhatárok szabta történelem mellett ráadásul a kurdoknál – a többi közel-keleti néphez hasonlóan – a nemzetségi kötelékek is a különbségeket mélyítették: az iraki Kurd Autonóm Terület történetét például végigkíséri a jelenleg domináns Barzani család és a Talabani nemzetség rivalizálása.
Az állandó megpróbáltatások és az elhúzódó gerillaháborúk azonban a harcos szellemet is megerősítették. A kurdok hozzászoktak az állandó fenyegetettséghez és üldöztetéshez, ezért a szíriai és iraki államiság romjain feltűnő milíciák közül kiemelkedik a pesmergák harcértéke. A gerillaháborúban való tapasztalat a kurdokat fontos katonai szereplővé tette a térségben.
Irakban George Bush már az első öbölháború végén függetlenségi harcra szólította fel a Szaddám Huszein gáztámadásaitól, falurombolásaitól és népirtásaitól szenvedő kurdokat. Az elnök azonban elfelejtett a sajtóközleményéhez katonákat is mellékelni, és ennek az idealizmusnak az lett az ára, hogy az amerikaiaktól elszenvedett vereségük miatt frusztrált kormánykatonák tízezernyi kurdot mészároltak le a CNN kamerái előtt.
De a kilencvenes években az Észak-Irakot övező légoltalmi övezet alatt létrejött a Kurd Autonóm Terület, mely tényleges állami hatalma ellenére mégsem emelkedett állami rangra, névleg megmaradt Irak részének – és 2003-ban határait sikerült délebbre kitolnia, így még több vízhez és még több olajhoz jutott. A nagyjából 4-5 millió iraki kurd azonban nem csak Kurdisztánban tömörül, a legnagyobb kurd város ma már nem Erbil, hanem a 300 ezres kurdnak otthont adó Bagdad (a metropoliszok elszívó hatása egyébként máshol is érvényesül: Törökországban sem Diyarbakırban, hanem Isztambulban él a legtöbb kurd).
Az 1979 óta síita teokráciaként működő Iránban a zömében szunnita kurdok nem nemzeti, hanem vallási kisebbségként vannak nyilvántartva – vallásilag is igazolt hátrányokkal. Ennek ellenére az iráni elnyomás hatékonyan működik, az ottani hétmilliós kurdok az elmúlt években nem tudtak hatékony ellenállást kifejteni.
Szíriában a 2,5 milliós népességével a legnagyobb kisebbségnek számító kurdokat évtizedekig elnyomta az Aszad-rezsim, azonban a polgárháborúval az ölükbe hullott a függetlenség: 2012-ben a kormányerők stratégiai megfontolásokból kivonultak a kurd területekről, melyek de facto autonóm területként az ottani szervezetek, elsősorban a Demokratikus Egység Pártja és annak fegyveres szárnya, a Népi Védelmi Egységek (a PYD/YPG) irányítása alá kerültek. Egészen 2014-ig ügyes politikával sikerült ellavírozni a polgárháború viharában, sőt, a nagy véráldozattal kivívott kobani győzelmet követően megnyílt az út az Eufrátesztől keletre található területek egyesítéséhez.
És ez nagyon nem tetszett a legnagyobb, 20 milliós kurd kisebbséggel rendelkező Törökországnak, pontosabban Recep Tayyip Erdoğannak. Az elnök korábban nagyon komoly eredményeket tett le az asztalra a törökországi kurdok 1984 óta tartó polgárháborújának tárgyalásos rendezése terén. Fegyvernyugvást sikerült kieszközölnie a kurd ellenállás atyjától, Abdullah Öcalantól, akinek a befolyása nem csak az imrali szigetbörtön falain, hanem a török állam határain is messze túlnyúlik; továbbá bizottságot alakított a „megoldási folyamat” (így nevezték el) koordinálására. De amikor 2014 őszén a törökök minden fronton fúrni kezdték a szíriai kurdok IS elleni élethalálharcát, akkor a törökországi kurdok milíciája, a PKK is újból aktivizálta magát. A két éven át bimbódzó békefolyamatot Erdoğan mesterterve törte le végleg, aki a 2015-ös megismételt választásokra a békefolyamatot feláldozta a nacionalista szavazatok érdekében (erről itt olvashat részletesebben). Tavaly július óta ezért újra dúl a háború, melyről a következőket érdemes tudni:
IMC TV reporter, Refik Tekin, who shot by Turkish Special forces in Cizre kept recording at the moment of attack pic.twitter.com/FsPsAcYHfG
— Hârun Ercan (@haarunercan) 2016. január 21.
Törökországban azonban még a török etnikum körében sem túl népszerű a fegyveres megoldás. A békefolyamat a felmérések szerint roppant népszerű volt, ennek leállása – még akkor is, ha ebben egyik fél sem ártatlan – viszont nem az. Sok török úgy gondolja, hogy a kormánynak inkább a fővárosban is véres terrortámadásokat elkövető Iszlám Állam megsemmisítésében kéne ekkora ügybuzgalmat mutatnia – azzal sokan tisztában vannak, hogy Erdoğan az alkalmi megtorló csapásoktól eltekintve inkább az IS féken tartásában és nem a megsemmisítésében érdekelt.
Visszatetszést kelt Erdoğan hisztérikus hadiállapot-logikája is, mely minden alternatív felvetésre rásüti a „terrorizmus” címkét, és súlyosan megtorolja azt. A kurdok elleni tisztogató háború ezért sokak szemében – és nem is épp jog nélkül – összefonódik Erdogan diktatórikus törekvéseivel, a szólásszabadság eltiprásával és a másként gondolkodók megfélemlítésével.
Az sem elhanyagolható tényező, hogy 2015-ben már a parlamentben ül a Népi Demokrata Párt (HDP), mely teljes mellszélességgel felvállalja a kurdok jogainak védelmét, vezetői például mentelmi jogukat kihasználva vonultak fel a független szervezetek elől elzárt Cizrébe. A párt a nemzeti függetlenségről nem beszél, ami összhangban van azzal, hogy bár a határon túli függetlenségi törekvések sikerei nagyon inspirálók – a kurdok nagy része tökéletesen tisztában van azzal, hogy a különválás nem reális opció. Sőt, még az iraki és szíriai kurdok sem borultak automatikusan egymás nyakába a Barzani-klán és a PYD/YPG ideológiai és hatalmi szembenállása miatt.
A kurdoknak erős nemzetközi támogatójuk is akadt, Vlagyimir Putyin személyében, aki az orosz Szu–24-es lelövését követően gyorsan felkarolta ellensége ellenségét. Az orosz támogatás egyelőre inkább politikai szinten mutatkozik meg – például abban, hogy Oroszország nem fogadja el, hogy a kurdokat török nyomásra kizárták a szíriai békefolyamatból.
És azt sem szabad elfelejteni, amellett, hogy az Egyesült Államok soha nem fogja cserbenhagyni NATO-szövetségesét, ahogy egyre jobban belevonódik az Iszlám Állam elleni harcba, úgy válnak egyre fontosabbá számára a kurdok. Az a paradox helyzet áll fenn, hogy miközben a PKK a mai napig fent van az amerikaiak terrorlistáján, Irakban és Szíriában a kurd „terroristák” jelölik ki tabletekkel, hová is pottyanjanak az amerikai okosbombák. Ráadásul a kurdokon kívül nagyon kevés opció áll az USA rendelkezésére a szárazföldi hadműveletek területén, ezért is támogatja őket kiképzőkkel, tanácsadókkal és hadianyaggal.
De a tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy a kurdok sem fognak egyedül csodát tenni az Iszlám Állam ellen, hiszen nem mutatnak túl nagy hajlandóságot, hogy a kurd területektől messze eltávolodjanak. Ráadásul harcértéküket komolyan csökkenti, hogy Erdoğan lényegében megsemmisítette törökországi logisztikai hátterüket, az olajbevételek csökkenése pedig megroggyantotta az amúgy is ingatag pénzügyekkel rendelkező iraki Kurdisztánt.
A Nyugat ezért saját jól felfogott stratégiai érdekei miatt is szorgalmazza erőteljesen azt – erre jó példa az Economist aktuális vezércikke –, hogy Erdoğan és Öcalan felejtsék el a régi és új sérelmeket, vegyék fel a tárgyalások fonalát, és lássák be:
(Borítókép: Kurd katonák figyelik Szindzsár ostromát, 2015. november 17-én. Fotó: Safim Hamed/AFP)