Az első reakciók alapján teljes katasztrófának tűnik a brit kilépés mind az Egyesült Királyságnak, mind az Európai Uniónak. Azonban ha minden jól megy, akár még kijózanító pofon is lehet ez az egész a kontinensnek: a fősodorbeli politikai erők ráébredhetnek végre, hogy felnőttként kezeljék a választóikat, és felelősen álljanak hozzá az európai integrációhoz; az euroszkeptikus szélsőjobb pedig az Egyesült Királyság esetleges összeomlása miatt jó időre elvesztheti legitimációját.
Tőzsdepánik, egymás után megdőlő kampányhazugságok, tanácstalan szavazók, belpolitikai balhé, generációs szakadék, széteső ország, jogi agyrém, örömködő kontinentális szélsőjobb, az európai dominóhatástól és az egész Európai Unió összeomlásától tartó próféciák: elég nehéz lenne bármiféle pozitívumot találni a brit EU-kilépéssel kapcsolatban.
Ugyanakkor az Európai Unió halálát az elmúlt években és évtizedekben már kismilliószor megjósolták, mégis elég sok népszavazást, populista támadást, sőt egy hatalmas gazdasági válságot is túlélt a projekt. És ha felvesszük a rózsaszín szemüveget, akár még abban is reménykedhetünk, hogy ez az egész végső soron jót fog tenni az uniónak és a bennmaradó 27-eknek.
Ahogy Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke fogalmazott: ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Az EU-nak pedig nem ártana végre egy kis plusz erő.
Bármennyire távolinak is tűnik most elképzelni, hogy a Brexit nagy európai egymásra borulást hoz, elméleti síkon megvan az esélye annak, hogy valóban erősíteni fogják az Európai Uniót a következő hónapok-évek történései. Ehhez persze nagyon sok mindennek kell összejönnie, és egyáltalán nem lesz egyszerű, de azért érdemes eljátszani a gondolattal, hogy nem az apokalipszis, hanem egy kiegyensúlyozottabb unió nőhet ki a mostani sokkból.
Ha az európai integrációt mondjuk egy baráti társasághoz hasonlítanánk, akkor a britek lennének az a bunkó, aki folyton kiakad valamin, mindenkit irritálnak a hülye beszólásai, fingik az asztalnál, és mindig azon vitatkozik, hogy ő nem akar beszállni a borravalóba. Valamiért mégis mindig ott van az összejöveteleken, de igazából senki sem érti, hogy miért.
Más szóval: a britek mindig is kilógtak az EU-ból.
Velük egy olyan állam távozik, amelyik a kezdetektől elégedetlen volt az unióval, és a belépése óta másfelé akarta vinni a dolgot, mint a többiek. Súlya miatt pedig a többiek folyamatosan kénytelenek voltak engedni a zsarolásának. Ez egyfelől gyengítette az uniós döntéshozatalt és nehezítette az integráció mélyítését, másfelől a számtalan brit kivétel és kibúvó még komplikáltabbá tette az egész rendszer működését.
Most távozik a bunkó az asztaltól, és egy rövid ideig persze hiányozni fog, mert azért néha egész jó piákat is hozott, meg beszólt olyanoknak is, akiket mi sem szeretünk, de azért idővel túl fogunk esni a hiányán.
Ha már a britek kilépésével valamelyest könnyebb lehet kompromisszumokat találni és döntéseket hozni az Európai Unióban, ideje lenne élni a lehetőséggel. A legnagyobb remény ugyanis az lehet, hogy a Brexit végre kijózanító pofonként éri majd az európai fősodorbeli politikai erőket, és nyolc év permanens válság-félrekezelés és ad-hoc toldozás-foldozás után végre rendesen elkezdenek foglalkozni azzal, hogy valójában mi a fenét is akarnak ettől az egész európai projekttől a 21. században, és hogy akarják ezt elérni.
Akár az utóbbi évek történéseinek folytatásaként az eurózóna föderalizációjának mélyítése és a kétsebességes Európa bebetonozása, akár az egész integráció fellazítása és új mederbe helyezése jobb lenne, mint az a fejetlenség, ami most van. De bármiféle reformok közül a legfontosabb, hogy az európai intézményeknek egész egyszerűen vissza kell nyerniük az emberek bizalmát, és el kell tudniuk magyarázni, hogy miért van rájuk szükség, és miért jó, amit csinálnak.
Ehhez viszont nem ártana, ha az európai (uniós és tagállami) politikusok például komolyan vennék a nacionalista-populista veszélyeket, és ésszerű és érthető módon kezdenének el kommunikálni a választóikkal, sőt esetleg felnőttként kezelnék őket. A rövid távú belpolitikai pontszerzés helyett pedig gondolnának a hosszú távú kontinentális érdekekre is.
Mert tény, hogy a választóknak elég nagy tévképzeteik vannak az Európai Unióról és annak működéséről, szerepéről és hasznáról; azonban az is, hogy a puszta emberi hülyeség és ignorancia mellett ebben hatalmas szerepe van annak, hogy az uniós tagállamok vezetői legalább olyan visszataszítóan képesek viselkedni, mint az általuk lesajnált szélsőjobbosok és euroszkeptikusok.
Ott vannak például a németek, az európai integráció legnagyobb pártolói, akik évekig hisztiztek azon, hogy a lusta görögök eljátszották a zsetont, és ezért meg kell büntetni őket. A nagy felháborodásban viszont egyik rangidős német politikus sem beszélt arról, hogy az EU mint olyan és azon belül is az euró hatalmas versenyképességi előnyt ad a németeknek, tehát végső soron a bedőlés részben és indirekt módon ugyan, de az EU struktúrájának is köszönhető; a görög pénzszóráson vagy például a keletiek támogatásán pedig elég jól jártak a német cégek is. Vagy ott vannak a franciák, akik mérgesek a büdös kapitalista EU-ra, miközben a nevetségesen drága francia mezőgazdasági szektort nagyjából fél évszázada a közös európai agrárpolitika tartja el.
De ez csak két apró példa a sok közül, ugyanez megy keleten és nyugaton: ha valami rossz (például: kvótanépszavazás), azért „Brüsszel” a felelős, ha valami jó (például: EU-támogatások), azt a nemzeti kormány harcolta ki ádáz küzdelem árán „Brüsszel” ellen.
Amivel csak az a baj, hogy a valóságban az Európai Uniót nem „Brüsszel”, hanem a tagállamok kormányai irányítják, a döntéseket pedig nem antidemokratikus, senki által meg nem választott brüsszeli bürokraták, hanem a tagállami kormányok tagjai és az Európai Parlament megválasztott képviselői hozzák (például a kvótanépszavazás ügyében sem Brüsszelnek kellene üzenni, hanem a többi tagállamnak, amelyek megszavazták a kvótát, csak ez nem nagyon férne ki az óriásplakátra).
Bár az EU-val kapcsolatos népszavazások döntő többsége pozitív volt, azért volt néhány történelmi bukta is:
1972 – A norvégok 55 százaléka elutasítja a belépést.
1982 – A Dániához tartozó, de autonómiát nyert Grönland népszavazást tart az EU-tagságról, 53 százalék voksol a kilépés mellett
1992 – Dániában elbukik a Maastrichti Szerződés, 50,7 százalék elutasítja az Európai Unió létrehozását. A dánok kaptak négy opt-outot, újra megszavaztatták őket, és végül 56,8 százalék elfogadta a szerződést.
1994 – A norvégok megint nem lépnek be.
2000 – A dánok szavaznak az euró bevezetéséről; 53 százalék elutasítja.
2001 – Az írek elutasították a 2004-es bővítést előkészítő Nizzai Szerződést. Megígérik nekik, hogy nem kell részt venniük a közös védelmi politikában, másodszorra 62,9 százalékkal leokézzák.
2001 – A svájciak nem akarnak belépni.
2003 – A svédek is elutasítják az eurót.
2005 – Az Európai Alkotmány tervezete Hollandiában és Franciaországban is elbukik, de két évvel később ugyanezt elfogadják Lisszaboni Szerződés néven.
2008 – Ehhez viszont megint kétszer kell szavaztatni az íreket, akik elsőre elutasítják, de másodszorra már 67 százalékkal fogadják el.
2014 – A svájciak úgy döntenek, korlátozzák a munkaerő szabad áramlását, amit az EU-val kötött kétoldalú megállapodások alapján kellene biztosítaniuk.
2015 – A görögök népszavazáson utasítják el a megszorításokat, a baloldali-forradalmi kormány néhány hét múlva még durvább megszorításokat kénytelen elfogadni.
2015 – A dánok szavaznak, hogy belépjenek-e a belügyi együttműködésbe, mert ez javítaná a bűnüldöző szervek munkáját. Nem lépnek.
2016 - A hollandok nem kérnek az ukrán társulási szerződésből.
Az Európai Unió története igazából politikai válságok, illetve az azokra adott válaszok sorozata, és nem a mostani az első olyan népszavazás, amely az egész projekt létét fenyegeti. A Brexit talán épp elég nagy pofon lesz ahhoz, hogy kicsit elgondolkodjon mindenki Európáról.
De persze az is lehet, hogy az európai elitek az eddigiekhez hasonlóan reagálnak most is, ebben az esetben viszont úgyis megérettek a bukásra, aztán majd a harmadik világháború után lehet ismét tiszta lappal építkezni.
A fő félelem most éppen az, hogy a Brexit hatására megindul a dominóhatás: máshol is népszavazásokat tartanak majd, és mivel látszólag mindenhol hódít az euroszkepticizmus, az egész EU széthullhat.
Bár ennek valós az esélye, azonban annak is, hogy a Brexit következményei miatt elég sok helyen rájönnek, hogy nem is feltétlenül jó kilépni. Alig kellett hozzá két nap, hogy a kilépés mellett kampányolók két fő ígéretéről (az EU-s költségvetésbe befizetett pénznek az egészségügybe való átcsatornázásáról, illetve a bevándorlás csökkentéséről) is kiderült, hogy hazugság; a skótok megint ki akarnak lépni az Egyesült Királyságból; a tőzsdék beszakadtak; a brit pártokban belharcok törtek ki; a font bezuhant; az EU-s vezetők pedig gyorsan elkezdtek keménykedni.
Ha ez a trend folytatódik, és semmi okunk feltételezni, hogy nem ez fog, akkor az Egyesült Királyság súlyos belpolitikai-gazdasági válságba süllyedhet, sőt az is lehet, hogy megszűnik a jelenlegi formájában létezni. Bár valószínűleg csak a maguk híresen impotens módján, de várhatóan az EU-s vezetők is szívesen adnak majd egy plusz lórúgást a briteknek, hiszen nekik is elemi érdekük, hogy bukta legyen a Brexit.
Ha pedig az EU elhagyása valóban bedönti az Egyesült Királyságot, akkor elég nehéz lesz majd azzal kampányolni mondjuk Marine Le Pennek Franciaországban vagy Geert Wildersnek Hollandiában, hogy bezzeg a britek milyen jól jártak a kilépéssel. Arról nem is beszélve, ha végül még vissza is kuncsorognák magukat a megszeppent britek.
Sajnos gazdasági szempontból biztos, hogy mindkét fél rosszul jár majd, hiszen a gazdaság – a jobboldali populisták fantazmagóriáival szemben – nem egy fix méretű torta, ahol mindenki harcol a szeletekért, hanem inkább egy tortasütési folyamat, ahol nagyobb együttműködéssel nagyobbat és többet lehet sütni.
Ami persze nem azt jelenti, hogy a mostani ne lenne jó alkalom arra, hogy az uniós tagállamok kicsit meglopkodják a briteket, ha már úgy döntöttek, hogy nem akarnak együtt sütögetni. Elsősorban a pénzügyi és szolgáltatási szektorban lehet odacsapni, e téren ugyanis London a legfontosabb európai céges székhelynek számít. Márpedig a kontinentális pénzügyi szektornak elég jót tenne egy kis vérfrissítés, az európai bankok ugyanis elég kicsik, törékenyek és rosszul működnek nemzetközi összehasonlításban.
A szabályozáspártiak pedig annak is örülhetnének, hogy ha a bankszektor beköltözne a kontinensre, akkor jócskán szigorodna fölötte a felügyelet.
A különbségek két fő eleme a kapitalizmus jellege és a politikai hagyományok rendszerszintű hatása.
A britek egyfelől hagyományosan a kapitalizmus egy jóval szabadosabb, vállalkozásbarátabb formáját képviselik, szemben a szabályozó, szociális Európával.
Másrészt a briteknek például nincs írott alkotmányuk, és a szuverenitásnak történelmi okokból olyannyira a parlament a letéteményese, hogy a hatalmi ágak elválasztása is csak néhány éve kezdődött el, pont az EU-s kényszer miatt.
De persze nemcsak az EU-nak, elméletben a briteknek is lehet pozitív hozadéka a dolognak, bár ezeket még annál is nehezebb megjósolni jelenleg, mint az uniós hatásokat. Mindenesetre a legfőbb plusz az lehet, hogy a britek mehetnek a maguk útján, és nem kell többet a kontinentális Európához igazodniuk.
A brit politikai-gazdasági rendszer ugyanis nagyon különbözik a kontinentális modelltől, és a kettőt elég nehéz összepasszintani. Javarészt ebből is ered a hosszú évtizedek óta tartó se veled, se nélküled viszony London és Brüsszel között, és valahol ez húzódott meg a mostani népszavazás hátterében is.
A rendszerszintű különbségek eddig azt jelentették, hogy Londonnak elég magasak voltak az európai integráció úgynevezett transzformációs költségei, azaz sok mindenben voltak kénytelenek változtatni azért, hogy idomuljanak a kontinentális modellen alapuló Európai Unióhoz. A kilépéssel megszabadulnának ettől a kényszertől: nem kellene átvenniük a franciák és a németek idegennek ható elveit, és ott folytathatnák, ahol mondjuk az európai integráció 1990-es évekbeli elmélyülése előtt abbahagyták.
A kilépéspártiak szerint ez ahhoz vezetne, hogy az Egyesült Királyság megszabadulna az uniós béklyótól, és a brüsszeli alkudozással és szabályokkal való bíbelődés helyett újra régi fényében ragyoghatna Britannia. Aminek valamelyest hitelt adhat, hogy az utóbbi bő két évtizedben egyébként is az Európai Unió egyik legdinamikusabb gazdasága volt a brit, miközben kereskedelmileg deficitesek az unióval szemben.
Persze gazdasági elemzők azért ennél borúlátóbbak, de az is tény, hogy bizonyos dolgokat nem lehet számszerűsíteni. Ott van például az egyik fő kampánytéma, a bevándorlás. Ha a britek – David Cameron egyik tanácsadójának megfogalmazása szerint – inkább rosszabbul élnének, csak ne lakjanak lengyelek a szomszédban, akkor a prognosztizált gazdasági problémák ellenére is jobban érezhetik majd magukat a kilépés után.
Persze ez a lehető legoptimistább verzió az EU szempontjából, és egyelőre elég nehéz látni, hogy merre fog indulni ez az egész folyamat. Azt viszont fontos látni, hogy hiába riogat ezzel még Soros György is, egy ország jogos vagy jogtalan behisztizése még nem jelenti az európai integráció végét; sőt ha elég nagyot szívnak miatta, akár még intő példa is lehet a többi potenciális hisztiző számára.