A császár lemondásával és az új uralkodó trónra lépésével korszakváltást hozott Japánban május elseje: az 1989 óta tartó béke korszakát a harmónia korszaka váltja fel. Ez hagyományosan történelmi számvetéssel jár, ami jelen esetben nem könnyű: az előző volt a szigetország leggazdagabb és legbékésebb időszaka, egyúttal azonban gazdasági válságok, katasztrófák és társadalmi gondok kísérték. Egy viszont biztos: a következő korszak fontos változásokat hoz majd, bár nem mindenki érzi úgy, hogy a jó irányba mennek a dolgok.
Május elsején Japánban nem a munkát ünneplik (arra van 364 másik nap az évben), hanem hogy új időszámítás veszi kezdetét: a császár lemondásával véget ért a Heiszei-korszak, és az új császár trónra lépésével megkezdődik a Reiva (azaz kb. szerencsés/szépséges harmónia) névre keresztelt korszak.
A mostani uralkodó, Akihito kedden egy rövid, privát sintó vallási szertartáson közölte a császári család mitológiai őseivel, hogy lemond a trónról, majd ugyanezt megismételte egy 300 fős ceremónián a kormányfő és az udvar többi tagja előtt. Végül rövid tévébeszédében a nemzettel is közölte, hogy visszavonul, és békét és prosperitást kíván a világnak és Japánnak. A trónt szerdán reggel fia, Naruhito vett át egy nagyobb ünnepség keretében, ezzel ő lett Japán 126. császára. (A lemondás hátteréről korábban részletesen is írtunk.)
Bár a császárok már jó 800 éve nem rendelkeznek valós hatalommal, Japánban a mai napig a császári korszakokhoz igazítják a naptárt. Ez logisztikai kihívást is jelent: bár a legtöbb helyen gregorián naptárt használnak, a hivatalos dokumentumok jó része az uralkodói éra nevét követi.
De ennél is fontosabb szimbolikus jelentősége: a korszakhatár egy-egy történelmi időszak lehatárolása (a mostani a 248. lesz), a múlttal való számvetés és a jövő kihívásainak számbavétele is egyben. Amely különösen összetett dolog Japán elmúlt harminc évét és jelenét tekintve.
Az 1989-ben kezdődött és április 30-án lezárult Heiszei (kb. a béke eljövetele) nevű korszakot, bár Japán történetének leggazdagabb és legbékésebb időszaka volt, gazdasági válságok, katasztrófák, politikai felfordulás és a hadsereg megerősödése jellemezte. Az elmúlt évek gazdasági és társadalmi változásai alapján pedig úgy tűnik, hogy a következő periódus első időszaka nagy változásokat kell majd, hogy hozzon.
Bár vélhetően a császárok élethossza és az ország gazdasági-politikai állapota között vajmi kevés összefüggés van, Akihito trónra lépése mégis azonnal hatalmas változást hozott. Az 1980-as évek végén
Ma már azért ennél jóval simábban lehet taxit fogni Tokióban, és 10 ezer jenért relatíve hosszan lehet furikázni. Ennek a legfőbb oka, hogy rögtön az új éra első évében, 1989-ben vége lett a jó világnak: az 1980-as évek banzáját egy fenntarthatatlan tőzsdei és ingatlanpiaci befektetési lufi tüzelte, amely az 1990-es évek beköszöntével kipukkadt. A tokiói tőzsdeindex összeomlott, egy sor kisebb és nagyobb cég ment csődbe.
A másik, a fentivel összefüggő ok, amiért a 10 ezer jen ma is jó pénz a taxipiacon, hogy alig van különbség a bankjegy 1989-es és mostani vásárlóértéke között, tekintve hogy a Heiszei három évtizede alatt alig volt infláció. A pénzügyi összeomlás deflációt, azaz árcsökkenést okozott: visszaestek a beruházások, sokan kerültek utcára, azaz csökkent a kereslet, emiatt csökkentek az árak is, majd emiatt tovább estek a vállalati bevételek, a fizetések, és tovább esett a kereslet, majd így tovább.
Ennek hatásait azóta is nyögi Japán: az 1990-es évek az „elveszett évtized” néven kerültek be a japán gazdaságtörténetbe, de a növekedés igazából azóta sem állt vissza a régi kerékvágásba, az inflációt sem sikerül beindítani, és a sikertelen gazdaságélénkítő programok miatt az államadósság évről-évre világrekordot dönt, éppen a GDP két és félszerese.
A gazdasági gondok miatt pedig vége lett a japán csoda egyik legfontosabb elemének, az élethosszig tartó foglalkoztatásnak, azaz hogy emberek egész életüket egy cégnél húzták le.
1989-ben a világ tíz legnagyobb cégéből hét japán volt; ma a legnagyobb japán cég (a Toyota) 12.
Ettől függetlenül messze nem olyan rossz a gazdasági helyzet, mint a letargikus visszaemlékezésekből kiderül: Japán az egy főre eső gazdasági teljesítményt nézve ma is a francia vagy a brit szinten van. És hiába tűnt el az 1990-es években még világhíres japán cégek egy jelentős része, egy csomó kevésbé látványos szektorban még ma is világverők, miközben a világ legnagyobb hitelezői és tőkebefektetői között vannak. A japán gazdaság tehát azért elég jól elmuzsikál, de azt a potenciált, amit 1989-ben hordozott, nem tudta beváltani.
A gazdasági csoda kifulladása a politikai életben is felfordulást okozott: részben a jó világ vége, részben egy-két nagy korrupciós botrány miatt az 1955-ös megalakulása óta folyamatosan kormányon lévő, nevével ellentétben konzervatív (és a vicc szerint amúgy nem is túl demokrata) Liberális Demokrata Párt (LDP) az 1990-es évek közepén ha rövid időre is, de kikerült a hatalomból, majd az LDP-ellenes sokpárti koalíció összeomlása után ősellenségükkel, a szocialistákkal voltak kénytelenek koalícióra lépni.
Ebből azonban végül mégis jól jöttek ki: a szocialisták tábora árulásnak tekintette, hogy lepaktáltak a jobboldallal, és a párt támogatottsága összeomlott. Ezzel pedig véget ért a japán politika négy évtizedes, bevett felállása (amit 1955-ös rendszer néven is emlegettek), ahol két stabil tábor állt szemben egymással: az egyik oldalon a hegemón LDP, a másikon a szocialisták és a (jóval gyengébb) kommunisták álltak.
Ettől függetlenül az LDP mindent túlél:
az ezredfordulón sikerült is találniuk egy karizmatikus reformert Dzsun’icsiró Koizumi személyében, aki kicsit helyrepofozta a gazdaságot. Ám 2006-os távozása után kifulladt a lendület, és 2009-ben a párt megint belebukott a teszetoszaságba, különböző botrányaiba és a gazdasági világválságba.
Ekkor a nem sokkal korábban alakult balközép Japán Demokrata Párt jutott hatalomra, amelyet egyébként a kor egyik legérdekesebb politikusa, a rombolónak becézett Ozava Icsiró vezetett sikerre. Ő az 1990-es évek elején még az LDP főtitkára volt, majd kilépett, és pár évvel később ő hozta létre a rövid életű LDP-ellenes koalíciót.
Ám a demokraták hiába ígértek változást és reformokat, nem nagyon tudtak mit kezdeni Japán problémáival, és három év alatt csúnyán megbuktak. Ebben a rengeteg politikai baki mellett nagy szerepet játszott a 2011-es kelet-japán földrengés, szökőár, és az ennek hatására a Fukusima-1 atomerőműben történt katasztrófa is.
A Heiszei-korszak nemcsak politikai és gazdasági szempontból volt hányattatott, súlyos katasztrófák sújtották Japánt: 1995-ben egy földrengés Kóbe város jelentős részét lerombolta, és mintegy hatezer ember halálát okozta; ugyanebben az évben az Aum Sinrokjo nevű világvégeváró szekta szaringázzal lepte el a tokiói metrót, hatezer embert megmérgeztek, közülük 13 ember meghalt.
A 2011-es pedig az 1923-as tokiói földrengés óta a legsúlyosabb katasztrófa volt a szigetországban: a Richter-skála szerinti 9-es erősségű földrengésben, illetve az azt követő, helyenként 40 méteres szökőárban közel 20 ezren haltak meg. A fukusimai erőmű három blokkjában magolvadás történt, Csernobil óta ez volt a legsúlyosabb atombaleset, amelynek feltakarítása azóta is csigatempóban folyik. A Fukusima kapcsán felmerült biztonsági problémák miatt pedig Japán szinte összes atomerőművét lekapcsolták, ami komoly energiaellátási gondokat okozott.
A nagy katasztrófák mellett pedig számos kisebb volt: 2004-ben és 2018-ban is a katasztrófát jelentő írásjegy lett az év kandzsija, azaz a japánok szerint ez jellemezte a legjobban az évet. 2017-ben pedig az észak kandzsija nyert, az észak-koreai fenyegetés kapcsán: Észak-Korea sokat borzolta a japánok kedélyeit rakétakilövéseivel a Heiszei-érában, és ekkor derült fény arra is, hogy a diktatúra korábban több tucatnyi japánt rabolt el a szigetországból.
Az utóbbi időben pedig a feltörekvő Kínára is gyanakodva tekintenek: az 1990-es években még gazdasági lehetőségként tekintettek a szomszédos ország fejlődésére, ma már a kínai kereskedelemből befolyó pénz mellett a katonai fenyegetés a közéleti téma. Ehhez az is hozzájárult, hogy 2012 óta több kisebb tengeri és légi incidens történt a két ország között egyes, vitatott hovatartozású szigetek közelében.
Ez pedig óhatatlanul is összekapcsolódott a japán védelmi politika kérdésével, ami valójában az egész Heiszei-korszakot átszőtte.
Japán 1947-es (az amerikai megszállás alatt az amerikaiak által írt) alkotmánya tiltja a hadviselést, Japán pedig a világháború utáni időszakban azt hirdette, hogy ezen pacifista eszmék mentén vesz részt a nemzetközi kapcsolatokban. A Heiszei-érában ez jelentősen megváltozott, részben az Egyesült Államok nyomására (Washington nagyobb katonai támogatást várt Japántól), részben mert a biztonsági környezet változása megtépázta a világháború után politikai tabunak számított hadseregfejlesztéssel szembeni ellenkezést.
A téma a Heiszei-korszak elején lett égető, amikor az Egyesült Államok nehezményezte, hogy Japán nem vett részt a Szaddám Huszein kuvaiti inváziója miatt 1990-ben indított öbölháborúban. Ugyanez megismétlődött Irak esetében is, ahova Japán (a hadviselést tiltó alkotmányos korlátok miatt) csak egy fegyvertelen humanitárius kontingenst küldött, akiket külön védeni kellett – bár a szigetországban még ez is kiverte a biztosítékot.
Azóta elég sok minden változott: ma már a japán haderő egyre több külföldi békefenntartó misszióban vesz részt, modern (nagyrészt amerikai) fegyverrendszereket és rakétavédelmet működtet (bár a védelmi költségvetés továbbra is csupán a GDP egy százaléka), a világháború óta először terveznek repülőgép-hordozót hadrendbe állítani, operatív szempontból jóval szorosabbra fonták az amerikai szövetséget, és nemrég a kollektív önvédelmet is bevezette a kormány, azaz Japán vállalta, hogy ha támadás éri Amerikát, beszáll. Eközben Tokió regionális politikai szerepre is aspirál, a Kínával szembeni pólus ázsiai vezetője akar lenni.
A szigetvitákkal kapcsolatos kínai álláspont, illetve Kim Dzsongun észak-koreai vezető durrogtatása miatt ennek egyre nagyobb a társadalmi támogatottsága is. A pacifista baloldal és a kínai diplomácia viszont azt hangoztatja, hogy a fenyegető japán nacionalizmus és militarizmus újraéledéséről van szó.
Ez utóbbi kérdéskör szintén a Heiszei-érában került elő: korábban relatíve kiegyensúlyozottak voltak Japán és Kína, illetve Japán és Dél-Korea kapcsolatai, ám főleg az ezredforduló után (részben saját megerősödésük miatt, részben a japán jobboldali politikusok az ország történelmi felelősségét tagadó kijelentéseiből fakadóan) ismét napirendre került, hogy Japán lerohanta, több tömegmészárlás árán gyarmatosította, kizsákmányolta és végigerőszakolta fél Kelet-Ázsiát a huszadik század első felében; illetve hogy ezért azóta sem kért őszintén bocsánatot.
Ha valaki, akkor Akihito császár pont elég sokat tett azért, hogy a történelmi sebek begyógyuljanak, és hiába nincs semmiféle politikai hatalma, azért a maga rendkívül visszafogott módján többször jelezte, hogy nem ért egyet a jobboldali kormánnyal.
Mindenesetre a militarizmus újraéledését már csak az is gátolja, hogy a Heiszei nem éppen a japán társadalom erejéről szólt. Ebben az időszakban kezdődött az ország egyre súlyosabb demográfiai válsága, és a nyugati sajtóban gyakran egy szexmentes, elidegenedett, munkamániás, egyre egyenlőtlenebb antiutópiaként jelent meg a szigetország.
Mindazonáltal felmérések szerint a nagypolitikai kérdések a legtöbb japánt hidegen hagyják: inkább pozitívan ítélik meg a Heiszei-érát, és annak kapcsán a kellemesebb dolgokra asszociálnak.
Így például arra, hogy 1994-ben megjelentek a PlayStation, majd a Nintendo új konzolai, 1998-ban téli olimpiát, 2002-ben Dél-Koreával futball világbajnokságot rendeztek, és hogy ekkor indult világhódító útjára a japán popkultúra, kezdve a rajzfilmeken, például a Pokémonon vagy a Magyarországon is komoly indulatokat kiváltó Dragon Ballon keresztül a J-popon, a nehezen megemészthető tokiói divattrendeken és a Hello Kittyn át Mijazaki Hajako filmjeiig.
Minden társadalmi, politikai és gazdasági válságával együtt mégis a Heiszei volt a japán történelem legbékésebb és leggazdagabb időszaka. Mindazonáltal az biztos, hogy a következő éra hasonlóan nagy változásokat fog hozni. A társadalom egyfelől öregedik, másfelől bár sok tekintetben máig végletekig konzervatív, változik is: a nők munkaerőpiaci helyzete, az idejét múlt munkakultúra, a munkaerőhiány és a bevándorlás ezzel párhuzamos felfutása mind az irányba mutatnak, hogy Naruhito uralkodása alatt jelentős változások jönnek.
Ezt propagálja egyébként a konzervatív Abe Sinzó, a Heiszei éra leghosszabb ideig regnáló kormányfője is, aki 2012-es (másodszori) hatalomra jutása óta azt hirdeti, reformjaival felrázza a stagnáló japán gazdaságot. Ez ugyanakkor csak részben sikerült eddig, bírálói szerint pedig Abe gazdasági liberalizmusa veszélyes nacionalizmussal és a hadsereg túlzott aktivizálásával párosul. A kormányfő az 1947 óta érintetlen alkotmányt is meg akarja változtatni, bár erre nem sok esélye van.
A várakozások szerint az Oxfordban végzett, 59 éves anglofil Naruhito császár apját követve megtartja majd a távolságot Abétől és a kormányfő terveitől. Apjához, Akihitóhoz hasonlóan ő is elkötelezett pacifista, és arról is beszélt, hogy közelebb akarja hozni a monarchiát az emberekhez, és valamelyest modernizálni akarja a konzervatív és rendkívül formalizált császári intézményt.