A fogadóirodák 2015 nyarán annyira látták esélyesnek a Leicester City angol bajnoki címét, mint hogy Elvis Presley él, vagy megtalálják a Loch Ness-i szörnyet, esetleg a Jetit. A Leicesternek mégis sikerült az elmúlt évtizedek legnagyobb csapatsportbravúrja. Megmutatjuk, mi volt a titkuk.
A Leicester City vasárnapi, Manchester United elleni 1-1-es döntetlenje, illetve a Chelsea és a Tottenham hétfői 2-2-es eredménye azt jelentette, hogy a Leicester két fordulóval a 2015-16-os bajnokság vége előtt, 77 ponttal bajnok lett.
Mivel nem túl nagy a valószínűsége, hogy a közeljövőben valóban rábukkanunk a Jetire, vagy belefutunk Elvisbe, nehéz jól érzékeltetni, mekkora eredmény az, hogy a Leicester City az 5000-szeres odds ellenére lett bajnok. Amikor 2004-ben Görögország Európa-bajnok lett, csak 150-szeres pénzért adták, ám más sportágakban sincs semmi ahhoz fogható, amit Claudio Ranieriék véghezvittek az idén az angol futballbajnokságban.
Az ESPN gyűjtése szerint az elmúlt időszak legnagyobb meglepetése az 1987-ben baseballbajnokságot (MLB) nyerő Minnesota Twins sikere volt az 500-szoros eséllyel. 2011-ben, szintén az MLB-ben a St. Louis Cardinals ennél is esélytelenebbül nyert, igaz, az ő 999-1-es oddsuk a szezon befutójáról származik, onnan hajráztak nagyot.
A csodát egyfelől lehet III. Richárd király végső nyugalomra helyezéséhez kötni, de kevésbé misztikus okok is vannak a háttérben, ami miatt összejöhetett a bravúr a Leicesternek. Ezeket vesszük végig.
Ahhoz, hogy a bő egy éve még az erőteljesen a kiesés ellen harcoló Leicester City egyáltalán feljutott a Premier League-be, a 2015-16-os szezont pedig a kiscsapatokhoz mérve stabil háttérrel kezdhette meg, az őket pénzelő thai tulajdonosi csoport végtelen türelme, és majdnem végtelen pénztárcája is kellett. Elég csak például a Crystal Palace-ra gondolni, amit szurkolói hetekkel a szezon rajtja előtt mentettek meg az összeomlástól.
Ám mivel sokkal kevésbé hivalkodóan csinálják, mint az orosz kézben levő Chelsea-nél, vagy az arabok által pénzelt Manchester Citynél, hajlamosak vagyunk néha elfelejteni, hogy ha kicsiben is, de ugyanazt a modellt követik a Leicester Citynél.
A csapat megmentője, Vichai Srivaddhanaprabha (korábbi nevén Vichai Raksriaksorn) – ő a Thaiföldön monopolhelyzetben levő duty-free-lánc, a King Power tulajdonosa. Kapcsolata a Leicester Cityvel 2011-ben indult: előbb csak egy ártatlannak tűnő szponzori szerződést kötött a csapattal, majd rá egy hétre hirtelen az egész klubot megvette.
Akkor a másodosztály egyik középcsapata volt a Leicester tetemes adóssággal – a szezon végére, vagyis alig fél év alatt nagyjából 123 millió eurós tartozást fizetett vissza a csapat nevében, amit annak ellenére megtartott, hogy még így is nagyjából 35 millió euróra rúgott az éves veszteségük. Ez akkoriban a Championship legnagyobb vesztesége volt, és leginkább a játékosok fizetése miatt jött össze, hiszen a Leicester csaknem a teljes bevételének 130 százalékát bérekre költötte.
A 2011-12-es szezont a negyedik helyen zárták, a következőt a hatodikon, picit nagyobb, 42 millió eurós veszteséggel. Amikor egy évvel később feljutottak, az újabb 26 milliós deficitjükbe került – ilyen veszteséget nemhogy Angliában, de egész Európában sem sok klubtulajdonos hajlandó és képes elviselni, de Srivaddhanaprabhát nem zavarta. A 2014-15-ös, már a Premier League-ben töltött szezon persze profitot hozott az elképesztő angol tévés pénzek miatt, de pont ez is volt a céljuk: pár évig nyelni a kiadásokat, amíg elérnek a Kánaánba.
Egy a baj: útban a Premier League felé nem egészen tisztességesen intézték a csapat pénzelését, olyannyira, hogy megsértették a Championshipben (tehát csak a Premier League alatt) alkalmazott pénzügyi fair playt, amikor lényegében pénzügyi doppinggal nyomták előre a tulajdonosok a csapatot.
Ahogy az európai sorozatokban az UEFA, úgy az angol másodosztályban az azt felügyelő Football League ellenőrzi, hogy egy csapatnak se legyen adott időszakon belül túl nagy a vesztesége, vagyis ne költsön a pénzes tulajdonos pénztárcájából ész nélkül új játékosokra és fizetésekre.
A trükk lényege nagyjából ugyanaz, amiért az UEFA megbüntette a 2014-15-ös BL-kiírásra a Paris Saint-Germaint és a Manchester Cityt, bár a módszer inkább a franciák csalásához hasonlít, akik az arab szponzorpénzeket verték fel. A Leicester-tulajdonos Srivaddhanaprabha saját cégéből, a King Powerből csinált főszponzort, a támogatói szerződést egy gyorsan, gyanús körülmények között létrehozott cégen, a Trestellaron keresztül intézték (ennek a mai napig nincs külön irodája, képviselője és honlapja sem), méghozzá - és ez a kulcs - bőven a piacnak megfelelő árakon felül.
Vagyis Srivaddhanaprabha fogott egy hatalmas összeget, amit az egyik zsebéből átrakott a másikba, hogy legyen miből költeni a Leicesternél.
Azzal nem is lett volna baj, ha reális árakon támogatja saját csapatát, a gond ott kezdődött, hogy a Trestellaron keresztül kötött szerződés értelmében a Leicester szponzori bevételei hirtelen 5,2 millió fontról 16 millió fontra ugrottak (6,6 millió euróról 20,5 millió euróra) – utóbbi szám irreálisan magas egy másodosztályú klub számára.
Egyelőre viszont megúszták a dolgot, az angliai pénzügyi fair play csak a másodosztály tetejéig ér, vagyis csak akkor számíthatnak szankcióra, ha kiesnek a Premier League-ből, de ettől most nem is állhatnának messzebb. És a Bajnokok Ligájában is rendben lesznek, hiszen egy BL-csapat már képes lesz valódi szponzort találni, így Srivaddhanaprabha befejezheti a kétes üzletelést.
Srivaddhanaprabha alatt elég sokáig keresték a megfelelő edzőt a csapatnál: a nemcsak 1-3 meccsig maradó szakemberek között volt a Videotonnál is megfordult, mára a Fiorentinát irányító Paulo Sousa, Sven-Gören Eriksson, aztán jött a feljutás Nigel Pearsonnal. A 2015-16-os szezont viszont már Claudio Ranierivel kezdték.
Az olasz kinevezése, pontosabban Pearson távozása meglehetősen furcsa volt: a csapatnál játszó fia, James több csapattársával feltűnt egy kompromittáló videóban, amit a csapat thaiföldi felkészülésén rögzítettek, és amin vágott szeműnek nevezték az egyik ázsiai nőt, akivel mulattak. A thai tulajdonos érthetően nem örült a botránynak, a játékosoknak és Nigel Pearsonnak is mennie kellett.
A helyére azt a Claudio Ranierit hívták, aki korábban a Chelsea-t, a Juventust és az Internazionalét is irányította - erősen többek között - , de egyikkel sem sikerült bajnokságot nyernie, és aki a görög válogatott élén is megbukott a legutóbbi Eb-selejtezők alatt. De annyira, hogy kikaptak még Feröertől is, az olaszt néhány selejtező után menesztették. A sors iróniája persze, hogy Roman Abramovics anno pont azzal a felkiáltással rúgta ki őt a Chelsea-től 2004-ben, hogy soha nem fog bajnokságot nyerni sehol. Váltaniuk kellett, állította Abramovics, erre Ranieri egy kiscsapattal megcsinálta azt, amire az orosz tulajdonos szerint képtelen. Igaz, persze eltelt 12 év.
A Leicester vezetősége pár éven belül BL-indulást érő helyet várt a csapattól (1-4. hely a Premier League-ben), de arra, hogy bajnokok lesznek, sem ők, sem Ranieri nem számíthatott. Sőt, az olasz az erőviszonyoknak megfelelően - a szezon előtt leginkább kiesést, vagy necces bentmaradást vártak a Leicestertől - kiscsapathoz illő taktikára épített: kevés passz, kis labdabirtoklás, így kisebb az esély a hibázásra, és sok-sok kontratámadásra nyílik lehetőség.
Utóbbiban a szezon legjobbjának választott Rijad Mahrezre és a gólkirályi címért egészen az eltiltásáig versenyben levő Jamie Vardyra épített, de legalább ilyen fontos szerepe volt a rengeteg labdát szerző, és még többet futó középpályáskettősnek, N’Golo Kanténak és Danny Drinkwaternek, a kapu előtt pedig rendkívül stabilan játszó védőknek, Wes Morgannek és Robert Huthnak.
Vagyis Ranieri, aki egyébként többször is elmondta a szezon alatt, hogy nem a statisztikákat figyeli, hanem azt, hogy mi megy jól a csapatának, pont az eddigi sikerek ellentétével vitte bajnoki címre a Leicestert, hiszen a bajnokok általában rengeteget birtokolták a labdát, amit sokat is járattak. Ezzel szemben a vasárnapi, Manchester United elleni meccs előtt a 46 százalékos labdabirtoklásával és a 8390 sikeres passzával hátulról harmadik volt a Leicester a bajnokságban, míg 72 százalékos passzmutatóval az utolsó előtti helyen álltak.
Ha nálad van a labda, az nem árt, de erősebbek vagyunk, ha egyből megindulunk a megszerzett labdával. Tudom, hogy nem valami sokat passzolunk, de ha két három húzásból megvan a gól, akkor minek?
Hogy mennyire igaz az is, hogy ha keveset van náluk a labda, akkor kevesebb lehetőségük van a hibázásra, azt jól mutatja, hogy 333-mal nekik van a második legkevesebb, de a saját térfélen a legkevesebb eladott labdájuk a bajnokságban. Direkt kapott gólhoz vezető hibájuk pedig csak egy volt 35 forduló alatt. Emellett csaknem kétszer annyi labdát (751) szereztek, mint amennyit eladtak, ez sem árt. Ennek a mestere Kanté, 111 szerelése és 142 labdaszerzése van 34 meccsen, mindkettővel magasan az első az egész ligában.
Ranieri fenti mondatát remekül alátámasztják azért a statisztikák, még ha ő nem is figyeli ezeket annyira. A 36. forduló előtt a négy első csapat közül messze nekik volt a legkevesebb kapu felé menő lövésük: a Tottenhamnek 604, a Manchester Citynek 577, az Arsenalnak 536 volt, szemben a Leicester 458-ával.
De nem mindegy, hogy honnan és mennyit lőnek. Hiába van ugyanis kevesebb lövésük, azokkal sokkal okosabban bánnak, mint a többiek: az ESPN statisztikái szerint a lövések alapján a Leicesternek 1,87 várható lőtt gólja van meccsenként, aminél csak az Arsenal mutatója jobb, a Manchester Cityt és a Tottenhamet tehát előzik. Miért? Mert a mezőnyből átlagosan ők lőnek a kapuhoz a második legközelebbről, és a második legjobb aránnyal találják el a kaput.
És persze remek a játékoskeret, amihez fantasztikusnak bizonyult igazolások segítették őket. (Itt vissza lehetne kanyarodni a csaláshoz, ha az nincs, játékosok sem jönnek.)
Kantét fentebb már méltattuk, de nézzük meg azt is, mit tett hozzá a sikerhez a csatár Vardy, a támadó középpályás Mahrez és a védelem három alappillére, Morgan, Huth és a kapus Kasper Schmeichel!
Az persze más kérdés, hogy ha Srivaddhanaprabha nem tömi meg a csapatot egy kis pénzügyi doppinggal, akkor alighanem N’Golo Kanté vagy Okazaki Sindzsi nem náluk játszana most, de ez inkább csak egy kis csillag, sem mint örök fekete pont a teljesítményük mellett. Ők ketten majdnem 20 millió euróba kerültek, de például Mahrezért a nevetséges félmillió fontot, mintegy 800 ezer eurót a nagy befektetés nélkül is ki tudták volna csengetni. Mégsem Ángel di Maríákat, Edinson Cavanikat, Sergio Agüerókat és Kevin de Bruynéket vásároltak össze.
A szezon alatt legtöbbet használt Schmeichel (5 millió euró) – Simpson (3), Morgan (2,5), Huth (6), Fuchs (4,5) – Mahrez (20), Drinkwater (6), Kanté (10), Albrighton (4) – Okazaki (10), Vardy (12) kezdőcsapat piaci - Transfermarkt.com által becsült - összértéke ugyanis egy angol bajnokhoz mérten nevetségesen kevés, 83 millió euró, ami nem sokkal több, mint amit a Manchester City Kevin de Bruynéért fizetett. Ha a játékosok vásárlási értékét nézzük, még nagyobb a kontraszt, ez alapján ugyanis 32,15 millió euróból össze lehetett rakni az angol bajnok kezdőjét (a Transfermarkt.com adatai alapján). Az persze biztos, hogy mostanra Mahrez már nem 20, Kante nem 10 milliót ér, hanem a két összeg többszörösét.