A magyar férfi kézilabda-válogatott után a női csapat is megváltotta repjegyét a párizsi olimpiára, ami azt jelenti, hogy a 2004-es athéni olimpia után ismét mindkét szakágban kvalifikáltunk az ötkarikás játékokra. Arról az Indexen már korábban is írtunk, hogy a férfi kézilabda-válogatott teljesen megérdemelten, az elmúlt években stabilan a legjobb nyolc között szereplő nemzeti együttesként jutott ki Párizsba. Ehhez képest a szerencsefaktor a nőknél sokkal nagyobb szerepet játszott.
A magyar női kézilabda-válogatott – leszámítva a tokiói olimpiát – legutóbb a 2018-as Európa-bajnokságon tudott a legjobb nyolc közé kerülni, ebben az olimpiai ciklusban pedig két vb 10., valamint egy Eb 11. helyezést tudott fölmutatni.
Ahhoz, hogy az olimpiai selejtezőtornára eljussunk, szükség volt arra, hogy a világbajnok franciák házigazdaként kapjanak kvótát, illetve a szintén a közvetlen világelitbe tartozó oroszokat kizárják.
Az is a kezünkre játszott, hogy az olimpiai selejtező csoportbeosztása a világbajnokságon jobb helyezést elérők számára próbál kedvezni, és a vb-n legjobb, selejtezős eredményt elérő svédek mellé az utolsó vb-kvótás csapatként csak mi csatlakoztunk európai válogatottként.
Ezt sikerült még megfejelni a debreceni rendezéssel, az előzetes esélylatolgatások alapján pedig Japán ellen kellett élesítenie magát a válogatottnak, hiszen a világbajnokságon a dánokat is megverő ázsiaiak ellen dőlhetett volna el a párizsi kvalifikáció, legalábbis „papíron”, az erőviszonyok ismeretében előzetesen erre lehetett számítani. Viszont, mint a látottak alapján az kiderült,
a válogatott nem csak a japánok ellen, hanem az egész tornán éles volt.
Érdekesen indultak a csoport küzdelmei, hiszen Kamerun nem érkezett meg Debrecenbe, azonban a Nemzetközi Kézilabda-szövetség (IHF) és a szervezők az afrikai csapat körül kialakuló korábbi bizonytalanságok miatt már valószínűleg rendelkeztek B tervvel, hiszen Nagy-Britannia nagyon gyorsan tudott beugrani. Amint arra számítani lehetett, sok vizet nem zavartak a britek, a három mérkőzésüket átlagban 35 góllal veszítették el.
Föltehetjük a kérdést, hogy miért nem a selejtezőtornáról éppen lemaradó Romániát hívták meg, de ez már egy másik cikk témája lenne, és végső soron indokolható a döntés azzal, hogy Nagy-Britanniához hasonlóan valószínűleg Kamerun is nagy pofonokba szaladt volna bele Debrecenben. Ehhez képest a román együttes már olyan játékerőt képvisel, amelynek aktiválása a többi csapattal szemben nem lett volna korrekt, hiszen hónapok óta tisztában voltak az ellenfeleikkel, az erőviszonyokkal, és annak megfelelően készültek.
Az első játéknap során Svédország 35–28-ra verte Japánt, a mieink pedig 49–11-re ütötték ki a briteket. Ezzel gyakorlatilag az is eldőlt, hogy a svédek kijutnak az olimpiára, amennyiben nem szaladnak bele ellenünk nagy pofonba, míg a magyar válogatott a skandinávok elleni meglepetéssel kedvezőbb pozícióból várhatja a Japán elleni, záró összecsapást.
Nagyon összeszedetten, pontos támadásokkal és kemény védekezéssel kezdett a magyar csapat Tomas Axnér válogatottja ellen.
Elöl Kuczora Csenge, valamint a szélsőink vitték hátukon a csapatot, és Klujber Katrin is fontos pillanatokban villant. Hátul Papp Nikolett és Bordás Réka gyűrte a svédek belső embereit, akik közül egyedül a Brest légiósa, Jenny Carlsson tudott igazán eredményes lenni, Emma Lindqvist pedig a védekezésben kapott nagyobb szerepe mellett nem tudta az eddig megszokott formáját átmenteni a támadásokba.
Böde-Bíró Blanka világklasszis teljesítményt nyújtott a kapuban, Nathalie Hagman is alig tudott eredményes lenni, a balszélen Elin Hanssont pedig teljesen lenullázta a magyar hálóőr. A svédek támadásépítésben így teljesen beszorultak középre, viszont a szélsőknek már le sem merték játszani a labdákat, amire válaszul az amúgy is inkább a kettesnek besegítő szélsőket favorizáló magyar válogatott védőfalán keresztül elvétve tudtak csak betörésből eredményesek lenni.
A szünetbeli 15–11-es magyar előnyből azonban gyorsan 17–17 lett, ami sokakban fölidézhette a világbajnokságot, ahol a svédek ellen szintén bennragadtunk az öltözőben, így az ellenfél percek alatt eldöntötte az összecsapást. Ezúttal viszont mi voltunk ott fejben.
Győri-Lukács Viktória ezúttal is fontos pillanatban villant, az egész mérkőzésen magát kereső Hansson hibáiból pedig ismét visszaállt a háromgólos különbség, amit egészen a végéig magabiztosan tudott tartani a válogatott. 28–25-re megvertük a legutóbbi olimpia és világbajnokság elődöntősét, ami azt is jelentette egyben, hogy a japánok ellen a négygólos vereség is beleférhetett a párizsi repjegyhez.
Ismerve a japán mentalitást, nem mellékesen pedig azt, hogy a magyar női kézilabda-válogatott téthelyzetben már nem egyszer produkált összeomlást, nem lehettünk maradéktalanul nyugodtak a vasárnapi zárómérkőzés előtt.
A japánok már többször is bizonyították, bárkire veszélyesek tudnak lenni, és akár a dán válogatottat is meg tudják verni hazai pályán. Emellett az se kerülhette el a szakemberek figyelmét, hogy a mieinkhez játéktudásban és mentalitásban is hasonló karakterű románokat a 2019-es világbajnokságon 17 gólos, a szintén ebbe a kategóriába tartozó szerbeket pedig pár hónapja 16 gólos különbséggel püfölték el a távol-keletiek.
A magyar válogatott azonban úgy állt bele a mérkőzésbe, hogy nem is érződött, tulajdonképpen négygólos „előnyről” kezdtük az összecsapást.
Védekezésben olvastuk a japánok a keresztmozgásait és passzait, Böde-Bíró ledominálta a japán játékosokat minden pozícióból, a mozgékony Klujber Katrin és Vámos Petra pedig lubickolt támadásban a nyitottabb japán védekezés ellen. Kuczora ezúttal is nagy gólokat lőtt, a szélsőink pedig megnyerték a párharcaikat a japán kapusok ellen.
Minden szempontból jobbak voltunk, és kottából olvastuk a japánokat, a lényegi kérdések pedig már az első félidő közepén eldőltek, a vége 37–28-as magyar siker lett.
Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány pedig nem véletlenül nyilatkozhatta korábban, hogy a Kínában dolgozó, a japánokat így jobban ismerő egyik kollégája szerint a dánok nem készülhettek igazán a távol-keletiekre, mert egyébként nagyon könnyű kiismerni őket.
Nagyon régen lehetett már ennyire koncentrált, jól teljesítő magyar női kézilabda-válogatottat látni, amely mentálisan ismét előre tudott lépni. Ezúttal nem felkészülési, hanem komoly tétmérkőzésen sikerült felülmúlni a közvetlen világelithez tartozó nemzeti csapatot.
Ha belegondolunk abba, hogy decemberben egy horvát támadáson múlt az, hogy egyáltalán most mi itt lehettünk, azonban a játékosok valahonnan akkor is erőt tudtak meríteni, és meg tudták fordítani az összecsapást.
Ballai Attila, a Magyar Kézilabda-szövetség kommunikációs igazgatója még Kim Rasmussennel kapcsolatban nyilatkozta azt 2016-ban, hogy a dán szakember szerint a magyar válogatott, ha jól játszik, akkor nincs csapat, amelyik megverje. Ballai viszont hozzátette, Rasmussen szerint
a legfontosabb az, hogy elérjék, a magyar csapat akkor is tudjon nyerni, amikor nem játszik jól.
Tény, hogy a magyar női kézilabdázásban rengeteg potenciál van, és egyénileg is jó képességű játékosokkal van tele a szakág. Ez azonban a menedzselés és a hazai sportági struktúra mélyben gyökerező hibái és aránytalanságai miatt – amiket a női és férfi szakág olimpiai kvótája egyáltalán nem tesz semmissé – csapatszinten a válogatott eredménytelenségében és a magyar bajnoki középmezőny nemzetközi versenyképességének csökkenésében mutatkozott meg.
Valami viszont most összeállt a hétvégére, és a magyar válogatott, ha ideiglenesen is, de föl tudta venni a versenyt a világelittel. Habár a norvégok elleni, 15 gólos pofon után – amit az olimpiai selejtezőtorna előtti napokban, az Eurokupa-sorozatban szenvedett el a csapat – az még rendkívül vakmerő állítás a szövetség volt elnökétől, Kocsis Mátétól, hogy ismét a világelithez tartozunk.
Jelenthet a horvátok elleni decemberi győzelem ekkora fordulópontot, és mit hozhat ez magával akár hosszú távon?
Ha ugrunk egy sportágat, akkor a labdarúgó-válogatottnál a bukaresti, Románia elleni 1–1-es döntetlen nevezhető ilyennek 2014-ből, amely után folyamatosan, kisebb-nagyobb bukkanókkal ugyan, de kvalifikálni tudtuk magunkat a kontinenstornákra. A közelmúltban olyan válogatottakat vertünk meg, mint a német vagy az angol, míg ugyancsak tétmérkőzésen értünk el döntetlent az akkor éppen világbajnok franciákkal szemben, miközben a világbajnoki ezüstérmes horvátokat legyőztük.
Március végén, a Koszovó elleni 2–0-s győzelmet követően azonban Marco Rossi szövetségi kapitány az ezt firtató kérdésre még mindezek fényében is azt a választ adta: nagyon el van tévedve, aki azt gondolja, hogy egy koszovói válogatott ellen kilencven percig dominálni tud majd a magyar válogatott.
Ezzel a párhuzammal élve a magyar női kézilabda-válogatott történetében is lehet olyan jelentőségű a horvátok elleni fordítás, mint a bukaresti döntetlen a labdarúgóknak. Az viszont nagyon el van tévedve, aki azt gondolja, hogy a svédek legyőzése után mi végig tudunk dominálni egy összecsapást az olimpiai mezőnyből például a spanyolok vagy szlovének ellen, vagy azt, hogy rögtön egy kategóriában lennénk a közvetlen világelithez tartozó válogatottakkal.
A kalapbeosztást már ismerjük, ez alapján Norvégiával biztosan nem csaphatunk össze a csoportkörben. Ennek ellenére viszont
az olimpiai mezőny kilenc európai csapattal minden idők egyik legerősebbikének ígérkezik, ahonnan a norvég és a francia együttes kiemelkedik, és őket talán csak a dánok tudják megközelíteni.
A ma délutáni sorsolás után egy kicsit többet fogunk tudni, közelebb kerülünk a számolgatáshoz, de a magyar női kézilabda-válogatott számára a reális cél a csoportból való továbbjutás lehet, onnantól kezdve pedig minden további csak bónusz.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)