A Donald Trump győzelme utáni sokkban az amerikai média elkezdett magyarázatokat keresni a váratlan eredményre, és rövid úton meg is lett a főbűnös: a techcégek, azon belül is a Facebook az oka, hogy Trump nyerni tudott. A vádak szerint úgy elburjánzottak a Facebookon a durva álhírek, hogy azok már érdemben befolyásolták a választást. De tényleg olyan egyszerű lenne a képlet, hogy a profitéhes Zuckerbergnek semmi se szent, és oda a demokrácia? Fontosak a közösségi médiával kapcsolatos tanulságok, de ennél azért jóval árnyaltabb a helyzet, és a hagyományos média se ússza meg az önvizsgálatot.
A Donald Trump győzelme utáni első sokkból felocsúdva az amerikai média rögtön nekifogott, hogy feltárják, mi vezetett a váratlan végeredményhez. Gyakorlatilag az elnökválasztás másnapján meg is született a konszenzus, hogy a Facebook tehet mindenről, miattuk győzött a végig esélytelenebbnek tartott republikánus jelölt, mert elfedték a valóságot az emberek elől, ezért az egész hírfolyamot ahogy van, be kéne szántani.
A vád két pilléren nyugszik:
A problémák valódiak, a kritika jogos, és mi is mindjárt szépen végigvesszük a cég felelősségét. De már most szólunk, hogy a Facebook felelőssége nem egyenlő azzal, hogy simán a Facebook nyakába varrjuk, amiért Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke. Azt ilyen kényelmesen kéznél levő magyarázattal nem lehet megúszni.
A Facebook épp 1,8 milliárd felhasználó környékén jár, amivel toronymagasan a legnépszerűbb közösségi felület. Ehhez jön hozzá, hogy az amerikai felnőttek 44 százaléka jut hírekhez a Facebookról (62 százalékuk véletlenül botlik beléjük, miközben épp valami mást csinál az oldalon), vagyis elképesztően fontos tájékozódási forrásról van szó. A felhasználók 43 százaléka viszont nincs tudatában annak, honnan származik a cikk, amellyel közösségi oldalakon találkozik, ez a homogenizáló hatás pedig nemcsak a hagyományos médiavállalatokat érinti érzékenyen, de egyúttal a kevésbé megbízható hírforrásokat is legitimálhatja.
A média kiszolgáltatottságát – vagy az optimistább forgatókönyv szerint: az alkalmazkodás szükségességét – fokozza, hogy a digitális kor fő bevételeit jelentő hirdetések terén is egyre inkább a Facebook diktál. Az új feltételeknek megfelelni igyekvő médiacégeknek viszont azzal is meg kell birkózniuk, hogy a siker fogalma is egyre inkább átalakul a Facebook játékszabályainak megfelelően, vagyis felértékelődik a gyorsan terjedő tartalom és a bevonódás (engagement) az új valuta. A Facebook megkerülhetetlen szerepéről, illetve a média működését felforgató hatásáról már mi is többször és hosszan írtunk. A lényeg, hogy a média történetének fontos pontján áll, és mindannyiunkra hatással lesz, merre fog, merre lesz lehetősége továbblépni.
Ebbe az amúgy is kényes helyzetbe robbant be az amerikai választási időszak, és a kampány végére még a korábbihoz képest is durván elharapóztak a totálisan alaptalan kamuhírek. Csak néhány példa az ilyen hoaxokat rendületlenül cáfolgató Snopesról:
Az ilyen sztorik zabolátlan terjedése miatt éri most főleg kritika a Facebookot. A cég azonban nem először kerül idén a politika kereszttüzébe. A közvetlen előzmény a Trending nevű szekció körüli botrány volt még tavasszal.
A Trending egy – Magyarországon nem elérhető – kis doboz volt az oldal jobb felső sarkában, amely a a legnépszerűbb, a közösségi oldalon legjobban pörgő témákat gyűjtötte csokorba. A cég eleinte azt sugallta, hogy a tartalmát algoritmusok állítják össze, de májusban kiszivárgott, hogy emberi szerkesztői csapat dolgozott rajta, és állítólag a demokrata irányultságú cikkek nagyobb valószínűséggel kerültek be a kiemelt figyelmet generáló dobozba. A dologból rögtön nagy botrány is kerekedett, a republikánusok hevesen tiltakoztak, Mark Zuckerberg cégvezér pedig nem győzte személyesen nyugtatgatni őket.
Bár a Facebook a rendszerszintű problémát továbbra is tagadja, inkább az összes szerkesztőt kirúgták, és pusztán az algoritmusra bízták a szerkesztést. Emiatt viszont rögtön csúnya bakik csúsztak be, és az általános vélekedés szerint éppen ez a változtatás dobott óriásit a kamuhírek terjedésén.
az objektív imidzsük megőrzése érdekében inkább minden embert elküldtek, az algoritmusok viszont még mindig nem elég jók ahhoz, hogy kiszűrjék az emberi szerkesztők számára nyilvánvaló kamukat. Így végső soron azért vádolják most őket megint a politika befolyásolásával, mert a saját lábukban botladozva igyekeztek elkerülni ennek még a látszatát is.
Ha viszont ehelyett bele mertek volna állni a makacsul elutasított szerepbe, hogy ők bizony egy médiacég, és hajlandók lettek volna szerkesztők egész hadával válogatni a hírek között, borítékolhatóan megkapták volna a cenzúra vádját. Pláne egy olyan felfokozott kampányban, ahol az egyik jelölt folyamatosan a mainstream média elfogultságával és a „másik oldal elhallgatásával” kampányolt.
De nem álltak bele, továbbra is ragaszkodnak hozzá, hogy ők csak egy semleges platform, ami egyre nehezebben tartható, hiszen nyilvánvaló befolyással bírnak a teljes médiapiac működésére, és minden döntésük, amelyet „nem médiacégként” hoznak a médiáról, komoly következményekkel jár. Ez az igazán fontos, és a Facebooknak igazán felróható felelősség, sőt ha úgy tetszik, a Facebook nem médiacég jellege az első számú és legnagyobb kárt okozó hoax – és a hírek szerint ezzel egyre inkább a cégen belül is tisztában vannak az emberek.
Mindenesetre Mark Zuckerberg kikérte magának, hogy az álhírek tobzódása befolyásolta volna a választás eredményét. Azt viszont később elismerte, hogy van mit javítani a félrevezető cikkek kiszűrésében, bár ezt is sűrű hárítások közepette.
A témának szentelt Facebook-bejegyzésében például azt írja, az oldalon látható tartalom 99 százaléka teljesen oké, csak a maradék 1 százalék kamu, és ez sem korlátozódik egyetlen pártnak kedves tartalomra. Mindezzel együtt a cél, hogy semennyi kamuhír se terjedjen a Facebookon, amiért már eddig is tettek lépéseket, és ezután is fognak. (Persze ha van valós statisztika az 1 százalékos adat mögött, akkor ezek szerint meg tudják állapítani, hogy mi a hoax és mi nem, akkor viszont akár ki is szűrhetnék. Ha nem tudják megállapítani, akkor viszont ez a statisztika áll elég gyenge lábakon.)
mert van ugyan a képtelen baromságoknak az a rétege, amit könnyen cáfolni lehet, de több az olyan, ami ugyan nem bontja ki az igazság minden részletét, de hazugságnak azért nem nevezhető – és itt már simán a legitim, mainstream média határterületén járunk. Abban minden bizonnyal igaza van, hogy ez kényes terület, és amellett, hogy alapvetően is nehéz kérdés, ki döntse, dönthesse el, hogy mi számít „ténynek” és mi „valótlanságnak”, még kényesebb ezt a sokat kritizált Facebookra bízni.
Ráadásul a kamuhíreket gyártó oldalak gyakran bújnak amögé, hogy ők valójában szatirikus oldalak, ami tovább nehezíti a szétszálazást. Képzeljük csak el magyar példán, hogy a bullshitszűrőkön nemcsak egy orosz propagandaoldal, hanem mondjuk a Hírcsárda is fennakad. Bár az is nyilvánvaló, hogy politikailag kevésbé érzékeny témákkal kevésbé szégyenlősek, például amikor a vietnami háború ikonikus képét törölték, mert gyerekpornónak nézte az algoritmus. (A felháborodás hatására később visszakoztak.)
A Gizmodónak viszont a cégen belüli névtelen források azt állították, hogy már hónapokkal ezelőtt tervben volt egy frissítés, amely azonosította volna a kamuhíreket a hírfolyamban, viszont aránytalanul nagy mértékben érintett volna jobboldali hírforrásokat. Arról a lap forrásai nem tudnak, hogy más oka is volt-e annak, hogy ez a frissítés végül még mindig nem jutott el a felhasználókig, de arra következtetnek, hogy a trendinges botrányból épphogy csak kikeveredett cég vezetése nem akart újabb konfrontációt vállalni a republikánusokkal, ezért döntöttek úgy, hogy nem vetik be. A Facebook a reakciójában tagadta, hogy bármilyen pártpolitikai indíttatású döntést hoztak volna.
Ha kiderülne, hogy mégis hoztak, az akkora botrányt generálhatna, hogy Zuckerberg visszasírná a Trending-balhé utáni békítő ebédeket a republikánus fejesekkel. Azonban ahogy a Slate felhívta rá a figyelmet, érdemes ezt az állítást fenntartásokkal kezelni. A Facebook bevallottan rutinszerűen tesztel, értékel, elvet potenciális változtatásokat az algoritmusban, és azt egyébként maga a Gizmodo-cikk is megjegyzi, hogy nem tudni biztosan, miért vetették el végül ezt a konkrét változtatást, és azt egyetlen forrásuk se állítja, hogy tudná, hogy ez volt az ok.
Annyi biztos, hogy a Facebook korábban is tett már lépéseket azért, hogy kevesebb legyen a hoax:
Ha már Google: bár a Facebook áll a vádak középpontjában, ők se úszták meg a kritikát. A „végső szavazatszám választás 2016” angol változatára rákeresve például egy ideig az első találat egy olyan cikk volt, amely azt állította, hogy Trump nemcsak elektorból szerzett többet, de választói szavazatból is (ami nem igaz: Clintonra szavaztak többen, de az amerikai választási rendszer szerint, a szavazatok eloszlása miatt, ennek ellenére Trump a választás jogos nyertese). A cég egy szóvivője el is ismerte, hogy itt csúnyán mellélőtt a keresési találatokat összeállító algoritmusuk.
A választás utáni hétfőn aztán a Google és a Facebook is a gyökerénél gondolta kezelni a problémát, és mindkét cég nekiment a kamuoldalak bevételeit jelentő hirdetéseknek. A Google bejelentette, hogy tiltani fogja a kamuhírgyáraknak, hogy a hirdetési rendszerét használják, ami persze ígéretesen hangzik, de kérdés, a gyakorlatban hogy fogják elérni, amit eddig még nem nagyon sikerült más tiltott oldalaknál.
Ugyanaznap a Facebook frissítette a saját hirdetési rendszere szabályzatát, konkrétan beleírták, hogy a kamuhíroldalakon nem jelentetnek meg hirdetést. Persze egy szabályzatmódosítás önmagában még elég harmatos. Ami fontosabb, hogy ezzel a cég közvetve mégis csak elismerte, hogy tisztában vannak a problémával és a felelősségükkel.
Mi lehet a megoldás? Egyrészt az algoritmusok további okosítása. Egy csapat diák például 36 óra alatt összerakott egy saját megoldást a problémára. A négy egyetemista egy – egyébként a Facebook által szponzorált – programozóversenyen épített egy Chrome-kiterjesztést, amely mesterséges intelligencia segítségével elemzi és kategorizálja a bejegyzéseket, és mindegyikre nyom egy plecsnit, hogy igazolt vagy nem igazolt az adott tartalom. De a Buzzfeed szerint magán a cégen belül is alakult egy titkos munkacsoport több tucat elégedetlen alkalmazottból, hogy kitaláljanak valamilyen megoldást a problémára.
A másik irány lehetne, hogy nem kirugdossák az embereket, hanem éppen hogy még több szerkesztőt vesznek fel, és beleállnak a médiaszerepbe, amelyben már így is nyakig benne vannak. Az Atlantic vetette fel, hogy akár fel is vásárolhatnák a Snopest, hogy házon belül oszlassák a ködöt.
A legmegfoghatatlanabb, pedig valójában legfontosabb tényező a felhasználók saját felelőssége. Végső soron mindig a digitális írástudás, a legalább minimális forráskritika a legjobb módszer, csak persze a legnehezebb és leglassabb is. Pedig valójában az már régen rossz, ha a Facebook védelmére kell hagyatkoznunk, hogy saját magától megvédjen, ahelyett, hogy elhülyítene.
Az utóbbi évek egyik legfelkapottabb közösségi médiás fogalma a már emlegetett szűrőbuborék. Ennek a lényege, hogy a Facebook (vagy a Google vagy bármelyik hasonló szolgáltatás) mindig olyan tartalommal kínálgat, amilyet látni szeretnénk, az alapján, hogy korábban mire voltunk kíváncsiak, és mire nem. Ezzel a megerősítési torzítás értelmében fokozatosan egyre kevésbé találkozunk a miénktől eltérő véleményekkel, és szép lassan bezáródunk a magunk és a velünk egyetértők homogén kis világába. A visszhangkamrának is hívott jelenség rendkívül népszerű magyarázat, amikor arról van szó, miért tesz rosszat az internet a demokráciának, a Wall Street Journal össze is állított egy erre épülő szimulációt egy-egy fiktív demokrata és republikánus szavazó eltérő hírfolyamáról.
Bár kétségtelen, hogy az internet ezt is ugyanúgy felturbózta, mint bármi mást, a buborékokkal kapcsolatban azért nem árt tisztában lenni három dologgal:
A régi idők buborékait mindenki ismeri, elég csak arra gondolni, hogy az internet előtt mindenki kiválasztotta, hogy melyik neki szimpatikus újságot veszi meg, milyen tévécsatornákat néz, kikkel van kedve politikáról beszélgetni, és így tovább. De itt Magyarországon elég megnézni a közmédiát vagy a TV2–Origo–Ripost–Lokál-féle médiakört, hogy világos legyen: nem kell ahhoz Facebook, hogy a média alternatív valóságot teremtsen, és megkínálja vele a kedves választópolgárt. Fontos különbségek persze vannak.
Az internetes szűrőbuborékok léte se kérdés, de a valódi hatásukról folyamatosan születnek az újabb és újabb vizsgálatok. Az Oxfordi Egyetem kutatói például idén márciusban arra jutottak, hogy a keresők és a közösségi oldalak hozzájárulnak az amerikai felhasználók közötti ideológiai távolság növekedéséhez, ugyanakkor egyúttal ahhoz is, hogy ezek a felhasználók jobban ki vannak téve a politikai spektrum másik oldalához kötődő tartalmaknak, vagyis pont hogy gyakrabban találkoznak az övéktől eltérő véleménnyel. Az Amszterdami Egyetem kutatói pedig áprilisban végeztek a témába vágó áttekintést, amelyben megállapították, hogy nem nagyon van empirikus bizonyíték arra, hogy tartanunk kellene a szűrőbuborékoktól.
Akárhogy is, mi magunk is önként fújjuk a buborékokat. A Pew Research októberi felmérése szerint például sok felhasználót frusztrál a közösségi médiából ráömlő politika:
Ennek ellenére sem igaz viszont az sem, hogy a közösségi média egyáltalán ne lenne ma alkalmas arra, hogy a felhasználókat az övéktől eltérő véleményről meggyőzze. A Pew egy friss kutatása szerint a felhasználók 20 százaléka változtatta már meg a véleményét a közösségi médiában szembejövő tartalom hatására, és 17 százaléknál konkrét politikai jelöltekkel kapcsolatban is megesett már ilyesmi. (A demokraták erre valamivel hajlamosabban a felmérés szerint.) Nagyjából ugyanannyian változtatták meg a véleményüket Clintonról (21 százalék), mint Trumpról (18 százalék) a közösségi média hatására. Mindkét esetben jóval többen mozdultak negatív irányba: míg Clintonról háromszor valószínűbb, hogy negatív irányba változott a felhasználók véleménye, Trumpnál ugyanez ötször valószínűbb volt.
A Facebookot érő két vád – a buborékba zárás és az álhírekkel befolyásolás – egyébként némileg ellent is mond egymásnak, hiszen ha olyan erős a buborék, hogy kizárja, amivel nem értünk amúgy is egyet, akkor úgyis csak az erre fogékonyak (ismerősei) találkozhattak volna az oldalon terjedő égbekiáltó ostobaságokkal.
Buborék ide, visszhangkamra oda, az biztos, hogy az álhírek mindig gyorsabban terjednek és messzebbre jutnak, mint a cáfolatuk. És alapvetően nem (csak) azért, mert a Facebook mindenképpen ezen akar meggazdagodni, hanem mert mi magunk, előbb kattintjuk és jobban osztjuk a hangzatosabb cikkeket. Igen, ön is.
Egyébként az álhíreknek is szép analóg hagyományaik vannak, és maga az elnökválasztási kampányok elfajulása se újdonság. Thomas Jefferson és John Adams 1800-as vetélkedésében például az egyik jelölt propagandagépezete azzal vádolta a másikat, hogy idegen hatalmak zsebében van, titkos háborúra készül, sőt hermafrodita, ezért alkalmatlan az elnökségre; cserébe megkapta, hogy valójában indián és mulatt szülők gyereke, trükközik a pénzügyeivel, radikális nézetekkel szimpatizál, és a szolgálólányokkal alszik.
A Facebook természetesen ezt a jelenséget is felpörgette. Manapság olcsóbb a kamuhírek előállítása és terjesztése, mint bármikor, és a közösségi média kanonizált egy sor új, harcosan pártos és a fősodoron kívül eső híroldalt, amelyeknek korábban nem lett volna esélyük a térképre kerülni. Messze nem jobboldali privilégiumról van szó, mindkét oldalon megtalálhatók az álhírgyárak, bár a Buzzfeed tesztje szerint a republikánus oldalon nagyobb arányban.
Szintén a Buzzfeed ment utána a legtermékenyebb álhírgyáraknak, és azt találták, hogy több mint száz Trump-párti hoaxoldalt egyetlen macedón városból, Velesből üzemeltetnek helyi fiatalok. Őket hidegen hagyja Trump sikere, meg úgy általában az amerikai politika, de annál élénkebben érdeklődnek az amerikai felhasználók által generált netes forgalom és az ez után befolyó reklámbevételek iránt, mert a macedón gazdasági helyzetben jól jön nekik egy kis mellékes kereset. Minél nagyobb az aktivitás, annál jövedelmezőbb az üzlet, az aktivitásra pedig a szenzációs szalagcímek vannak a legjobb hatással – ennyi, kész is a képtelen baromságokat futószalagon termelő hoaxüzem.
Ezek az oldalak a tartalom nagy részét persze amerikai oldalaktól kölcsönzik a sokszorosításhoz. A később csatlakozók egyébként panaszkodtak a Buzzfeednek, hogy már nem keresnek annyit az oldalukkal, mint az időben kapcsoló társaik. Volt, aki attól félt, hogy ha Trump veszít, át kell állnia sporttémákra, mert a politikát senki nem fogja olvasni.
A legérdekesebb viszont az, hogy a macedónok arról is meséltek a Buzzfeednek, hogy korábban a baloldalnak kedvező cikkekkel is próbálkoztak, de azokkal nem futott úgy a biznisz:
Amerikában az emberek inkább Trumpról akarnak híreket olvasni
– mondta az egyik hoaxgyáros tinédzser.
És ezzel egyúttal arra is tűpontosan rámutatott, miért mellélövés kizárólag a Facebookot okolni. Kényelmes a céget hibáztatni, de egyúttal leegyszerűsítő is. Egyrészt azért, mert ez leveszi a felelősséget az emberek válláról – akiket mellesleg milliószámra állít be komplett idiótának, szemben nyilván a másik jelölt minden szavazójával. Innen nézve a Facebook hibáztatása tulajdonképpen csak a Trump-szavazók kollektív lehülyézésének digitális alakváltozata.
Másrészt mindez arról is eltereli a figyelmet, hogy esetleg oka lehet, hogy épp most tudott egy Trump-karakter a maga radikális és populista üzeneteivel ennyi embert az urnákhoz vinni. „A brexit hívein úgy röhögtek a kampány alatt, mint Amerikában Trumpon szokás, a lenézés, rasszistázás és a szakértői seregek bevetése azonban nem jött be a népnek, és ez fontos figyelmeztetés lehet az elitnek máshol is” – írtuk még júniusban, miután a brit szavazók mindenkit meglepve úgy döntöttek, kilépnek az Európai Unióból.
Ahogy tehát Nagy-Britanniában felmerült, hogy a média alaposan benézte a szavazók motivációit, Amerikában is hozzájárulhatott a választás utáni megrökönyödéshez, hogy a mainstream média félrekezelte a helyzetet.
Eleinte viccnek tekintették Trump indulását, kihasználták a benne rejlő szórakoztatási potenciált. Ezt jól illusztrálja, hogy Leslie Moonves, a CBS tévéadó vezére is arról beszélt még tavasszal, mekkora üzlet Trumppal foglalkozni:
Lehet, hogy nem jó Amerikának, de baromi jó a CBS-nek. [...] Sajnálom, borzalmas ilyet mondani, de gyerünk Donald, ne hagyd abba
– mondta Moonves, aztán később, amolyan trumposan, már azt mondta, csak viccelt. De hasonlóképpen – ahogy azt a választás után össze is szedtük – mi itt az Indexnél se hittük el sokáig, hogy tényleg elnök lehet Trumpból.
Nem is maradt el az önvizsgálat, naponta születik új cikk arról is az amerikai médiában, mit ronthattak el. A jelek szerint sokáig rosszul mérték fel azt is, mi hajtja a Trump-mozgalmat: beleragadtak abba, hogy elsősorban osztálykülönbségről van szó, de az eredmények rácáfoltak erre a sztereotípiára.
Az önkritikák alapfeltevése, hogy a mainstream média városi újságírói és a Trump Amerikájának vidéki szavazói közötti kulturális szakadék volt a fősodorbeli média hatástalanságának fő felelőse. Jay Rosen, a New York-i Egyetem kutatója szerint viszont ennél mélyebben kell az okokat keresni. Szerinte a média ragaszkodott a régi módszereihez, ahelyett, hogy az új típusú jelölthöz igazodott volna.
Trump viszont nem sokat bajlódott a következetességgel, könnyedén ejtett el nyilvánvalóan alaptalan vagy erősen túlzó állításokat, utólag ragasztva rájuk az irónia felmentő címkéjét, és felépített egy saját alternatív valóságot, ahol mindezt természetesen cáfolja a média, hiszen a média elfogult a másik oldal iránt, így bármit mond, megkérdőjelezik, ezért valójában nem benne, hanem a médiában nem lehet bízni. Trumpot és a támogatóit nagyrészt nem elkerülték a tények, hanem nem tulajdonítottak nekik jelentőséget, vagy nem hittek nekik. A status quo médiája támadja a status quo ledöntőjét.
Ezzel Trump tudatosan a mainstream média iránti bizalmatlanságot erősítette. Volt is hozzá alapja: a Gallup felmérése szerint csak az amerikaik 32 százaléka bízik meg a mainstream médiában, ami a legalacsonyabb arány, amióta 1972-ben elkezdték ezt mérni. A republikánus szavazóknál ráadásul még rosszabb a helyzet, nekik csak 14 százalékuk hisz a fősodorbeli médiának. Ezért is lehettek nyitottabbak például a macedón hoaxgyárak álhíreire.
És ebből adódhat az is, hogy ahogy a brexitnél a gazdasági-szakpolitikai érvek kontraproduktívnak bizonyultak, az óceán túlpartján a színtelen-szagtalan fact-checking, vagyis az állítások valóságtartalmának módszeres ellenőrzése volt hatástalan. Erre utal, hogy a New York Times exit pollja szerint a Trumpra szavazók nagyjából 20 százaléka nem tartotta megbízhatónak a választott jelöltet, mégis leszavazott rá (Hasonló volt az arány a Clinton-szavazók között is.)
Ebben a felállásban az érvelő összehasonlítgatás és a fact-checking csak erősen korlátozottan lehet hatékony. És az se sokat számított, hogy a mainstream médiumok sorban álltak be Clinton mögé, hiszen a Trumppal szimpatizálók jó része úgysem adott a szavukra.
Mindehhez hozzájárulhatott az a jelenség is, hogy a kutatások szerint a tényekkel való szembesítés könnyen visszafelé sülhet el, ha a legmélyebb meggyőződéseinkkel megy szembe, és a meggyőzés helyett éppen hogy megerősíti a tényeknek ellentmondó nézeteinket.
A hagyományos média ilyen meghekkeléséhez nélkülözhetetlen volt, hogy Trump egyszerűen ügyesebben használta a közösségi médiát a „megbízhatatlan” mainstream alternatívájaként, mint Hillary Clinton. Többet és hatékonyabban használta a Facebookot és a Twittert is, és mindkét platformon jelentősen több követője is van, a Facebookon például 12 millió Clinton 8 milliójával szemben. A Facebookon főleg a videóival, azon belül is az élő videókkal ért el sokkal több embert. Az amerikai közéletben még mindig kiemelten fontos Twitteren pedig még nagyobb volt a fölénye.
Clinton viszont rosszul használta a közösségi médiát. Ahogy a Wired megjegyzi, sütött a profiljairól, hogy egy csapat írja, harmadik személyben utaltak magára Clintonra, minden kimérten tökéletes volt, és így teljesen színtelen-szagtalan Trumphoz képest, akinek az online jelenlétéről sok mindent el lehet mondani, de azzal nem vádolható, hogy ne lehetett volna mögötte érezni magát az embert. Márpedig úgy tűnik, minden korábbinál többet ér az autentikus(nak tűnő) hang, a személyes hitelesség fontosabb, mint a politikai. (Újabb párhuzam a brexittel, ahol a kilépéspártiak az általános vélekedés szerint sokkal ügyesebb kampányt folytattak, mint a bremain-oldal.)
Egyébként a mainstream médiában uralkodó narratíva már a szóhasználatban is felismerhető. Mikor nyolc éve a most leköszönő Barack Obama nyerte a választást, minden lap arról írt, milyen jól használta a közösségi médiát. Mikor Trump győzelmében játszott ugyanilyen fontos szerepet, azt írják, a közösségi média a hibás. Pedig ahogy egy választás másnapján született blogbejegyzés találóan megfogalmazta, minden egyes amerikaira, aki sokkos állapotban figyelte a választási eredményeket, jut egy másik amerikai választópolgár, aki örömmámorban úszott.
Sőt, a számokat figyelve valójában nincs is drasztikus különbség. Clinton a magas népszerűtlensége és az alacsony részvétel mellett is több szavazatot kapott, mint Obamán kívül bármelyik korábbi elnök. Az alapvető szavazói trendek nem változtak meg gyökeresen. A közösségi média szerepét tekintve az is említésre méltó, hogy a fiatalok között Clinton nyert, márpedig éppen közöttük számít a legfontosabb hírforrásnak a Facebook.
A Facebook szerepe manapság megkérdőjelezhetetlen bármilyen társadalmi eseményben. Mégis, ha az FBI nem melegíti fel Clinton emailbotrányát pár nappal a választás előtt, és mondjuk Clinton nyer, akkor feltehetően most a Trump-párti tábor okolná ugyanígy a hagyományos médiát. (Egyébként maguk a Trump-csapatnak dolgozó adatelemzők is azt vették észre, hogy az FBI-igazgató James Comey akciója után mozdult meg valami, ami aztán a Trump-győzelembe torkollott.)
A szűklátókörűség minden formában káros. Mégis felmerül a kérdés, hogy melyik buborék károsabb: a nyilvánvaló hoaxok, amelyeket feltehetően elsősorban az erre amúgy is nyitottabb és Trumppal szimpatizáló választók látnak; vagy a sokkal kevésbé kirívó, de nem kevésbé hamisnak bizonyult narratíva a mainstream médiában, amely szerint Donald Trump úgyse lehet elnök, de tényleg, tutira. Ez utóbbi cikkeket éppen azok a potenciális szavazók olvashatták nagy megnyugvással, akik pedig biztosíthatták volna, hogy a cikkek jóslata ne hiúsuljon meg – mindezt egy olyan választás előtt, ahol végül 20 éves mélyponton volt a választói részvétel.
Tehát érdemes fenntartásokkal kezelni „A Facebook hozza el az apokalipszist” típusú cikkeket. Persze az, hogy „Az emberek megválasztottak egy közhangulatot ügyesen meglovagoló, de kiszámíthatatlan elnököt, akitől ezért sokan tartanak, és ebben a Facebooknak is része a volt” nyilván kevésbé szexi cím. Bizonyára rosszabbul futna a közösségi médiában.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)
Ne maradjon le semmiről!