Bő ötven évvel az első űrhajós útja után cégek tucatjai vinnének turistákat az űrbe; a legtöbben csak Föld körüli pályára vállalkoznak, de vannak olyanok is, akik messzebbre terveznek. A magáncégek még soha nem költöttek annyit űrkutatásra, mint most, és már az első kézzelfogható eredmények is megszülettek. Közeleg az űrhotelek és űrbázisok kora.
Miután véget ért az űrverseny, csökkent az emberiség érdeklődése az űr iránt, a laikusoknak már nem voltak annyira izgalmasak az űrutazások, mint korábban, drágának tartották a kutatásokat, a költségek csökkentését követelték. Pedig a hatvanas és hetvenes években még azt gondolták, hogy 2000-re már űrhotelekben tölthetik szabadságukat az emberek. Ezt nem sikerült elérni, de hasonlóan nagyratörő tervek még vannak.
Sikeres amerikai üzletemberek körében népszerű hobbi volt az utóbbi években milliárdokat költeni űrkutatásokra. Az egyik legizgalmasabbnak tűnő magánvállalkozás a Planetary Resources, amely a Földhöz közeli aszteroidákon bányászna nyersanyagokat. A fejlesztés költségeinek fedezésére elsősorban nyersanyagban gazdag aszteroidákat céloznak meg, szerintük bőségesen megtérülne a befektetett több milliárd dollár, és néhány, a Földön ritka anyag nyersanyaghiányát is megoldanák. Az alapítók között több Google- és Microsoft-vezetőt, a NASA jelenlegi és volt pilótáit találjuk.
Az Amazon webáruház alapítója, Jeff Bezos cége a Blue Origin; New Shepard nevű űrhajójuk már 2006-ban sikeres tesztrepüléseket hajtott végre. Most a NASA a NASA LES (Launch Escape System) rendszerét fejlesztik, ami lényegében olyan tartalék rakéta, amely vészhelyzet esetén leválasztja az utasok modulját az űrhajó többi részétől.
Robert Bigelow szállodalánc-tulajdonos saját űrállomást szeretne, Bigelow Aerospace nevű cége két kísérleti kapszulát már Föld körüli pályára is állított. A végleges, hatszemélyes űrhotelt majd tizenötmillió dollárért lehet kibérelni egy hónapra, a tervek szerint 2015-től.
A Virgin Group vezére, Richard Branson személyes irányítása alatt áll a Virgin Galactic. Ez a cég építi a SpaceShipTwo flottát, az Enterprise és Voyager űrhajók egy svéd űrkikötőből indulnának útjukra néhány éven belül. Ezen kívül még egy űrkikötőt építenek Új-Mexikóban kétszázmillió dollárból. A vállalat tervei szerint idén év végén indulhatnak a cég első turistái az űrbe, az ár kétszázezer dollár lesz, és már 520 jegyet értékesítettek elővételben.
Az űrkorszak hajnalán még állami pénzből folytak a kutatások, az űrverseny idején elképzelhetetlen volt, hogy magánűrrepülők is indulhassanak akár az Egyesült Államokból, akár a Szovjetunióból. A magánpénz a nyolcvanas években jelent meg, de akkor is csak a nem hivatásos űrhajósok finanszírozását vállalhatták át magáncégek. Mindenekelőtt a payload specialistekét, akiket kiképeznek ugyan űrrepülésre, de nem hivatásos űrhajósok. Az első két ilyen űrutas Ulf Merbold és Byron K. Lichtenberg volt, Merboldot az európai űrügynökség, Lichtenberget a Massachusetts Institute of Technology finanszírozta. 1984-ben repülhetett az első, teljesen magántőkéből finanszírozott űrutas; Charles D. Walker utazásáért munkáltatója, a McDonnell Douglas repülőgépeket gyártó cég fizetett negyvenezer dollárt. De a NASA a kongresszusnak is kedvezett azzal, hogy 1985-ben egy szenátort, egy évvel később pedig egy képviselőt is az űrbe vitt.
A nyolcvanas évek közepén már enyhült az űrverseny, így a NASA lehetővé tette volna, hogy civilek is részt vehessenek az űrprogramban. Az első civil utast, Christa McAuliffe tanárt több mint 11 ezer jelentkező körül választották ki a Challenger űrrepülőgép tragikus útjára. Az volt a terv, hogy évente két-három civilt visznek az űrbe, de a Challenger 1986-os katasztrófája után leállították a programot.
A hidegháború után a kormányok jóval kevesebbet költöttek az űrprogramokra, az orosz űrhivatalnak óriási szüksége volt pénzre meglévő projektjeinek szinten tartására. Ezért egyeztek bele 1990-ben, hogy 28 millió dollárért a Mir űrállomásra viszik az egyik japán televízióállomás riporterét, Akijama Tojohirót. A misszió jól sikerült, Akijama naponta bejelentkezett, és különböző kísérleteket is elvégzett az oroszoknak és más japán cégeknek is. Innentől már nem volt megállás, a kilencvenes években űrturistákat kezdtek el keresni, hogy az így befolyt összegből fenn tudják tartani azt az űrállomást.
Egy amerikai üzletember, Dennis Tito is jelentkezett, ő lett az első hivatalos űrturista 2001. április 28-án. Ezeket az utakat már a Space Adventures amerikai céggel szervezték az oroszok, egy út 20-30 millió dollár közötti összegbe került. Titót végül mégsem a Mirre vitték a Szojuzzal, mert azt időközben használaton kívülre helyezték, de sikerült elintézni, hogy a Nemzetközi Űrállomás fogadja őt. Tito után a dél-afrikai Mark Suttleworth utazott 2002-ben, harmadikként Gregory Olsen repült az űrbe 2005-ben, összesen hét turistát vittek fel az űrállomásra. A magyar származású Charles Simonyi kétszer is jegyet vett az ISS-re, egyszer 2007-ben, egyszer pedig 2009-ben – az utóbbi alkalommal a magyaroknak is üzent az űrből.
A Columbia katasztrófája után az űrturizmus szünetelt egy ideig, mert az amerikai űrrepülőgépeket ideiglenesen kivonták a forgalomból, így szükség volt a Szojuzokra, hiszen ezek voltak akkor az egyedüli űrhajók, amelyekkel el tudták érni a Nemzetközi Űrállomást. Az űrturizmus azonban nem áll le végleg, az oroszok például tavaly bejelentették, hogy visszatérhetnek az űrturisták, évente négy-öt turistát vinnének az űrbe. Ez a tervük csak később fog megvalósulni, valószínűleg csak 2015-ben visznek megint civileket az űrbe.
Az űrturizmus most még csak nagyon kevesek kiváltsága, de egy másfél éve készült tanulmány szerint akár jövedelmező üzletággá is válhat. Ha a jegyárak lecsökkennek annyira, hogy még többen engedjék meg maguknak, akár százmillió dolláros bevételt is hozhat. Persze továbbra is milliomosok fognak az űrbe repülni, hiszen csak ők engedhetik meg maguknak az előzetes számítások szerint minimum félmillió dolláros (bár a Virginnél már jóval olcsóbb) jegyárakat. Szakértők szerint ugyanis legalább félmillióra kell esnie az áraknak ahhoz, hogy elég olyan potenciális turista legyen, aki képes egyáltalán kifizetni a jegyet.
Az űrturizmus esetleges fejlődése olyan nem várt kérdéseket is felvet, mint hogy milyen legyen a jelentkezők egészsége. Az amerikai milliomosok átlagos életkora 57 év, tehát feltehetően idősebbek is szeretnének utazni, ehhez azonban meg kell határozni azokat a kritériumokat, amelyeknek a turistáknak meg kell felelniük. Az amerikai kormány űrturizmusra vonatkozó szabályai legfőképpen biztonsági intézkedésekről szólnak, egészségügyi feltételek nem szerepelnek köztük.
Az űrturizmus legfontosabb kérdése, hogy miként lehet embert juttatni az űrbe, ha nem hagyatkoznak valamely állami űrhivatalra. Az űrhajózással foglalkozó magáncégek piacvezetője, a SpaceX Falcon 9 nevű hordozórakétája és Dragon nevű űrkabinja a legesélyesebb arra, hogy az orosz Szojuzoktól átvegye az amerikai űrhajósok és a rakomány szállítását.
A SpaceX űrtörténelmet írt tavaly májusban, amikor a Dragon űrkapszula sikeresen dokkolt a Nemzetközi Űrállomáshoz. A Dragonra további tizenegy küldetés vár a NASA megbízásából, a SpaceX 1,6 milliárd dolláros szerződés keretein belül vállalta a tucatnyi indítást és visszatérést.
A NASA támogatja az ehhez hasonló magánkezdeményezéseket, idén augusztusban például 1,1 milliárd dolláros megállapodást kötött a Boeing, SpaceX és Sierra Nevada cégekkel, hogy olyan űrhajót fejlesszenek, amely már 2017-től űrhajósokat és felszerelést tud szállítani a Nemzetközi Űrállomásra.
A Space Adventuresnek ennél nagyravágyóbb tervei vannak: azt tűzte ki célul, hogy Hold körüli pályára is visz űrturistákat. A Hold körüli út 150 millió dollárba kerülne fejenként, és egyszerre legfeljebb két turistát lehetne felvinni az űrbe, mert a Szojuzokban hárman férnek el. A borsos ár ellenére állítólag már van jelentkező az első útra. Maga az út nyolc napig tartana, és száz kilométerre közelítenék meg a Hold felszínét. Öt éven belül indulhatnak az első holdturisták, feltéve, hogy rövid időn belül jelentkezik még egy utas.
Ennél is merészebb egy másik vállalkozás, a Golden Spike, ami 750 millió dollárért hajlandó a Holdra repíteni bárkit. A volt NASA-alkalmazottakból és űrhajósokból álló cég alapítói azt állítják, hogy tudják, hogyan kell a Holdra jutni, már csak a pénzt kell megszerezni hozzá, hogy meg is tegyék. A tervek szerint az utazás olyan lenne, mint egy vonatút, a turistának nem kellene semmit csinálnia, csak hátradőlni, és élvezni az utat, mindent a Földről irányítanának. Állítólag már van is egy komoly jelentkező, de szakmai berkekben nem mindenki veszi komolyan a vállalkozást.
És még mindig nem ez a legelrugaszkodottabb terv: a SpaceX már ott tart, hogy egy nyolcvanezer fős marsi kolónia felépítését tervezi. A kolónia fokozatosan épülne ki, először csak egy tíz főből álló csoportot indítanának útra, a később várossá alakuló bázis felépítéséhez a Földről vinnék a felszerelést, de az üzemanyagot, oxigént és vizet marsi erőfossárokból állítanák elő.
A cég alapítója, Elon Musk szerint 35 milliárd dollárba kerülne a projekt, ehhez a jövőbeli telepesektől félmillió dolláros jegyárat szednének be. A SpaceX jelenleg az ISS-re utánpótlást szállító Dragon űrkapszula és Falcon hordozórakéta utódjain dolgozik, a többször használható Grasshopper rakéta, illetve az 53 tonnás rakomány megmozdítására képes Falcon Heavy lehet az elődje a majdani Mars-expedíciókat szállító űrhajóknak.
Magánpénzre eddig is szükség volt az űrkutatásban, és a jövőben még inkább szükség lesz rá. A kormányok nem tudják vagy nem akarják már maradéktalanul finanszírozni az újabb rakéták, modulok és űrrepülők fejlesztését, de a NASA és az orosz űrhivatal, a Roszkomosz példájából is láthatjuk, hogy nyitottak a magánprojektekre.
Nem elképzelhetetlen, hogy néhány évtizeden belül a kiváltságosak magánűrkikötőből útnak indított magánűrhajókkal utaznak az űrhotelekbe, majd később egy Hold-bázisra. Ezek azok az utak, amelyek meg is térülhetnek, ha megfelelően alakítják a költségeket, és akadnak érdeklődők.
Van azonban az űrkutatásnak egy olyan területe, ahová a magántőke még nem lépett be, és a közeljövőben nem is akar majd belépni, mert csak nyeli a pénzt, ez pedig a mélyűr kutatása. A több évtizedes útra tervezett szondák, űrtávcsövek fejlesztése egyelőre nem számítanak befektetési célpontnak, ezek megmaradnak a NASA és a többi űrhivatal hatáskörében.