Mi a közös Leonardo da Vinciben, Michelangelóban, Beethovenben, Csajkovszkijban, Victor Hugóban és Salvador Dalíban? Vagy Thomas Edisonban, Nikola Teslában, Steve Jobsban és Elon Muskban? Na és Winston Churchillben, Margaret Thatcherben, Barack Obamában és Donald Trumpban? 

Egyszerű kérdés: nyilván az, hogy ismerjük a nevüket, ha máshonnan nem is, az iskolai tankönyvekből vagy a médiából mindenképpen, és az is összeköti őket, hogy hasonló foglalkozást űztek. De van egy mindnyájukat összekötő különleges tulajdonságuk is, ami miatt egy kivételes táborba tartoznak: 

naponta legfeljebb négy-öt órát, és azt is változatos módokon.

Thomas Edison a power napping (20-30 perces szundítás) híve volt egy karosszékben ülve, kezében mindig valamilyen tárgyat tartott, ami rendre leesett, amikor éppen mély álomba zuhant volna, a zaj pedig (ahogy várta) mindig felébresztette. Elmondása szerint szárnyaló kegyelmi pillanatok voltak ezek, ilyenkor jöttek zseniális meglátásai, amiket azon nyomban le is írt, mielőtt örökre elillantak volna.

Salvador Dalí is hasonló módszert követett,

amikor az elme még keresi az egyre áradó fantasztikus érzéki benyomásokra a racionális magyarázatot, de már nem talál rá szavakat. Néhány percig tart csak minden embernél a félálombeli varázslat, de Dalí képeit nézve nem kérdés, hogy mesés világot élhetünk át mindannyian ezekben a rendkívüli pillanatokban (kár, hogy többnyire elfelejtjük). 

Leonardo és Tesla állítólag két óra alvással is beérte, de ezt a nyúlfarknyi időt is felszabdalták, és szakaszosan (polifázisokban) bóbiskoltak tevékeny életük során, méghozzá úgy, hogy négyóránként aludtak 20-30 percet. Margaret Thatcher viszont egyben tudta le a maga éjjeli négy óráját, ám miniszterelnöksége (1979–1990) alatt mindvégig ragaszkodott a délutáni rövid sziesztákhoz.

Jó, rendben, motivált, kreatív emberek mind, akik inspirációt kerestek, vagy az átlagosnál több időt akartak szentelni imádott hivatásuknak, és az alvásra csak biológiai koloncként, szükségszerű időpocsékolásként tekintettek, amelyen jobb minél előbb túl lenni, mert csak viszi a drága időt.  

Ki vállalna ennyi rizikót?

Csakhogy mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy az alváshiány (túlzás nélkül) súlyos következményekkel jár, és azon sem dúlnak ma már komolyan vehető tudományos viták, hogy nekünk, felnőtteknek (normális esetben) hét–kilenc óra alvásra van szükségünk éjszakánként.

Ha ennél kevesebbet alszunk, azonnal romlik a koncentráló- és emlékezőképességünk, és ébredéskor akár még kótyagosnak is érezhetjük magunkat (mintha önhibánkon kívül valamiféle kéretlen szalonspicces tudatállapotba keveredtünk volna), ezért szétszórtak vagyunk, és akár hamis emlékképek is rögzülhetnek bennünk, a minket elöntő hangulatot pedig többnyire rosszkedvűen éljük meg, mert sokszorosára nő ilyenkor a depresszióra való hajlam is. A megpróbáltatások csúcsán pedig ott díszeleg, hogy kevés alvás után 

Már ez sem egy népünnepély, de van még ennél is rosszabb: fáradt állapotban drasztikusan lecsökken az emberi szervezetet védő természetes ölősejtek (natural killer) száma, azoké, amelyek az első védvonalban küzdenek meg a fenyegető kórokozókkal vagy a rosszindulatú daganatokat okozó mutáns sejtekkel. Elég csupán egy zaklatottabb éjszaka (amikor mindent összeadva is csak pár órát alszunk hánykódva), és természetes ölősejtjeink aktivitása azonnal 70 százalékkal csökken.

Olyannyira erős az alváshiány és a rák közötti kapcsolat, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is 

az alvásunkat-ébrenlétünket (biológiai óránkat) alapvetően szabályozó cirkadián ritmus felborulása miatt.

Akárhogy is nézzük, (ezek szerint) nem alhatna senki sem az ajánlottnál tartósan kevesebbet kritikus következmények nélkül, pláne nem működhetne sikeres és ismert csúcsművészként, -vezetőként. De ha mégis, hogyan alkothatnának világraszóló műveket, fedezhetnének fel bármi szenzációsat és nem utolsósorban: hogyan hozhatnának jó döntéseket alig alvó, „tompa emberek?

Tudnak valamit, amit sokan nem

Fogós kérdés, és sokáig teljesen érthetetlen is volt ez a furcsa jelenség. De ahogy lenni szokott, a vérbeli tudósokat pont az ilyen paradoxonok hozzák lázba, olyannyira, hogy alváskutatók elő is álltak (először egy leíró) magyarázattal, miszerint: a rövid alvás egy szindróma (tünetegyüttes), akik pedig ilyet tapasztalnak, azok

• általában életük nagy részében (gyermekkoruk vagy fiatal felnőttkoruk óta) rövid ideig alszanak,
• nem használnak altatót (vagy más szert) az alváshoz, 
• minden este körülbelül ugyanabban az időben alszanak el, de legfeljebb hat órát merülnek álomba,
• na és a legfontosabb kitétel, hogy szemben a valóban alvászavarral küzdőkkel – akik éjszaka többször felébrednek, és másnap szinte soha nem érzik magukat kipihentnek – a rövidalvók nem szenvednek levertségtől, kognitív zavaroktól, elszontyolodott, csüggedt, lemondó hangulattól.

Nem számolnak be (a rosszalvókra jellemző) szorongásról, sőt amikor megkérdezik őket, nem is értik, mi valójában a probléma. Ébernek érzik magukat, akiket szinte szétvet az energia, dacára annak hogy a hivatalos ajánlásnál jóval kevesebbet szunyókálnak, méghozzá rendszeresen. Onnan lehet biztosan felismerni őket, hogy még amikor megtehetnék (mondjuk hétvégén), akkor sem alszanak többet négy-öt óránál.

Nem lehet akarni

Hogyan lehetséges ez? Netalán tréningekkel és megfelelő módszerekkel sajátították el a pihentető rövid alvás technikáját?

A válasz sajnos az, hogy nem. Lehet ugyan próbálkozni ötórás éjszakai alvással, és kiegészíteni délutáni röpke szundítással, de a legtöbb embernél gyorsan megjelennek az alváshiány kíméletlen tünetei.

és a gének határozzák meg, hogy ki lehet alapból rövid alvó, és ki nem.

Kutatók rájöttek, hogy az emberek kis csoportját bizonyos génmutációk teszik ellenállóvá az alváshiány romboló hatásaival szemben. Azonosítottak is ilyen géneket (BHLHE41 és ADRB1), amelyek módosulásai természetes módon csökkentik az elegendő alvásidőt, azaz kevesebb alvással is teljesen regenerálódik a test és a memória.

becslések szerint az emberiség kevesebb mint öt (mások szerint csak egy) százaléka lehet természetes rövid alvó. Százmilliók alszanak persze keveset a világon (csak az amerikaiak majdnem egyharmada számol be rendszeres alvászavarról), csakhogy ők másnap nem üdék és fittek, hanem levertek. 

Egy fölsőbb kaszt él közöttünk?

Meglepő eredmények ezek, és igencsak zavarba ejtő kérdéseket vetnek fel. Létezik az embereknek egy különleges kasztja, amelynek tagjai – génjeiknek köszönhetően – született időmilliomosok, és mindenféle következmények nélkül többet lehetnek ébren életük során, mint más földi halandók, ezzel az áldásos tulajdonságukkal pedig behozhatatlan karrierelőnyre tesznek szert?

A válasz egyértelműen nem. Rövid alvó génekkel élők millióiról ugyanis nem tudunk semmit, miközben neves rövid alvók nyilvánosságnak szánt mitológiájukban hajlamosak túlzóan kidomborítani, mennyi, de mennyi időt áldoznak és dolgoznak a sikerért. De ott vannak a hétalvó hírességek is, például Einstein, aki igazi álomszuszék volt, és legalább tíz órát húzta a lóbőrt minden éjjel, hogy napközben metsző élességgel tudjon gondolkodni az idő és a tér felfoghatatlan természetén.

elég, ha valami miatt kellően lelkesek, felfokozottak és impulzívak vagyunk, máris elegendő lesz pár óra alvás, méghozzá azért, mert alig várjuk, hogy újra ébren lehessünk, és belevethessük magunkat imádott elfoglaltságunkba.

Nem érdemes ezért erőltetni a rövid alvást, és beleképzelni mindenféle előnyöket, elég elsajátítani a jó alvás technikáit, megszabadulni például a gyötrő gondolatoktól, és onnantól nyugodtan versenyre kelhetünk a „kivételezetekkel”.