Index Vakbarát Hírportál

Valószínűleg mindannyiunkkal előfordult már, hogy véletlenül lenyeltünk egy rágógumit. Ilyenkor jellemzően rögtön beugrik az embernek az, amivel gyerekkorában a szülei riogatták: a rágót nem szabad lenyelni, mert nagy gáz lesz belőle, hét évig marad ott a gyomorban, mire sikerül a szervezetnek lebontani, és azalatt mindenféle problémákat okoz. Ahogy az lenni szokott, a legendának van egy egészen kicsi valóságalapja, de a helyzet mégsem olyan ijesztő.

Az ugyanis igaz, hogy a rágót nem tudjuk megemészteni. Pontosabban a rágó anyagának nagyjából 15-30 százalékát kitevő gumit nem tudjuk, az egyéb anyagokkal, a cukorral, ízesítő- és színezőanyagokkal és hasonlókkal simán elbánik az emésztésünk, de maga a gumi, az nem megy. Az emberi emésztésben dolgozó enzimek és a gyomorsav egyszerűen nem tud mit kezdeni a gumi polimer szerkezetével. Se hét év alatt, se semennyi idő alatt. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a lenyelt rágó örökre ott marad a gyomorban. Mitől is maradna? Szépen távozik, ahogy minden más is, ami megmaradt az emésztés után, pár nap alatt végighaladva az emésztőcsatornán. Észre sem vesszük, mert aránylag kicsi, és az anyagából adódóan könnyen formálható. Az orvosi statisztikák szerint egyébként nagyjából 20 milliméteres méretig a lenyelt, és nem megemészthető anyagú tárgyak simán kijönnek természetes úton.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy nyakra-főre lehet rágót nyelni, mert úgysem lehet tőle bajunk. Komolyabb mennyiségű lenyelt rágó elzáródást okozhat a bélrendszerben, ami még annál is kellemetlenebb, mint ahogyan elsőre hangzik. Számos dokumentált eset van az orvostudományban arról, hogy ökölnyi gumiszörnnyé összegabalyodott rágómaradványokat kellett eltávolítani sebészi úton, jellemzően kisgyerekek gyomrából, vagy akár a beleiből. Ők valószínűleg jobban jártak volna, ha elhiszik a mesét a hét év alatt lebomló rágóról.

A rágó egyébként meglepő módon egyáltalán nem modern találmány, a maják, az aztékok és a régi görögök is feltalálták, és előszeretettel rágták. Ezek még tényleg természetes gumiból voltak, a kaucsukfa nedvéből, illetve Európában az örökzöld pisztáciacserje gyantájából készültek. A mai rágókhoz már kivétel nélkül egy szintetikus gumifajtát, a butilkaucsukot használják alapként. Ami pont ugyanaz az anyag, amiből az autók gumiabroncsai is készülnek.

Pitagorasz nevét mindenki ismeri, ha máshonnan nem is, a róla elnevezett tételről biztosan. Á négyzet plusz bé négyzet egyenlő cé négyzettel – aki nem érti a derékszögű háromszögek befogóinak és átfogóinak arányát, azt nem engedik át az érettségin.

De azt nem tanítják középiskolában, hogy bár Pitagorasz zseniális matematikus volt, volt néhány... hát, mondjuk így, furcsa szokása is. Az alábbi történetek hallatán arra is gondolhatnánk, hogy megalomániás, nárcisztikus és téveszmés elmebeteg volt, de ezt írjuk annak a számlájára, hogy 2500 éve még nem ismerték a természeti jelenségek pontos tudományos hátterét.

Hogyan lehet tömege az adatnak? A terabájtos merevlemez akkor sem lesz nehezebb, ha tömörítetlen heavymetál-albumokkal töltjük meg, és a Kindle-nk észlelhető tömege akkor is változatlan marad, ha minden nyelven felmásoljuk rá a Ulyssest.

Pedig az információnak van tömege. A számítógépek információs alapegységei a bitek. A szoftverek gyakorlatilag egyeseken és nullákon keresztül képeznek le mindenféle adatot: képet, videót, weboldalt, játékszoftvert és grafikus motort. A bináris (kettes) számrendszer egyesei és nullái, bár matematikai egységek, nemcsak elméletben léteznek, hanem a valóságban is: az elektromos áramkörökben, változó feszültség formájában tűnnek föl.

Az einsteini tömeg-energia-ekvivalencia (E=mc²) kimondja, hogy van összefüggés az energia és a tömeg között. Az elektromos töltéshez elektronok kellenek, és azoknak van tömege: darabonként 0,00000000000000000000000000091 gramm. Erre alapozva John Kubiatowicz, a kaliforniai Berkeley Egyetem kutatója kiszámolta, hogy egy 4 gigabájtos Kindle memóriájának feltöltése 0,000000000000000001 grammal teszi nehezebbé az eszközt. A Kindle akkumulátorának feltöltése speciel százmilliószor ekkora tömegnöveléssel jár – de azt se vesszük észre.

Egy másik kutatás az interneten naponta áthaladó adatmennyiség tömegét is kiszámította. Bár 2006-os adatokból dolgoztak, és azóta nemcsak a sávszélesség, hanem a processzorok számítási teljesítménye is megnőtt, akárcsak az internet-előfizetők száma; de akkor is, a becslések szerint

De hogy jön ki ebből az USB-s pendrive-ok negatív tömege? Úgy, hogy a pendrive-ok flash memóriát használnak, amiken az egyeseket és nullákat tranzisztorok tárolják. A tranzisztorok analóg alkatrészek, de a szerepük szerint digitális eszközök. Amikor adatot mentünk egy pendrive-ra, a bináris nullák töltést adnak le a tranzisztor úgynevezett lebegőkapujának (floating gate); a bináris egyes viszont a töltés eltávolításával jön létre. Mindez azt jelenti, hogy

Ezt a különbséget csak elméletben ismerjük, mivel a mai eszközeinkkel kimutathatatlan. A világon nincs annyi pendrive, amivel az üres és a teli közötti különbséget ki lehetne mutatni. Még a legprecízebb mérlegek sem nyújthatnak segítséget, mivel azok csak 0,000000001 grammig mutatnak pontos értéket.

(Science Focus | ELTE | Discover Magazine | Telegraph)

(Borítókép:  Gavin Roberts / PC Format Magazine / Getty Images)

Ha valakit megkérnénk, hogy nevezzen meg néhány ausztrál találmányt, az illető biztos leizzadna. Pedig vannak ilyenek: ausztrálok találták föl a repülőgépek fekete dobozát, az első pacemakert, az elektromos fúrógépet, és az online kommunikáció egyik legfontosabb eszközét: a wifit.

A második világháború azért lehetett az emberiség történetének legpusztítóbb háborúja, mert a szemben álló felek modern haditechnikai eszközökkel oltottak ki megszámlálhatatlanul sok életet. A német rakéták, az amerikai atombomba, a sugárhajtású repülőgép és Hitler csodafegyverei illusztrálták, hogy a XX. század már a gépesítésről szól – és hogy a hadigépezet pusztító ereje szinte feltartóztathatatlan.

A háborút végül mégis a humánerőforrás-menedzsmenttel sikerült megnyerni, már ha nevezhetjük így, hogy legalább húszmillió szovjet halt meg, mire a Vörös Hadsereg körülzárta Berlint. De hát a szovjetek annyian voltak, mint az oroszok, Sztálint meg nem a veszteségek érdekelték, hanem a győzelem. Ezt csak azért fontos megemlíteni, hogy ne nevezzük azonnal kegyetlen állatkínzásnak azt a tényt, hogy

Mert hát kegyetlen állatkínzás volt ez, valóban; de ha tudjuk, hogy a szovjetek az emberekkel sem bántak jobban, az némileg árnyalja a képet.

Augusztus 27-én lesz 135 éve, hogy kitört a Krakatau (avagy Krakatoa) vulkán, az indonéz szigetvilág egy kis szigetén, Jáva és Szumátra közt, Lampung tartományban. Az 1883-as vulkánkitörést az írott történelem legnagyobbjai közt tartják számon, egy lapon említve például a perui Huaynaputina vulkán 1600-as vagy a szintén indonéz Samalas 1257-es, illetve a Mount Tambora 1815-ös kitörésével. A nagy vulkánkitörések túl azon, hogy közvetlenül tízezrek, százezrek halálához vezettek, a légkörbe lövellt hamuval rövid távú, de radikális klímaváltozást is okoztak, így a zord időjárás miatti éhínségekkel további tízezrek halála írható számlájukra közvetetten világszerte.

Azt, hogy mennyire pusztító erejű egy-egy vulkánkitörés, egy sor adattal le lehet írni, többé-kevésbé pontosan. Hogy ezek alapján fel tudunk-e állítani valamiféle bulváros sorrendet a világ legpusztítóbb kitöréseivel, leginkább persze azon múlik, hogy mennyire régen történt a természeti katasztrófa, milyen történelmi források állnak a kutatók rendelkezésére az esemény leírásához. Ezen szempontok alapján a Krakatu kitörése a jól dokumentáltak közé tartozik, elvégre 1883 nem is volt olyan rég.

Kivételes környezetben nőtt fel egy amerikai kisfiú: Caleb szülei keresztény misszionáriusok voltak, akik a hetvenes években Amazóniában, egy majdnem teljesen elszigetelt indián törzs tagjaival éltek. Caleb a  pirahã indián gyerekekkel együtt cseperedett, részt vett a játékaikban és a mindennapjaikban, és akkor is ott volt, amikor apja és anyja tanították őket. Itt tapasztalta meg azt, ami aztán az egész életét meghatározta: bár a törzs egyébként minden olyan szükséges tudás, technika és ismeret birtokában volt, amely az esőerdőben szükséges és kívánatos, számolni egyáltalán nem tudtak. Még a felnőtteknek is alapvető problémát okozott a legelemibb számok jelentésének megértése.

Ez egészen kivételes: nagyon kevés kultúra van a Földön, amelyben nincsenek szavak a számokra. Persze ez nem volt mindig így, hiszen az első írásos bizonyítékok a számok használatára alig 5-6 ezer évesek. Ma azonban a kb. 7000 élő nyelv döntő többsége nagyon magas számokat is ki tud fejezni, bár az alkalmazott számrendszerek különböznek. A szám mégsem “kulturális univerzálé”, vagyis nincsenek jelen mindenhol. Néhány kultúrának csak nagyon elnagyolt mennyiségi fogalmai vannak; az ausztrál bennszülött nyelvek jelentős része például a kettőnél több dolog között szavakkal nem tesz különbséget.

A XVI. században Japán elszigetelt ország volt. Talán nincs is még egy nemzet, akiknek ennyiféle szavuk lenne az idegenre: külön az idegen emberekre, külön az idegen tárgyakra, és ezek a szavak általában a „barbár” szóval rokonértelműek. A külső elszigeteltséghez belső megosztottság is társult: a japánok nemcsak másokkal, de magukkal is nehezen találták meg a békét.

Thad Roberts biztosan előkelő helyen végezne a legrosszabb munkahelyi gyakornokok listáján. Huszonöt éves volt, amikor 2002-ben munkát kapott a NASA-nál, a houstoni Johnson Űrközpontban, közel az északi 31-es épülethez (Building 31 North), ahol a NASA az Apollo-küldetések során visszahozott holdkőzeteket is tárolta.

1969 és 1972 között a NASA 12 amerikai űrhajóst juttatott el a Holdra, és az akkor begyűjtött kőzeteket azóta is hét lakat alatt tartják. A kőzetgyűjtemény az amerikai kormány tulajdona, és nemzeti kincsként vigyáz rá. Valahol jogosan: hány más nemzet mondhatja el magáról, hogy kézzel szüretelt holdkőzetgyűjteménye van? Egy sem. Az északi 31-es épület, a holdkőzetlabor ennek megfelelően szigorúan őrzött, megerősített épület: az özönvíznek éppúgy ellenáll, mint az Apokalipszis négy lovasának.

De a biztonsági rendszert nem készítették föl a szerelmes gyakornokokra.

Dél-Korea fejlett, jómódú ország. A GDP magas, az oktatás és az egészségügy kiemelkedő színvonalú, van másnaposság elleni jégkrémjük, meg olyan világmárkáik, mint a Samsung, az LG vagy a Hyundai. Meg egy olyan szomszédjuk, mint Észak-Korea, ami elrettentő példaként sugallja, hogy lehetne ennél sokkal rosszabb is.

És mégis, az összes OECD-tagország közül Dél-Koreában a legmagasabb az öngyilkosok aránya a teljes népességhez viszonyítva. Százezer lakosra 28,4 öngyilkossági kísérlet jut; ez a vezető halálok a 40 évnél fiatalabbak körében.

Aki látott már amerikai rapvideót vagy gengszterfilmet, annak nyilván föltűnt, hogy a jelenetben látható hölgyek és urak annyi smukkot hordanak magukon, hogy ha a Vámház krt. 9. házszámot is a nyakukba akasztanák, ékszerboltnak néznék őket. De honnan jött ez a szokás?

Hogy egyáltalán miért vesszük észre a csillogást, arra viszonylag könnyű magyarázatot találni. A jó fényvisszaverő képességű felületekről a beérkező fény nagyobb százaléka verődik vissza, mint mondjuk arról a paradicsommadár-fajról, aminek a tollazata a fény több mint 99 százalékát elnyeli, és emiatt tűnik a feketénél is feketébbnek. A fényesebb objektumokat a szemünk könnyűszerrel regisztrálja, és automatikusan odakapjuk a fejünket.

Mondhatnánk, hogy ennek az az oka, hogy a csillogásról többnyire a vagyonra és a gazdagságra asszociálunk: a tisztaságra, a nagy értékű drágakövekre, a kristálypoharakra, az ezüstcsillárokra és a selyemtapétákra. Persze, mindez nyilván vonzóbb, mint egy mocskos, garantáltan csillogásmentes indiai gettó, de ennek a feltételes reflexnek sokkal ősibb gyökerei vannak, mint az arisztokrácia.

Látszólag nehéz összeegyeztetni a csillámpor és a gyilkosság fogalmát, elvégre a csillogó, színes műanyagdarabkákról általában színpompás, vidám dolgokra asszociálunk; szilveszteri bulikra, a Twisted Sisterre, meg Grimes-videoklipekre. Hogy jön ide a gyilkosság?

• A csillámpor valójában mikroműanyag-darabkákból áll, amiből évente több ezer millió tonnányi kerül a tengerekbe, amit megesznek a halak, mi meg megesszük a halat, és ez, ha lassan is, de öl.
• A 2015-ös karácsonyi szezonban a hipszterszakáll-csillámporosítás is divatba jött. Szerencsére a karácsonyfa leszedésével ki is ment belőle, így nem volt több ideje gyilkos indulatokat szítani.
• Próbáljon meg szétszóródott csillámport feltakarítani; nem fog sikerülni. Hangsúlyozzuk: nem. Fog. Sikerülni. Az egész interneten mindenki erre kíváncsi a dark webtől a Facebookig: hogy lehet eltávolítani a csillámport? Sehogy. Na, ettől majd ölni támad kedve.

A kábító-, nyugtató, bódító és élénkítőszerek nagyjából azóta számítanak a tengerhajózás alapkellékei közé, hogy a Földközi-tengert járó Odüsszeusz három tengerésze alaposan betépett a lótuszevők földjén. És bár a dohánytól az ópiumig egy sor bódítószert a tengerészek terjesztettek el a világon, azért a nyugati országok hajósai rendszerint megmaradtak az alkoholnál – amit a trópusokon bélfertőtlenítő hatása miatt is preferáltak. 

Ezért is érte mentőövön aluli cápaharapásként az amerikai haditengerészeket az első világháború alatt meghozott szabály, ami betiltotta a hajókon való alkoholfogyasztást. Természetesen az intézkedést – hasonlóan a pár évre rá bevezetett általános alkoholtilalomhoz – ahol lehetett, megszegték. A legleleményesebbnek a tengeralattjárókon szolgáló tengerészek bizonyultak, akik

Ha nincs is olyan nagyon sok belőlük, de akad még néhány olyan népcsoport a Földön, ami teljes izolációban éli mindennapjait. Néhány évvel ezelőtt például a brazíliai esőerdőből került elő egy olyan bennszülött csoport, amely korábban sosem érintkezett a külvilággal, ők akkor direkt a kapcsolatfelvétel céljából jöttek elő.

A külvilággal sosem érintkezett a Bengáli-öbölben található Észak-Szentinel-szigeten élő szentineléz népcsoport sem. Igaz, őket annyira nem érdekli, mi történik a szigetükön túl, hogy fegyverekkel elkergetik vagy megölik azokat, akik a közelükbe merészkednek. És ez így megy a történelem kezdete óta. Kutatók szerint 60 ezer éve élhetnek emberek a szigeten.

Bárhol a Földön a rakétastartok elengedhetetlen része a rakéta fölemelkedése előtti visszaszámlálás: „tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, zéró, start”. Így megy ez az Egyesült Államokban, Oroszországban, Kínában, Japánban, Indiában, tulajdonképp bárhol, ahol van valamiféle űrprogram, és kicsi vagy nagy, emberes vagy ember nélküli rakétákat indítanak útra a Föld légkörén túlra. És aki látott már élő közvetítést, bizonyára átélte az ezzel járó fokozott izgalmat, a felszabadulást, amit a rakéta elemelkedésével érez mindenki, aki a küldetés sikeréért szurkol.

A méz remek találmány, többek között azért, mert a világ végéig eltartható, sőt, gyakorlatilag szinte képtelen a megromlásra - ez pedig olyan kunszt, ami nagyon-nagyon kevés kajáról mondható el,  tulajdonképpen csak olyasmikről, amik ehetőek ugyan, de nehezen értelmezhetők önmagukban kajaként (pl. a só). Egyiptomi sírok feltárásakor a régészek találtak több ezer éves mézes csuprokat, amiket még a holtakkal együtt temettek el, és a mai napig ehető volt a tartalmuk. De mit tud a méz, hogy ilyen extrém módon ellenáll az idő múlásának?

Több millió színt és árnyalatot lát a szemünk, de mire megyünk vele, ha meg sem tudjuk rendesen nevezni őket? Nemcsak az agyunk egyszerűsíti le a világról kapott teljes képünket, hanem egy sor más tényező is befolyásolja még, milyennek látjuk magunk körül a dolgokat. Például az anyanyelvünk.

Nem kell színvaknak vagy színtévesztőnek lenni ahhoz, hogy egy színről ne tudjuk megmondani teljes bizonyossággal, hogy milyen is valójában. Lehet bármilyen sok vagy kevés csap a szemünkben (ezek az alkatrészek felelnek a fényerősség érzékeléséért), a személyes élményeink és a környezetünk legalább annyira befolyásolja a látást, mint az erre szolgáló érzékszervünk.

A burgonya, mint az köztudott, eredetileg Dél-Amerikában honos növény, amit a spanyolok hoztak át Európába, amikor az 1500-as évek közepén arra jártak, és ha már ott voltak, porig rombolták az inka civilizációt, majd magukhoz vettek tőlük ezt-azt, további megőrzésre. Nem mondhatni, hogy instant sikersztori volt a krumplié, az európaiak eléggé gyanakodva tekintettek rá, és nem tartották emberi ételnek, leginkább a disznókkal etették meg. Az első feljegyzés arról, hogy valaki egyáltalán hajlandó volt krumplit enni, 1573-ból származik.

Aztán szép lassan rájöttek az emberek, hogy hiába néz ki hülyén, meg fura az íze, a krumpli tele van tápanyaggal, és szépen elterjedt először a spanyoloknál, aztán Észak-Európában és német nyelvterületen. (Írországban például annyira, hogy a következő pár évszázadban két alkalommal  pusztult bele a népesség kb. negyede az éhínségbe, amikor a termés elfagyott, vagy elvitte a krumplivész.)

Ha fantasztikus pilótateljesítményekről beszélünk New York környékéről, alighanem mindenkinek Chesley Sullenberger esete jut eszébe, amikor a pilóta egy utasszállítóval landolt a Hudsonon 2009-ben. Pedig előtte jó ötven évvel Thomas Fitzpatrick sokkal nehezebb dolgot vitt végbe, ráadásul kétszer is:

Az emberiség történelme jól elkülöníthető, olykor egymást részben átfedő szakaszokra osztható, a történészek többek között ezek alapján tudják leírni a különböző társadalmak gazdasági, politikai, technológiai fejlettségét. A huszadik század elejét három szakasz: a két világháború, illetve a köztük eltelt békeévek határozták meg, míg 1945 után a hidegháború koráról, az űrkorszakról illetve az információs korszakról, majd a posztkommunizmus koráról beszélnek a történészek (a 21-század eddig eltelt éveire gyakorta a "poszt-9/11" megnevezést használják).

Nem annyira gyakori korszakmegjelölés mint a fentebbiek, de 1945. július 16-án megkezdődött, és tulajdonképpen ma is tart az atomkor. A dátum a hirosimai és nagaszaki atomtámadásokhoz vezető Manhattan-projekt első atomrobbantását, a Trinity-tesztet jelöli, aminek során egy 20 kilotonnás atombombát robbantott fel az amerikai hadsereg Új-Mexikóban. Az első nukleáris tesztet az atomhatalmakká váló országok részéről mostanáig több mint kétezer követte, amiknek több mint negyede légköri (azaz nem földalatti) atomrobbantás volt.

Ez az előbbi adat, ami szerint 1945 óta több mint ötszáz nukleáris eszközt robbantottak fel légköri tesztek során, vezet el cikkünk témájához. Az atomkor eljövetele ugyanis az acélgyártásban is korszakhatárt jelentett, mégpedig azért, mert a légkör alaposan megváltozott: a föld feletti atom- és termonukleáris robbantások hatására megnőtt a levegőben radioaktív izotópok mennyisége, emelkedett a háttérsugárzás szintje. A legmagasabb értéket 1963-ban mérték, akkor 0,15 millisievert/fő/év volt a természetes háttérsugárzáson felüli érték – nem csoda, hogy ebben az évben lépett érvénybe a légköri teszteket korlátozó nukleáris egyezmény a Szovjetunió és az Egyesült Államok között.

1998. szeptember 2-án a Swissair New Yorkból Genfbe tartó járata, egy McDonnell Douglas MD-11-es utasszállító elektronikus rövidzárlat miatt kigyulladt, és a kanadai partoktól nem messze az Atlanti-óceánba zuhant. A 14 fős személyzet és a 215 utas közül senki nem élte túl a katasztrófát. A baleset azonban nemcsak emiatt számít különösen hírhedtnek és rejtélyesnek a mai napig, hanem mert a rakományban is volt pár apróság. A svájci állami légitársaság járatait ugyanis előszeretettel használták különféle pénzintézetek nagy értékek szállítására a legendás svájci precizitásban, biztonságban és diszkrécióban bízva. Az ominózus járat rakterében így ott pihent többek között:

• két kiló gyémánt, amit a New York-i természettudományi múzeum kiállításáról szállítottak vissza Svájcba,
• közel hétkilónyi ékszer és óra,
• több mint 50 kiló arany,
• meghatározatlan mennyiségű készpénz
• és egy Picasso-festmény, az 1963-as Le Peintre (illetve annak egy verziója, mert többet is festett belőle a művész).

A rakomány értékét nagyjából félmilliárd dollárra becsülték, ez az azóta eltelt inflációval súlyosbítva kb. 765 milliót jelent, forintban ez kicsit több mint 200 milliárd.

A Gangesz India legfontosabb folyója, egyrészt azért, mert több százmillió ember fő vízforrása, másrészt a hindu hitben kiemelt szakrális jelentőséggel bír, Ganga istennő megtestesülése. A két funkció között néha elég csúnya ellentét feszül, például nem nagyon tesz jót a vízminőségnek, ellenben a kolerajárványok terjedését kimondottan segíti, hogy elterjedt szokás Gangeszbe temetkezni. A hindu hit szerint ugyanis, ha valakit a szent folyó partján hamvasztanak el, majd a porait a folyóba szórják, az instant megváltást jelent, plusz a reinkarnáció örök körforgásából való kiszabadulást, és belépőt a mennyországba. Mivel ezt a 800 fok üzemi hőmérsékletű ipari krematóriumok helyett sokszor sima halotti máglyákkal végzik, a hamvak helyett és mellett megégetett emberi testek kerülnek a folyóba, méghozzá évente több tízezer.

Az indiai állam jó ideje igyekszik tenni valamit a Gangesz szennyezése, és az ebből fakadó közegészségügyi katasztrófák ellen, de míg a hagyományos problémák (szennyvíz, ipari hulladék és hasonlók) esetében még úgy-ahogy tud eredményeket felmutatni, a vallásos jelentőségű vízi temetkezés már keményebb dió.

Az 1980-as évek végén jött a nagy ötlet: természetbarát, sőt, egészen organikus módszerrel lehetne megtisztítani a folyót a hulláktól. A kulcs a gangeszi lágyhéjú teknős volt, ami a nevével ellentétben egyébként az Indus és Mahanadi folyókban is honos, nagyjából egy méteresre megnövő, főleg halakkal táplálkozó hüllő. A terv az volt, hogy hatalmas hadseregeket tenyésztenek ki belőle, rászoktatják őket a friss hal helyett az égett és oszladozó emberi húsra, amit így ügyesen becsatornáznak a táplálkozási láncba, a többit meg majd elvégzi az ökoszisztéma. A teknős szent állatnak számít a hinduknál, így vallásilag az sem okozott különösebb problémát, hogy megeszik a mennyországba került lelkekhez tartozó porhüvelyeket.

A program egy évtizeden keresztül tartott, és bő kétmilliárd rúpiát (8,5 milliárd forint) emésztett fel. Összesen 25 ezer teknőst neveltek fel egy direkt erre a célra felhúzott farmon, és telepítettek át a folyóba takarítani. A tesztek remek eredményeket hoztak, nagyjából tíz teknős két nap alatt teljesen eltüntetett egy átlagos emberi testet, csak a nagyobb csontok maradtak meg. A gyakorlatban azonban nem nagyon látszott semmilyen eredmény. Mint kiderült, a korrupció nagyobb úr, mint a közegészségügy: addig egész szépen futott a projekt, míg fel kellett nevelni, és emberhúsra szoktatni az állatokat, de onnantól már nem nagyon követte senki a sorsukat, hogy beengedték őket a folyóba. Méghozzá azért nem, mert kifizetődőbb volt nem odafigyelni rájuk, és az orvvadászoknak jó pénzért megsúgni, hol lehet éppen pár száz teknőst levadászni. A teknős húsa ugyanis ínyencségnek és - mivel védett  és veszélyeztetett faj - ritkaságnak is számít, a feketepiacon egyetlen példányért 8000 rúpiát is elkérnek, ami egy mezőgazdasági munkásnak nagyjából 20 napi munkabére.

A Gangesz vize így a mai napig borzalmas, és egyre rosszabb, a hullaproblémát az állam most éppen nagy teljesítményű krematóriumok beüzemelésével igyekszik orvosolni.

Aki szabadidejét valami perverz oknál fogva azzal tölti, hogy az Apollo-küldetések fotóit nézegeti a NASA archívumaiban, az bizonyára észrevett egy érdekes apróságot: az Apollo-14-től kezdve a Holdon tevékenykedő két űrhajós közül az egyik szkafanderén és sisakján élénkpiros csíkokat lehet látni. Felmerülhet a kérdés, hogy mi az oka, hogy megjelent ez a kétségkívül irtó menő jelölés a Holdat megjárt űrhajósok ruháján?

1990 májusában a Christie's aukciósház New York-i árverésén óriási rekord született: Van Gogh egyik festményéért, a Dr. Gachet portréjáért elképesztő összeget, 82,5 millió dollárt fizetett egy japán üzletemben. A mai árfolyamon kb 36 milliárd forintnak (inflációval együtt) megfelelő összeg egészen 2006-ig tartotta a világ legdrágább festményének címét, igaz az utóbbi pár év műkincs-őrülete után már nem is tűnik olyan nagynak ez az összeg: 2014 óta kilenc festményt adtak el 150 millió dolláros ár fölött, a jelenlegi rekordot az a 450 millió jelenti, amit Abu-Dzabi kulturális minisztériuma csengetett ki Da Vinci Salvator Mundi című, Jézust ábrázoló képéért 2017 nyarán. A kilencvenes években viszont egyértelműen a kalandos múltú - egy időben Hitler magángyűjteményébe tartozott - Dr. Gachet volt a világ legdrágább festménye. Pontosabban annak első számú verziója, Van Gogh ugyanis kettőt festett belőle, a második a párizsi d'Orsay múzeumban látható.

Az 1990-es aukció nemcsak a csillagászati ár miatt került be a hírekbe annak idején, hanem mert az új tulajdonos, az akkor 74 éves, papírgyártásból meggazdagodott japán milliárdos, Ryoei Saito bejelentette, hogy olyan erős érzelmi kötelék fűzi a képhez, hogy azt szeretné, ha a halála után vele együtt hamvasztanák el. Ez persze erős felhördülést keltett a műgyűjtők és művészetkedvelők világában, ahogyan az is, hogy Saito nem volt hajlandó egyetlen múzeumnak sem kölcsönadni a festményt, hogy kiállítsák, hanem egy raktárban tartotta.

Az éjjeli papagájt (Pezoporus occidentalis) az ornitológusok általában úgy jellemzik, mint a világ legrejtélyesebb madara. Annyira nehéz rábukkanni, hogy a ma élő emberek közül kevesebb látta, mint ahányan a Holdon jártak. A zöld-sárga madár Ausztráliában őshonos, ott is elég kevés helyen bukkan fel: csak Nyugat-Ausztráliában és a szigetország északkeleti részén, Queenslandben.

Ideje nagy részét a földön, bokrokban és bozótosokban rejtőzködve tölti, ami már önmagában ritkaság: a madár egyike a világ három földipapagáj-alfajának. Leginkább éjjel aktív, terepszínei miatt remekül tud rejtőzködni a növényzetben.

Egy megjelölt éjjeli papagájt 15 napig követtek GPS-sel, és a kutatás azt mutatta, hogy hatalmas távolságokat tud megtenni rövid idő alatt. A legrövidebb táv, amit egy éjszaka alatt repült, 40 km volt. Úgy tűnik, legtöbbször azért repül, hogy vizet találjon, mert fő táplálékához, a triodia növények magvaihoz rejtőzködőhelyén könnyen hozzá tud jutni.

Az emberek először 1845-ben találkoztak éjjeli papagájjal egy expedíció közben, aminek célja misztikus tó megtalálása volt Ausztrália szívében. Akkoriban rengeteg példány élt arrafelé, a bennszülöttek ceremoniális öltözékeikhez használták fel tollaikat.

Kihalófélben van, vagy csak fantasztikusan rejtőzködik?

A szakértők nem tudnak dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy milyen okból tűnt el az éjjeli papagájok nagy része a huszadik századra. Elképzelhető, hogy az emberek vadászták le őket, de az is lehet, hogy vad- és házimacskák sodorták a kihalás szélére. Egyesek szerint nincs is kihalófélben a faj, csak elképesztően jól rejtőzködnek.

1912 után rengeteg szakértő kihaltnak nyilvánította a fajt, de 1989-ben egy ausztrál üzletember, Dick Smith 25 ezer ausztrál dollárt (kb. ötmillió forintot) ajánlott annak, aki bizonyítékot talál arra, hogy az éjjeli papagájok nem haltak ki. A bizonyítékra egy évvel később véletlenül bukkant rá három ornitológus, amikor megálltak pisilni, miközben Queenslanden autóztak át, és az út mellett belebotlottak egy éjjeli papagáj tetemébe.

Az elképesztő szerencséjükhöz hozzátartozik, hogy a három közül két ornitológus azon kevesek közé tartozott, akik a saját szemükkel láthattak kitömött éjjeli papagájt, így azonosítani tudták a madarat. Ezután Ausztrália ornitológusai újra elkezdték kutatni az éjjeli papagájokat.

A következő dokumentált találkozás 2005-ben történt, amikor biológusok három éjjeli papagájjal találkoztak. Ezután 2006-ban egy parkőr, Robert Cupitt, a Diamantina Nemzeti Parkban talált egy halott példányt.

Az első dokumentáció és megjelölés

Rengeteg alaptalan bejelentés után John Young természetfotós és ornitológus volt az első ember, aki ezek után bizonyíthatóan látott egy éjjeli papagájt 2013-ban. Állítása szerint 15 évet töltött azzal, hogy felvételeket tudjon készíteni a faj egy egyedéről repülés közben. A képek mellett az állat hangját is sikerült felvennie.

2015-ben aztán Dr. Steve Murphy ökológus el tudott kapni egy éjjeli papagájt. A madarat Pedrónak nevezte el és megjelölte, hogy tudja kutatni az életmódját. A papagáj pontos lakóhelyét egy pár ökológuson, akadémikuson és ornitológuson kívül nem árulta el senkinek. Azonban úgy tűnik, néhány információ kiszivárgott, mert az eset után megalapították a Pullen Pullen Reserve-et, egy olyan kezdeményezést, amely az éjjeli papagájok és élőhelyük megóvására törekszik.

Nemrég írtunk a világ legnehezebb újszülöttjéről: a világ legmagasabb házaspárjának 1879. január 19-én született gyermeke tíz kilogrammos és 77 centiméteres volt. A szinte elképzelhetetlenül nagy újszülött 11 órával születése után meghalt, ez pedig végső soron azt jelzi, hogy ez az embereknél nem túl gyakori jelenség olyan szélsőség, ami fennakad a természetes szelekció szűrőjén.

Ahogy a történelemkönyvekből mind jól tudjuk, 1945 augusztusában, a Hirosimára és Nagaszakira dobott atombombák után Japán megadta magát, ezzel véget ért a második világháború, és beköszöntött az atomfegyverek fenyegető korszaka. Persze az amerikaiak nem tudhatták előre, hogy a japánok mikor fogják bedobni a törölközőt, így alapban egy jóval hosszabb atomcsapás-sorozatra készültek, összesen 12 bomba ledobása volt tervben. A harmadik atomcsapásnak már a pontos ideje is ki volt tűzve augusztus 19-re, tíz nappal Nagaszaki után.

Mivel 15-én a császár bejelentette, hogy Japán leteszi a fegyvert, a célpontját már nem határozták meg. A történészek szerint a legesélyesebb Kokura kikötővárosa, illetve maga a főváros, Tokió volt (igaz, Tokió nagy része addigra már gyakorlatilag a porig lett rombolva hagyományos gyújtóbombákkal). A harmadik bomba azonban elkészült, ha össze nem is szerelték – akkoriban ezt csak közvetlenül a repülő felszállása előtt tették meg biztonsági okokból – a bomba magja, a nukleáris töltet bevetésre kész volt. Mivel már nem volt szükség rá, a Los Alamosi-i atomlabor kutatói kísérletezésre használták, hogy a jövőben nagyobb biztonsággal tudják kezelni az atomfegyvereket.

A perec a világ legkedveltebb sós süteménye, egy csomó verzióban létezik a kicsi, perecformájúra hajtott ropitól a színházi büfékben kapható kéttenyérnyi, puha tésztájú sajtos változatig. Csak a jellegzetes forma az állandó, már csaknem 1500 éve. A perecet ugyanis a 7. század elején találták fel, és bár német eredetűnek szokás tartani, valójában Itáliából származik. Először szerzetesek készítették, a formája pedig a mellkas előtt keresztbe fűzött, és a vállakon nyugvó kezeket jelképezi - ez volt ugyanis akkoriban az imádkozás jellemző póza. Ráadásul a nagyjából szív alakúra kerekített tészta, benne a három lyukkal remekül szimbolizálta magát a Szentháromságot  is.

A Bijani ikrek 1974-ben születtek Firuzabadban, Irán délnyugati részén. A fejüknél összenőtt lánytestvéreket ötéves korukban elvesztették egy kórházban az iráni forradalom idején; mire újra találkoztak a szüleikkel Teheránban, már dr. Alireza Safaian nevelte őket, aki örökbe fogadta a lányokat.

Az ikreknek – el lehet képzelni – igen keserves életük volt, bár a hazájukban hírességnek számítottak. Hiába festettek úgy, mintha egy freak show-ból léptek volna ki, okos, ambiciózus és elszánt nők voltak. Szerepeltek iráni talkshow-kban, találkozhattak Homeini ajatollahhal, és az országos tévéadók hírt csináltak az életük olyan hétköznapi pillanataiból is, mint az autóvezetés.

De a közös életüket nem tudták megszervezni.