Index Vakbarát Hírportál

A mosogatógép az emberiség legnagyszerűbb találmányai közül való, jelentőségében a robbanómotorral belső égésű motorral, az öblítős vécével és az internettel lehet egy lapon említeni – ebben valószínűleg egyetért mindenki, aki valaha használta. Ahogy valószínűleg azt is mindenki tapasztalta már, hogy a műanyag edények, evőeszközök mintha lassabban száradnának meg benne, mint gyakorlatilag bármi más. A jelenség nem függ se a mérettől, se a formától: egy műanyag tál vagy akár egy egyszerű spatula még akkor is vizes marad a mosogatás után, amikor a fém evőeszközök, az üvegpoharak, a kerámiatányérok vagy a teflonbevonatú serpenyő már rég száraz. Valaminek tehát magában a plasztik anyagban kell lennie, ami miatt nem szeret gyorsan száradni.

Amikor 2001. szeptember 11-én két repülőgép csapódott a New York-i World Trade Center ikertornyaiba, majd egy a Pentagon épületébe, az Egyesült Államok történetének legsúlyosabb terrortámadása miatt az ország fölötti teljes kereskedelmi légi forgalmat leállították. A tilalom alatt egyetlen gépet engedtek mégis felszállni, ez a kivétel viszont megmentette egy kígyómarástól haldokló ember életét.

A német Georg Gärtnert a második világháborúban foglyul ejtették az amerikaiak, de 1945-ben sikerült megszöknie. Soha nem is kapták el, hiába szerepelt négy évtizeden át az FBI körözési toplistáján. 1985-ben végül feladta magát, de ez se magától jutott eszébe.

Amanda Hess szülészorvosként dolgozik Kentuckyban. 2017 egy nyári napján viszont kivételesen nem dolgozni érkezett a kórházba, hanem hogy megszülje a saját második gyerekét. Az élet azonban úgy hozta, hogy előbb mégis be kellett ugrania, hogy egy másik babát is világra segítsen.

Az állatvilág emberre is veszélyes tagjai közül talán a kígyók rendelkeznek a leghatékonyabb biofegyverrel. A mérges kígyók speciális fogaikkal juttatják mérgüket az áldozatuk testébe, méregmirigyük váladéka pedig különféle fehérjékből és toxikus enzimekből áll – ez utóbbiból az emberre nézve halálos kígyók mérge húszfélét is tartalmazhat, amik a test különböző létfontosságú rendszereit támadják (négy fő csoportjuk: vérmérgek, idegmérgek, sejtmérgek, izomelhalást okozó mérgek).

A világ meghódítására készülő technológiai vállalatoknál gyakori, hogy az alvást és a pihenést gyengeségnek tartják, és szinte versenyt csinálnak a túlórázásból, hogy megmutassák, mennyi energiát tettek a cég fejlesztésébe. A startupok befektetőinek azonban nem amiatt kell aggódniuk, hogy az általuk feltőkésített vállalkozások vezetői időnként nyaralni is elmennek, hanem hogy alszanak-e eleget.

Vietnamba november és április között érdemes ellátogatni nyaralni, mert a többi hónapban elviselhetetlenül sok eső esik. A 32 Celsius-fokos hőmérséklettel még nem lenne gond, de ehhez 90 százalékos páratartalom társul. A monszun a hétköznapi életben annyit jelent, hogy amikor nem esik az eső, akkor is azonnal csatakosra ázik az ember ruhája, mert ahogy a légkondicionált helyiségből kilép a fülledt levegőre, a pára lecsapódik az alacsonyabb hőmérsékletű bőrfelületen.

A húsz éven át tartó vietnami háborúban persze nem kérték ki az utazási irodák véleményét az időjárásról, hiszen nem nyaralni mentek, az Egyesült Államok hadserege pedig megpróbálta a saját javára fordítani a monszunhatást.

Önöknek is feltűnt már, mennyire máshogy beszélnek egy régi, mondjuk a két világháború közötti magyar filmben, mint ma? Vagy a korabeli rádióműsorokban? Vagy a filmhíradókban? Nem csak a magánhangzókat ejtik a mai fülnek hülyén, főleg az idegen eredetű szavaknál, talán egy elképzelt arisztokratikus tónust imitálva, nem is csak a férfiak beszélnek pergősebben, a mondat hanglejtése is más egy kicsit. Hogy ennek mennyire technikai okai vannak, vagy inkább a színészi játék elvárt stílusa volt ilyen a korai hangosfilmek idején, nem tudom, de az biztos, hogy nem csak magyar sajátosságról van szó.

Mint az alábbi videóból is kiderül, a harmincas-negyvenes évek amerikai filmjeiben például egy mára viccesen ható, transzatlantinak nevezett kitalált kiejtés volt a jellemző: kicsit brites, de mégsem teljesen az, a való világban igazából nem beszéltek így sehol. A transzatlanti akár a még korábbi rádióműsorokból is eredhetett, amikor a basszust technikai okokból is kerülni kellett, mert azt nem lehetett jól hallani –  mára kihalt, de  nagy átalakulásokkal azért a mai hülye kereskedelmi rádiós beszédben is továbbél.

Nem csak a moziban, rádióban beszéltek azonban máshogy, hanem a valóságban is. Bár talán azt hinnénk, hogy a beszéd formálása alapvetően természetes, biológiai meghatározottságú, hiszen a képzett beszélőkön kívül az emberek általában kevésbé tudatosan formálják a hangokat (és szerencsére nem is mórikálják úgy magukat mondjuk a felvágottas pultnál, mint Jávor Pálnak vagy Honthy Hannának kellett volna), valójában azonban tanult viselkedés, ami a világgal együtt változik. A beszéd tónusa ugyanúgy történelmi termék, mint a testtartás, vagy az, hogy hogyan járunk az utcán – a belsővé tett, habitussá vált társadalmi szabályokká, amiknek észre sem igazán vesszük a működését.

Ezt most egy ausztrál kutatás bizonyította be frissiben: Cecilia Pemberton és a University of South Australia többi kutatója 1945 előtti hangfelvételeket hasonlított össze a kilencvenes évekbeliekkel, valamint mai fiatal nők hangmintáival. A mérések szerint a nők átlagos alaphangmagassága 23 Hz-cel csökkent öt évtized alatt, 229-ről 206 Hz-re. Zenei hangokban kifejezve ez azt jelenti, hogy az átlag fiatal ausztrál nő aiszról giszre váltott 50 év alatt. Ez már egy jól hallható különbség, ami ugye annyit jelent, hogy

Az 53 éves Silvano egy tengerjáró hajón dolgozott. Egy este észrevette, hogy a szmokingja teljesen átnedvesedett az izzadtságtól. Aggódva vonult a kabinjába, és megvizsgálta magát a tükörben. Megállapította, hogy a pupillája gombostűfejnyire szűkült; pont olyan üveges volt a tekintete, mint apjáé és két lánytestvéréé, akik ugyanettől a betegségtől szenvedtek. 

Silvano tudta, hogy ez csak a kezdet: csak ezután jön csak az impotencia, a kézremegés, az ürítési zavarok – és végül a legfélelmetesebb, az álmatlanság. A hónapokig tartó inszomnia, ami inkább tűnik lábon kihordott kómának, amíg a beteg elkerülhetetlenül meg nem hal. Silvano hiába kereste meg a Bolognai Egyetem alváskutató szakértőit, nem voltak illúziói.

A mosómedvék alkatukból fakadóan ideális tolvajok. A szemük körüli Zorro-maszkjuk és a finom kis mancsuk is azzá teszi őket, és mivel inkább cukik, mint félelmetesek, nehéz rájuk haragudni, amikor megpróbálják ellopni a lábtörlőt a macskaajtón keresztül.

1942. december 22-én az amerikai kongresszus felszabadította a népet egy nyomasztó szokás alól. A Pledge of Allegiance, az amerikaiak hűségesküje, illetve a hozzá tartozó, azóta elfeledett, Bellamy-féle tisztelgés egykor épp úgy része volt az Egyesült Államok életének, mint az angolok ötórai teája. De 1942-re inkább szégyenletessé vált.

Nicolas Appert párizsi szakács és cukrász az 1700-as évek végén kezdett kísérletezni az élelmiszerek tartósításával. Részleges sikereket ért el levesekkel, zöldségekkel, gyümölcslevekkel, lekvárokkal és szirupokkal. Üvegben tárolt, parafadugóval és viasszal eltömített, tartósított élelmiszereit forró vízben áztatta, mielőtt a raktárba tette volna őket.

Appert 1795-ben kezdte a kísérletezést. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hollandok már az 1770-es évektől fogva árultak fémdobozban tartósított lazacot, de a nagy léptékű kutatásnak az adott lendületet, hogy 1800-ban Bonaparte Napóleon 12 ezer frankot ajánlott annak az iparosnak, aki egy új módszerrel tartósítani tudja az élelmiszert.

Hogy az állatok formálhatják a környezetüket, azzal az eltunyult városlakók csak akkor szembesülnek, ha rágcsálók vagy rovarok költöznek az otthonukba. Pedig az állatok és a növények nem csak zöld hátterek élő természetfilmmel: ezek szoros kölcsönhatásban vannak egymással. És sokszor nem is azok a legnagyobb károkozók, akikre először gyanakodnánk. Mindannyiunk kedvencei, a házimacskák úgy szaporodnak, mint a nyulak, és úgy pusztítják a környezetükben található kisebb élőlényeket, mint egy velociraptorcsorda. A húst és tejet adó tehenek tömeges tartása ártalmas a légkörre, mert a bélgázuk kilyukasztja az ózonréteget.

Ezek után senki se gondolná, hogy pont a farkasok lennének a vadon védőszentjei, ugye? 

Az ember az agyának csak a 10%-át használja, elképesztő kiaknázatlan potenciál szunnyad mindenkiben, képzeljük csak el, mi lenne, ha ezt fel tudnánk szabadítani! Ez a legenda filmek és tévésorozatok alapötleteként (vannak bűnrosszak, és egészen szórakoztatók is) ugyanúgy funkcionál, mint egy csomó ember által elhitt valódi tudományos tényként. Egy amerikai felmérés szerint az emberek 65%-a hisz benne, egy európai, tanárok körében végzett kutatás ugyanezt 47%-ra mérte.

Nézzünk szembe a tényekkel: ha szeretnék eljutni a Föld átellenes pontjára – ami Magyarország esetében azt jelenti, hogy a Csendes-óceán déli részén kötnénk ki, Új-Zéland keleti partjaitól úgy 1000-1500 kilométerre –, ahhoz 20 036 kilométert kell utaznunk légvonalban, föld fölött, repülővel. De ha nem a felszín fölött haladnánk, hanem alagutat fúrnánk a kiindulópont és a végállomás közé, csak 12 700 kilométert kéne megtennünk.

Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom kancellárja kezdetben úgy tervezte, hogy Franciaország lerohanásakor földig rombolja a német-francia határra felhúzott erődrendszert. A Maginot-vonal a francia-olasz, a francia-német és a francia-luxemburgi határon biztosított volna védelmet a német revans törekvések ellen. Az erődrendszer teljes hossza 350 kilométer volt, a kiépítése 1930-tól 1933-ig tartott, és ötmilliárd frankba került.

A német hadsereg-parancsnokság 1934-ben adott utasítást a Krupp fegyvergyártó cégnek, hogy építsen egy, az erődvonal felszámolására használható gigantikus ágyút. A projekt leglelkesebb támogatója maga Hitler volt. A Führer 1936 végén érdeklődött a csodafegyver állapotáról, de a végleges tervet a német főparancsnokság csak 1937 végén hagyta jóvá. Az építése már ekkor megkezdődött, de a fémmegmunkálás és az acélkovácsolás nem várt nehézségek elé állította a Krupp mérnökeit. A csodafegyver tesztelése 1939-ben kezdődött a rügenwaldi lőtéren.

Minden élőlénynek vannak alapvető szükségletei, és csak olyan környezetben garantált a túlélésük, ahol ezek a feltételek teljesülhetnek. A víz is ilyen alapvető szükséglet, és az elérhetősége kulcsszerepet játszik a Föld ökoszisztémájában.

Bár számos élőlény mutat elképesztő vízraktározási képességeket (két gyors példa: a kaktusz és a teve), a többségük fiziológiailag sem alkalmas arra, hogy kibírják a hosszabb szárazságot. Emiatt szinte minden élőlényben megvan a vízkeresés alapvető képessége. (Egyesek szerint innen eredhet az az ösztönünk is, hogy vonzónak tartjuk a csillogó dolgokat.)

Uramisten, ha van egyáltalán valami orvosi neve az én esetemnek, hát talán fordított paranoia lehetne. Azzal gyanúsítom az embereket, hogy összeesküsznek ellenem, és boldoggá akarnak tenni

– J. D. Salinger: Magasabbra a tetőt, ácsok (ford.: Lengyel Péter)

Aki ismeri Salinger munkásságát, tudja, hogy mennyire otthonosan mozog látszólag szokatlan lélektani állapotok és érzések leírásában. Ezzel a képességével nemcsak az irodalmi kánonban lehetett élenjáró: 1955-ös hosszú novellájával három évtizeddel előzte meg a modern pszichológiát a fordított paranoia, a pronoia leírásában.

Ha a NASA szóba kerül, mindenkinek az csúcstechnológia jut eszébe. Rakéták, számítógépek, műholdak, űrsiklók, űrállomások, űrszondák – tiszta sci-fi. Persze, hiszen ők a világ legfejlettebb űrügynöksége, így természetesnek vesszük, hogy mindenből a legjobbat, legerősebbet és leggyorsabbat kapják.

A saját zsírjában sercegve sülő szeletelt bacon...

Oké, itt álljunk is meg. Már ennyitől összefutott a nyál a szájában? Nyilván. Nem is kell különösebben tovább magyaráznom: a legelvetemültebb vegánok, illetve vallásilag disznóhústagadók kivételével a teljes emberiség egyetért abban, hogy ez a világ legfenségesebb illata. Az azonban már kevésbé ismert, hogy vajon mitől olyan utánozhatatlan ez az illat, és egyáltalán: mi van benne, amitől így rágerjed az ember.

(Intermezzo: bár a bacont simán szalonnának szokás fordítani, sőt, néha kissé redundáns módon baconszalonnának, valójában a hazai szalonnafolklórból a császárszalonnának felel meg: bőr nélküli, sózott, húsos oldalszalonna, általában vékonyra szeletelve vagy kockázva.)

Amikor a szalonna sül, úgy 140-160 Celsius-fok magasságában elindul az úgynevezett Maillard-reakció, leánykori nevén nem enzimes barnulás. (Ebből adódik, hogy létezik enzimes barnulás is, azt a gyümölcsök és zöldségek csinálják.) A jelenséget egy francia vegyészről, Louis Camille Maillard-ról nevezték el, aki 1912-ben először tanulmányozta, és kicsit leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a hő hatására a cukormolekulák és a fehérjék – pontosabban a fehérjéket felépítő aminovasak – reakcióba lépnek egymással.

Ez egy nagyon bonyolult és soklépéses kémiai folyamat, ami a kiinduló anyagoktól és a körülményektől függően kismillióféle végeredménnyel járhat, a közös bennük az, hogy barna színanyagok és különféle íz- és aromaanyagok keletkeznek. Ez a reakció fut le például hús, krumpli vagy kenyér sütésénél, és mindenféle olyan sütés-főzésnél, amikor barnás kéreg képződik a kaján (de nem kizárólag ilyenkor: például a sörfőzésben  és a kávé pörkölésében is van ilyen szakasz).

Aligha van a világ bármelyik nagyobb városában olyan, forgalmasabb helyen levő szökőkút vagy díszkút, amiben a víz alatt ne csillogna néhány vagy inkább többmaréknyi pénzérme. Ezeket a járókelők, turisták dobálják a vízbe, világszerte elterjedt szokás. De miért is?

Bár mifelénk a temetés hagyományosan szomorú esemény, nem mindenhol van ez így. Kína egyes részein például fura szokással veszik el a temetések melankolikus élét: sztriptíztáncosokat hívnak, majd a produkciójuk alatt hangos füttyögéssel igyekeznek túlharsogni a zenét.

Ha hirtelen azt hallja, hogy egy gigantikus hangyacsapat elfoglalta a fél világot, jó eséllyel kapásból valamilyen zs-kategóriás horrorfilmre fog asszociálni. Pedig valóban ez a helyzet:

Egy 35 éves, Németországban élő lengyel férfi (saját kérésére névtelen maradt a híradásokban) 2010-ben besétált az orvoshoz azzal, hogy eléggé zavarja a koponyája hátsó részén éktelenkedő hupli, és időnként fáj is, ugyan nézzék már meg, mi az, és lehetőség szerint szabadítsák meg tőle. Az orvos cisztára gyanakodott, és eléggé meglepődött, amikor a műtét közben egy 5,6 milliméteres pisztolygolyó került elő a páciens fejéből. Nála jobban már csak a páciens lepődött meg, ugyanis nem emlékezett, mikor és hogyan került az a fejébe – holott az azért első kézből származó személyes tapasztalat nélkül is sejthető, hogy az ilyesmit nehéz úgy megúszni, hogy észre se veszi az ember.

– És mivel foglalkozol? Úgy értem, dolgozol valahol?

– Van egy űrügynökség. Az ő rakétatechnológiájuk és űreszközeik tették lehetővé a Holdra szállást; ők tervezték az első űrsiklót; elképesztő eredményeket értek el a rádiócsillagászatban és az anyagkutatásban; és a világ legragyogóbb koponyáit foglalkoztatják. Na, ebbe a űrügynökségbe vaok kommandós.

– Nagyon gyorsan adjál inni!

A fenti párbeszéd természetesen fiktív, de az tény, hogy a NASA nemcsak űrkutatással foglalkozik, hanem az űrkutatással foglalkozók védelmével, illetve az űrkutatást megakadályozni próbáló alantas elemek semlegesítésével is. Nem mintha a Kennedy Űrközpontot mindennap megrohamozhatnák a kis zöld ufók vagy az Iszlám Állam terroristái, de a NASA erre a helyzetre is föl van készülve.

A kelet-oregoni Malheur Nemzeti Park erdős részein szabad szemmel nem is látható, hogy egy itt élő gombafaj egyetlen gigászi példányának gyökerei csaknem 9 négyzetkilométeren át hálózzák be az egész erdőt. A farontó gombák közé tartozó mézgombák (Armillaria solidipes) közül ez a legnagyobb, amit az emberiség ismer – és egyben a Föld valaha élt legnagyobb méretű élőlénye is.

Marilyn vos Savant egy Magyarországon szinte teljesen ismeretlen amerikai írónő, tíz könyve jelent meg eddig, és több mint 30 éve fut egy rovata a Parade című magazinban, minden vasárnap. Ezen kívül arról híres, hogy ő a világ valaha volt legokosabb embere, 228-as IQ-val.

Illetve ez azért nem ennyire egyszerű.

Valószínűleg mindannyiunkkal előfordult már, hogy véletlenül lenyeltünk egy rágógumit. Ilyenkor jellemzően rögtön beugrik az embernek az, amivel gyerekkorában a szülei riogatták: a rágót nem szabad lenyelni, mert nagy gáz lesz belőle, hét évig marad ott a gyomorban, mire sikerül a szervezetnek lebontani, és azalatt mindenféle problémákat okoz. Ahogy az lenni szokott, a legendának van egy egészen kicsi valóságalapja, de a helyzet mégsem olyan ijesztő.

Az ugyanis igaz, hogy a rágót nem tudjuk megemészteni. Pontosabban a rágó anyagának nagyjából 15-30 százalékát kitevő gumit nem tudjuk, az egyéb anyagokkal, a cukorral, ízesítő- és színezőanyagokkal és hasonlókkal simán elbánik az emésztésünk, de maga a gumi, az nem megy. Az emberi emésztésben dolgozó enzimek és a gyomorsav egyszerűen nem tud mit kezdeni a gumi polimer szerkezetével. Se hét év alatt, se semennyi idő alatt. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a lenyelt rágó örökre ott marad a gyomorban. Mitől is maradna? Szépen távozik, ahogy minden más is, ami megmaradt az emésztés után, pár nap alatt végighaladva az emésztőcsatornán. Észre sem vesszük, mert aránylag kicsi, és az anyagából adódóan könnyen formálható. Az orvosi statisztikák szerint egyébként nagyjából 20 milliméteres méretig a lenyelt, és nem megemészthető anyagú tárgyak simán kijönnek természetes úton.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy nyakra-főre lehet rágót nyelni, mert úgysem lehet tőle bajunk. Komolyabb mennyiségű lenyelt rágó elzáródást okozhat a bélrendszerben, ami még annál is kellemetlenebb, mint ahogyan elsőre hangzik. Számos dokumentált eset van az orvostudományban arról, hogy ökölnyi gumiszörnnyé összegabalyodott rágómaradványokat kellett eltávolítani sebészi úton, jellemzően kisgyerekek gyomrából, vagy akár a beleiből. Ők valószínűleg jobban jártak volna, ha elhiszik a mesét a hét év alatt lebomló rágóról.

A rágó egyébként meglepő módon egyáltalán nem modern találmány, a maják, az aztékok és a régi görögök is feltalálták, és előszeretettel rágták. Ezek még tényleg természetes gumiból voltak, a kaucsukfa nedvéből, illetve Európában az örökzöld pisztáciacserje gyantájából készültek. A mai rágókhoz már kivétel nélkül egy szintetikus gumifajtát, a butilkaucsukot használják alapként. Ami pont ugyanaz az anyag, amiből az autók gumiabroncsai is készülnek.

Pitagorasz nevét mindenki ismeri, ha máshonnan nem is, a róla elnevezett tételről biztosan. Á négyzet plusz bé négyzet egyenlő cé négyzettel – aki nem érti a derékszögű háromszögek befogóinak és átfogóinak arányát, azt nem engedik át az érettségin.

De azt nem tanítják középiskolában, hogy bár Pitagorasz zseniális matematikus volt, volt néhány... hát, mondjuk így, furcsa szokása is. Az alábbi történetek hallatán arra is gondolhatnánk, hogy megalomániás, nárcisztikus és téveszmés elmebeteg volt, de ezt írjuk annak a számlájára, hogy 2500 éve még nem ismerték a természeti jelenségek pontos tudományos hátterét.

Hogyan lehet tömege az adatnak? A terabájtos merevlemez akkor sem lesz nehezebb, ha tömörítetlen heavymetál-albumokkal töltjük meg, és a Kindle-nk észlelhető tömege akkor is változatlan marad, ha minden nyelven felmásoljuk rá a Ulyssest.

Pedig az információnak van tömege. A számítógépek információs alapegységei a bitek. A szoftverek gyakorlatilag egyeseken és nullákon keresztül képeznek le mindenféle adatot: képet, videót, weboldalt, játékszoftvert és grafikus motort. A bináris (kettes) számrendszer egyesei és nullái, bár matematikai egységek, nemcsak elméletben léteznek, hanem a valóságban is: az elektromos áramkörökben, változó feszültség formájában tűnnek föl.

Az einsteini tömeg-energia-ekvivalencia (E=mc²) kimondja, hogy van összefüggés az energia és a tömeg között. Az elektromos töltéshez elektronok kellenek, és azoknak van tömege: darabonként 0,00000000000000000000000000091 gramm. Erre alapozva John Kubiatowicz, a kaliforniai Berkeley Egyetem kutatója kiszámolta, hogy egy 4 gigabájtos Kindle memóriájának feltöltése 0,000000000000000001 grammal teszi nehezebbé az eszközt. A Kindle akkumulátorának feltöltése speciel százmilliószor ekkora tömegnöveléssel jár – de azt se vesszük észre.

Egy másik kutatás az interneten naponta áthaladó adatmennyiség tömegét is kiszámította. Bár 2006-os adatokból dolgoztak, és azóta nemcsak a sávszélesség, hanem a processzorok számítási teljesítménye is megnőtt, akárcsak az internet-előfizetők száma; de akkor is, a becslések szerint

De hogy jön ki ebből az USB-s pendrive-ok negatív tömege? Úgy, hogy a pendrive-ok flash memóriát használnak, amiken az egyeseket és nullákat tranzisztorok tárolják. A tranzisztorok analóg alkatrészek, de a szerepük szerint digitális eszközök. Amikor adatot mentünk egy pendrive-ra, a bináris nullák töltést adnak le a tranzisztor úgynevezett lebegőkapujának (floating gate); a bináris egyes viszont a töltés eltávolításával jön létre. Mindez azt jelenti, hogy

Ezt a különbséget csak elméletben ismerjük, mivel a mai eszközeinkkel kimutathatatlan. A világon nincs annyi pendrive, amivel az üres és a teli közötti különbséget ki lehetne mutatni. Még a legprecízebb mérlegek sem nyújthatnak segítséget, mivel azok csak 0,000000001 grammig mutatnak pontos értéket.

(Science Focus | ELTE | Discover Magazine | Telegraph)

(Borítókép:  Gavin Roberts / PC Format Magazine / Getty Images)