Index Vakbarát Hírportál

Orbánozás, Makoveczezés, Fekete Györgyözés. Vanessa Quirk az országházban, napirend előtt simán megkaphatta volna, hogy Gyurcsány kottájából játszó Soros-bérenc, ha politikai témákban publikálna építészeti helyett.

A budapesti kortárs építészet titkos élete (The Secret Life of Hungarian Contemporary Architecture) című cikkében ugyanis kijutott nekik a négyes metró állomásai apropóján.

Az írás először egy, Budapest művészeti-kulturális életével foglalkozó mikroblogon,  az ArtsCultureBeat-en jelent meg, majd átvette a tekintélyes építészeti portál, az Arch Daily, amelynek korábban a szerző is az egyik szerkesztője volt, Miért kényszerülnek a budapesti kortárs építészek a föld alá, hogy elismerjék őket (Why Budapest's Contenporary Architets had to Go Underground to Finf Succes) címmel.

A Westend City Center Millennium tetőkertjén csütörtökön megnyitották a közép-kelet-európai régió első szabadtéri trampolinparkját, a Jump Cityt, ami 1100 négyzetméterével a világ legnagyobb ilyen létesítménye az MTI szerint.

Az Egyesült Államokban öt-hat éve alakult ki a kultusza a trampolinugrásnak mint a fitnesz egyik ágának, és onnan terjedt el.

A most átadott park sajátossága, hogy faltól falig lehet ugrálni, és az asztalokon sávos rendszerben a kezdőtől a profi sportolóig mindenki megtalálja a magának megfelelő trampolint.

A vallon Mons az idén Európa egyik kulturális fővárosa (a másik a cseh Pilsen). A százezres belga várost egy nagyon is kortárs művészeti performansszal is népszerűsítik.

Igaz, az ablakot ma fényképezte Janó a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fedett belső udvarán, de hogy a hölgy és becses macskája melyik ház ablakán nézett ki és mikor, annak csak a Budapest100 szervezői a megmondhatói.

Emlékszem a magyar Street View hajnalán (sőt már a Norc idején is) milyen mókás volt nézni a rosszul egybeillesztett képdarabokat, ám akkor még a fene se gondolta volna, hogy ez egyszer a valóságban is előfordulhat. Pedig nagyon úgy néz ki, ezt történt a Bécsi úton a Kolosy térnél, ahol Gergely egy egészen különleges jelenséget fényképezett.

Engem leginkább egy számítógépes játékra emlékeztet, melynek a főszereplője nem egy vízvezeték-szerelő, hanem egy villamosvezető, aki a villamosával ugrál sínszakaszról sínszakaszra, közben esetleg autókat is kell kerülgetnie és vigyázni kell, hogy oldalról le ne grefitizze valami pernahajder.

Jó játékot!

A hetedik kerület egyik legkisebb – életveszélyes állapotban, üresen málladozó – bérházának a sorsa nem kevés fejtörést okozott a helyi önkormányzatnak. Mivel műemlék, lebontani nem lehet a Csányi utca 5-öt, pedig a képek magukért beszélnek: távolról sem egy ingatlan-aranybánya a romtanya. A műemlékvédelmi kötöttségek miatt viszont képtelenség rá vevőt találni.

A múltkori „molekuláris” múltat jelenbe illesztős  fotósorozat  sikere is igazolja, hogy távolról sem lerágott csont a műfaj. A hazai úttörő, a kiváló Fortepan-gyűjtemény felhasználásával  Ablak a múltba -sorozatot készítő Kerényi Zoltán mellett akad még néhány tehetséges, múltat jelenbe hegesztő PS-zsonglőr.

Volt ugye a hír, hogy nem lehet mozgólépcsőre tolni a babakocsit, vagyis gyakorlatilag a kettes metró nagy része nem használható ilyen módon. Igaz, ez nem a BKK heppje, egyszerűen ez az előírás a mozgólépcsők esetében, és bár vannak vad elképzelések arról, hogyan is lehetne áthidalni a problémát, valódi megoldás nincs. Vagy mégis?

„Kiránduló” fedőnevű olvasónktól kaptuk az alábbi tragikomikus levelet:

Rég jelentkezett az Urbanistán a hajdan népszerű Budapest-klip sorozat, aminek legfőbb oka, hogy ma már nem esünk hasra attól, ha egy külföldi filmben, klipben tűnik fel a főváros. Persze azért ma is vannak kevésbé agyonfilmezett, frankó területei a városnak - egy jó hete is bemutattunk párat -, úgyhogy nagyon megörültem, amikor megkaptam a fenti klipet.

750 évvel ezelőtt, a "Duna és a Vágh" összejövetelénél új város született. Így kezdődik a Bumm.sk várostörténeti összeállítása Komáromról. Az eredeti cikket rengeteg képpel itt olvashatod el, itt pedig következzen egy rövid kedvcsináló. 

A portál úgy indít, hogy a tatárjárás után, a 13. század második felében Komáromfalva, Andrásfalva és Keszifalva egyesülésével született az új város, mely

750 éve, 1265. április 1-jén kapott IV. Béla királytól királyi városi kiváltságlevelet.

A Wikipedia is úgy tudja, hogy Komárom első városi szabadalmait IV. Béla királytól kapta, aki 1265. április 1-jén kelt oklevelével Komárom falut Walternak, a pénzverő kamara ispánjának adományozta, lakosainak pedig Buda polgáraiéval megegyező jogokat adott. Az ispánt három év múlva iktatták be a vár és a város birtokába, ez alkalommal aranybullát adtak ki, mely tartalmazta a vártartomány leírását.

Van egy villaépület a Törpe utcában, amit most le akar bontani a XII. kerületi önkormányzat, hogy a helyére egy kulturális központot építsen, a környék lakói közül pedig többen nem szeretnék ezt.

Dióhéjban ennyi a sztori, amit nagyon sokan megírtak az elmúlt napokban. Viszont mindenhol csak annyi jelent meg, hogy jaj-jaj valami szép régit el akarnak bontani, hogy juj-juj a helyébe valami csúnya új kerüljön.

A dolog ennél azért persze árnyaltabb, ráadásul az önkormányzatot nem nagyon kérdezte senki, hogy hahó mit tetszenek szólni hozzá. Szerintem elég érdekes a téma, úgyhogy megtettem. 

No meg elmondom röviden, mit gondolok az egészről én!

A napokban frissült a NAV adatokkal az Otthontérkép lakáseladási árakat bemutató térképe, ennek kapcsán egy érdekes elemzést adtak ki: megnézték, hol mennyire túlárazottak az ingatlanok. Persze ez hivatalosan nem így van megfogalmazva, csak egyszerűen összevetették, hol mekkora a különbség a valódi értékesítési árak és kínálati árak között. Vagyis azt nézték, hol mennyivel drágábban próbálják eladni az emberek a házukat, mint amennyiért aztán valójában elkelnek.

Csorba Dániel ingatlanközvetítő egy piti csalót leplezett le. A módszer kissé hasonló, mint amikor használt autót hirdetnek gyanúsan olcsón, külföldre költözésre hivatkozva, csak letétbe kellene helyezni a „szerencsés” vevőnek a foglalót.

A fenti poszt majd egy hónapos (maga a videó pedig több éves), de a napokban fellobbant babakocsi vs. mozgólépcső vita miatt hirtelen aktuálissá vált. Hogy megvalósítható-e azt nem tudom – valószínűnek tartom, hogy nem, vagy ha igen, akkor sem túl egyszerűen –, de nagyon szellemes. Szerintetek? [Kösz a tippet Sadia!]

Tudom, hogy sokan már hánynak a régi és mai fotók összeillesztésétől, és már mi sem nagyon hozunk le újabb és újabb képeket a tárgyban, de most valami különösen jó anyagot kaptunk.

Van és volt egy csomó olyan utcanevünk, ami tulajdonképpen tévedés volt. Leggyakrabban rossz fordítás, az életrajzi adatok figyelmen kívül hagyása vagy egyszerű félreértés hatására születtek, aztán utóbb vagy korrigálták a hibát, vagy úgy maradtak. Ráday Mihály a megmondhatója hány tucat ilyen közterületi elnevezés van még ma is, én csak néhány régi történetet idézek.

Ezt a csudaklassz alkotást még két éve készítette Kőműves Márton, Oszetzky Dorina, Salgó Eszter és Weichinger Sára. Természetesen betonból hiszen a munka az azévi BETON Kurzusra készült. Hogy mi van vele most azt nem tudom, a Király utca elején van, ha a Deák tér felé nézünk, akkor a bal oldalon. Állítólag már régebben összetört, de ha minden igaz, még megvan. Aki látta jelezze!

Azonban a BETON Kurzusra nem csak ez, hanem sok midnen más is készül évről évre, mint arról tavaly mi is beszámoltunk. És hogy miért érdekes ez? Mert idén is lesz, sőt most szombaton egy nyilvános előadás is tartozik majd hozzá!

Hatalmas indulatokat váltott ki a mai poszt arról, hogy a Deák téri metrómegálló mozgólépcsőjén kinn van egy piktogram: tilos babakocsival használni. Az ügyben többen is megkerestek, független szakértők és maga a BKK is. Szóval túl azon, hogy a posztban leírtak mind igazak, a BKK-t pedig senki sem bántotta, nem árt tisztázni pár dolgot.

Kisfiam, ne haragudj, itt kell hagyjalak. Eleget foglalkoztam veled, már 8 hónapos nagy gyerek vagy, menj haza egyedül.

- írta a képet küldő György, és ennél szebben nem is lehet összefoglalni a piktogramba zárt szomorúságot. Oké, oké. A babakocsit össze lehet hajtani (már amelyiket), és fel lehet venni a gyereket, és ugye van egy másik útvonal is a két járat között, amelyen talán nincs tilalom, meg aztán melyikünket rettentene vissza egy ilyen tábla, ha idáig eltolta a gyerekét, de akkor is.

Elég barátságtalan dolog na.

A kép amúgy a Deák téri állomáson készült,

az M2 és M3 átszállóban, ahol a 2 lépcső szemben áll.

Miután kifakadtam, hogy nem elég, hogy bódésodik a város, de még a bódék is üresen rohadnak a Nagykörúton, kaptam vigasztalásul néhány képet Attilától.

Bódéroncs témában a Határ úti metróállomás környéke jelenleg (bár inkább évek óta) mindent visz.

Bizony, igaza van. A terep elképesztő, olyan mint egy filmforgatási helyszín. Fénykorában sem volt túl szép - ugye emlékeztek a Mondik Noémi híres képére -, de amióta nekiálltak megszépíteni, azóta még csúnyább. Ugyanis két éve bezárták az összes pavilont, azonban a megújításnak még semmi híre, pedig már tavaly nyárra ígérték a nagy megszépülés kezdetét.

Azért valahol nagyon szomorú, de kedves. Kösz Laufer Gábor!

Minden Budapestet szerető embernek van valami becsípődése. Kinek a graffiti, kinek az új épületek, kinek a régiek lepukkantsága. Már sokszor leírtam: nekem speciel a bódésodás. Mondhatjuk, hogy egy bódénáci vagyok. Nagyon gyorsan el tud szállni az agyam, amikor a frissen rendbe rakott tereken egyszer csak megjelennek a bódék. Ám amit most Dénes küldött bódéügyben, az nem ilyen. Ha lehet, sokkal rosszabb annál.

Urbanisztikai szempontból újragondolni, a változó igényekhez idomítani meglévő épületeket talán az egyik legszebb, legnemesebb építészeti feladat.

A mozizási szokások átalakultak az elmúlt évtizedekben. Szerencsére Budapesten létrejött egy artmozi-hálózat, azonban a multiplexek a belvárostól távolabbi, „kispiszkos” mozikat bezárásra kárhoztatták.

Így járt az óbudai Flórián téri mozi is. Persze, hogy az egyik szemem sír, amiért egy több mint százéves múltra visszatekintő filmszínházat bezártak, de lássuk be, ha nincs rá igény, akkor veszteségesen tékozlás lenne fenntartani. A terem újrahasznosítása azonban mind a kulturális funkcióját tekintve, mind a kivitelezés szempontjából teljesen rendben van!

Bár még csak egyetlen része ment le, úgy tűnik, a Kossuthkifli lesz az, amire már nagyon rég vártam. Az ember mindig fél, ha egyik kedvenc írójának regényét filmesítik meg, szóval az első élményem a megkönnyebbülés volt, a második meg, hogy a mindenit, ez lesz az elmúlt évtizedek legjobb magyar sorozata.

Fehér Bélával úgy vagyok kicsit, mint a Kispál és a Borz nevű zenekarral voltam úgy kilencven körül, amikor a Metálos Szabi kölcsönadta gyógytornán a demójukat, hogy ez nekem biztos tetszeni fog. Tetszett is, át is másoltam, de aztán hiába mutogattam fűnek-fának, mindenki fanyalgott, hogy jó, jó, de a szövegének semmi értelme.

Hát ezért sincs oda minden kritikus (például Anitának sem tetszett egy rovattal odébb), de hát a nyelvi játékokat nem szeretheti/értheti mindenki. Abban viszont nagyjából egyetértés van, hogy a képi világa az nemzetközi szinten is megállja a helyét. 

Úgyhogy jöjjön is egy válogatás a Kossuthkifli helyszíneiből. Mivel egy roadmovie-ról van szó, van benne bőven, át az egész országon. Az első epizód jó része (mely múlt vasárnap került adásba, s pár hétig még itt megnézhető) az 1849-es Pozsonyban játszódik, miközben a felvételek egyike sem készült ott. 

De ha nem ott, akkor hol? Vegyük sorra őket (bevallom én sem találtam ki mindent). A filmjelenetek alatti kék sávra kattintva megjelennek a megoldások!

Mit tesz egy szenvedélyes vidéki hobbifotós, ha a gyerekét napfogyatkozáskor viszi Pestre, fogszabályzásra?

András keresztnevű olvasónktól kaptuk az eheti közlekedésitábla-képfeladványt az alábbi kisérőszöveggel:

Még csak 14 éve él a dániai Aarhusban Ripudaman Singh, de máris a helyieket megszégyenítő alapossággal kupálta ki magát a város történetéből. Az Indiában született férfi akkor és most fotókat illeszt össze, hogy rávegye a helyieket, hogy beszéljenek a város múltjáról.

A képeket egy nyilvános adatbázisból szerezte, és három évig pepecselt, mire az összeshez meglett a tökéletes mai megfelelő is. Az Időutazás – Aarhus kiállítás Dánia második városának jó 100 évét mutatja be a Musikhusetben, nagyjából így:

A képek kapcsán rengeteg olyan történetet hallottam, amit a történelemkönyvekben nem találhatunk meg, olyasmit is megtudtam, amit még az őslakosok sem tudnak.

– magyarázta Singh, aki civilben egy biotechnológiai cég ügyvezető igazgatója.