Az eddigiekhez képest 180 fokos fordulat következett be Németország és Ausztria menekültpolitikájában? Átgondolták ők ezt? Következetesen cselekszenek, vagy tényleg egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat és lépéseket tesznek, miközben kétségbeesetten improvizálnak? Az elmúlt két hét történéseit nézve próbálják ezt most minden oldalról megfejteni és magyarázni elemzők, és mi is.
Egy biztos, Németország és Ausztria is elveszítette a szüzességét menekültügyben. Az igaz és örök szerelemről szóló költemények sem mindig igazolódnak a férfiak és nők bonyolult világában. Úgy látszik, a menekültválság is sokkal összetettebb annál, mint hogy az Európai Unió alapértékeire, a genfi egyezményre, a dublini rendeletre való rutinszerű hivatkozással és a légkondicionált brüsszeli és berlini irodákban kidolgozott kvótarendszer belengetésével megoldható lenne.
Persze Magyarországon most mindenkiből előtör a káröröm: lám-lám, a minket bíráló németek és osztrákok is szembesülnek végre a valósággal. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az európai értékek fölöslegesek lennének: a helyzet tényleg csak európai összefogással oldható meg, de az eddig felhozott ideologikus érvek most kevésnek bizonyulnak ehhez. Nézzük meg, mennyi ellentmondás merült fel csak az elmúlt néhány hónapban.
A válságban reflektorfénybe került és azonnal igencsak szerény politikusi képességeket mutató osztrák kancellárral ellentétben Angela Merkelről nem mondható el, hogy összevissza beszélne. Merkel tavasz óta következetesen a menekültek és a velük járó terhek tagállamok közötti elosztását, azaz a kvótarendszert próbálja áterőltetni az EU-n, és most is újra és újra ezt ismételgeti. Elvben teljesen igaza van abban, hogy ez a helyzet csak közös fellépéssel oldható meg.
A kvótarendszert azonban Orbán nem ideológia alapon, hanem nagyon is gyakorlati megközelítés alapján nevezte már májusban őrültségnek. Tényleg, hogy lehet úgy elosztani a menekülteket, amíg azokról nem tudjuk, hogy kicsodák, és amíg azok mindenféle akadály és ellenőrzés nélkül léphetnek be az EU területére? Mostanra már a Spiegel is azt írja, hogy ha a kvótarendszert egyáltalán bevezetik valaha, az nem lesz más, mint egy vicc. A menekülteket kötözzék le Prágában vagy Budapesten, hogy ne menjenek oda, ahol nekik a legjobban tetszik? – tette fel a kérdést a lap publicistája (a német javaslat abból a szempontból azért nem teljesen földtől elrugaszkodott, hogy a befogadott menekültek csak abban az országban kapnák meg a szociális támogatást, amelyben kijelölték számukra a helyet).
Németország az elmúlt hónapokban folyamatosan arra figyelmeztette Magyarországot és minden uniós tagállamot, hogy ne próbálkozzanak egyedi megoldásokkal a menekültügyben: a menekültek befogadását leíró dublini rendelet mindenkire érvényes, mindenki köteles betartani azt, mert az valóban csak így működőképes. Bár Görögország ekkor már régóta nem regisztrálta a menekülteket az EU külső határán, a fókusz itt is gyorsan Magyarországra helyeződött. Pedig Magyarország június végén csak annyit jelentett be, hogy „kapacitások hiányában” nem tudjuk visszafogadni a hozzánk visszaküldött menekülteket. Épp eléggé el vagyunk foglalva ugyanis a beérkező menekülttömegek regisztrációjával, amit mint uniós kötelezettségünket, ezután is akkurátusan teljesíteni akarunk.
Ausztria azonnal a rendelet betartására szólította fel Magyarországot, holott két héttel azelőtt épp ők rendelték el, hogy csak a már beadott menedékkérelmeket bírálják el, az újonnan beadottakra ugyanis nekik sem volt elég emberük. A kapacitáshiányról ekkor már a németeknek is lehetett fogalmuk: a német Szövetségi Bevándorlási és Migrációs Hivatal már ekkor 250 ezer menekültkérelem elbírásával volt adós.
A magyar–német és a magyar–osztrák viszonyt a nyár végén még nem terhelték különösebb konfliktusok. Merkel augusztusban a heidenaui menekültellenes zavargásokkal volt elfoglalva, zéró toleranciát hirdetett az addig már több tucat menekülttábort megtámadó neonácik ellen. A német kancellár ekkor még meg is dicsérte Magyarországot, hogy következetesen regisztrálja a menekülteket, de ismét figyelmeztette a magyar kormányt, hogy a dublini rendelettől nem térhet el. A rendelet betartásához az osztrákok is segítséget ajánlottak fel nekünk.
Az osztrák kancellár, Werner Faymann augusztus 27-én még az embercsempészek elleni fellépést tartotta a legfontosabbnak a nyugat-balkáni konferencián. Erre az egy dologra véletlenül ráérzett. Épp aznap fedezték fel az osztrák autópályán azt a hűtőkamiont, amelyben 71 szír menekült fulladt meg. Ez a borzalmas katasztrófa azonban (amelynél csak az azt megelőző hetekben több, ennél nagyobb számú halálos áldozattal járó tragédia is történt a Földközi-tengeren), elfedett egy még nagyobb hatású, német intézkedést.
Egy olyan egyedi megoldást, amelytől épp a németek óvtak mindenkit. Augusztus 24-én a német menekültügyi hivatal egy körlevélben azt az utasítást adta ki, hogy a túlterheltség miatt a Szíriából érkezők esetében nem alkalmazzák a dublini rendeletet, azaz nem küldik vissza őket abba az uniós országba, ahol először regisztrálták őket. Ez az intézkedés, illetve az ebből származó félreértés robbantotta fel aztán a már Európa határain belül ketyegő menekültügyi pokolgépet.
Hiába magyarázták később a németek, hogy ez a döntés csak azokra vonatkozik, akik már Németországban várnak kérelmük elbírálására, a balkáni útvonalakon Nyugat-Európa felé igyekvők, a Röszkén és a Keleti pályaudvaron rostokoló menekültek ezt úgy értették: Németország minden szírt befogad. Hiába mondta azt Merkel szinte kezdettől fogva, hogy a háborús övezetekből érkezőket be kell fogadni, de a „gazdasági bevándorlóknak” nincs helyük az EU-ban, ebből mindenki csak a mondat első felét hallotta meg. Hiába mondta aztán a német belügyminiszter, hogy a dublini rendelet továbbra is érvényes, a dolog félreértelmezése pedig csak a haszonleső embercsempészek propagandája, a folyamat megállíthatatlan volt. Tovább tetézte a dolgot a német menekültügyi hivatal vezetőjének szerencsétlen nyilatkozata arról, hogy nincs felső határ, Németország bármennyi menekültet képes integrálni. A hivatal elnöke ma le is mondott.
Magyarország innentől hiába próbálta végrehajtani a törvényes regisztrációt, mindenki azonnal Németországba akart menni. Ebben a felfokozott hangulatban aztán se a német, se az osztrák politika és média nem volt képes megérteni, miért nem engedi ki a szívtelen magyar kormány a Németországba tartó menekülteket. Miért nem? Mert a törvények világosan előírják, hogy a menedékkérők nem utazhatnak egyik EU-tagállamból a másikba.
A Keleti pályaudvarnál tartott tüntetés és az autópályán végiggyalogló menekültmenet láttán végül egy osztrák–német megállapodással oldották meg a dolgot: Magyarország engedje ki a menekülteket. Orbán azóta is sértődötten emlegeti a német bátorítást, „Merkel meghívólevelét”, amely onnantól, a menekültek együttműködésének hiányában lehetetlenné tette a regisztrációt. Faymann jobb híján azzal tudott visszavágni, hogy Orbán átverte őt, mert legfeljebb 4 ezer menekültet ígért, de egy hétvége alatt legalább 13 ezer menekültet ömlesztett Ausztriára. Merkel és Fayman ezt a német belpolitikában is éles támadásokat kiváltó lépést most azzal magyarázza, hogy egy humanitárius katasztrófával fenyegető helyzetben kellett meghozni ezt a kivételes döntést.
A németek és osztrákok egyébként ha a regisztrációért addig néha meg is simogatták Magyarország fejét, a menekültek embertelen körülményei miatt már korábban is keményen bírálták a magyarokat. Németország és Ausztria ezután elsősorban azt igyekezett demonstrálni, hogyan lehet emberséges és európai módon fogadni az érkezőket. Ezt a kompenzációra amúgy is hajlamos Németországban talán túlzásba is vitték: az érkező menekülteket lelkesen megtapsolták és szabályos sztárokként üdvözölték. Szép új német fogalom is született: a fogadás és a befogadás kultúrája (Willkommenskultur).
Ausztria és Németország ezután kezdett csak szembesülni a probléma igazi természetével és összetettségével. Ilyen mennyiségű és ilyen sebességgel érkező menekülttömeg elhelyezése és ellátása hatalmas, szinte megoldhatatlan logisztikai feladat. München hamar megtelt, és azt látta: az összefogás nemhogy európai szinten, de a német tartományok között sem működik igazán. A bajor fővárost magára hagyták, a többi tartomány és Berlin csak ímmel-ámmal segített.
Egyre több biztonsági problémával kapcsolatos jelzés is érkezett. Fabrice Leggeri, a Frontex, az EU határvédelmi támogató ügynökségének vezetője arra figyelmeztetett, hogy szíriai útleveleket hamisító hálózat működik Törökországban, hogy segítse a migránsok bejutását az Európai Unióba. Egyre többször merült fel Németországban is, hogy a menedékkérők között hány, az Iszlám Állammal szimpatizáló ember lehet. Az igazi probléma az, hogy ezt senki sem tudja pontosan megmondani, hiszen az érkezők személyazonosságát senki sem ellenőrizte.
Nem véletlen, hogy a fordulat Németország menekültpolitikájában éppen Münchenből indult el. A váltást a Bajorországban erős keresztényszociális unió (CSU) indukálta, amely kis pártként szoros szimbiózisban él Merkel kereszténydemokratáival. (Bárki is próbálkozna, alig lehet párhuzamot vonni az egyik leggazdagabb német tartományt több évtizede kormányzó CSU és a magyar KDNP között.)
A CSU elnöke, Horst Seehofer győzte meg Merkelt arról, hogy nincs más út, mint a határellenőrzés bevezetése. A CSU vezetői nemcsak hogy meghívták Orbánt Münchenbe, de a tőle már ismerős érveket sorakoztatták fel a kancellárnak is. Mintha rájuk jobban hallgatott volna (igaz, a Bild szerint még erősebb érvként a koalícióból való kilépésüket is meglebegtették).
A CSU szerint a menekültek korlátlan beengedése a komoly biztonsági problémákon túl szívóhatást fejt ki, újabb tömegeket sarkall indulásra. A bajorok arra is figyelmeztetettek, hogy ha a bevándorlók száma meghaladja a születések számát, az megváltoztatja egy társadalom „kulturális statikáját”. Egy hét alatt több mint 70 ezer ember érkezett Münchenbe, a bajor tartományban pedig a születések száma évi 109 ezer. Árulkodó, hogy vasárnap délután a német határellenőrzésről szóló rendkívül fajsúlyos bejelentést végül nem Merkel, hanem belügyminisztere, Thomas de Maziere tette meg.
A németek azóta számos új jelenséggel szembesültek. Egy német rendőr például arra panaszkodott a Spiegelnek, hogy a határellenőrzés nem sokat ér. Meglepetten ecsetelte, hogy a határon érdekes módon szinte mindenki szírnek vallja magát, nekik pedig ebben csak akkor van okuk kételkedni, ha ezt nyilvánvalóan egy Fekete-Afrikából érkezett ember mondja nekik.
Nem illik bele a menekülteket övező heroikus hangulatba az a furcsa esemény sem, ami hétfőn történt. Egy Berlinbe tartó, menekültekkel megrakott különvonat vészfékjét többször is meghúzták, majd több mint száz ember ugrált le a szerelvényről, és tűnt el a semmibe. A Merkel mint megmentő nevét korábban hangosan skandáló menekültek egyszerűen nem akartak Berlinbe kerülni. Sokan még a német regisztrációt is ki akarják kerülni, mert inkább a menekültügyben lazább szabályokat alkalmazó Svédországba vagy más skandináv országba akarnak eljutni. Árnyalhatná a menekültekről kialakult képet a röszkei határállomásnál kitört zavargás is, bár a német médiában erről szerdán javarészt annyi jött le, hogy a magyar rendőrség „könnygázzal és vízágyúval támadt a menekültekre, köztük gyerekekre és nőkre”.
Röviden szót kell ejteni az Ausztriát 2008 óta irányító, szociáldemokrata kancellár politikai teljesítményéről is. A közelgő bécsi önkormányzati választásokra kampányoló és nagykoalíciós partnerével pártpolitikai csatákat vívó Werner Faymann többször keményen nekitámadt Magyarországnak, és sorozatosan egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tett. Faymann kezdettől uniós és humanitárius kötelezettségeire figyelmeztette Magyarországot, sőt egyenesen a holokauszthoz hasonlította a magyar hatóságok eljárását, de mint azóta kiderült, Ausztriában sem mondják meg a menekülteknek, hogy nem viszik el őket Németországba.
Ausztria közben mintha végig kivételezett helyzetben lett volna: tudva, hogy a menekültek között elvétve akad, aki ott szeretne maradni, nem is regisztrálta a hozzá érkezőket, és szinte csak a Németországba való továbbításukban vállalt szerepet. Faymann az ügyben teljesen a németek mögé állt, és velük együtt onnan sürget most közös európai megoldást. Faymann folyamatosan patetikus nyilatkozatokat tett a Nobel-békedíjas Európai Unió menekültekkel szembeni humanitárius kötelezettségeiről. Magyar Levente, külügyi államtitkár ugyanakkor arra utalt, hogy a menekültek megmentőjeként tetszelgő Faymann a színfalak mögött nyomást gyakorolt más államokra, így Magyaroszágra is, hogy minden eszközzel tartsák vissza az Ausztria felé igyekvőket.
Az M1-esen Ausztria felé gyalogló menekültek ügyében szeptember 4-én Lázár János hiába várt hivatalos álláspontot, az osztrák kancellár azt mondta: ezzel a kérdéssel csak másnap reggel tud foglalkozni. Ehhez képest végül mégis aznap éjszaka a Facebookon jelentette be, hogy beengedik a menekülteket. A legnagyobb blamázs, hogy a német határellenőrzés bevezetése után Faymann cáfolta, hogy Ausztria is hasonló lépésre készülne, miközben Sebastian Kurz, a nagykoalíciós osztrák kormány néppárti külügyminisztere már aznap sürgette ezt. A teljes arcvesztés elkerülésére végül Faymann csak azt jelentette be, hogy a katonaságot is bevetik a rendőrség kisegítésére. Akárcsak Merkelnél, a határellenőrzés bevezetéséről szóló bejelentést ott is más tette meg: Reinhold Mitterlehner néppárti alkancellár.
Faymann láthatólag még most sem érti a valóságot. Kedden este azt mondta: lesz ugyan határellenőrzés, de nem lehet mindenkit maradéktalanul ellenőrizni. „Ha például háromezer ember érkezik, és sürgősen gyógyszerre van szükségük, akkor őket teljes mértékben nem tudják ellenőrizni a hatóságok” – mondta. Az osztrák kancellár valószínűleg még nem hallott a szerb–magyar határon a menekültek egyik stratégiájáról. Bevárják egymást, nagyobb csoportokat alkotnak, mert tudják, hogy ha egyszerre sokan lépnek be, nem tudják rendesen regisztrálni vagy ellenőrizni őket.
A német nyilvánosságban most mintha egyfajta ébredés zajlana. Az addigi fekete-fehér kép nem tartható fenn tovább a menekültügyben. Persze Németországnak demográfiai és gazdasági okokból elvileg jól jönne sok százezer munkaképes korú és képzett fiatalember. Csakhogy maga a német munkaügyi miniszter, a szociáldemokrata Andrea Nahles mondta, hogy a menekültek kevesebb mint tíz százalékának van olyan végzettsége, amivel azonnal el tudna helyezkedni Németországban, a német belügyminiszter szerint pedig akár 15-20 százalékos is lehet körükben az analfabéták aránya. Tehát nem a szír orvosok jelentik az átlagot.
Azt senki sem szeretné, hogy ezt a témát a neonácik a maguk egyszerű eszközeivel, nevezetesen menekülttáborokra dobott Molotov-koktélokkal tematizálják. Az IfD reprezentatív közvélemény-kutatása azt mutatja, hogy a legtöbb európai országgal ellentétben a németek 70 százalékának nincs ellenére a bevándorlás. Ez nem csak a politikán múlik, a lakosság is segítőkészséggel fordul a menekültek felé. Ebben azért jelentős eltérés van nyugati és a keleti tartományok között: míg nyugaton 74 százalék támogatja a menekültek befogadását, a volt NDK területén csak 53 százalék.
Az Emnid által az N24 televíziónak szeptember elején készített felmérés szerint 56 százalékuk szerint a menekültek tudnak majd integrálódni a német társadalomba, 31 százalékuk szerint nem. 65 százalék szerint ezzel megállíthatják a társadalom veszélyes mértéket öltő elöregedését. Ugyanakkor 66 százalékuk szerint ez súlyos teher lesz a német szociális rendszerre, 64 százalékuk szerint pedig új konfliktusokat szülhet a szírek befogadása. Az IfD kutatása arra utal, hogy bár sok emberben van aggodalom a menekültek befogadásával járó problémák miatt, ez Németország nagy részén nem jelent sem idegenellenességet, sem radikalizálódást, azaz nem a szélsőjobboldali pártokat erősíti.
A menekültügyet Merkel eddig a racionális és az érzelmi megközelítés elegyével kezelte. Sokszor világosan kijelentette, hogy aki nem háborús veszély elől menekül, azt Németország nem fogadja be. A kancellár ezzel együtt menekülttáborokba látogatott, menekültekkel szelfizett, és közvetlen tanácsokat is adott a menekültként érkező nőknek. A dolog racionális és érzelmi kettőssége talán a legjobban akkor látszott, amikor egy tévéműsorban vigasztalni próbált egy sírdogáló palesztin lányt, akire a kitoloncolás várt, de kancellárként nem mondhatott mást: aki nem menekült, az nem maradhat Németországban. A kancellár fő üzenete Németország és a világ felé az volt, hogy Németország kötelessége segíteni, az ország pedig erős, és ezt a válságot is képes lesz kezelni.
Elemzők szerint a német politika mostani irányváltásával Merkel nem került ellentmondásba önmagával, legfeljebb az eddigi politika korrekciójáról van szó. A dolgok még most is következetesnek tűnnek: a rend és a biztonság is fontos, ezért kell ellenőrizni a határokat, de az igazi menekülteket ezután is befogadhatják, sőt, így jobban kiszűrhetik a menekültstátuszra nem jogosultakat.
A Spiegel publicistája szerint az euróválságot és a klímaválságot sikeresen menedzselő Merkel szinte mindig hasonló stratégiát követ. Nagyszabású terveket soha nem vázol fel előre, a teendőket apró részfeladatokra bontja, és csak kis lépésekben halad. Ez lehetővé teszi számára, hogy ha a szükség úgy kívánja, nagyobb kanyarokat is beiktathasson politikájába. A fukusimai atomkatasztrófa előtt például még az atomerőművek élettartamának meghosszabbítás mellett érvelt, utána azonban az atomerőművek teljes kiváltását hirdette meg 2022-re. Most is szükség lesz néhány újabb kanyarra.