Szaúd-Arábia nem akar menekülteket befogadni, de papíron előteremtett 2,5 millió szíriait, hogy megpuhítsa a döntéshozókat a jemeni piszkos ügyekkel kapcsolatban. A csavaros ügyben újabb fordulat, hogy egy demokratákhoz köthető washingtoni lobbicég próbálta elhitetni a világgal a hazugságot. A véres szennyes tisztára mosására sok rezsim bíz meg nyugati PR-cégeket, de olyan politikusok is vállalják a piszkos munkát, mint Tony Blair vagy Gerhard Schröder.
Emlékeznek még a számháborúra, hogy ki milyen jófej a menekültek befogadásában? Ebben a számháborúban a százezres tömegeket befogadó európaiak keményen kritizálták az Öböl-államokat, hogy hiába a vallási-nyelvi kapcsolat, hiába a közelség, hiába az olajvagyon, eszük ágában sincs befogadni a szíriai polgárháború menekültjeit. Különösen visszás volt az elutasító hozzáállás annak tükrében, hogy Szíria Katarnál vagy Szaúd-Arábiánál jóval kevésbé tehetős szomszédai erejükön felül teljesítenek a válságban.
Bár az érintett országok nem csatlakoztak az ENSZ 1951-es Menekültügyi Egyezményéhez, azaz papíron nem kötelesek befogadni a faji/vallási/politikai okokból üldözött embereket, mégis érezték, hogy a közöny a szolidaritást nagyra értékelő arab világon belül is rosszul veszi ki magát. Ezért miután az Amnesty International, a Human Rights Watch vagy a Brookings Intézet adatai után a nyugati sajtó is egyre intenzívebben érdeklődött az ügyben érintetteknél, az Öböl-országok képviselői három érvvel álltak elő saját védelmükben:
Aztán robbant a bomba, amikor szaúdi részről megérkezett a negyedik érv is:
Ja, igazából mi két és félmillió szíriai menekültet fogadtunk be, csak ez nem látszik a statisztikákban!
Erre a szaúdi adatra pedig tényleg mindenki felhúzta a szemöldökét. Az ENSZ ugyanis kemény 561 menekültről tud Szaúd-Arábiában; ahol ugyan valóban él félmillió szír, őket azonban vendégmunkásként alkalmazzák, és nem is csak a háború kezdete óta. A Foreign Policy jóvoltából a héten ráadásul az is kiderült, hogy ez a légből kapott adat csak része egy átfogó imázskampánynak, amit egy befolyásos amerikai PR-ügynökség talált ki.
Méghozzá a washingtoni lobbizással is foglalkozó Podesta, mely vállalta, hogy az ENSZ-csúcstalálkozó előtt kicsit rendbeszedi a szaúdi országimázst. Ezt nem csak a menekültügyi passzivitás viselte meg, hanem a jemeni háború is, melyben a szaúdiak a húszi lázadók visszaszorítása helyett elsősorban a lakónegyedek bombázásában jeleskednek.
A legnagyobb Öböl-állam 2015 elején hatalomra jutott uralkodójának nem csak azért fáj a feje, mert ártatlan emberek halnak meg, hanem azért is, mert nem tudta bizonyítani azt, hogy a jövőben a szunnita összefogás képes lenne átvenni az Egyesült Államoktól a térség stabilitását garantáló erő szerepét.
A hétvégi ENSZ-közgyűlésre időzített imázskampány akkor vált sürgőssé, amikor a világszervezet egyik jelentéstevője egy nem nyilvános adatsorral kifogásolta, hogy a Szaúd-Arábia vezette koalíció 2015 második negyedévében
Az Egyesült Államok által is embargóval sújtott, sok országban terroristának tartott húszi felkelők ezzel szemben csak minden ötödik gyerekáldozatért voltak felelősek. Az ENSZ fontolgatja, hogy egy független vizsgálóbizottságot hozzon létre a jemeni jogsértések kivizsgálására, és ezt az ötletet a felelős országok nem nézik jó szemmel. A Foreign Policy birtokába jutottak egy szeptember 17-i kormányközi találkozó feljegyzései, melyen Bahrein, Katar és az Arab Emírségek diplomatái elhatározták, hogy megtorpedózzák a bizottság felállítását, és továbbra is a Rijád által mozgatott jemeni kormány határskörében tartják a civilek sérelmeinek feltárását.
Szaúd-Arábia pedig úgy gondolta, hogy a menekültválságban tanúsított nagylelkűségének bizonyítása a jemeni ügyekben is megenyhíti majd az ENSZ-nagykövetek szívét. Ezért bízta meg a Podestát azzal, hogy újságírók számra állítson össze egy fiktív adatsort a 2,5 millió menekültről, és azokról a százezrekről, akik tartózkodási engedélyt kaptak (amivel a munkához, oktatáshoz és az ingyenes orvosi ellátáshoz való jog is együtt jár)
Mi is végigkövettük, hogy próbál a magyar kormány Washingtonban javítani az alaptörvény, a paksi szerződés és az illiberális öndefiníció miatt évről-évre romló imázsán. Ennek érdekében a Századvég - Arthur J. Finkelstein Fidesz-tanácsadó - közreműködésével 1,4 milliárd forintért bízta meg Connie Macket, az egykori floridai republikánus képviselőt törvényhozási lobbizással. Ahhoz képest, hogy Mack-et a magyar kormány hivatalos kinti szószólójának is kinevezte, eddigi teljesítménye kimerült egy elbaltázott kongresszusi meghallgatásban, egy ferdítésekkel teli tévészereplésben, meg pár forgalom nélküli honlap létrehozásában.
A Podesta – mely alapítójának nevét viseli, de eredeti jelentésével is abszolút megállná a helyét – az egyik legbefolyásosabb washingtoni lobbiszervezet, mely vezető cégeknek és vezető politikusoknak dolgozik. És bár ez a munka alapból is jó adag cinizmust kíván, a Podestának mégis inkább azért kínos az ügy, mert a cég vezetése ezer szálon kötődik a Fehér Házhoz (maga a Podesta, mint minden valóban profi lobbiszervezet, mindkét párttal kiváló kapcsolatot ápol)
Az alapító-cégtulajdonos, Tony Podesta harminc éven át segítette demokrata politikusok kampányait. Testvére, John Podesta pedig Bill Clinton kabinetfőnöke (azaz az elnök után a legfontosabb ember a Fehér Házban), majd Barack Obama személyes tanácsadója volt. Jelenleg pedig a legbefolyásosabb demokrata think-tank, a kiváló közel-keleti kapcsolatokkal rendelkező Center for American Progress elnöke.
Az ügynek annyiban morális vonzatai is vannak, hogy nem először fordul elő,
Az arab tavasszal egyidőben ébredt rá például a demokratikus közvélemény, hogy Moamer Kadhafi 3 millió dollárt fizetett a Monitor Group tanácsadó cégnek Líbia és Moamer Kadhafi személyes imázsának javítására.
És ami különösen érdekes, magukat függetlennek tartó társadalomtudósok – például Francis Fukuyama – is készséggel bocsátották tekintélyüket és tudományos apparátusukat a rezsim szolgálatába. A jövedelmező, de nehezen vállalható munkák elvállalása a korábbi évtizedekre is jellemző volt, hogy csak a leggyomorforgatóbb eseteket említsem:
Ezekhez a pofátlan megrendelésekhez – a gyakorlatról egy PR-szakember mesél a Vice kiváló interjúban – képest már igazán semmiség, hogy néhány kétes demokratikus teljesítménnyel rendelkező európai vezető is igyekszik nyugati PR-szakemberek (ebben a műfajban igencsak összeolvad a PR és a lobbizás) segítségével megdolgozni a közvéleményt és a döntéshozókat. Alekszandr Lukasenko számára egy londoni guru például ezt az üzenetet dolgozta ki:
Belorusz elindult a demokratikus változás felé!
A legértékesebb és legdrágább lobbistáknak persze a vezetői posztjuktól nemrég megvált nyugati vezetők számítanak. Tőlük nem is elsősorban azt várják megbízóik, hogy a színfalak mögött megmozgassák páratlan kapcsolatrendszerüket, hanem inkább egyfajta kirakatfiguraként személyes kiállásukkal tegyék szexibbé a rendszert, ami mellé odaállnak.
Persze a legtöbbször ebből csak annyi sikerül, hogy a politikusok magukat járatják le, nem a támogatott rezsimeket emelik fel. Így volt ez az európai baloldal harmadikutas korszakának két csillagával, Tony Blairrel és Gerhard Schröderrel is, akik amúgy sem épp makulátlan, de mindenképpen meghatározó politikai örökségüket megdöbbentő módon rombolták le azzal, hogy vállalhatatlanabbnál vállalhatatlanabb figuráktól fogadtak el milliókat.
Ahogy azt az Index is összeszedte, Tony Blair egykori brit miniszterelnök Kadhafitól Nurszultan Nazarbajev kazah elnökön át Alpha Conde guineai elnökig mindenkihez elszegődött, aki jól megfizette. Ráadásul nem csak általános imázsjavításra vállalkozott, hanem a rezsimek által elkövetett gyilkosságok elkenésének konkrét ügyeiben is aktívan közreműködött. Nem is csoda, hogy odahaza Blair akkora erkölcsi hullának számít, hogy saját cikkeit már a „Tudom, hogy utálnak, de..."-bevezetéssel kezdi.
Gerhard Schröder 2005-ös leköszönése óta egyetlen munkaadóhoz hűséges: Vlagyimir Putyinhoz. Először a Gazprom szerződtette le, lényegében még kancellárként, az Északi Áramlat gázvezeték németországi kijárójának. Szolgálatait az orosz cég igazgatótanácsi tagsággal jutalmazta. Schröder azonban Putyin személyes PR-ját is egyre intenzívebben támogatta, a konfliktusos ügyekben rendre az orosz vezető mellé állt. Tom Lantos már 2007-ben is politikai prostituáltnak nevezte őt, de az ukrán válság idejére már Németországban is politikai páriává vált.