A venezuelai szocializmussal a rendszer alapvető belső ellentmondásai végeztek, nem pedig az alacsony olajár, vagy a CIA zsoldjába szegődő ellenzék, ahogy Maduro elnök hisztérikus nyilatkozatai láttatni szeretnék. A venezuelai válság három fontos összetevőből alakult ki, és mindhárom alapvetően belpolitikai természetű:

• a túlzott vezérközpontúság,
• a politikai klientelizmus
• és a folyamatos háborús retorika, ami elsődlegesen a hazai ellenzék ellen irányult.

Mindebből pedig egy teljesen irracionális gazdaságpolitika származott, ami miatt jelenleg nincsenek árucikkek a boltok polcain a világ legnagyobb kőolaj-készletével rendelkező országban.

Poszt-neoliberális populizmus

Bár a nemzetközi sajtó gyakran a baloldal és a jobboldal harcaként írja le a venezuelai válságot, ennél talán egyszerűbb, ha egy másik, eredendően latin-amerikai fogalom, a populizmus felől közelítünk az eseményekhez. A populizmus egy karizmatikus vezető ígérete arra, hogy megmenti a népet az őt sanyargató elittől. A sanyargatás pedig adott volt az 1980-as évek Latin-Amerikájában, ahol a neoliberális sokkterápia (a villámgyors privatizáció, a közszolgáltatások árának emelkedése és az elszabaduló infláció) sokkal durvább társadalmi hatásokkal járt, mint amit a rendszerváltás utáni Kelet-Közép-Európa egy évtizeddel később megtapasztalt. Az IMF, a Világbank és a globális nagyvállalatok emiatt már akkor az utcára vonuló latin-amerikai tüntetők fő ellenségeivé váltak, amikor Európában a közvélemény még a fejlődés letéteményeseiként gondolt ezekre a szereplőkre.

Az antiglobalista populizmusnak így Latin-Amerikában egy évtizednyi lépéselőnye volt Európához és Észak-Amerikához képest. Ráadásul, mivel a latin-amerikai társadalmakban sokkal nagyobb a szegények aránya, és a jóléti rendszereik is sokkal szerényebbek, így az elégedetlenséget olyan politikusok tudták meglovagolni, akik a baloldali, osztályharcos nyelvet beszélték. (Ez fontos különbség a 2010-es évek európai és észak-amerikai jobboldali populizmusához képest, amely a középosztályhoz beszél, és az ellenségeit a globális elitben, illetve az élősködőkként értelmezett, gyakran színes bőrű szegényekben találta meg.) A latin-amerikai populizmus, és azon belül a venezuelai Chávez pártja, a PSUV csak egy fronton vívott háborút: az „elit” ellen. És mivel szegényből sokkal több volt, mint középosztálybeliből és gazdagból együttvéve, a stratégia két évtizeden keresztül hatékonynak bizonyult.

Hugo Chávez 1998-ban került hatalomra Venezuelában, és 2013-as haláláig minden választást megnyert. Nagyszabású szociális programokat valósított meg, amelyek két évtized alatt csaknem 20%-kal növelték az ország emberi fejlettségi indexét (HDI). Termelőszövetkezetek és közösségi tanácsok alakultak, javult az orvosi ellátás színvonala. Négy évvel emelkedett a venezuelai gyerekek oktatásban töltött átlagos éveinek száma. Kiemelt cél volt a nők és a kisebbségek (indiánok, afro-venezuelaiak) részvétele a politikai életben. Röviden: voltak eredmények. Persze úgy könnyű, mondták Chávez ellenfelei, hogy dőlt a pénz az államkasszába az olajbevételeknek köszönhetően.

A válság gyökerei

A szegények között szétosztani a pénzt: ez a második legjobb dolog, amit egy elnök csinálhat az országa olajbevételeivel. Minden bizonnyal sokkal többet ér, mint ha értelmetlen háborúkra, kacsalábon forgó palotákra vagy luxusautókra költené. De a legjobb mégiscsak az lett volna, ha Venezuela ebből a pénzből egy olyan gazdasági modellt alakít ki, ami az olajkitermelés nélkül is életképes. Az elektromos autók és az olcsó napelemek ugyan még nem voltak a láthatáron, amikor Chávez hatalomra került, azt azonban sejthette volna, hogy az olajdollárok előbb-utóbb elfogynak, és hosszú távon úgy lesz igazán fejlett ország Venezuelából, ha a szegények méltányos fizetésért dolgozhatnak versenyképes vállalatoknál. Csakhogy a populista logika nem így működik.

Cháveznek nem autonóm kisvállalkozókra és jól kereső szakmunkásokra volt szüksége, hanem lojális, éljenző tömegre. Szerepe szerint egy vezér volt, aki százezrek előtt mondott gyújtó hangú beszédeket az imperialisták ellen, nem pedig egy menedzser, aki jobb negyedéves adatokért küzdött. Karizmája, amit ellenfelei is elismertek, alkalmassá tette erre, a nép pedig imádta, hogy keresetlen szavakkal szól be George W. Bushtól kezdve a saját, népszerűtlen belügyminiszteréig, akit egy tévéműsorban, élő adásban rúgott ki a kormányból. A korábban közönyös szegények szemében Chávez hős volt, az ő hősük.

Ráadásul pénzt kaptak tőle: szociális juttatásokat, szövetkezeti tulajdont, állami munkahelyet. Így aztán, bár az ellenzék választásról választásra több szavazatot szerzett, mégis mindig Chávez nyert, mert mindig többet tudott a korábban nem szavazók közül az urnákhoz szólítani, mint ahányan kiábrándultak a rendszeréből. A vezérhez való lojalitás ugyanakkor a legalsóbb szintekig átszőtte az állami olajvállalatot és más, állami cégeket, ami hosszú távon a hatékonyság csökkenéséhez vezetett.

A populista recept harmadik összetevője sem hiányzott: ellenség is volt bőven. Az Egyesült Államok, a nemzetközi nagyvállalatok és a jobboldali vezetésű szomszédos országok rendszeresen megkapták Cháveztől, hogy fasiszta, imperialista gyarmattartók. A hazai jobboldal, és úgy általában a bármilyen oldali venezuelai ellenzék pedig azt, hogy az előbbiek idegenszívű, hazaáruló bérencei.

2011-ben azonban, hatalma csúcspontján, váratlanul rákot diagnosztizáltak Cháveznél. A betegség alig két év alatt végzett az energikus, ötvenes éveiben járó vezérrel, és a színpad showman nélkül maradt. A kijelölt utód, a buszvezetőből lett politikus, Nicolás Maduro nem rendelkezett sem azzal a karizmával, sem pedig azzal a politikai éleslátással, amivel vérbeli populista elődje. Maduro a chavismo sin Chávez, a „Chávez nélküli chavizmus” rendszerét hirdette meg, ami épp olyan értelmetlenre sikerült, mint ahogy hangzik. A korábbi retorikai sémák ismételgetése üressé vált a vezér géniusza nélkül. Mindeközben pedig az ország fő bevételi forrása, a kőolaj világpiaci ára zuhanni kezdett. Az igazán végzetes csapást azonban nem az olajár drasztikus csökkenés mérte a venezuelai gazdaságra. Nem azért fogytak el az árucikkek a venezuelai boltok polcairól, mert az olaj ára lement: ha ez így lenne, az áruk ott lennének, csak az olajszektorban dolgozók nem tudnák megvenni. De egy ideje már nincs szinte semmi a polcokon.

Az ellátási válság abból adódott, hogy a boltosok tönkrementek. Szocializmus ide vagy oda, a kiskereskedelemben és a könnyűiparban nem voltak számottevő államosítások, így egészen a legutóbbi hónapokig jelentős magánszektor működött Venezuelában. A magánvállalatok viszont sokszor váltak az állami propaganda céltáblájává: a folyamatosan változó pénzügyi és jogszabályi feltételek kiszámíthatatlan és ellenséges környezetet teremtettek a számukra, és mindig a rövidebbet húzták az állami vállalatokkal szemben. Ráadásul az egyoldalú termelés miatt Venezuela súlyosan importfüggővé vált, és a beáramló külföldi valuta vagy a nemzeti valuta, a bolívar árfolyamát nyomta volna föl (ezzel még versenyképtelenebbé téve a hazai termelőket), vagy óriási inflációt váltott volna ki. A venezuelai vezetés ennek elkerülésére egy komplex, bürokratikus árfolyamrendszert alakított ki, amelyben attól függően, hogy mire kellett (gyógyszert importálni, repülőjegyet venni, autókat behozni stb.), más-más áron lehetett dollárhoz jutni. Ez elvben megfékezte volna mindkét pénzügyi nyomást, a gyakorlatban azonban a dollárok a feketepiacon végezték. A hivatalos és a feketepiaci árfolyam végzetesen elszakadt egymástól, a bolívar pedig drámaian elértéktelenedett: az értéke a dollár reálárfolyamán mérve az utóbbi két és fél évben az ötvened részére csökkent.

Mit tehetett a magánszektor egy ilyen környezetben? A gyártók és a kereskedők eleinte úgy reagáltak az elszabaduló inflációra és az irreális árfolyamokra, hogy ideiglenesen bezárták a boltot. Erre viszont rendőrök jelentek meg és spekulációval vádolták a tulajdonost, aki végül kénytelen volt hatósági áron szétosztani az árukészletét, és utána ismét bezárni a boltot – ezúttal véglegesen. Az így elharapózó ellátási problémákat a kormányzati kommunikáció természetesen a gazdagok és az imperialistákat kiszolgáló ellenzék nyakába akarta varrni, ez viszont egyre kevésbé tűnt hihetőnek. Így vagy úgy, az ellenzéket okolni a gazdasági problémákért nem túl meggyőző egy tizenkilenc éve hatalmon lévő párt részéről.

Három végzetes hiba

A venezuelai ellenzék sokáig nem tudott tőkét kovácsolni a növekvő elégedetlenségből. A szavazóbázisuk nagy része a középosztályhoz tartozott, ami nem kedvezett a forradalmi lendületnek: a rendszerkritikus fiatalok egy része kivándorolt, míg mások külső támogatás után néztek a mozgalom számára, és ezt a különféle amerikai alapítványokban találták meg. Az Egyesült Államok és a venezuelai ellenzék természetes szövetségesekké váltak, a gringók támogatása ugyanakkor mérgezett csók: rendkívül könnyű úgy beállítani a külföldről támogatást elfogadó szervezeteket, hogy az olajra ácsingózó amerikaiak ügyét szolgálják. Ráadásul az ellenzéki vezetők minden erénye (iskolázottság, választékos stílus) hátránnyá vált a chávezi „Nép” kontra „Elit” retorikában. Az ellenzéki vezetőket – a bebörtönzött Leopoldo Lópezt, vagy a 2013-as elnökválasztást hajszállal elbukó Henrique Caprilest – a kormánypropaganda rendszerint elkényeztetett úrigyerekekként ábrázolja, akik úgy táncolnak, ahogy Washington fütyül.

Ez a kommunikációs stratégia egyébként tizenöt éven át remekül működött, de miután elfogyott a tej és a kenyér a boltokból, hirtelen a kormány hiteltelenebbé vált a választók szemében, mint az ellenzék. A közvélemény először növekvő apátiával válaszolt a fejleményekre: mindenkiből elegünk van, mormogták. Aztán 2015 decemberében az ellenzék megnyerte a parlamenti választásokat. Bár a venezuelai politikai rendszerben az elnök sokkal szélesebb jogkörökkel bír, mint a parlament, ez mégis egy nagy vereséget jelentett a chavizmus számára. Ráadásul az eredmények azt vetítették előre, hogy a 2018-ban esedékes elnökválasztáson is az ellenzék lesz a befutó. Maduro elnök pedig szemlátomást megijedt, és egy év leforgása alatt, 2016 nyara és 2017 nyara között elkövetett három olyan végzetes hibát, amelyek teljesen aláásták a legitimációját, és amelyek együtt oda vezettek, hogy Venezuela az összeomlás szélére sodródott, és a venezuelai szocializmus, mint politikai projekt, megbukott.

Az első ilyen a visszahívó népszavazás elsumákolása volt. Az ellátási problémák miatti népharagot meglovagolva az ellenzék 2016 tavaszán népszavazást kezdeményezett, hogy Maduro elnöktől megvonja a mandátumát: ehhez joga lett volna, ha a húszmillió választópolgár egyötöde aláírja a kezdeményezést. Hosszas jogi manőverezéssel azonban a Választási Bizottság addig halogatta az eredetileg októberben esedékes szavazás kiírását, amíg az ellenzék kifutott az időből: véget ért az év, és ezzel elúszott a lehetőség is. 2017 ugyanis már választások előtti év, amikor a visszahívó népszavazást nem teszi lehetővé az alkotmány.

Olaj volt a tűzre a második végzetes manőver is: az ellenzéki többségű parlament jogköreinek korlátozása, majd de facto figyelmen kívül hagyása. 2017 januárjától a Legfelsőbb Bíróság több alkalommal semmisnek nyilvánította a törvényhozók határozatait, majd március végén egyszerűen felfüggesztette a parlamentet. Ezt ugyan néhány nappal később Maduro visszavonta, de rendszeressé vált az elnöki rendeletekkel történő kormányzás. Ez újabb tüntetéshullámot indított el, amire válaszul júliusban ellentüntetők, a kormánypárt hívei törtek be az éppen ülésező országgyűlésbe, és véresre vertek több képviselőt.

Végül pedig az „alkotmányozó” népszavazás kiírása és lebonyolítása volt a harmadik hiba. Az elnök által összehívott, új alkotmányt írni hivatott testület választását az ellenzék a kezdetektől fogva bojkottálta, mivel nem lehetett tudni sem azt, hogy mi szükség van új alkotmányra a választások előtti évben, sem pedig azt, hogy mi alapján hoz majd döntéseket a testület. Mintha egy focimeccsre készülődve a rossz szériában lévő csapat kapitánya azzal állna az ellenfele elé, hogy inkább mérkőzzenek meg egy olyan labdajátékban, aminek a szabályait majd menet közben alakítják ki nem tisztázott módszerekkel. Az ellenzék ellen-népszavazást tartott július közepén, és állításuk szerint hét és félmillióan voksoltak arra, hogy ne legyen új alkotmány. Két héttel később, az alkotmányozó referendumon ezzel szemben a kormány szerint nyolcmillióan szavaztak arra, hogy legyen. Mindkét fél vitatja a másik eredményeit, így jelenleg van egy általános és titkos választójog szerint megválasztott elnök és egy hasonlóan megválasztott parlament, de mindkettő egy-egy, kölcsönösen illegitimnek tartott szavazásra hivatkozva vonja kétségbe a másik legitimitását.

Röviden: amit Maduro az elmúlt egy évben csinált, azt a lakosság jelentős része a hatalom megtartására tett átlátszó manőverezésnek tartja. Ha Maduro beleállt volna a visszahívó népszavazásba 2016 végén, és emelt fővel elveszti azt, a kormányzást egy mozaikszerű egységfront, a 19 pártból álló Demokratikus Kerekasztal (MUD) vette volna át Leopoldo López vagy Henrique Capriles vezetésével. Az új vezetés óhatatlan belső konfliktusai közepette a chavista-szocialista tábor ellenzékben rendezhette volna a sorait, ami talán végső soron megmenthette volna Chávez politikai örökségének egy részét. De erről szó sem volt. Az egyre kétségesebb húzások megerősítették az ellenzéket abban a hitében, hogy nincs esély tiszta és békés eszközökkel küzdeni. A bizonytalanokat pedig abban, hogy az ellenzék, minden hibája ellenére, még mindig a kisebbik rossz: tehát irány az utca. Ennek következményeképpen szabadult el a pokol.

Mi lesz most?

A krízis lehetséges végkimeneteléről sokan sokfélét gondolnak – érdemes elolvasni ezt és ezt az elemzést – de a főbb lehetőségek adottak. Nem számolom ide a társadalmi béke szempontjából leginkább kívánatos végkimenetet, vagyis hogy Maduro a nem túl távoli jövőben (legkésőbb az elnökválasztás eredetileg kitűzött dátumára, 2018 decemberére) kiír egy tisztességes választást, amin megbukik, a PSUV pedig az ellenzék legerősebb pártja marad, mert ez aligha fog bekövezni.

Az alap szcenárió tehát az, hogy a vitatott Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogad egy új alkotmányt. A gyűlés már össze is ült, és első döntésével elmozdította a hivatalából Luisa Ortegát, a Maduro-pártiból Maduro-ellenessé vált főügyészt, majd pedig a hadsereg védelmét kérte, hogy az ellenzéki parlamenti képviselők ne tudjanak bejutni a Nemzetgyűlés épületébe. Ezek alapján elég kétséges, hogy az új alkotmány elkészülte után lenne-e választás a szó demokratikus értelmében: könnyen lehet, hogy inkább egy kubai típusú egypártrendszer alapjait tenné le az új alaptörvény. Az ellenzék erre nem adhatna más választ, mint hogy még több tüntetést, és ezzel még több erőszakot szorgalmazzon. Ezzel egy szigorodó jogi környezetben előbb-utóbb minden vezetője a rács mögött találná magát. A nemzetközi közösség pedig nem merne teljes embargót kihirdetni Venezuela ellen, mert ez egyrészt óriási humanitárius katasztrófát okozna, másrészt pedig az üzletfeleknek, köztük az Egyesült Államoknak is, szükségük van a venezuelai olajra. Kína és Oroszország hiteleiből akár még el is tengődhetne ez a rendszer egy ideig.

Csakhogy nincs az a hitel, amivel a jelenlegi gazdaságpolitika megváltoztatása nélkül fenn lehetne tartani a rendszert. Az infláció exponenciálisan nő, idén 700, jövőre 2500 százalék lesz, ha nem változnak a trendek. Nincs, aki termékeket importáljon, és nincs, aki az olajon kívül bármi exportképeset előállítana. Az egyre kétségbeesettebb tüntetőknek egyre kevesebb vesztenivalójuk van, így alighanem a következő hetekben-hónapokban lesz, aki kísérletet tesz Maduro erőszakos eltávolítására. Két ilyen kísérlet már történt, főszereplőik mindkét esetben ex-katonatisztek voltak: egyikük helikopterről nyitott tüzet a Legfelsőbb Bíróság épületére, másikuk egy vidéki nagyváros laktanyáját akarta elfoglalni. A kísérletek eddig kudarcba fulladtak, de valószínűleg egyre nagyobb a nyomás a hadseregen, hogy csináljon valamit.

De ki parancsol a hadseregnek? Egyrészt Vladimir Padrino López hadügyminiszter, másrészt Diosdado Cabello nevét kell megemlíteni. Utóbbi a PSUV alelnöke, a párt „erős embere”, aki informális befolyással rendelkezik a hadsereg fölött. Mindketten a chavizmus elkötelezett hívei, így hacsak a második vonalban nem szerveződik épp valami nagy összeesküvés, ami mindeddig rejtve maradt, akkor a kormányellenes puccs esélye minimális. Nem zárható ki viszont egy „önpuccs”, vagyis hogy a hadsereg azért veszi át a hatalmat, hogy a kudarcokért felelőssé tett Madurótól megszabaduljon, és ezáltal a rendszer tovább élhessen.

Ezzel a végkimenetellel azonban aligha békülnének ki a tüntetők – a nemzetközi közösségről nem is beszélve. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy Maduro, Cabello vagy Padrino López nevét átkozva vonulnak százezrek az utcára. Ha az inflációs nyomás tovább nő – márpedig tovább fog nőni – akkor előbb-utóbb ténylegesen össze fog gyűlni annyi ember Caracas utcáin, hogy betörjenek valamelyik kormányzati intézménybe, kirángassák onnan az imént említettek valamelyikét, és felakasszák egy lámpavasra. Ennek ma még nem látszik a realitása, de ha a jelenlegi irány nem változik, kitörhet a forradalom. Ami nem lenne sem békés, sem törvénytisztelő, sem pedig méltányos az ellenfeleivel – de hát a forradalmak már csak ilyenek.

Ha pedig ez történne, akkor a hadseregnek sortüzet kellene nyitnia. De a venezuelai katonák jelentős része erre valószínűleg nem lenne hajlandó. Egy tömeges tűzparancsot a hadsereg valamekkora része megtagadna: a kérdés csak az, hogy elég nagy lenne-e ez a valamekkora rész. Ha igen, győzne a forradalom.

Ha nem, akkor az erőszak tovább eszkalálódna. De valószínűleg ez sem tartana túl sokáig. A Che Guevara-i taktikát követő gerillák ideje lejárt. Évekig elhúzódó polgárháború tehát nem túl valószínű, hogy kitörne: szerencsére a venezuelai társadalom kulturális és nyelvi szempontból meglehetősen homogén, így etnikai vagy vallási típusú konfliktus nem szítja az erőszakot. (A fő törésvonal, a gazdagok kontra szegények ellentét pedig egyre kevésbé vág egybe a politikai táborokkal.) Venezuelában nem két egymással szemben felsorakozott, antagonisztikus társadalmi csoport küzd egymással, hanem két politikai csoportosulás, akik közül az egyik folyamatosan veszti, a másik folyamatosan nyeri a lakosság szimpátiáját. Így, ha szabályos utcai harcok törnének is ki, aligha esne szét az ország olyan, egymással háborúzó területdarabokra, mint például Szíria.

A sok bizonytalanság között egy a biztos: Venezuela a chávezi szocializmus végnapjait éli. Az imént elmondottakból viszont sajnos az következik, hogy a konfliktus halálos áldozatainak száma – ami már 150-nél jár – még tovább fog nőni. Csak remélhetjük, hogy a lehetséges rosszak közül valamelyik kevésbé rossz szcenárió valósul meg.

És hogy minél előbb bekövetkezik egy pozitív fordulat ebben a jobb sorsra érdemes országban.

A szerző Latin-Amerika-kutató, az ELTE TÁTK oktatója