2023 meglehetősen eseménydús év volt, ami emellett nem várt meglepetéseket is hozott: míg 2022 az ukrajnai háború éve volt, addig 2023 már a háborúké, miközben a világ több pontján is előretört a szélsőjobb, míg máshol régóta kormányzó erők vesztették el a parlamenti többségüket, és ezáltal a kormányrudat. Összeszedtük, mi volt a hét legfontosabb dolog, ami idén történt.
Annak ellenére, hogy az amerikai előválasztások jövő januárban startolnak, már régóta tart az iowai caucusszal induló, az Egyesült Államokra jellemző hosszú választási kampány. Míg a 2022-es félidős választások után úgy tűnhetett, Donald Trump visszaszorul a Republikánus Párton belül – elvégre az általa kiválasztott jelöltek csúnyán elhasaltak –, a 2020-as elnökválasztás után folytatott tevékenysége miatt a bírósági eljárások is Damoklész kardjaként lebegnek feje felett.
Azonban annak ellenére, hogy négy ügyben is vádat emeltek ellene,
Trump népszerűsége nem hogy csökkent, de még nőtt is azóta.
Az eleinte sűrűnek ígérkező elnökjelölt-aspiránsi mezőny egyik tagja sem tudott Trumphoz felnőni, sőt a sokáig Trumpnál esélyesebbnek számító floridai kormányzó, Ron DeSantis lassan már a harmadik helyre csúszik vissza, így pedig a félidős választások után hiába próbálta a Murdoch-univerzum még a párt jövőjének beállítani a floridai kormányzót, leginkább csak abban reménykedhet, hogy Trumpot jogi ügyei miatt végül eltiltanák az indulástól.
Utóbbi pedig jóval nagyobb veszélyt jelent Trumpra, mint politikai kihívói, ugyanis komoly bűncselekmények elkövetésével vádolták meg a 2020-as elnökválasztás kapcsán: a Capitolium ostroma miatt államcsínnyel vádolják, míg az ügyészség szerint Georgiában megpróbálhatta felülírni az elnökválasztás eredményét, amikor többek között telefonon arra próbálta rávenni az állam választás lebonyolításával foglalkozó legfőbb – egyébként republikánus – tisztviselőjét, hogy találjon 11 780 szavazatot számára.
Jelenleg Trump hatalmas előnnyel várja az előválasztás megkezdését, és amennyiben elindulhat a választáson, jó eséllyel indul 2020-as legyőzője, a demokrata Joe Bidennel szemben.
Az Európai Unió bővítése már évtizedek óta téma a nemzetek feletti szervezetben, hiszen legutoljára 2013-ban Horvátország csatlakozásával nőtt először 28 tagállamra az EU, amiből aztán hosszú huzavona után az Egyesült Királyság 2021. január elsejével távozott.
Az azóta eltelt időben több ország is megkapta a tagjelölti státuszt, ugyanakkor a bővítés időpontját egyre tovább és tovább tolták ki.
Az Európai Bizottság még november elején azt javasolta a tagállamok szakminisztereiből álló Európai Unió Tanácsának (röviden: Tanács), hogy Ukrajnával és Moldovával kezdjék meg a csatlakozási tárgyalásokat, ugyanakkor a decemberi EU-csúcson még a tagállamok vezetőinek is rá kellett mondaniuk az igent, ahol sokáig kérdéses volt, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök meg fogja-e vétózni a döntést. Végül ez nem történt meg, viszont kivonulásával elvonta a figyelmet a történelmi döntésről.
Ugyanakkor hiába döntött úgy az államok kormány- és államfőit tömörítő Európai Tanács, hogy megkezdik a tárgyalásokat e két országgal, a folyamat akár bő egy évtizedet is igénybe vehet,
ráadásul az EU intézményrendszerét is meg kellene reformálni, hogy bővítésre alkalmassá váljon.
Azonban ennek kapcsán a tagállamok nem mindenben értenek egyet: a német és a francia szakértők által készített ún. non-paper eltörölné a vétó intézményét, azonban az Orbán Viktor vezette magyar, illetve az immáron Donald Tusk vezette lengyel kormány azt ellenzi – a decemberi EU-csúcson emiatt csak abban sikerült megállapodniuk a tagállamoknak, hogy majd jövőre megint tárgyalnak a lehetséges reformokról.
2023-ban sok európai országban tartottak választásokat, azonban magyar szempontból a szlovák, illetve a lengyel volt kulcsfontosságú, hiszen alapjaiban változtathatja meg a V4-ek közötti együttműködés dinamikáját, amennyiben kormányváltásra kerül sor.
Ez végül mindkét országban megtörtént: Szlovákiában visszatért a 2016-ban megbukott szociál-populista Robert Fico, ahogy Lengyelországban is egy nagy politikai visszatérésről beszélhetünk, miután a jobboldali-konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) elvesztette a parlamenti többségét, így Mateusz Morawiecki Donald Tusknak adta át a lengyel kormányrudat.
Annak ellenére, hogy előzetesen voltak olyan hangok, amik szerint Fico visszatérésével a 3+1 felosztású V4-ek visszaállhat 2+2-re, azonban a decemberi EU-csúcson kiderült, ez egyáltalán nincs így.
Ugyan a régi-új szlovák kormányfő kommunikációs szinten sok esetben egyetért Orbán Viktorral, de Szlovákia Fico vezetésével is továbbra is megbízható partnere a többi tagállamnak és az uniós intézményeknek, ahogy az egykori Európai Tanács-elnök, majd az Európai Néppárt (EPP) vezető Tusk is,
így Orbán Viktor Morawiecki távozásával egyedül maradt az Európai Tanácsban.
Ugyanakkor e két országban a kormányváltás a belpolitikában fontosabb is változásokat hozott: míg Szlovákiában az újdonsült ellenzék a rendőrség tervezett átalakítása miatt kritizálja Ficót, addig Tusk a PiS-szel és a PiS által támogatott köztársasági elnökkel, Andrzej Dudával folytat komoly politikai harcokat a lengyel közmédia átalakítása miatt.
Ráadásul eközben a PiS-en belül is elindult egy harc, hogy a láthatóan már erejéből vesztett Jaroslaw Kaczynski után ki kerüljön a párt élére, ami miatt még nagyobb izgalmak várhatóak a lengyel politikában a 2024-es évben.
Már a 2008-as világválság után elindult új politikai mozgalmak óta trend, hogy a populista pártok – legyenek azok bal- vagy jobboldaliak – a világot és politikát leegyszerűsítő nézeteikkel egyre népszerűbbek. A populista politikusok közül eddig a jobboldali-szélsőjobboldali pártok voltak sikeresebbek, ugyanakkor a politikai áttörésük még váratott magára – ugyan voltak országok, ahol egy ideig ők voltak kormányon, de a liberális-populista Andrej Babisnak Csehországban és a centrista-populista Igor Matovicnak Szlovákiában is csak egy ciklus jutott kormányon – ráadásul utóbbi azt ki se tudta tölteni.
Azonban Nyugat–Európában eddig nem volt jellemző, hogy a populista pártok ki tudnak törni a rétegpárti szerepből: Marine Le Pen már évek óta nem tud győzni a francia elnökválasztáson, de Európában a jobboldali vagy szélsőjobboldali populista pártok Olaszországon és Közép-Kelet-Európán kívül nem számítanak túlzottan sikeresnek (értsd: nem tudtak választáson győzedelmeskedni).
Azonban úgy tűnik, 2023-BAN Nyugat-Európát is elérte a populista szélsőjobb szele: míg Németországban az Alternative für Deutschland (AfD) indult nagy emelkedésnek, addig Hollandiában a Geert Wilders vezette Szabadságpárt (PVV) meg is nyerte a parlamenti választásokat.
Az AfD sokáig politikai karanténban volt Németországban, és korábban egy keletnémet rétegpártnak tekintették, de 2023-ban az egyedüli német párt volt, ami a közvélemény-kutatásokban folyamatos emelkedést mutatott, míg a mindössze egy párttagot számláló PVV választást is nyert.
A jövő évi EP-választások kapcsán pedig fontos lesz, hogy e szélsőjobboldali pártok hogyan szerepelnek, hiszen már a legutóbbi választáson is csökkent a három mainstream képviselőcsoport, a jobbközép Európai Néppárt (EPP), a szociáldemokrata Szocialisták és Demokraták (S&D), illetve a liberális Renew képviselőinek száma.
Így 2024 egyik legfontosabb kérdése, hogy az eddigi kelet-európai, a tavalyi olasz és az idei holland példa után máshol is előretör-e a szélsőjobb uniós szinten – és ha igen, akkor Melonihoz hasonlóan inkább a politikai centrum felé veszik az irányt, vagy megmaradnak szélsőjobbnak.
Ugyan az előrehozott spanyol parlamenti választások kapcsán szintén sokan aggódtak Európában, hogy ott a szélsőjobboldali Vox előretörhet, ugyanakkor Santiago Abascalék a többnyire amerikai szélsőjobbra jellemző kultúrharcos témák importjával nem tudhatnak maguk mögött egy sikeres évet, rossz szereplésük miatt pedig esélytelen volt, hogy a jobbközép-liberális Spanyol Néppárt (PP) juniorpartnereként kormányra kerüljenek – a legutóbbi választáshoz képest még gyengültek is.
Így Spanyolországban nem a szélsőjobb szereplése miatt maradt emlékezetes a 2023-as választási év, hanem amiatt, hogy az inkumbens szocialista Pedro Sáncheznek mit kellett tennie azért, hogy a választás után kialakult patthelyzetet feloldja, és elkerüljék az ismételt előrehozott választást:
ehhez pedig Sáncheznek ki kellett egyeznie a katalán függetlenségpárti erőkkel.
Sánchez már az elmúlt négy évben is részben a függetlenségpártiak külső támogatásával tudott csak felmutatni maga mögött parlamenti többséget, ugyanakkor ahhoz, hogy megtarthassa irodáját a spanyol miniszterelnök rezidenciáján, a Moncloa-palotában, olyan alkukat kellett megkötnie, amik a spanyol unionizmusban addig vörös vonalnak számítottak.
Egyrészt belement, hogy nemcsak spanyol szövetségi, hanem uniós szinten is kiáll a spanyolországi kisebbségi nyelvek, így többek között a baszk és a katalán hivatalossá tétele mellett, de
amnesztiát IS hirdetett a 2017-es függetlenségi népszavazás – madridi olvasat szerint zendülés – kapcsán.
Ez pedig nem kizárólag az egykori francoista, jobboldali szavazók, hanem még saját pártjának szimpatizánsai között is ellenszenvet váltott ki: sokan ugyanis attól tartanak, hogy az időközben már régóta takaréklángon égő katalán függetlenségi ügy ismét momentumot szerezhet.
Ez pedig teljesen reális opció, mivel az amnesztia miatt hat év után ismét visszatérhet szülőföldjére a népszavazás idején katalán elnöki pozíciót betöltő, azóta száműzetésben élő Carles Puigdemont, aki egész politikai karrierjét a katalán függetlenségnek szentelte.
2014-ben a Krím-félsziget annektálásával az európai történelemben új korszak köszöntött be: a délszláv háborúk befejeződése után ismét háború alakult ki két szuverén állam között. Ugyanakkor az azt követő konfliktus sokáig nem szélesedett ki háborúvá: bár Ukrajna azóta próbálja visszaszerezni az Oroszország által támogatott szeparatisták által megszerzett területeket, Vlagyimir Putyin hivatalosan tagadta volna, hogy országa részt venne a konfliktusban.
Ez 2022. február 24-én megváltozott, amikor három irányból elindította az orosz inváziót, ami azóta is tart: Ukrajna nyugati támogatással feltartotta az orosz haderőt, és azóta is küzd önállóságáért, ugyanakkor mivel a világ figyelme Ukrajnára szegeződött, ez teret és lehetőséget nyitott más konfliktusok előtt is.
A meggyengült Oroszország miatt ismét kialakultak a harcok Azerbajdzsán és Örményország között a Hegyi-Karabahban – ahol, ugye, a békét az oroszok garantálták –, és egy villámháborúval Azerbajdzsán további területeket szerzett a térségben, ugyanakkor ennél nagyobb horderejű volt, hogy
Izraelt október 7-én megtámadta a Hamász nevű terrorszervezet, amiért cserébe Izrael elkezdte porig rombolni a terrorszervezet de facto felségterületének számító Gázai övezetet.
A terrortámadás során a Hamász 1400, többségében civil embert gyilkolt meg, amire Izrael hatalmas légi-, földi és vízi támadással reagált – már több mint húszezren vesztették életüket a palesztin enklávéban, az izraeli hadsereg pedig azt ígérte, addig nem hagyják abba a háborút, amíg a Hamászt el nem pusztítják. Ezzel egyidőben pedig zsidó telepesek Ciszjordániában kezdtek újabb területszerzésekbe.
Egyik háború sem ér véget 2023-ban, azok bőven áthúzódnak 2024-re is. Ráadásul új konfliktusok is kialakulhatnak Dél-Kelet-Ázsiában, illetve Afrikában.
Mielőtt Hszi Csin-ping 2012-ben a Kínai Kommunista Párt élére került, Kína egy halk külpolitikát folytatott: a gazdasági fejlődésüket befolyásuk csendes növelésére helyezték, míg nagyhatalmi céljaikról hallgattak.
E doktrína Hszi megjelenésével megváltozott, aki ráadásul a kínai alkotmány megváltozásával lassan már Mao Ce-tunghoz hasonló történelmi szereplővé nőtt a nevében kommunista országban.
Ugyan Hszi és Kína térnyerése már régóta tart, és nem idén kezdődött, azonban 2023-ban egy, a kínai elnök regnálására eddig nem jellemző új trend jelent meg:
ez pedig a különböző okokból eltűnő hivatalnokok és magas kormánytagoké.
Először a kínai külügyminiszter, majd pedig a védelmi miniszter tűnt el hosszabb időre a nyilvánosság elől, miközben hivatalosan nem váltották le őket. Mindkét kormánytag Hszihez hű politikusnak számított korábban, ugyanakkor nyugati olvasat szerint Hszi velük statuált példát, hogy márpedig a kínai politikában csakis ő a szuverén.
Miközben Kína számtalan problémával küzd – hogy csak a két legnagyobbat említsük, elöregedő társadalom, fiatalok kilátástalansága –, ezzel abszolút egy új korszak kezdődött az országban, amivel Hszi tovább mélyíti eddig is igen nagy politikai mozgásterét. Az, hogy ezzel mi lehet a célja, nem derült ki 2023-ban, de jövőre talán többet fogunk tudni.