A Sony Pictures Animation filmje, a  Mitchellék a gépek ellen  egy diszfunkcionális családról szól, amely autós túrára indul, mielőtt „lerakná” a nagylányukat az egyetemen. A család egy robotapokalipszis közepén találja magát, így Mitchellék az emberiség utolsó reménye...

A film sikeresen ötvözi a különböző örökzöld zsánereket, beleértve a „road trip”, a posztapokaliptikus, és persze a diszfunkcionális családokról szóló filmeket is. 

A Netflixen elérhető film majdnem a Connected címet kapta. A beszédes név nemcsak a családi kötelékre, de a film egyik központi témájára is utalhat: az emberiség harca a technológia ellen. A modern technológia kétségtelenül fantasztikus dolog, de képes arra is, hogy elzárja az embereket a körülöttük lévő világtól (még akkor is, ha „kapcsolatban vannak” másokkal). 

A Mitchellék a gépek ellen egy film a filmkészítésről. Katie Mitchell karakterének a filmkészítés a szenvedélye, legnagyobb vágya, hogy filmes iskolába járjon és rendező legyen. A Mitchellék a gépek ellenben számos filmes hivatkozás van (Mad Max, Holtak hajnala, Szellemirtók). PAL karaktere közvetlen utalás HAL9000-re, a robotra Stanley Kubrick 2001: Az űrodüsszeia című disztópikus filmjében, amely a leghíresebb film az emberiség ellen forduló technológiáról.

Úgy tűnik, a Dűne beváltja a hozzá fűzött ígéreteket, mivel újabb díjat sikerült bezsebelnie: a legjobb vágás kategóriában. A nyertes Joe Walker, akiknek ez az első Oscarja. Bár a korábbiakban kétszer is jelölték már ebben a kategóriában a 12 év rabszolgaság, illetve az Érkezés című filmeknél nyújtott teljesítményéért, ám most először érdemelte ki a filmakadémia elismerését. Az előbbiekben említett produkciók mellett pedig a Szárnyas fejvadász 2049, a Netflixen debütált Megbocsáthatatlan, illetve Az utolsó utas című film, összesen 42 produkció kötődik a nevéhez.

A 20th Century Studios Free Guy című filmje egyszerre játszódik a való világban és egy videojátékban, így a film esetében a vizuális effektek voltak a szórakoztató és a káprázatos világ megteremtésének elsőszámú eszközei. A főszereplő karaktereket – a Ryan Reynolds alakította Guy és a Jodie Comer alakította Molotov Girl – videojáték figurák inspirálták. 

Mivel Ryan Reynolds karaktere három különböző alakban jelenik meg – való világ, videojáték, Free City –, mindegyik alakja más külsőt igényelt. A „szteroidozott” Guy, Dude karakterének megalkotásához Reynolds arcát és arckifejezéseit „tették rá” a testépítő Aaron Reed alakjára. 

A Free City Boston, Pittsburgh és Miami látképeit ötvözi: a képzeletbeli város megformálása magába foglalta 12 bostoni várostömb LIDAR szkennelését is. „Boston 12 várostömbjét digitálisan építettük fel, postaládák, utcatáblák, fák, gaz...” – mondta Swen Gillberg. Rajta kívül még Bryan Grill, Nikos Kalaitzidis és Dan Sudick neve szerepel a jelöltek listáján. 

Aneil Karia and Riz Ahmed alkotása, a Long Goodbye nyerte a legjobb rövidfilmért járó díjat. A 12 perces film  megrázó módon mutatja be a mindennapi életünkbe is beszivárgó rasszizmust.

A hatvannyolcas születésű amerikai színművész, Troy Michael Kotsurt a CODA című filmben nyújtott alakításáért már a Brit Akadémiai Filmdíjat és a kritikusok díjára is jelölték, ha hétfő éjjel nyer Los Angelesben a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában, ő lesz az első siket férfi színész, aki átveheti a szobrot.

Az arizonai művész szülei – apja Mesa város rendőrfőnöke volt – a fiú kilenc hónapos korában vették észre, hogy nem hall. Azonnal beiratkoztak egy jelnyelv iskolába, hogy megtanuljanak kommunikálni fiukkal. Nem hagyták, hogy elmagányosodjon, Troy sokat sportolt, és számos halló barátja volt iskolás korában is. Egy hallásérültek számára létrehozott speciális iskolában tanult, és ott fedezte fel magában az érdeklődést a színészet felé. A westwoodi főiskolán a dráma tanára segítségével tette meg első lépéseit a színészet felé. 

A főiskola után a Gallaudet Egyetemen tanult színészetet, valamint film- és televízió rendezést.

Színészként először a National Theatre of Deaf – Siketek Nemzeti Színháza társulatában dolgozott, majd Los Angelesben játszott és rendezett a kaliforniai Deaf West Színházban.

2011-ben kiválasztották egy Tom Sawyer adaptációra. Halló kollégájával Layle Kanouse ketten alakították Huckleberry Finn apját. Kutsur jelelt, kollégája énekelt. Az előadás sikere nyomán New Yorkban is játszhatott, majd több darab jelspecialistája volt. Ekkor már film- és televíziós szerepekkel is megbízták.

Továbbra is dolgozott a Deaf West Theather produkcióiban, 2013-ban megrendezte a No Ordinary Heroe:The SuperDeafy Movie című filmes vígjátékot egy szuperhősöket játszó színészről, aki váratlanul megsüketül.

A CODA után, melyben egy halló tinédzser siket apukáját alakítja, a Flash Before The Bang című televíziós produkcióban játszott. A valós történeten alapuló film egy siketek számára létrehozott középiskoláról szól, melynek diákjai megnyernek egy atlétikai bajnokságot. Ebben a produkcióban az edzőt alakítja.

Meg is van az első nyertes,

mindezt az élő közvetítés előtt jóval jelentették be. A Magyarországon forgatott film hangzásán olyan szakemberek munkálkodtak, akik pályafutásuk során már rengeteget tettek le az asztalra. Az öt nyertes szinte mindegyike kapott már jelölést, sőt van olyan, aki már korábban is hazavihetett arany szobrot. Mac Ruth például már számtalan világklasszis filmen dolgozott, köztük A visszatérő, a Mentőexpedíció, A kém, a Vörös Veréb, illetve az Atomszőke című produkciókon. Ez volt a negyedik Oscar-jelölése, amiért ezúttal díjat is kapott.

A másik győztes, Mark Mangini eddigi pályafutása során 149 filmen dolgozott, például Az ötödik elemen és a Szárnyas fejvadász 2049-en. Munkásságát hat Oscar-jelöléssel is elismerték, ám ezek közül immáron kettőt tudott díjra is váltani, az elsőt a Mad Max – A harag útja című filmért kapta. Az előbbi két nyertestől eltérően a harmadik, Theo Green nevét jóval kevesebb produkció fémjelzi (Szárnyas fejvadász 2049, Ház az utca végén), ám már így is büszkélkedhet két Oscar-jelöléssel, amelyből egyet a Dűnével meg is nyert. A negyedik szerencsés, Doug Hemphill sem panaszkodhat, mivel a Dűnével szerezte meg a tizedik Oscar-jelölését, kettő díjat be is zsebelt. A legelsőt még az 1992-es Az utolsó mohikán című filmnek köszönhetően kapta, ám legalább 190 produkció kötődik a nevéhez.

Míg az ötödik Oscar-győztest, Ron Bartlettet harmadjára érhette az a megtiszteltetés, hogy jelölést kapott, pontosabban harmadjára díjjal is jutalmazták. Érdekesség, hogy korábban a Pi élete és a Szárnyas fejvadász 2049 című filmek miatt jelölték Dough Hemphill-lel egyetemben, illetve a Szárnyas fejvadász 2049 esetében Dough Hemphill-lel és Marc Ruth-al karöltve. A Dűnének köszönhetően most mindhármuknak sikerült egyszerre nyerni.

2021 egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő filmje, a Frank Herbert sci-fije alapján készült Dűne már az Oscar-gála előtt közönségkedvenc volt. Paul Lambert, a vizuális effektusokért felelős szakember szerint az volt a cél, hogy a képi világ megalkotásához olyan technikákat találjanak ki és alkalmazzanak, amelyek a lehető legpontosabbak és legélethűbbek. 

Különböző technikákat találtunk ki, amelyek lehetővé tették, hogy a vizuális effektek sokkal hihetőbbek legyenek

– fogalmazott a Hollywood Reporternek, hozzátéve, hogy az Arrakis bolygón játszódó jeleneteknél a szitakötőszerű ornitopterek belső tereit „homokvászon” (homokszínű háttér, nem pedig kékvászon) előtt vették fel, hogy a lehető legjobb fényviszonyokat kapják. A csapat ezen kívül rengeteg időt töltött azzal, hogy méretarányosan ábrázolja az óriási férgeket, amelyekhez élő állatok– bálnák – mozgását tanulmányozták.

A nagyjából 1700 speciális felvétel nagy részét a vezető VFX-ház, a DNEG, valamint a Wylie Co. és a Rodeo FX készítette. Paul Lambert, Tristan Myles, Brian Connor és Gerd Nefzer négyese könnyen hazaviheti a díjat.

A West Side Story kapcsán az első kérdés, ami mindenkiben felvetődik, az, hogy hány bőrt lehet még erről lehúzni? Van-e még benne muníció, lehet-e ezzel a történettel még újat mondani, különösen, hogy az 1961-es, Robert Wise által rendezett verziót minden idők egyik legnagyszerűbb musicaljeként tartjuk számon és hát színházi remake-ből is kaptunk már egy párat, köztük mindjárt a Vígszínházét.

ráadásul a mozi több mint két és fél órájával a gigafilmek kategóriájába tartozik. Janusz Kamiński lengyel operatőr-filmrendező, Spielberg állandó kameramanja nem most vinné el először az Ocart, eddig kétszer vihette haza a szobrocskát, először méltán a Schindler listájáért 1993-ban, majd a Ryan közlegény megmentéséért 1998-ban, tehát ha az idei gálán az amerikai romantikus zenés örökzöld képei aratnak, akkor ő már csak repetázik. Az operatőri munka talán legfőbb erőssége, ahogy a táncokat, a koreográfiát láttatja, egyszerre dinamizmusa részleteiben és nagyszabású egészében. 

Spielberg és Janusz Kamiński már 25 éve dolgozik együtt, Spielberg minden filmjét együtt jegyzik. A jól ismert zenés dráma 1957-ben játszódik New Yorkban és a korabeli bandák könyörtelen rivalizálását és egy fiatalkori szerelem történetét meséli el, Spielberg nem is csavar a sztorin, nem is aktualizál, inkább végtelen alázattal fordul az egykori klasszikus felé és ízig-vérig táncfilmet csinál, adózva a musical iránti szenvedélyének.

Az 1988-as születésű texasi sztárgyermekszínészként kezdte filmes karrierjét. Három és fél éves korában már kóla reklámokban szerepelt, nyolcévesen pedig rendszeresen komoly pénzekkel gazdagította a családi kasszát.

Fiatal színészként feltűnt a képernyőn Chuck Norris körül a Walker a Texasi kopó sorozatban, vendégszerepelt a Sabrina a tini boszorkányban is. Játszott a CSI helyszínelős sikerszériájában is.

Öt éven át alakította Landy Clarke-ot az NBC Friday Night Lights című sorozatában is. Nevét az AMC átütő Breaking Bad szériája által ismerte meg a világ, és természetesen játszott a sorozatból készült mozifilmben is. 

Tizenkét évesen egyébként valóban ő alakította fiatal Matt Damont a Vad lovak című Cormac McCarthy regényből készült filmes adaptációban.

A Fargo sorozatban nyújtott alakítása hozta meg számára az első Emmy-díj jelölést, melyben Ed Blumquist, hentes karakterét alakította, a hentesnét pedig Kirsten Dunst játszotta el. Ezzel a szerepével a magánéletében is komoly sikert ért el , hiszen a valóságban is ő lett Kirsten Durst párja, azóta két gyermekük született.

Kétezertizenötben többek között Johnny Deppel szerepelt a Fekete mise című filmben, és Játszott Spielberg Kémek hídja című filmdrámájában is, ahol a főszerepet Tom Hanks alakította, és a forgatókönyvet a Coen testvérek írták.

A húszas években tovább száguld, fontos szereplő a Júdás és a Fekete Messiásban, és a Disney Dzsungeltúrájában is újat húz Dwayne Johnsonnal. A kutya karmai közt című szoboreső várományos westernben ismét feleségével együtt játszanak, és mindkettejük alakítását Oscar-díjra jelölték.

A legjobb rövidfilm kategória jelöltje:

(angol rövidfilm)

Riz és családja élik a mindennapi életüket: játszanak, beszélgetnek, és a közelgő esküvőre készülnek. Olyannyira leköti őket az, amivel éppen foglalatoskodnak, hogy nem is veszik észre, milyen események játszódnak a háttérben, a tévében. Egy szélsőjobboldali menetet látunk és hallunk, amit Rizék csak akkor realizálnak, amikor a maszkos, felfegyverzett, agresszív támadók a bejárati ajtajukhoz érnek. Az angol nyelvű filmet Aneil Karia rendezte, és megrázó módon mutatja be a mindennapokban is jelen lévő rasszizmust.

 „Hogy honnan származunk, arra a szkinhedeknek nincs jó válasz” – foglalja össze Riz a film végén. Ők mindenkinek csak azt mondják, menjenek vissza Pakisztánba, még akkor is, ha Indiából jöttek. Egy hozzászóló néző szerint erős, fájdalmas, szégyenletes és gyalázatos, okos és ijesztő rövidfilm a The Long Goodbye a Nagy-Britanniában növekvő félelemről, ezért is számítottak sokan arra, hogy esélyes az Oscar-díjra.

A film jól érezhetően három részre tagolódik. A család hétköznapi, idillinek mondható életének bemutatásával kezdődik, aminek akkor szakad vége, maikor megjelennek a titokzatos fekete furgonok, a belőlük kiugráló fegyveres férfiak pedig egyenesen a házuk felé tartanak. A szűk terekben kirobbanó összecsapás olyan durva az első percek harmóniájához képest, hogy sokkalja a nézőket, de azzal sem járunk jobban, amikor kijutunk a házból, mert szenvtelen, és, úgy sejtjük, következmények nélküli gyilkosságokat kell végignéznünk.

A harmadik részben Riz foglalja össze saját szavaival és saját tapasztalatai alapján, amit gondol, de mindez felidézheti bennünk azt a sokféleképpen megjelenő gyűlöletet, amit a világban látunk, a rasszizmusból elkövetett gyilkosságokat, amelyek gyakran büntetlenek maradnak, és a félelmet, ami beszivárog a mindennapjainkba is. 

Felnőtt fejjel Disney-filmeket nézni teljesen más élmény, mint gyerekként. Biztos van olyan csemete, aki fiatal kora ellenére is kapiskálja a mesék valódi mondandóját, de ekkor még sokkal inkább a cuki figurák, a színes képek és a pörgős zenék kötik le a gyerekek figyelmét. 

Az Encanto gyerekszemmel nézve, a vizualitás és a zene tekintetében hibátlan film, felnőttként pedig az egyik legelgondolkodtatóbb mozi, amely az utóbbi években megjelent.

Unokák, gyerekek, unokatestvérek, szülők, nagyszülők: ha több generáció él egy fedél alatt, akkor bizony elkerülhetetlen a családi perpatvar, hát még akkor, ha a família múltja és jövője egyetlen emberen múlik. A szeretet továbbra is ott lakozik a családtagokban, csakhogy olyan, mintha mindenki a saját érdekét nézné, nem pedig a közös jót. Ez pedig probléma, mégpedig hatalmas...

Mirabel, a főszereplő kislány a család egyetlen tagja, akinek nincs varázsereje, ezért úgy érzi, hogy „átlagosságával” cserben hagyja a családfő nagymamát, a többi rokonát és az összeomlás szélén álló, csodaszép otthonukat. Ebben a Disney-filmben nincs gonosz mostoha vagy vérengző szörnyeteg, csak egy segítőkész, mégis öntörvényű lány, na meg egy „ismeretlen”, aki/ami veszélyt jelent a családra. 

Az eseménytelennek tűnő filmben a karakterek személyiségfejlődése sokkal fontosabb: Mirabel megtanulja, mire képes még annak ellenére is, hogy nincs varázsereje. A hiányzó akciójelenetekre gyógyírt jelentenek a film vizuális és zenei elemei.

A legjobb hang kategóriában jelölt West Side Story-n dolgozó szakemberek, Tod A. Maitland, Gary Rydstrom, Brian Chumney, Andy Nelson és Shawn Murphy is több Oscar-jelölést zsebeltek már be a korábbi években.

Közülük egyedül Chumney az, akit először ért ez a megtiszteltetés, ám a többi jelölt már régi motorosnak tekinthető. Felsorolásként összeszedtük, melyiküket ismerte el eddig a filmakadémia, ha nem is díjjal, de legalább egy jelöléssel:

• Shawn Murphy: három jelölés, ebből egy győzelem
• Tod A. Maitland: öt jelölés
• Gary Rydstrom: tizenkilenc jelölés, ebből hét győzelem
• Andy Nelson: huszonegy jelölés, ebből két győzelem.

Az 1961-es, Robert Wise által rendezett West Side Story annak idején 10 aranyszobrot zsebelt be. A film azóta is örök klasszikus, és mint ilyen, nem tudott kimenni a divatból.

A New York-i Rómeó és Júlia történet megunhatatlan, de nem árt neki mindig új értelmezést adni. Érdekes módon Spielberg nem igazán bolygatta meg a sztorit, és bár maga a kész mű élvezhető lett azok számára, akik szeretik a musical-filmeket, nem tudott újat mutatni. Ettől függetlenül a film szép számmal szerepel az Oscar-kategóriákban: legjobb film, legjobb rendező, legjobb operatőr, legjobb női mellékszereplő (Ariana DeBose), legjobb production design, legjobb hang, legjobb jelmez.

Sajnos a történet úgy tűnik folyamatosan aktuális, ugyanis a Jets és a Sharks behelyettesíthető bármivel, legyen az jobb- vagy baloldal, ukránok vagy oroszok, autósok vagy bringások, bringások vagy gyalogosok..

A film gyönyörűen lett fényképezve, ha kicsit szeretnénk elmenekülni a szürke hétköznapokból, érdemes megnézni a West Side Story-t.

Pedro Almodóvar rendező kedvenc színésznőjét, Penélope Cruzt választotta ki a Párhuzamos anyák főszerepére. A spanyol színésznő egy Janis Martínez nevű fotós bőrébe bújik, akinek az élete gyökeresen megváltozik, amikor gyermeke születik. Almodóvar történetében mindennek a mozgatórugója az anyaság, a múlt, a jelen és a jövő kapcsolata.

Ebben persze nincs semmi meglepő, mármint, hogy mindenki az anyanyelvén tudja magát a legjobban kifejezni, a színésznő esetében azonban valahogy még jobban kiütközik ez a különbség.

Penélope Cruz dolgát megnehezítheti, hogy spanyol szerepért jelölték díjra, így háttérbe szorul az angolul beszélő jelöltek között – ugyanakkor az is igaz, hogy pont ez emeli őt ki a tömegből. 

Amikor Cruz feltűnik a képernyőn, minden tekintet rá szegeződik, még akkor is, ha többen veszik körül, vagy a film másik főszereplője, Ana (Milena Smit) csatlakozik a jelenethez.

A legjobb dokumentumfilm kategória jelöltje:

 (Ascension)

(kínai dokumentumfilm)

Vannak gyárak, ahol csak ülő, és vannak, ahol csak álló munkát lehet végezni. Van, ahol nem kötelező az egyenruha, és vannak olyan munkahelyek is, ahol 175 centinél magasabb tetovált embereket nem foglalkoztatnak. A gépsorokon szőnyegek, kozmetikumok, távcsövek, mobiltelefonok és műfenyők mellett gumibabák is készülnek. A dolgozók minden mozdulatát kamerák és elöljáróik árgus szemei figyelik. A főnökök Super Boss tréningeken sajátítják el a meggazdagodáshoz szükséges magatartást, de igény szerint az európai etikettet oktató és a jó megjelenést garantáló tanfolyamokra is befizethetnek. A leggazdagabbak számára angolul beszélő komornyikokat és testőröket képeznek.

A kínai–amerikai rendező, Jessica Kingdon filmjéről, az Erőltetett menetről az Indexen is beszámoltunk, a modern kínai társadalmat félelmetesen termelésközpontúként bemutató mozit a BIDF Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon is bemutatták.

Döbbenetes, szemet a képernyőre szegező képsorok a mai Kínáról. Felkavaró, gyötrelmes minijelenetek megagyárakból vagy épp miniüzemekből, a szalag mellett robotoló munkások innen nézve hihetetlen életéből – írtuk az Erőltetett menet című filmről. Kacsákat boncoló-tépkedő, bezacskózó asszonyok és férfiak, kupakokat, nyomószerkezeteket gyártó szalagproletárok monotóniába merevedő mozdulatai. Műfenyőket mechanikusan darabokra vagdaló férfi. Farmernadrágokra szegecset nyomó, közben a varrás feszességét-szorosságát taglaló nők. Végtelenül unalmas, szinte katatóniába fulladó, elképzelhetetlen munkafolyamatok hosszú sora az éhen halástól épphogy csak megvédő, méltatlan órabérért.

A hihetetlennél hihetetlenebb gyártási folyamatok legfaramucibbja az, amikor fiatal nők készítik a valószínűleg nagy számban Japánba importált műanyag szexbabákat, akiknek mellbimbóudvarát kézzel festik sminkfestékkel, szó szerint hosszan ecsetelve, milyen rózsaszín árnyalat kéne, hogy a vevőnek megfeleljen.

A fiatal nők rezzenéstelen arccal forrasztják, húzzák-vonják, javítgatják, festegetik a tökéletes alakú, hívogatóan szexi, ám egyenkaptafára gyártott bomba nőket, őket már nem érdekli, milyen duplán megalázó ez, a nőiséget árucikké, a szerelmi, szexuális aktust mechanikus akcióvá silányító bábukat készíteni, ráadásul fiatal, munkapiacilag kizsákmányolt nőként gazdag férfiak megrendelésére gyártani ezeket.

A Raya és az utolsó sárkány című mozival a Disney bebizonyította, hogy továbbra is képes kiváló minőségű eredeti filmeket gyártani, ötvözni az elképesztő animációt egy elgondolkodtató üzenettel, és gyerekeknek és felnőtteknek (is) szóló szórakoztató filmet készíteni. A Disney+-on is elérhető animációs kalandfilm arra tanítja a nézőket, hogy a békés együttélés alapja a bizalom, a kapzsiság és az agresszió pedig semmire sem megoldás, sőt...

A filmbéli birodalom öt olyan területből áll, amelyek valaha egyek voltak (Kumandra), most azonban heves konfliktusok zajlanak a területek és lakosaik között. Ezt a zűrzavart részben egy sötét, természetfeletti erő (Druun) idézte elő, amely – egyéb gonosz tettek mellett – a területek lakóit kőszobrokká változtatta. Ezt a negatív hatalmat egykor a jóindulatú sárkányok „tartották kordában”, csakhogy a misztikus lények azóta eltűntek... 

A film spirituális és vallási elemeket, harcművészeti jeleneteket, izgalmas összecsapásokat tartalmaz. A délkelet-ázsiai kultúrákból építkező alkotás vizuális elemeibe nem lehet belekötni, Carlos López Estrada és Don Hall rendezők Vietnam, Thaiföld, Laosz, Indonézia, Kambodzsa, Szingapúr és Malajzia tájaiból inspirálódtak. 

Az ázsiai kultúrákkal kapcsolatos általánosításokon kívül – a szinkronszínészek ázsiai gyökerekkel rendelkeznek – a felnőtt nézők kifogásolhatják, hogy a történet a tipikus „Disney-formulát” követ, így bizonyos jeleneteknél nagyon kiszámíthatóvá válik. 

Nicole Kidman 19 éve már megnyerte a legjobb színésznőnek járó szobrocskát Virginia Woolf megformálásáért Az órák című filmben. Most ismét egy feminista ikon, Lucille Ball bőrébe bújt. Az élet Ricardóéknál középpontjában Lucille Ball, a népszerű I Love Lucy című CBS-sitcom – és Amerika halhatatlan vörös üdvöskéje – áll. 

A Kidman-féle Lucille Ball nem egy olcsó utánzat. Javier Bardem – aki egyáltalán nem hasonlít Ball sikeres, üzletszerűen gondolkodó kubai-amerikai színész-zenész férjéhez, Desi Arnazhoz – hasonlóan kikerüli az unalmas megszemélyesítést. Kettejük duettje egy igazi sztárpár benyomását kelti, akiket éles, kortársi érzékenység formál eggyé. 

Egyes kritikusok szerint Kidman nem rendelkezik Ball „elképesztő humorával”, a hiányosságot azonban pótolja a mozgásával, ravaszságával és lazaságával, na meg a Lucille Ball beszédstílusára ijesztően hasonlító hanghordozásával.

A legjobb jelmez jelöltje:

Guillermo del Toro 2021-es lélektani-thrillere az amerikai neo-noir kiemelkedő példája. A Rémálmok sikátora William Lindsey Dresham azonos című regényének feldolgozása. A film sztárgárdájában olyan színészek szerepelnek, mint Bradley Cooper, Cate Blanchett, Toni Collette, Willam Dafoe, Richard Jenkins és Rooney Mara.

A film jelmeztervezője a kanadai-portugál Luis Sequeira, aki rendszeresen dolgozik együt del Toroval. Munkát láthattuk többek között az Az második részében és a Mama című horrorfilmben, a Víz érintése jelmezeiért pedig Oscar-díjra jelölték. Sequeira a GRAZIA magazinnak mesélt a filmről és a jelmezekről, kiemelve, hogy szorosan együtt dolgoztak del Toroval.

A film 242 jelmezt sorakoztatott fel az öreg munkásruhától egészen a karneváli ruhákig és fényűző estélyikig. A 30-as éveket idéző ruhák és a társadalmi osztályokat kitűnően bemutató jelmezek remekül passzolnak del Toro stílusához.

A tavaly nyáron a kicsik és nagyok körében egyaránt tartoló Disney/Pixar-koprodukció Enrico Casarosa rendezése. A történet egy képzeletbeli olasz kisvárosban, Portorossóban játszódik, és két tengeri szörny kalandjait mutatja be. 

A két szörnyen jó barát a vizek védett világát elhagyva a szárazföldön próbál érvényesülni, pontosabban egy képzeletbeli Vespa nyergébe pattanva körberobogózni a földet. Az álmokig azonban – szó szerint – rögös út vezet.

A film még 2021 júniusában debütált a Disney+ streamingszolgáltatón, a Lucát azonban a TikTok-felhasználók is felkapták: egyes jeleneteit már az is kívülről idézte, aki soha nem látta a mozit. Az olasz folklór és a rendező gyermekkora inspirálta sztori igazi személyes alkotás.

A legnagyobb talán az, hogy a megjósolhatatlan pillanatok nem is a főszereplőkkel, sokkal inkább a mellékszereplőkkel történnek. Ahogyan az egy felnövéstörténettől elvárható, mindegyik szereplő karakterváltozáson megy keresztül, habár nem mindegyik szereplő kapja meg a karakteréhez méltó – vagy éppen a történet egészének megértéséhez szükséges – lezárást.

A lenyűgöző látványvilág (az olasz Riviérára megszólalásig hasonlító tájak) és Dan Romer zeneszerző művei hűen tükrözik mind a klasszikus olasz muzsikákat, mind a Disney és a Pixar zsánerét. A Luca nem szárnyalja túl a klasszikusokat, de élvezetes, humoros és megható mese.  

Rachel Zegler végül ott lesz a 94. Oscar gálán, miután óriási felháborodás közepette derült ki, hogy a Legjobb film kategóriában is jelölt West Side Story főszereplőjét nem hívták meg a díjátadóra.

A színésznő a hét elején egy rajongói kommentre válaszolva osztotta meg a világgal, hogy nem kapott meghívót a gálára, estélyi ruha helyett melegítőnadrágot és a barátja flanel ingét fogja viselni az este folyamán.

Az ezt követő felzúdulásnak azonban meg lett az eredménye: Zegler a Twitteren köszönte meg a Disney csapatának közbenjárását a Filmakadémiánál, és izgatottan osztotta meg követőivel, hogy ő is jelen lesz az Oscaron.

A legjobb jelmez jelöltje:

A Szörnyella a Disney 2021-es előzménytörténete a hírhedt divattervezőről, melyet Craig Gillespie rendezett. Főszerepben az Oscar-díjas Emma Stone-t láthatjuk. A történet Londonban, az 1970-es években játszódik, ahol az árva Estella felnőttként divattervezői babérokra tör. Két tolvaj barátjával próbálja egyre feljebb küzdeni magát a ranglétrán, míg egy nap felkelti a sikeres ruhatervező von Hellman bárónő érdeklődését, akit nem más, mint a kétszeres Oscar-díjas színésznő, Emma Thompson alakít. Estella azonban többre vágyik, mint egy asszisztensi pozíció, azonban a sikerért képes mindenkin átgázolni és előjön bosszúszomjas alteregója, Szörnyella.

A film bár megosztotta a nézőket, azzal mindenki egyetértett, hogy kiemelkedően használta a divatot és a jelmezeket. A film jelmeztervezője, Jenny Beavan olyan produkciókban dolgozott, mint a Sherlock Holmes, a Király beszéde, a Mad Max – A harag útja és a Szoba kilátással. Utóbbi kettőért megkapta a legjobb jelmeznek járó Oscar-díjat. Jenny Beavan a Deadline-nak azt nyilatkozta a film jelmezeiről, hogy bár a ruhák extravagánsak, igyekezett belevinni egy jó adag realizmust.

Attól függetlenül, hogy a ruhák őrültek mégis egy valóságos világból származnak, mert úgy érzem, ha a közönség elhiszi, hogy létezhetnek ezek a jelmezek, akkor jobban tudnak kapcsolódni a történethez.

A filmben több ikonikus jelmezt is láthatunk Emma Stone-on, közülük kiemelkedik a „szemét ruha” és a „limuzin ruha”. Estella ruháin érződik a punk rock hatás, amit Beavan is többször kiemelt, sőt állítása szerint egyes ruhadarabokat saját fiatalkora inspirált.

Olivia Colmannek annyi emlékezetes szerepe volt már karrierjében, hogy két kezén nem tudja megszámolni az ember. Televízióban és filmekben egyaránt brillírozik, azon előadóművészek egyike, aki nem igazán tud rosszul játszani: 2019-ben már elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó aranyszobrocskát A kedvenc című filmben nyújtott alakításáért, most pedig Az elveszett lányban alakít hatalmasat.

A 48 éves színésznő egy vele egyidős professzor, Leda Caruso bőrébe bújik, aki egy görög szigeten nyaral, ám egy furcsa társaság zavarja meg a pihenését.

A történet zavaros, elvont, nyomasztó, először úgy tűnik, hogy semmi értelme, csupán lehangoló katyvasz az egész. A néző azonban hamar rájön, hogy épp az ellenkezője: Az elveszett lány az a fajta film, amelyen az ember napokig gondolkodik, mert annyira komplex, hogy a mondandója sokkal több és mélyebb, mint ami első ránézésre kiderül belőle.

Ez a különleges és tanulságos filmélmény nem valósult volna meg Colman nélkül, aki a vidám, szószátyár szerepeivel lopta be magát a közönség szívébe, most mégis egy komor, önmagát kereső nőt alakít. Leda Caruso belső szélmalomharcát végigkövetve egyből megértjük, miért nem tud leszakadni a furcsa társaságról.

A kamera sokszor elidőz a színésznőn, aki szótlanul, amolyan megfigyelőként van jelen a történetben. Colman úgy alakítja a távolságtartó, már-már önmaga elől (is) menekülő nőt, hogy a kulcsjelenetekben nem szólal meg, csupán a gondolataiban kutatva keresi a választ a felmerülő kérdésekre. És éppen ezért zseniális: gesztusokkal, mimikával és kevés szóban csak egy A-kategóriás színésznő tud elmesélni egy ilyen összetett történetet. 

A legjobb rövid dokumentumfilm kategória jelöltje:

(amerikai dokumentumfilm)

San Franciscóban vagy Los Angelesben járva elhűl az ember, hogy mennyi hajléktalan él az utcán, San Franciscóban ráadásul a városháza előtt. Színes sátorváros a főutak mentén, ahonnan hajnalonta előmásznak olyan emberek, mint bármelyikünk, csak nekik szerencsétlenebbül fordult a kocka. A film az említetteken kívül Seattle-ben játszódik, és az emberek, akik reggelente a fogukat mossák az útszélen, a különböző okokból vannak az utcán. Van köztük idős, fiatal, férfi, nő, családos és egyedülálló, fehér és színes bőrű, de az interjúkban, amiket készítenek, a legtöbben azért megemlítik a magas lakbért, ami egy humanitárius válságot vetít előre.

A hevenyészett hajlékok lakói időnként rendőri zaklatásnak vannak kitéve: a tanyát körbekerítik és minden veszélyes hulladéknak minősülő lomot, göncöt összeszednek, kidobálnak. A rendőrök próbálják ezt emberségesen megoldani, de hát ez a dolguk. Azt gondolnánk, a hajléktalanságról már nem lehet sok újat mondani, a Jon Shenk és Pedro Kos által rendezett film mégis valami olyannal szembesít, amibe kényelmetlen belegondolni. A Netflixen megnézhető.

Azon nyolc kategória egyike lesz a legjobb látvány, amelyet még az élő közvetítés kezdete előtt fognak átadni, így ha az egyetlen Oscar-esélyes magyar nyer is, azt is egy összevágott videóból tudjuk majd meg a gála kezdete után. Aligha lehet megtippelni, hogy a jelöltek közül, ki lesz a befutó.

A Magyarországon forgatott Dűnének köszönhetően Sipos Zsuzsanna berendező és Patrice Vermette látványtervező is esélyesek a győzelemre. Míg Siposnak ez lenne az első Oscarja, addig Vermette már kétszer kapott lehetőséget a filmakadémiától, hogy aranyszoborral térhessen haza. Akkor Az ifjú Viktória királynő, illetve az Érkezés című filmek miatt jelölték. A Rémálmok sikátora két jelöltje Shane Vieau berendező és Tamara Deverell látványtervező sem túl tapasztaltak, ha az Oscarról van szó. Deverell ugyan első jelölését köszönheti a filmnek, ám Vieau a 2017-es A víz érintése című alkotás miatt már egyszer kapott jelölést. 

Sőt, a 11 jelölést bezsebelő A kutya karmai közt jelöltjei, Amber Richards berendező és Grant Major látványtervező is könnyen elhappolhatják az elismerést, mivel a film előre várhatóan sok díjat fog elnyerni az este folyamán. Richards az első Oscar-díját vihetné haza, ha minden úgy alakul, ahogy arra számítani lehet, ám Majornek már ez az ötödik Oscar-jelölése, amelyből eddig egy aranyszobrot tudhat magáénak. Igazi veteránnak számít a Macbeth tragédiája egyik jelöltje, Nancy Haigh berendező is, akit eddig összesen kilencszer jelölték Oscarra, három díjat sikerült is bezsebelnie. Míg a film másik jelöltje, Stefan Dechant látványtervezőnek most először adatott meg, hogy Oscarra jelöljék. 

Érdekesség, hogy a West Side Story jelöltjei, Rena DeAngelo berendező és Adam Stockhausen látványtervező a korábbiakban a Kémek hídja című filmnek köszönhetően már voltak együtt jelölve. DeAngelónak az idei a második jelölése, míg Míg Stockhausennek az idei már a negyedik, amelyből eddig egyet tudott díjra is váltani.  

Nagyon megosztó film lett a Ne nézz fel! című alkotás. Az alapsztori és gondolat mindenki szerint nagyon erős, ám a film kivitelezése és megfogalmazása enyhén szólva is hagy némi kívánnivalót maga után. A film története szerint két csillagász felfedezi, hogy egy aszteroida közelít a bolygónk felé, számításaik szerint pedig ez a kőgolyó nemhogy biztosan becsapódik, de várhatóan elpusztítja a Földet.

A sokkoló felismerésre a társadalom nagy egésze, és a hatalmi pozícióban lévő emberek is rezignáltan reagálnak, mindenkit jobban érdekel két fiatal üresfejű celeb magánélete, mint az elkerülhetetlen vég. Mindezzel a világ mostani hozzáállására próbáltak reflektálni az alkotók, hiszen ugyanígy csapjuk fel a szemellenzőt, ha például a globális felmelegedésről beszélünk.

Lebutított üzenete a világ legtöbb pontjára eljutott, részben azért, mert a film nem moziforgalmazásban debütált, hanem Netflixen. A Ne nézz fel! szereplőgárdája parádés, Leonardo DiCaprio, Jennifer Lawrence, Meryl Streep, Cate Blanchett és Timothée Chalamet mellett még Ariana Grande is feltűnik. A legjobb film mellett a legjobb eredeti forgatókönyv, a legjobb filmzene és a legjobb vágás kategóriában is versenyzik.

A legjobb dokumentumfilm kategória jelöltje:

(amerikai dokumentumfilm)

A film az 1971-es Attica börtönlázadásról szól, ami Amerika legvéresebb, legtöbb halálos áldozattal járó börtönfelkelése, egyszersmind a foglyok jogaiért küzdő mozgalom egyik legjelentősebb eseménye volt. A fogva tartott mintegy 2200 férfi közül 1281-en fellázadtak, és átvették az irányítást a börtön felett, túszul ejtve 42 alkalmazottat.

Az ezt követő négynapos tárgyalás során a hatóságok 28 követelésüket elfogadták ugyan, de nem mondtak le a büntetőjogi felelősségre vonásról, és az intézet igazgatóját sem távolították el.

A felkelésben végül 10 büntetés-végrehajtási tiszt és civil alkalmazott, valamint 33 rab vesztette életét. A filmben túlélők, megfigyelők és szakértő kormánytisztviselők mesélnek az 1971-es eseményekről. Az alkotók szerint a többnyire fekete és latin fogvatartottak és a rendfenntartók közötti erőszakos összecsapás rávilágít arra, hogy ma is sürgős reformokra lenne szükség a börtönökben.

Stanley Nelson dokumentumfilmje, az Attica nem az első mozgóképes feldolgozása az 1971-es eseményeknek, amikor a fogvatartottak átvették a börtön irányítását, és túszokat ejtve jobb életkörülményeket követeltek, mielőtt a hatóságok leverték volna a lázadást. A tévékamerák akkor is jelen voltak, így az országos hírekbe is bekerültek az események. Cinda Firestone 1974-es dokumentumfilmje is már együttérzéssel tekintett a reformokat követelő lázadókra, és elítélte a tisztviselők által elkövetett vérontást. Nelson filmjének azonban – aki sok egykori atticai fogollyal készített interjút – 50 év után is van mondanivalója.

Ahogy végigkövetjük a lázadás öt napját, az az érzésünk, hogy mindez másképp is végződhetett volna, és a fogvatartottak nagyon közel kerültek ahhoz, hogy mindent elérjenek, amit követeltek. Aztán egy tiszt, William E. Quinn halálával minden megváltozott.

Nelson egyrészt beszélő fejeket használ, megszólalnak riporterek, a foglyok által megfigyelőként behívott közvetítők és Quinn lánya is, ezt váltogatja az archív felvételeket. A vizuális élmény nem olyan izgalmas, de érdekes meghallgatni az információkat a lázadás logisztikájáról és arról, hogy az események milyen szürreálisak voltak a foglyok számára. Az egyik fogoly idézi egy társát, hogy 22 éve nem volt kint sötétedés után az utcán. Az utolsó félóra aztán nagyon erős, és azt bizonyítja, hogy a lázadás leverésekor alkalmazott brutalitás túlzott, bűnös és rasszista, a bosszúhoz közelebb álló erődemonstráció volt.

A legjobb hangért járó elismerésre szinte minden film esetében több szakember is esélyes, hogy aranyszobrot vihessen haza. Köztük a Magyarországon forgatott Dűne is, amelynek egyenesen öt jelöltje van, ám mindegyikük világklasszis filmeken dolgozott korábban, nem kevés jelölést bezsebelve velük a filmakadémiától:

• Mac Ruth: negyedik Oscar-jelölés, 
• Mark Mangini: hatodik Oscar jelölés, eddig egy győzelem,
• Theo Green: két jelölés, 
• Doug Hemphill: tizedik jelölés, egy győzelem, 
• Ron Bartlett: harmadik jelölés.

A Belfast esetében azonban minden jelölt, Denise Yarde, Simon Chase, James Mather és Niv Adiri először kap lehetőséget az Oscar-győzelemre. Meglátjuk, sikerül-e nekik. Ám nincs okuk panaszra a legújabb James Bond-film jelöltjeinek, akiknek nagy részét már érte ez a megtiszteltetés. Kivéve James Harrisont, akinek először nyílik alkalma arra, hogy aranyszoborral térjen haza:

• Simon Hayes: második jelölés, eddig egy győzelem,
• Oliver Tarney: negyedik jelölés,
• Paul Massey: kilencedik jelölés, eddig egy győzelem,
• Mark Taylor: ötödik jelölés, eddig egy győzelem.

Az este egyik nagy esélyese, A kutya karmai közt jelöltjei sem tekinthetőek régi motorosnak. Richard Flynn és Tara Webb ugyan most kaptak először jelölést a filmakadémiától, ám Robert Mackenzie-nek a film már a harmadik lehetőséget adja, hogy végre díjra is válthassa jelölését. A kategóriában utolsóként jelölt West Side Story öt esélyese azonban mintha titkon versenyt csinál volna abból, ki hány jelölést gyűjtött be korábban: 

• Shawn Murphy: három jelölés, ebből egy győzelem,
• Tod A. Maitland: öt jelölés,
• Gary Rydstrom: tizenkilenc jelölés, ebből hét győzelem,
• Andy Nelson: huszonegy jelölés, ebből két győzelem.

A legjobb jelmez jelöltje:

A Cyrano Edmond Rostand ismert történetének 2021-es feldolgozása Joe Wright rendezésében. Főszerepben láthatjuk a Trónok harcából is ismert Emmy- és Golden Globe-díjas Peter Dinklage-et és Haley Bennettet.

A film jelmeztervezői külön-külön is kiváló szakemberek együtt pedig sikerült tökéleteset alkotniuk. Massimo Cantini Parrini olasz jelmeztervező, aki dolgozott a Szörnyek és szerelmek és a Dogman: Kutyák király című filmeken a CNN-nek azt nyilatkozta mindössze egy hónapjuk volt a jelmezek megtervezésére és elkészítésére, ami egy ekkora produkciónál igen kevés. Kifejezetten figyelniük kellett arra, hogy a ruhák alkalmazkodjanak legyenek a musical tánc jeleneteihez, kiemelje a karakterek személyiségjegyeit és részei legyenek a történetnek.

Jacqueline Durran brit jelmeztervező szintén kiemelkedő név a szakmában. Két Oscar-díjat is kapott, egyszer 2012-ben az Anna Karenináért majd 2019-ben a Kisasszonyokért. Legismertebb munkája mégis a 2005-ös Büszkeség és balítélet volt, melyért megkapta élete első Oscar-jelölését.

A film forgatása előtt több, mint 800 jelmezt készítettek el, majd a forgatások alatt tovább folytatták a munkát Szicíliában. Cantini Parrini viccelődve hozzá is tette a CNN-nek nyilatkozva:

Olyan volt mintha egy 1700-es évekbeli textilgyártó cég lettünk volna.

A 25. Bond-film (007 Nincs idő meghalni) 1500 speciális effektes felvételt tartalmaz, amelyet a DNEG, a Framestore, az ILM, a Cinesite és a Post Office készített. Habár rengeteg trükknél kaszkadőröket alkalmaztak, a speciális felvételek használata elengedhetetlen volt.

Ilyen jelenet volt például az autós üldözés is. Az aprólékosan megtervezett részeket Skóciában és Norvégiában, nyolc különböző helyszínen forgatták, így tüzetesen, helyszínről helyszínre kötötték össze a képeket. 

A film készítői nyomvonalat fektettek le az autóknak, hogy megismételhessék az üldözést. Miután megkezdődtek a szerkesztői munkálatok, volt néhány felvétel, ahol az autók egymáshoz közelítésével fokozták a hatást, emellett – a narratíva érdekében – néhány CGI felvételt is készítettek. 

A film vizuális effektusai olyan jól sikerültek, hogy szinte észre sem lehet venni, hogy a filmnek mekkora része alapul ezeken a trükkökön. Charlie Noble, Joel Green, Jonathan Fawkner és Chris Corbould kitettek magukért.