Index Vakbarát Hírportál

Ha egy albumnak virágcsokor a címe, akkor felmerülhet bennünk, hogy vajon meddig marad friss a virág, hogy van-e virágnyelve a daloknak, feleslegesek-e a szalagok, a csomagolópapír, és hogy milyen a csokréta összhatása.

Gwen Stefani Bouquet című új albuma friss, illatos ún. yacht rock album, azaz kortárs, felnőtt soft-rock lemez, amely mindvégig benne marad a pop-zónában, miközben egy hálaadó mise új férjének, Blake Sheltonnak, akivel 2021-ben házasodott össze. A country-crossover énekes jelenléte nemcsak a Purple Irises című dalban nyilvánvaló – amelyben énekel is – , hanem az album hangképében is. A Bouquet, az egykori No Doubt énekesnőjének nyolc év után az első rendes stúdióalbuma, ha a karácsonyi kiadványát, a You Make It Feel Like Christmast (2017) nem tekintjük sorlemeznek.

Helyettem kis virág

A Bouquet a Somebody Else's című bosszúdrámával löki be a képzeletbeli country kocsma lengőajtaját, és értésünkre adja, hogy jobbat érdemelt volna az előző kapcsolatánál. Majd felteszi magának a kérdést: nem tudom, hogy egy olyan szív, mint az enyém, mit keresett egy ilyen szerelemben, és hogyan voltam képes egy narcisztikus, félpszichotikus, manipulatív férfival élni?

Miután letudta a múltat, már csak a derű óráit számolja. Az album szerelmi évődés lesz, minden arról szól, hogyan élnek Sheldonnal. Eszünkbe juthat a Záray-Vámosi házaspár is, a Köszönet a boldog évekért hangulata lengi be az albumot, csak nem a Stúdio 11 játszik Dobsa Sándor vezetésével, mert táncdalok helyett laza, country hatású felnőtt-rockot hallunk. Olyasmit, mint a Fleetwood Mac, a Chicago és Hall & Oates, leginkább a Spotifyra kalibrálva.

Házi áldás

Az albumon összeér több évtizednyi country-pop, amiket a gyerek Stefani az autós utazások során a rádióban hallott, mindez szelíden hullámzik, mint egy lakókocsipark irodájának tetején a csillag-sávos lobogó. Ugyanakkor vannak itt skas, reggae-popos ízek is, megidézve a művésznő ifjúkori önarcképét,  csak hogy tudjuk: a ska nemcsak a londoni pubokban autentikus, hanem gyerekkora helyszínén, Anaheimben is, ahová felhúzták a világ első Disneylandjét. A város határában ott díszeleg egy tábla: 

A világ legboldogabb helyére érkeztél.

Nem tudhatjuk, hányszor jutott eszébe ez a mondat a zátonyra futott házassága idején, mindenesetre most olyan, mintha ő maga teremtette volna meg a legboldogabb helyet Blake Sheltonnal, akivel a The Voice című zenés vetélkedőben ismerkedtek meg.

Tommy Makem ír zenész és mesemondó szerint az ír népzene legnagyobb katasztrófája a The Pogues. Szerencsére rajta kívül mindenki más szerette Shane McGowan zenekarának thrash folkját, ami nemcsak a posztpunkszcénának adott új impulzusokat, de magának az indie-popnak is. Persze ez a megjegyzés a legkevésbé sem érdekelte volna azt a zenekart, amelynek az eredeti neve, a Pogue Mahone annyit jelent gael nyelven, hogy csókold meg a seggem.

Negyven éve jelent meg a zenekar első albuma, a Red Roses For Me, ennek örömére újból piacra dobták a lemezt, egyből két formátumban is. Ünnepi, piros bakelitlemezen, valamint egy dupla CD-szettben, amely az album eredeti dalain kívül B oldalas számokat és a zenekar 1984-es BBC-felvételeit is tartalmazza.

Húgyszagú folk

Ha a The Pogues debütálása nem is volt olyan meghökkentő, mint a Sex Pistols 1976-os feltűnése, azért az mindenkit megdöbbentett, hogy nyolc év múlva jött egy zenekar, amely a tradíciót tagadó punk nyers energiáját vegyítette össze az ír népzene zabolátlanságával. A The Pogues közös nevezőre hozta a Damnedet a The Chieftainsszel, és nem volt kérdés: percek alatt az asztal alá itták a Manterns bakancsos kocsmapunkokat.

Az ír tengerészlíra és a fakezű punk-rock helyett megalkották a Thatcher-kormányt ócsároló, a városi lét magányáról szóló húgyszagú folkot. Shane McGowan ráadásul hitelesebb figura a festett hajú, piperkőc punkoknál. Nemcsak azért, mert hajléktalanszállón is élt, és annyira nem adott magára, hogy a szuvas fogaival elmenjen a fogorvoshoz, hanem tényleg újraértelmezte mindazt, amit úgy hívunk: esztétika. Legyen az egy esztétikus fogsor vagy a folk. 

Egy évad London poklában

A Red Roses For Me afféle városlemez is, de nem olyan érzelmes, mint Bereményi Budapestje, hiszen a The Pogues legszívesebben felgyújtaná a túlságosan drága és piszkos Londont, de a Down In The Ground Where Dead Men Layban már érzelmesen viszonyulnak városhoz. A piálás olyan életforma a The Poguesnál, mint a rockereknél a motorozás, vagy a hippiknél a meditáció.

Arról énekel McGowan a Boys From The County Hellben, hogy megivott tíz korsó sört, és közben átkozta az összes kocsmai cimboráját, mégis megpróbálja őket lelejmolni azzal a rossz dumával, hogy ha kölcsönad valaki tíz fontot neki, azt meghívja egy italra. Csoda, hogy már a The Clash előzenekarnak szerződtette őket?

Megjelent a hazai dalszerző és előadó, Frenk kilencedik albuma, az Isten élt Pesten. Az új lemez a zenei kísérletezés mellett ezúttal inkább az érzelmes dalokra és szövegekre építkezik, amelyekben az előadó igyekszik zenébe önteni élete, világunk és belső létünk nagy és hétköznapi kérdéseit egyaránt.

A kilenc számot tartalmazó kilencedik lemez nagyjából negyven perc hosszú kiadvány, zeneileg elég nagy ívet ír le. Bár zömében a hetvenes és kilencvenes évek hangzásvilágára épít, néhány modern elem is megjelenik az effektek és gitárhangzások terén. Emellett az albumot átjárják a szándékosan roncsolt hangzások, itt-ott lo-fi stíluselemeket idéző kísérleti megközelítések.

Számos ismert zenekar hangzásvilága megjelenik az albumon, így egyes dalok bizonyos elemei a hetvenes évek funkyelőadóit idézik vagy esetleg az LGT megoldásait. Másutt a nyolcvanas, kilencvenes évek elektronikus zenei előadói ugranak be, akár a Eurythmics, de van olyan dal, ahol még Nick Cave alternatív koncepciói is bevillannak.

Csak nem tudom, hogyan kell szeretni – vallja be Gary Lightbody, a Snow Patrol énekese a The Beginning című felvételükön. Még szerencse, hogy dalokat tud írni, így legalább mindezt el is tudja mondani, és kiindulásnak ez nem olyan rossz.

Hasonló a hangfekvése a The Forest Is the Path című új lemezük legtöbb dalának. Az album a szerelem érzését definiálja, igazi ereje nem feltétlenül a himnikus refrénekben, a stadion-indie kiszámítható megoldásaiban, a lassan változó hatásos akkordmenetekben, a túláradó, szívből jövő érzelmességében hanem az őszinteségében van. Hogy ezúttal Lightbody úgy énekel a veszteségekről, az emberi gyengeségekről és a felvállalt érzelmekről, hogy nem az önsajnálat jut eszünkbe, hanem a sebezhetőség.

Mellékszereplőből főhős

Vannak sztárok, akiket nem irigyelünk, mert hiányzik belük a karizma, az igazi színpadi jelenlét. Lightbody sokáig volt a brit pop-rock mellékszereplője, aki minduntalan elégedetlen volt önmagával. Gyógyult alkoholista, aki Los Angelesből visszatért szülővárosába, Bangorba, és azt is bevallotta, hogy már jó ideje nem volt kapcsolata, miközben kitüntette a néhai királynő, és még Taylor Swifttel is énekelt.

Aztán ott van a billentyűs és gitáros Johnny McDaid, aki dolgozott már Ed Sheerannel, Pinkkel, Robbie Williamsszel, Alicia Keysszel, és a Jóbarátok jó csajával, Courteney Coxszal való kapcsolata révén Hollywoodot is megismerte. De valami mindig hiányzott a Snow Patrolból. A zenekart sosem szerette a szakma, sokan úgy gondolják, hogy a statikus slágerekben nincs kreatív izgalom, hogy a dalaik csak fokozatosan építkező, kiszámítható iparosmunkák. A monoton akkordokhoz tágas zongoramotívumok társulnak, hogy aztán mindent elsodorjon a csillogó refrén bombasztikus ereje.

A demens édesapa halála

Most viszont valahogy az őszinteség hozzátesz a dalokhoz, amelyek nem akarnak tőlünk semmit, a zenekar tagjai csak megírták mindazt, ami 2023-ban és 2024-ben foglalkoztatta őket. 2019-ben halt meg Lightbody demens édesapja, ez is benne van a dalokban, például a Years That Fallban. Az album megmutatja a szerelem ezer arcát, a kiegyensúlyozott, nyugodt és a káoszba fulladt érzéseket, a fájdalmas és a boldogságtól telített szerelmet. Ha túltesszük magunkat azon, hogy a produkció első hallásra a minőségi unalom metaforája is lehetne, ha elkapjuk a flow-ját, akkor meg lehet kedvelni az albumot.

Egy 1982-es képzeletbeli punkfarsangon még elég volt a párducbőrmintás nadrág, a letépett ujjú póló és nagyi szemceruzája ahhoz, hogy valaki meggyőzően hozza a punkcsajt. 1987-ben már egy szűk farmerre húzott rózsaszín műszőr muff is elég lett volna ahhoz, hogy kitörjön a pesti punkforradalom, hogy aztán Malcolm McLaren butikot nyisson a Nagydiófa utcai Hunky Punky mellett.

Előkerült egy 1987-ben rögzített kazetta, amelyen csajokból alakult punkbanda dalai hallhatók. Persze most minden egykori punk összeráncolja a homlokát: nem volt Pink Delta nevű zenekar, mert ők aztán minden punkzenekart ismernek.

Ki nyer ma? 

Tényleg nem volt, de mégis előkerült valami. Igaz, nem egy Orwo kazettáról, hanem Weiler Péter képzőművész laptopjából. És akár ki is jelenthetjük: megszületett minden idők legjobb magyar csajpunklemeze, és egyben megszületett az első magyar punkmusical is.

Ez Weiler Péternek, az ország egyik legizgalmasabb és legcoolabb képzőművészének Delta Punk projektje, azaz a képzeletbeli, pécsi képzős csajokból álló zenekar 1987-es kazettája, ami nem más, mint egy parádésan elbeszélt zenekartörténet a Kádár-kor végnapjaiból. Egy coming-of-age sztori másfél perces punkslágerekben elmesélve, egy punkmusical, amelynek van eleje, közepe, vége, van benne szerelem, melodráma, korfestő márkák, hangulatok és kimondottan szórakoztató dramaturgiai fordulatok.

Játék és muzsika 25 percben 

A zenét Weiler AI-jal generálta, a szövegek a sajátjai, amelyek leginkább Hazai Attila szerethetően modoros novelláira és Garaczi László nyolcvanas években írt, punkosan posztmodern szövegeire emlékeztetnek, de mégis: ezeket Weiler alkotta, jól felismerhető, önálló entitások. A zenei stílusnak megfelelően a számokban rendre visszaköszön az erősen vulgáris szókincs.

Nyolcvanas évekbeli, vidéki felnövéstörténetet így még senki nem írt, és nem is született olyan mű, amely közben folyton rákérdez arra, hogyan születik a műalkotás, és mi is az a koncepció.

Az album a Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben intrójával indul, és amit azután hallunk, az valóban játék és punkmuzsika. És hogy ki lesz a nyerő? A hallgató mindenképpen. 

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó, sem menedzsment, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Obey The Sun,
• Szaffi,
• Red Swamp.

Nem mindegy, mikor jelenik meg egy lemez. Ha november 1-jén, akkor esetleg köze lehet a mindenszentekhez, előfordulhat, hogy a megjelenés napján a lemezt hallgató recenzens épp egy temetőbe tart, vidékre, keresztül a fél országon. Előfordulhat az is, hogy az első hallgatás körülményei minden újabb meghallgatáskor hozzáadódnak az album élményéhez. A The Cure új, Songs of a Lost World című albumát november 1-jén, az M5-ös autópályán hallgattam, és azon gondolkodtam közben, hogy mennyi idő alatt kopnak le az aszfaltról féknyomok, egy The Cure-lemez pedig olyan, mint az utazások haza, a kamaszkor tájaira.

Ezúttal egy olyan úton, amelynek egy részén éppen felszedték a kopóréteget, és ettől minden belassult. A The Cure-ral utazni sosem sima utazás, lassítani kell, sávot váltani, míg aztán végül elérünk a temetőbe.

Kopóréteg

A Songs of a Lost World dalairól is felszedték a képzeletbeli kopóréteget, feltárul az út a maga nyers valóságában. Ezúttal már elmaradnak a doromboló cicaslágerek, az olyanok, mint a The Lovecats vagy a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me komor, gótikus építménye mellé illesztett bombasztikus slágerek (Why Can't I Be You?, Hey You!!!, Hot Hot Hot!!!). 

2024-ben már csak a gyásznak, a veszteséglista elkészítésének van ideje, hiszen az utóbbi években Robert Smith, a zenekar frontembere és legfőbb dalszerzője elveszítette a szüleit, és egyetlen testvérét is. A nyolc dalból álló, közel ötvenperces album a The Cure legsötétebb művészi nyilatkozata a Disintegration óta, de míg az 1989-es albumon voltak slágerek (pl. Lulabay, Lovesong), addig az új album teljességgel nélkülözi a populáris engedményeket.

Elveszett, megkerült

Tizenhat évvel a talán legkevésbé sikerült The Cure-album, a  4:13 Dream után új lemezzel jelentkezett Robert Smith zenekara. Vannak olyan fiatal rajongók, akik úgy nőttek fel, hogy nem ismerték az új lemez megjelenésének érzését. A Songs of a Lost Worlddel ez is megvalósult. A The Cure a popkultúra egyik legerősebb brandje, csak így fordulhatott elő az, hogy bár az 1992-es Wish óta nem készítettek igazán jó lemezt, mégis mindig telt házak előtt játszottak. Az elmúlt három évtizedben csak négy albumot adtak ki, a Wild Mood Swingst (1996), a Bloodflowerst (2000), a The Cure-t (2004), és a 4:13 Dream-et (2008), és ezek közül talán csak a Bloodflowers volt méltó az életmű egészéhez, a három másik albumon a The Cure inkább csak árnyéka volt önmagának.

Ha vannak aparegények, akkor miért ne lehetnének apalemezek is? A Pink Floyd Final Cut című háborúellenes albuma (amely sokak szerint Waters első szólólemeze), az apa elvesztéséből indul ki, ahogy a Primal Scream napokban publikált Come Ahead című albuma is, amely emléket állít Bobby Gillespie édesapjának.

A zenekar énekese olyan komolyan vette ezt, hogy az apa fiatalkori képét rakta az album borítójára. És persze ez lett a zenekar legszemélyesebb produkciója is, olyannyira, hogy a Ready to Go Home-ot már a kórházban is elénekelte haldokló apjának. Ettől még számos olyan proto-funky dal szerepel a lemezen, mely mintha a Studio 54 diszkóban készült volna, ugyanakkor legalább annyira emlékeztetnek egy szakszervezeti nagygyűlésre is.

Közéleti kommentszekció

Az apja hadseregben szerzett tapasztalataira épül a False Flags című dal, szóval maradjunk annyiban, hogy a Primal Scream mindenkinek mást jelent. Van, akinek az 1994-es soulos, vintage rockos Give Out But Don’t Give Up albumot, másnak a Screamadelica indie hatású acid-house-át, a Vanishing Point, az XTRMNTR pszichedekikus elektróját.

A glasgow-i fiúk az új albumon olyan adalékanyagokat kevertek a zenéjükbe, mint a funk, a dance, a soul és a gospel kórusok, de van itt minden, ami az elmúlt évtizedeket jellemezte, Stone Roses-féle madchester-sound (Love Insurrection) vagy akár filmzenés hatású house beat (Innocent Money) is. Maga az album kimondottan eklektikus, van egy diszkós táncparkettajánlata és egy közéleti kommentszekciója.

Táncolj, de olvass is!

Ott a korai Pink Floydot idéző Settlers Blues, amelynek a brit gyarmatosítás a témája, illetve a háború utáni közel-keleti kérdés megoldatlansága, ami éppenséggel első hallásra furán hat ezen a részint funkos, soulos, acid-rockos albumon, de mégis egyben van az egész. Semmi vész, ez egy munkáspárti diszkó, nem a csajozásról szól, hanem a szegénységről, a demokrácia állapotáról és az egykori birodalom összeomlásáról. Manapság senki sem olvas könyveket / Az összeesküvés és az analfabetizmus átvette a helyüket – állapítja meg a Love Insurrection című dalban Gillespie, akár egy oktatási szakember.

Nem gondoltam volna, hogy fogok még új Linkin Park-lemezről írni, azt meg pláne nem, hogy lemezkritikáim közül ez lesz az a bizonyos, ami megizzaszt. Nem azért, mert ne tudnék róla mit írni – az egy másik, elcseszett véglet –, hanem azért, mert annyi gondolat van bennem, hogy a témát szimplán megfogni is kihívás. Arról nem beszélve, hogy erre az albumra hét évet vártunk.

• Tükrözzem a közönség amúgy sem egyhangú véleményét?
• Álljak bele és legyek a „rossz arc”?
• Vagy írjam, amit érzek, és tegyek a világra?

Egyáltalán mondhatom azt, hogy az a lemez tanulsága, hogy kövessük a megérzéseinket, még akkor is, ha nagy az ellenszél, és a bandát támadás is érheti? Ha meg elengedem, és csak szakmai oldalról fogom meg, ami rohadtul nem az igazi kritika, csak zenészokoskodás, akkor meg mihez mérjem? A visszatérés adja az erejét, vagy a korábbi Linkin Park lemezekhez hasonlítandó inkább? Van olyan banda egyáltalán, ami releváns viszonyítási alap?

Végül, hogy a nagyokat idézzem, a döntés nehéz volt. Mégis megtettem. Megírom úgy, ahogy 2017-ben ott álltam a Volt Fesztivál nagyszínpada előtt, durván három héttel Chester Bennington halálát megelőzően, nyitottan az új albumra, miközben vártam, hogy üvölthessem a klasszikusok szövegét. Hagyom, hogy vitára keljen bennem a rajongó és a zenész, a srác a negyedik sorból, aki torka szakadtából énekelte a Bleed It Outot, a New Divide-ot, a Lost In The Echot, de még a Heavyt is, és az a zenész, aki nem hagyhatja szó nélkül, ha valami nem áll össze, és lehetett volna sokkal erősebb is. Ez a From Zero, a Linkin Park nyolcadik stúdiólemeze.

Vadiúj lemez előfutára a The Wallkids legújabb dala. Címe: A másik én. Ez most kicsit más, mint amit megszoktunk az egri punk-rock zenekartól, de csak annyiban, hogy az akusztikus hangzást vegyíti a punk-rockkal.

Mindig azzal van gond, ha olyasvalamire vágyunk, amiről azt gondoljuk, hogy az majd csak egy másik életben adatik meg nekünk. Nos, az egri srácok ezen semmit nem szépítenek, egyenesen az arcunkba tolják, hogy 

Egy másik világban életre keltem,

A régiben senkit sem érdekeltem.

Srácok, mi ez a pesszimista hang? Még akkor is, ha a dalszöveg kifejezetten reményteli jövőt ígér, és ez a jövő vessző nélkül hamarabb elérhető volna – „Egy törött múltból, egy új jövő fakad” –, ám mindaz, ami ebben a dalban van, komplett filozófia.

Megint dal, megint múlt

Merthogy A másik én dalban kiemelt szerepet kap az új kezdet gondolata – „Egy másik élet vár, / Valaki majd úgyis rám talál, / Ha egyedül megyek tovább, / Úgy is jó nekem!” –, miközben a banda a zenei alapban vállaltan visszatér a ’90-es évek punk-rock zenei hangzásához. Vagyis úgy mennek előre, hogy közben hátra is lépnek – nyilván azért, hogy lendületet vegyenek.

Nádasi István, vagyis Gibbon, a The Wallkids alapító frontembere azt mondja, hogy a dalszöveg mondanivalója ezúttal valóban komolyabb:

Olyan emberekről szól, akiknél minden adott, hogy lássák az élet napos oldalát, de mégsem tudják meglátni a szépségét.

Persze, mennyivel könnyebb volna, ha ez a képességük még ebben az életben kiteljesedhetne, de akkor meg ez a dal nem készült volna el, legalábbis nem ezekkel a gondolatokkal.

Előkerülhet-e még olyan poptörténeti jelentőségű hangfelvétel, amelynek hallatán minden punk kezéből kiesik a festékszórós flakon és a Velmentina hajzselé? Igen! Itt a Pink Delta 1987-ből, amelynek megkerült hangszalagja jobban szólt, mint bármi a korszakban. Ráadásul három csaj, Dorka, Petra és Szilvi feltett szándéka volt, hogy felforgassák a világot, és a siker érdekében még a „kurvaképzőt” is elvégezték. 

Nos, ennyire profi női punkbanda a valóságban nem létezett , sem a Fater klub, sem a Kozák téri művház környékén, főleg nem 1987-ben, főleg nem a keleti blokkban.

Rózsaszín cicák helyett rózsaszín punkok

Szóval, Weiler Péter képzőművész, a kazetta megtalálója azonnal lebukott volna, rögtön gyanús lenne bárkinek, aki fogott a kezébe CPg- vagy éppen Agydaganat-kazettákat 1985-ben, hogy Weiler az egészet AI-jal alkotta meg, szóval, jobbnak látta, ha punkosan előre lebuktatja magát. Ő maga a Pink Delta, ő három rózsaszín kiscsaj angyala, a projektje pedig abban segítette, hogy hazataláljon Pécsre, a kamaszkorába, oda, ahol az egész elkezdődött.

Weiler az általános iskolás éveiben inkább metált hallgatott, az Iron Maidennel kezdte, aztán eljutott a death metalig, és mint pályakezdő festő főleg a lemezborítóik voltak rá nagy hatással. És akkor úgy érezte, a metáliskolát elvégezte, eljutott a falig. A metálban a szövegek számára nem voltak fontosak, néhány kivételtől eltekintve nem is értette, hogy mit hörögnek az előadók. A hovatartozás és a külsőség érdekelte. Mostanában többször gondolkodott azon, hogy a mai zenék adnak-e még ilyen komplex identitást, hiszen ma már a Spotifyon olyan könnyen elérhető minden, hogy egy tini legfeljebb percekig lesz cure-os vagy Depeche Mode-os. Az AI-zene felfedezésekor a szövegekre akart koncentrálni, és a gépre hagyta a teljes zenei kivitelezést. A punk némileg amatőr hangzása megengedte, hogy a gép és ő is hibázzanak.

Deltácska

A képzeletbeli Pink Delta-lányok az ő lázadó énjének aspektusai, és külön bája a dolognak, hogy 1987-ben lázadnak, amikor már börtön nem járt a szókimondó szövegekért, amikor érezhetően olvadni kezdett a jég. Szóval, lázadnak a csajok, de nagy kockázatot már nem vállalnak. Bár abban az időben voltak punkénekesnők, ott volt a Trottelből Asztalos Ildikó és a korai Aurorában Botos Kriszta, de a nyolcvanas évek második felében Magyarországon legfeljebb vegyes zenekarokat lehetett elképzelni, egy tiszta női formáció minden férfitámogatás nélkül elképzelhetetlen lett volna. Weiler hiánypótlónak tartja, ha ennyi évvel később is, a múltat rózsaszínre színezve készített egy kazettát, ami csak a csajokról szólt. 

Az légy, aki lenni akarsz

Az AI-zene készítésekor bárkiből lehet zenei producer, sőt aki akarja, az eddig elérhetetlen magasságban levő színpadon találhatja magát, és bármikor lecseréheti az identitását, lehet, punk, rocker vagy blues-rock sztár. Weiler hozzáteszi, hogy ilyenkor pont a lényeg veszik el, hiszen a zene nem csak a hangjegyek összessége, hanem az élet maga, a fesztiválokkal, a koncertekkel, ezt az élményt nem veheti el tőlünk semmilyen gép. A számok elkészítése leegyszerűsödik, azaz demokratizálódik, mert zenei tudás és hangszerek nélkül is bárki alapíthat zenekart. Weiler szerint van az egészben valami félelmetes, és mesterséges intelligenciával is dolgozó képzőművészként valójában azt szerette volna megmutatni, hogy nincs mese, az analóg értékek felé érdemes fordulnunk, mert mindez csak akkor működik valójában, ha emberi. Hajlik rá, hogy megnézze, milyen is lehetne valójában a zenekar, azaz összehozzon egy élő szereplős formációt, ugyanakkor úgy érzi, mégis bizarr lenne, hogy a zenét gép szerezte, ők meg eljátsszák élőben. Bizarr lenne, hogy az AI vezetné az embert, és nem fordítva.

Johnny Rotten-véletlen

Weiler Péter régen írt verseket, novellákat, sőt A Márai-véletlen címmel regénye is megjelent, és nagy örömmel írt újra punkverseket és -dalszövegeket. Mindehhez elképzelte a hátteret is, hogy a Pink Delta tagjai 1987-ben érettségiznek a Pécsi Művészeti Gimnáziumban, és hogy egész életükben művészek akartak lenni, de nem sikerül nekik a felvételi a Képzőre. Pécsi álmaik vannak, panelben laknak a Kertvárosban – ahol Weiler is lakott –, és szeretnének innen kitörni. Weiler Pétert a nyolcvanas években elsősorban az vonzotta a CPg-ben vagy az Aurorában, hogy tudta: amikor hallgatja ezeket a bandákat, akkor a tilosban jár. A kilencvenes évek grunge-mozgalmában már a zene is megmozgatta a fantáziáját, épp Amerikában volt, és egy buszon ült, amikor a sofőr a híreket hallgatta, a hírolvasó pedig bemondta, hogy Kurt Cobain meghalt.  Neki ezek a rendszerváltás utáni, de még az internet előtti utolsó évek az igazi szabadságot jelentették, ezért is hallható ki a Pink Delta számaiból a grunge hatása is. 

A még élő filmes zeneszerzők közül nagyon egyértelmű, hogy Hans Zimmer az egyeduralkodó, talán még John Williams és Danny Elfman azok, akik ebben a szakmában két lábon járó legendának számítanak, és még közöttünk járnak. Igaz, hogy a fiatalabbak is a spájzban vannak már, és olyan feltörekvők pályáznak arra, hogy visszafordíthatatlanul belépjenek a mainstream küszöbén, mint a Trónok harcával befutott Ramin Djawadi és a Star Wars berkeiben ügyeskedő Ludwig Göransson, Hans Zimmer azonban mégiscsak Hans Zimmer, akinek a szintjéhez felérni nem fog egyhamar senki más.

A kétszeres Oscar-, többszörös Grammy- és Golden Globe-díjas zeneszerző elismertsége konkrétan odáig emelkedett mostanra, hogy két különböző koncertsorozat is terjeszti Hans Zimmer zenéit világszerte. Ezek közül az egyik a Hans Zimmer Live, a másik pedig a The World of Hans Zimmer. A kettő között az a nagy különbség, hogy míg előbbi rockosabb, és a 67 éves mester is részt vesz rajta személyesen, addig

November 7-én a budapesti MVM Dome-ba érkezett a The World of Hans Zimmer a 2024-es európai turné keretein belül, és az érdeklődés nem is maradt el, mert szinte telt ház várta, hogy szügyig merüljön a német zeneszerző hosszú zenei karrierjének legjavában. Meg kell hagyni, hatásosan válogatták össze a hozott zenei betéteket, a Henry Cavill főszereplésével készült Az Acélember optimizmust sugárzó, lendületes dallamai rögtön adtak is egy kellemes emelkedett hangulatot a koncertnek. A picit több mint három óra alatt, amit csak egy húszperces szünet szakított meg, folyamatosan váltották egymást innentől kezdve az eseményen a lassabb, meghatóbb filmzenék és az adrenalindúsabb slágerek.

Ki ne szeretne csillagközi szörfözést vagy akár asztrálutazást egy féreglyukon át? Ki ne szeretne találkozni Raszputyinnal, és ki ne szeretné, hogy a látnok megmeneküljön? Nos, azok bizonyára, akik szeretik a Mastodon Crack the Skye című, először 2009-ben megjelent albumát.

Akik pedig egyenesen rajonganak az albumért, azok most annak örülhetnek, hogy a napokban dupla, sky blue színű kiadásban is megjelent, második lemeze pedig az anyag instrumentális változatát, ún. score-ját tartalmazza. Crack the Skye a Mastodon ún. éter lemeze, az első három album (Remission, Leviathan, Blood Mountain) tűz-víz-föld sorrendjét követi. Leginkább annak ajánljuk az instrumentális változatot, akinek sok a hókuszpókusz, viszont szereti a súlyos déli sludge metal riffeket, és a doomos Black Sabbathet idéző zord harmóniákat.

Égben lebegők csarnoka

Koncepció ide vagy oda, a Crack the Skye melodramatikus metálja részleteiben is rengeteg élvezetes motívumot kínál. Például a misztikus cári Oroszország világában kalandozó The Czar négy fejezetét (Usurper / Escape / Martyr / Spiral) felfoghatjuk négy önálló dalnak is, szóval, nem kell megijedni a hosszabb, tíz perc fölötti tételektől sem. A The Czar Raszputyin meggyilkolását meséli el, középpontba helyezve azt, amikor a látnok lelke spirálisan fölszállt az ég repedésén keresztül, maga mögött hagyva az anyagi világot. A prog-rock eposz komponálása előtt a zenekar saját bevallása szerint leginkább a King Crimson In the Court of the Crimson King című albumát és a Pink Floyd Animalsét hallgatta, de azért a Black Sabbath első négy albumának hatása legalább ilyen erőteljes.

Arany köldökzsinór

A Mastodon nem furakodott az epikus és koncepciózus albumokkal, az áttörést jelentő Leviathan Herman Melville Moby Dickjének volt egyfajta jelenetezése, a 2006-os Blood Mountain hegyoldala pedig mitológiai lények élőhelye volt, így aztán a rajongók nem lepődtek meg különösebben az új album zenekari magyarázatain, melyek szerint egy asztrálutazó túl közel megy a Naphoz, ez elégeti az arany köldökzsinórt, ami összeköti a lelkét a testével, és beszippantja egy féreglyuk. És még mindig alig mondtunk valamit a zenéről, pedig azt is meg kell említenünk, hogy az albumot elsősorban a dobos, Brann Dailor tizennégy éves húgának, Skye Dailornak az öngyilkossága inspirálta. Valójában e feldolgozhatatlan témához keresett a zenekar egy afféle alternatív univerzumot.

A 2010-es évek elején „Nagy-Britannia legmenőbb fiújának” titulált nottinghami énekes, Jake Bugg nemrég azt nyilatkozta a The Guardiannek, hogy soha nem érezte, hogy oda tartozna, ahol felnőtt, de azt is tudja, hogy oda sem tartozik, ahol most lakik. A jelenleg Kensingtonban élő fiatalember idén töltötte be a harmincadik évét, és már 6,1 millió fontos vagyonával a leggazdagabb fiatal sztárok közé tartozik.

Ettől persze nem érzi jól magát, de ez legyen az ő problémája. Minden más gondja és baja, amit megénekel új, A Modern Day Distraction című parádés albumán, már nagyon is ránk tartozik. De ha nem tartozik sehová sem, akkor vajon hol a helye?

Elterelő hadművelet

Hát persze, a lemezein! Az olyan kivételes dalszerzői képességeket felmutató albumokon, mint amilyen az A Modern Day Distraction című új anyaga vagy éppen a debütáló munkája, a 18 éves korában, 2012-ben megjelent, cím nélküli albuma volt, amellyel azonnal a brit lista első helyére került. Az álomdebütálás persze majdnem akkora átok, amekkora áldás is egyben. Ilyenkor azonnal beindul a „fiatal költő szexi”-effektus, aminek az lesz a következménye, hogy amikor még mindig szemtelenül fiatal valaki, a média már túl van rajta, pedig lehet, hogy izgalmasabb dalokat ír, mint kamasz korában.

Egy idő után Bugg sem volt olyan érdekes, mint tizennyolc évesen, de számára nem is ez volt a legnagyobb probléma, hiszen egyszerű, munkásosztálybeli srác volt, aki csak énekelni akart.

Nagyra nőtt kamasz

Viszont mindenki az első album varázsát kérte rajta számon, és úgy tekintettek rá, mintha mindig egy nagyra nőtt kamasz fiú lenne. Bugg ki akart lépni ebből a skatulyából, de hiába voltak izgalmasak a kísérletei, érződött, hogy még keresi a helyét a zeneiparban, ami rendben is van egy húszas évei elején járó srác esetében. Írt néhány kapitális slágert, számos könnyű popdalt is, de aztán rájött, hogy az a legjobb, ha visszatér a blues-rockos, folkos, indie-popot idéző világhoz, ahhoz a zenés eredőhöz, ami tíz éve a fél világot táncba vitte. Bugg túl van a sztárság első hullámán, sőt túl van a mélypontokon is. Számos dalát használták fel reklámokban, tévésorozatokban, sőt volt egy viharos kapcsolata is a komoly modellkarrierrel rendelkező színésznővel, Cara Delevingne-nel is, de most csak a dalszerzésre összpontosított.

Új dallal és klippel jelentkezett a napokban Pogány Induló. Megnyílt a szócsap, az őszinteség kibukott, a rapper levetkőzte félelmeit, és a legsötétebb pillanatait idézte fel a kisfilmben. Az EGY/KETTŐ egy ötperces videoklipbe csomagolt kétfelvonásos dráma – se nem komédia, se nem tragédia, egy kicsit mégis mindkettő. 

„Nekem ez nem egy sír vagy egy halált szimbolizáló valami, hanem egy gödör, amiből ki kell másznom” − elemezte Pogány Induló szeptemberben azt a bizonyos – a klipben 1 perc 17 másodpercnél látható – baljós jelenetet, amelyről korábban az Instagramon is posztolt.

A rapper hónapokkal ezelőtt beharangozta az új zenét és klipet, az EGY/KETTŐ végül 2024. október 30-án került fel a zene- és videómegosztókra, azóta pedig több mint félmillió megtekintésnél jár a YouTube-on.

Ha a szobád mennyezetét áttöri egy gyémánt, ami szivárványos csóvát húz maga után, és mindezt egy csigalépcső öleli körbe, teli madarakkal és lepkékkel, akkor nem egy lejárt szavatosságú Túró Rudi járulékos hatásait próbálod feldolgozni, hanem éppen a Los Angeles-i illetőségű Foster the People nevű zenekar Paradise State of Mind című albumát hallgatod.

Illetve fogod a borítót a kezedben, amit Matt Hansel New York-i művész örökített meg a diszkó-szürrealizmus jegyében. Volt már a popban néhány ehhez hasonlatos jelenet, például amikor Amanda Lear együtt kávézott Salvador Dalíval. Azóta vártuk, hogy ezt a nagy találkozást valaki űrdiszkó világában értelmezze újra. És tessék, itt van a Paradise State of Mind. Persze, nem a 2009-ben alapított Foster The People találta fel a crossover funkyt, sem a pszichedelikus űrdiszkót, a Daft Punk, és az Air éppúgy előképe az albumnak, ahogy Bootsy Collins és Prince világa is.

Egy úr az űrdiszkóból

És aki tovább bámulja a borítót, annak beugrik a Tame Impala The Slow Rush-coverje, de a dolog itt nem áll meg, a zenés program is emlékeztet az ausztrálok műsorára. Szóval, Mark Foster zenekara semmit nem talált fel, semmi olyat nem csinált, amit ne raktak volna már össze korábban, mégis azt kell mondanunk, hogy retro-futurikus kísérlete hallgatásra érdemes produkció. Igaz, hogy az elektronikus intonációi és a hangmintái miatt olyan érzésünk van már a második dal után, hogy határérték felett van a szervezetükben a mikroműanyag, ugyanakkor van a dologban annyi pszichedelikus indie-pop is, hogy mindez mellékes legyen. Foster the People főleg azok számára ismerős, akik playlistjén ott van a Pumped Up Kicks című világslágerük, amely megzenésítette 2010 szeptemberét.

A Paradicsom meghódítása

Mindig benne volt a zenekarban a lehetőség, hogy egyszer összehozzanak majd egy intergalaktikus barkácsfunkyt, és még néhány elragadtatott ódát a hetvenes évekhez, így a lemez semmiképp sem meglepetés. A sci-fis pszichedélia és a tesztoszteron funk már lassan ötven éve jár kéz a kézben, és még mindig meghökkentő tud lenni, akkor is ha sokszor önmaga karikatúrája. Még mindig működik, mert mindig van, aki aktualizálja, aki új dimenziót ad az egésznek. Ezúttal Fosterék, részben Kraftwerkkel kevert indie-poppal (vö: Glitchzig). És persze, ahogy kell, olyan lett az egész, mintegy képzeletbeli Mikrobi -epizódban, amikor Pepe nem gyöngyöt talált a titokzatos bolygón, hanem olyan virágokat, amelyek autotune hangokat adnak ki, és ezek rezgései megzavarják a hőseink navigációs rendszerét.

A Razorlight vicces zenekar, azt kérdezik a Cool People című új számukban, hogy ki írta ezt a szart? És hogy ki szereti ezt a szart? Mindkét kérdésre ugyanaz a válasz, ők maguk. És a furcsa dolgok itt nem érnek véget, ugyanis azt is állítják, hogy nincsenek menő srácok a bandájukban (de, igen), nincsenek celeb barátnőik (egyidőben az énekes Johnny Borell csaja Kirsten Dunst hollywoodi színésznő volt), és hogy nem viselnek szűk fekete cuccokat (alapvetően szűk farmereket hordanak).

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Taylor Swift = US Soft Propaganda című daluk legkevésbé sem Taylor Swiftről szól, és hogy a címet Borell csak egy papíron látta leírva, amikor épp a dalon dolgozott, akkor gondolhatjuk azt is, hogy nem kéne komolyan venni a Planet Nowhere című új lemezüket sem.

Újra itt van a nagy csapat

Ugyanakkor van néhány körülmény, ami mégis arra késztet minket, hogy igen is komolyan vegyük az albumot. Már csak azért is, mert ez az első olyan lemezük 2008 óta, amelyet a zenekar klasszikus felállásában (Johnny Borrell ének, Bjorn Agren gitár, Andy Burrows dob és Carl Dalemo basszusgitár) rögzítettek. A zenekar ma már nem sokat mond azoknak, akiknek az első olvasmányélményük és filmélményük egy okostelefonhoz kötődik, hiszen a zenekar az első két, übersikeres albuma után a 2008-as Slipway Fires megbukott, és az indie-pop hullám lecsengésével már a Razorlight sem volt érdekes, így eltűntek az éterben, viszont most, 18 év után a legendás felállás tett ajánlatot egykori rajongóinak.

Békítő show

És a zenekar ötödik albuma, a Planet Nowhere kellemes, időtlen indie-pop gyűjtés, izgalmasabb, mint a Slipway Firest, és slágeresebb, mint a 2018-as, még nem az eredeti felállásban rögzített Olympus Sleeping. Hogy ez 2024 őszén mire elég, nehéz megmondani, de az biztos, hogy

A zenekar komolyan vette a visszatérést, bezárkóztak a spanyolországi Space Mountain stúdióba, együtt ettek, ittak, zenéltek, szállásuk a stúdió fölött volt, így kisimultak a régi sérelmek, és nincs mese, tényleg nagyon együtt vannak a Planet Nowhere-en, mintha újra egy huszonévesekből álló csapatot hallanánk. A lemez olyan, mint egy tankönyvi Razorlight-anyag, a dalok nincsenek túlbonyolítva, de minden bennük van, ami a fénykorban jellemezte őket.

Magyar idő szerint éjjel 2-kor debütált Lady Gaga legújabb klipje, amely a néhány napja megjelent Disease című számhoz készült. A dal az énekesnő hamarosan megjelenő, hetedik önálló lemeze, az eddig csak LG7-nek becézett anyag előfutára, a rajongók azonban már most biztosak benne, hogy az utóbbi időkben inkább színésznőként dolgozó popsztár visszatért a gyökereihez, nevezetesen a 2010-es évek eleji, sötétebb és eklektikusabb stílusához – mind hangzásban, mind látványvilágban.

A Disease videóklipjénél felkavaróbb halloweeni filmet aligha látunk idén, az énekesnő érzései, hangja és játéka annyira nyers és zsigeri, hogy bőven túltesz mindenféle kaszaboláson, vérfagyasztó sikolyon és széttrancsírozott testrészen, sőt még a Joker: Kétszemélyes tébolyon is...

A videóklip a népszerű horror karaktere, Freddy Krueger „megidézésével”, na meg egy autóbalesettel, pontosabban egy gázolással indít – a motívum Gaga személyes kedvence, hiszen több rövidfilmjében (pl. John Wayne vagy 911) is feltűnt már, míg a klip további részei erőteljesen idézik a 2011-es megasláger, a You and I videóját és a bukott angyal képével operáló G.U.Y. című ARTPOP-kisfilm kezdőjeleneteit is.

Azt nyilatkozta Alison Moyet a Spin magazinnak, hogy aki kreatív, annak folyamatosan meg kell kérdőjeleznie a döntéseit. Nos ő is ezt teszi, talán ezért is adta ki szólókarrierje 40. évfordulójára a Key című, saját dalainak átdolgozásait tartalmazó 18 számos albumát. No meg azért is, hogy egységes profilja legyen a felvételeknek, ugyanis jövőre világ körüli turnéra megy, és fontos, hogy a színpadi megszólalásnak koherens legyen a hangképe.

Moyet tehát ünnepel, negyven éve jelent meg az Alf című debütáló szólólemeze, azóta ő az elegáns prémiumpop egyik legnagyobb művésze, akinek mindent vitt a karakteres hangja, a slágerei szinte csak afféle ráadások voltak.

Szintipopesztétika

Moyet nálunk alapvetően a Yazoo nevű szintipopduóból ismert, amit Vince Clarke-kal alapított, azután, hogy Clarke 1981-ben kilépett a Depeche Mode-ból. Moyet-nak már az Alf című albummal is sikerült túllépnie a szintipopesztétikán, úgy, hogy azt sosem tagadta meg, így aztán – ahogy a Key is mutatja – részint vissza is térhetett hozzá. A The Impervious Me című új dalában megkérdezi a tükröt, hogy milyen ruhát vegyen fel, milyen hajat viseljen, hogy az egész szoba üdvözölje őt, majd egy fonalról beszél, ami átszövi az egyik ruhát. Nos ez a ruha maga a dal, amit az élet fonala sző át. A kérdés csak az, hogy mi is belépjünk-e Moyet szobájába, hogy megcsodálhassuk a ruhakölteményeit. Nos,bátran beléphetünk, otthonosság fogad majd minket.

Nosztalgikus és modern

Alison Moyet sosem félt kísérletezni, újra és újra feltalálni magát. Nem kényelmesedett el, miközben egyszerre volt képes megteremteni az intim pillanatokat, és akár az ünnepélyességet is egy nagyteremben. A Keyjel könnyedén kitapogathatjuk az életmű fejlődési szakaszait, és azt is, hogy hol tart most a művésznő, annak ellenére, hogy a hangképet úgymond középre húzta, és számos dalnak tűntek el a jellegadó motívumai. A két új szám, a Such Small Ale és a The Impervious Me zökkenőmentesen illeszkednek a gyűjteménybe, amit többek között a producernek, Sean McGhee-nek köszönhetünk, aki olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Alanis Morissette vagy Dido. Arról nem beszélve, hogy nemcsak egységes lett a hangkép, de van az egésznek némi kortárs, modern atmoszférája is. Szóval a végeredmény legalább annyira nosztalgikus, mint amennyire modern is.

A koponyába csapódó villám káros az egészségre, ahogy persze a pop-punk is káros lehet, főleg, ha hatvanhoz közelítő srácok művelik. Az Offspring Supercharged című új lemezén egy csontvázat látunk, amint épp megcsapja a villám. Ezt pont olyan humorosnak szánta a kaliforniai Orange Countyból származó zenekar, mint az új, kimondottan thrash metalos logót és a Metallica Ride the Lightingjára hajazó grafikát.

Persze senki ne várja a Come Out and Play és a Self Esteem előadóitól, hogy majd art-rockkal állnak elő, és senki ne várjon újjászületést sem, hiszen a zenekar az 1994-es sikerét követő csend után egyszer már újjászületett. Az 1998-as Americana legalább akkora siker volt, mint a Smash, olyan rádióslágerekkel, mint a Pretty Fly (for a White Guy) vagy a Why Don't You Get a Job.

A nagy kérdés pedig az, hogy a Supercharged albumon találunk-e hasonlóan erős dalokat.

Szupertöltésre állítva

Nos, hasonlókat igen, de olyan erőseket nem. Viszont az mindenképpen jó hír, hogy az új album jobb, mint a hárommal ezelőtt megjelent Let the Bad Times Roll. A Supercharged afféle esszenciális Offspring-lemez tele slágergyanús felvételekkel, csak hát ezek a dalok semmit nem tesznek hozzá a zenekar katalógusához, hiszen aki úgy dönt, hogy felrak tőlük valamit, akkor szinte biztos, hogy a Smasht vagy éppen az Americanát bogarássza át.

Ugyanakkor van olyan jó, hogy felpörgesse a lemezbemutató turné jegyeladásait, és beindítsa a back catalogue értékesítését. Itt jegyezzük meg, hogy egy év múlva, 2025. október 31-én az MVM Dome-ban koncerteznek, addig pedig mindenki eldöntheti, hogy a Supercharged bekerül-e a legjobb öt Offspring-album közé, vagy sem. A mi válaszunk az, hogy igen.

Ismeretlen ismerős

A Make It All Right nemcsak önidézet, de van benne némi Beach Boys is, a You Can't Get There From Here verzéi pedig a korai Pink Floydot idézik, sőt a Come to Brazilban ott a Metallica DNS-e. Van az albumnak némi finom játékossága, behívja a rock and roll néhány nagy motívumát, ugyanakkor az utóbbi dal végén a stadionos olézás inkább kellemetlen.

Az sem vall komoly ihletre, hogy a Come to Brazil azokat a rajongókat idézi, akik folyton azt kérdezik a kommentekben, hogy mikor megy fellépni a zenekar Brazíliába. Az Offspringnek egyébként nem volt különösebb kulturális hatása Magyarországon, nem indult be egy városképileg is értelmezhető új punkhullám, igaz, a kilencvenes években minket hidegen hagyott a brit pop és a grunge is, és főleg a Prodigy- és Scooter-féle technó jellemezte leginkább a korszakot.

Lionel Richie csaknem húsz év után visszatér Budapestre. A világhírű amerikai énekes-dalszerző 2025. július 17-én az MVM Dome-ban lép fel Say Hello to the Hits című európai turnéja keretében.

Az előadó legnagyobb slágereit felvonultató koncertsorozat 2025. május 31-én Belfastban indul, és tizenhat országot érintve összesen 27 koncertet ölel fel. A turné augusztus 2-án Madridban zárul.

A Foreignert 2024. október 19-én iktatták be a Rock and Roll Hall of Fame-be, de az ünnepség már néhány héttel korábban elkezdődött, amikor is megjelent az 1976-ban alakult zenekar Turning Back The Time című dupla válogatásalbuma.

A cím azért is stílszerű, mert az egyetlen „új” dal, a címadó szerzemény valójában 1996-os keltezésű. Annak idején félbemaradt, de most az ünnepre való tekintettel befejezték, így aztán van egy majdnem új felvétel is az impozáns válogatáson.

Az album coverén zenegépet, juke boxot láthatunk, ami nyilvánvaló utalás a brit–amerikai csapat 1981-es keltezésű Juke Box Hero című dalára, egyben igazolja azt a tételt, hogy valójában a juke box maga az időgép, amellyel most visszamehetünk a zenekar első, cím nélküli, 1977-es lemezéig. És persze a gombokat nyomogatva a cím nélküli első lemeztől (1977) a Double Vision (1978), a Head Games (1979) és a 4 című 1981-es albumokon át egészen a Turning Back The Time című dal 2024-es mixéig. 

A négy a szerencseszámuk

A Foreigner szereti a szájbarágós albumcímeket, nemcsak az új válogatás címe ilyen, de a 4 című lemezé is, amit azért kereszteltek el erre a számra, mert 1981-ben négyfősre apadt a csapat. És már a nevük is arra utal, hogy a zenekar tagjai között angol és amerikai zenészek is megfordultak. Elhamarkodott lenne az a kijelentés, amely szerint a csapat nem különösebben ismert Magyarországon, hiszen az I Want to Know What Love Is, az Agent Provocateur (1984) album legismertebb dala és egyben a zenekar legnagyobb slágere nálunk is mindent vitt.

Tudni akarták, milyen az igazi siker

A videódiszkók lassú blokkjában, amikor a fiúk virsliujjai beleakadtak a lányok matekórán, pad alatt kötött pulóvereibe, a srácok úgy képzelték, hogy a dal kifejezi a perzselő vágyakozást, azt, hogy legszívesebben kivinnék a csajt a közeli Béke parkba, mert tényleg meg akarják tudni, milyen is az igazi szerelem.

De a nyolcvanas évek egyik nagy szerelmi évődése mellett ott a Double Vision is, amit mindenki ismert, aki volt Dinamit-koncerten, ugyanis Szűcs Antal Gábornak annyira megtetszett a dal riffje, hogy vitte tokkal-vonóval. A magyar supergroup javára legyen mondva, hogy csak a riffet kölcsönözték ki, a Mi ez az érzés című dal többi része saját fejlesztés, és az sem kizárt, hogy jobb, mint a Foreigner száma. És ha nem csap be a képzeletünk, a Képes Újság 1982 körül heti rendszerességgel megjelentetett kazettaborítói között mintha a Foreignert is beszerkesztették volna gondos kezek.

6363 idén nem hagyta unatkozni a rajongóit, zenekaros produkcióvá fejlődött, és hatalmas menetbe kezdett. A korábban Gege néven ismert rapper megállás nélkül dobálta ki a dalokat, június elején pedig befutott a KORD EP is. Az albumhoz szorosan kapcsolódó, nagyobb lélegzetvételű anyagra már nem kell sokat várni. Addig is itt az újabb előfutár, a Prémium VIP Gang Extra Posse Exkluzív, amelyen Ketioz, Krúbi, bongor, Lil Frakk, Ótvar Pestis és Saiid működött közre.

Az év legnagyszabásúbb magyar hiphop-kollaborációjaként fémjelzett anyagban 6363 olyan MC-ket hívott össze, akikkel nemhogy nem mindennap lehet egy tracken találkozni, de eddig soha nem dolgoztak együtt ebben a felállásban. A névsor az oldschoolt, valamint az újabb arcokat kedvelők számára is egyaránt izgalmas lehet, hiszen Ketioz, Krúbi, bongor, Lil Frakk, Ótvar Pestis és Saiid is beugrott egy-egy verzére.

Sok minden változott az elmúlt tíz évben, ami a művészek alkotásain is meglátszik. Egyre többen ragadnak tollat, ecsetet vagy hangszert, hogy mentális nehézségeiket, küzdelmüket művészet formájában elevenítsék meg – így tett nemrég a Nest of Plagues zenekar is. A csapat legújabb lemezén, a Hellsolation című albumon elmesélik, milyen a kényszerbetegséggel és a magánnyal viaskodni a mindennapokban, és ki az, akire a leginkább támaszkodhatunk ilyenkor.

Korábban is volt számos alkotó, aki őszintén mesélt mentális harcairól, de mostanában egyre gyakoribb itthon és külföldön is az a fajta kitárulkozás, ahogy a sokáig tabunak számító nehézségekről beszélnek dalaikban a zenészek. Csupán idén ősszel is már jó pár hazai előadó adott ki a mentális gondokról, kiégésről, a magány fojtogató érzéséről, elszigetelődésről szóló szerzeményeket. Ilyen többek közt az Analog Balaton új, Repedés című albuma és az underground metál nemzetközileg is elismert zenekara, a Nest of Plagues Hellsolation című lemeze.

Utóbbi csapattal korábban interjúztunk is 2022-ben megjelent lemezük apropóján, ahol elmondták, hogy a To Kill A God című album szintén a mentális gondokkal foglalkozott, elsősorban a társadalom és az egyén közti ellentétre fókuszálva. A zenekar énekese, dalszövegírója, Ivanics Dániel akkor arról beszélt, hogy szeretné, ha a személyes történetei, amelyeket megoszt a hallgatókkal, idővel feloldanák az efféle társadalmi ellentéteket, és segítenének másoknak is. Akkor az előadó azt szerette volna leginkább, hogy az emberek

ne csak hallgassák, hanem értsék is a szövegeket, és valakinek segítsen is a zenénk.

A mostani album, bár tartalmában hasonló témát feszeget (más megközelítésben), zeneileg eltér a banda korábbi kiadványaitól. Az eddig magát metalcore és deathcore zenekarként aposztrofáló banda erőteljesen belenyúlt az alternatív zenei megközelítésekbe, a groove és modern metal hangzások világába, az album pedig egy jóval diverzebb, kísérletezőbb kompozíció, mint amit korábban megszokhattunk tőlük.