Index Vakbarát Hírportál

Ha reklámokról van szó, a Pepsi ritkán aprózza el a dolgokat. Feltehetően a cég karrierjének egyik legnagyobb szabású kampánya volt a 2004-es, gladiátoros reklám, amelyben a három perc hosszúságú hirdetés számos világsztárt hozott össze, Rómáig vitte a stábot, ráadásul egy arénát is felhúztak nekik. Itt a résztvevők előadták a Queen jól ismert We Will Rock You című dalát. Ezt a bravúrt igyekeztek most feleleveníteni húsz év távlatából a készülő Gladiátor 2-re reagálva, új csapattal és baromi sok CGI-jal megspékelve.

Az eredeti reklámfilmre biztos sokan emlékeznek. Néhány évvel korábban jött ki a mozikban Ridley Scott ikonikus filmje, a Gladiátor, ami akkoriban sokakat megmozgatott a művészvilágban és a reklámszakmában is. A Pepsi pár évvel később úgy döntött, csinál egy nagyszabású promóciót, amelyben számos világsztárt hozott össze egy arénában (a Colosseumban), ami azóta is a cég egyik legnagyobb, legköltségesebb és legismertebb kampánya.

A reklámban a zenekar két tagja, Roger Taylor és Brian May is feltűnnek, akik a lelátóról figyelik az eseményeket. A három énekesnő felfegyverkezve lép a küzdőtérre, ahol visszautasítják, hogy gladiátorként egymással kelljen küzdeniük. Szembeszállnak a gonosz császárral (akit Enrique Iglesias alakít), előadják a dalt a közönséggel együtt, majd jóízűen kortyolnak egyet a kólából, a maradékot pedig szétosztják a nézők között.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó – sem PR-os, sem marketinges, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Felleng,
• BUZZ,
• Neverfell.

Szeptember 19-én, csütörtökön a MOM Sportcsarnokban lép fel  a kétezres évek egyik legismertebb rappere, Xzibit, aki előző nap tölti be az ötvenediket, és már nagyon készül a megünneplésére. A buli tényleg különleges lesz, Xzibit most jelentette be, hogy élő zenekarral érkezik hozzánk. A Pimp My Ride egykori arca korábban is járt már Magyarországon, igaz, volt olyan látogatása, amire nem is emlékszik, de a mostanit biztosan sokáig emlegeti majd a magyar rajongóival együtt.

Ha van tipikus rapkarrier, akkor Xzibité nagyon közelít a prototípushoz. Detroiti gyerekkor, családi zűrök és tragédiák, költözések és balhék után került a kezébe mikrofon, majd kötött ki Dr. Dre szárnyai alatt. Ez akár Eminem rövidített CV-je is lehetne, így talán nem véletlen, hogy egy nem túl hálás szerepben Xzibit is feltűnik a 8 mérföldben, amelynek egyik jelenetében a földije verbális pofozózsáknak használja.

Ugyanakkor Detroit szellemisége – Eminemmel ellentétben – nem igazán hathatta át. Kilencéves volt, amikor elvesztette édesanyját, és apja nem sokkal később már Heisenberg és a kék metamfetamin földjére, Albuquerque-be költözött új feleségével. Új-mexikói mostohaanyjával kifejezetten rossz volt a kapcsolata, nem is húzta vele sokáig egy fedél alatt. Gyakorlatilag az utcán élt, amikor 17 évesen letartóztatták fegyverbirtoklásért, és akkor eldöntötte, hogy ideje váltani.

Miután letudta a büntetését, a nővérét követve Kaliforniába költözött, ahol ide-oda csapódott, egyik haverjától a másikig. Köztük voltak a The Alkaholiks tagjai, akik megelőzve korukat és Shaboozey-t, 1993-ban dobták össze első albumukat, a gyakorlatilag kizárólag piálásról szóló 21 & Overt. Xzibitnek bejött a dolog, besegített a szövegírásba, ott sertepertélt a stúdióban, aminek az lett a vége, hogy turnézott egyet a Likwit Crew-val, majd ő is leszerződött a Loud Recordshoz.

Gyorsan felívelő pályán egy új popelőadó, Moriones. A bohóc karaktert játszó fiatal zenész, aki maga szerzi, producereli dalait, új lemezt adott ki a napokban Tenebris címmel, amin főként latin, reggaeton-, EDM- és popelemek keverednek. Az alkotót sokan Azahriah-hoz hasonlítják a közös stílusmegközelítés és énekhanghasználat miatt, mi mégis két dologra voltunk igazán kíváncsiak most megjelenő lemeze kapcsán: miben különbözik az újonnan felkapott zenebohóc a tripla Puskás Arénát megtöltő sztártól, és mennyire a szerzeményei vagy a jó marketingstratégia az, ami előadóként ilyen sebesen viszi előre?

Igazságtalan lenne csak az alapján megítélni valakit, hogy kik által inspirálódik, még akkor is, ha nagyon erőteljes hasonlóság. Ilyen alapon a magyar alter összes olyan előadóját is kukázni lehetne, akiknél felfedezhető a Kispál-hatás, és némi túlzással máris legalább 10 százalékot esne a hazai zenekarok száma. Az elmúlt évtized legmélyebb benyomását a honi popiparban kétségkívül Azahriah tette, ami természetes, hogy magával hozza azokat a zenészeket, akiknél akarva-akaratlanul megjelenik néhány hasonlóság. Azonban a kópia ritkán múlja felül (vagy éri el szintben) az eredetit,

Ha valaki belehallgat Moriones új lemezébe, az intro track után (aminek neve stílusosan Intro) rögtön be fog ugrani neki Azahriah, viszont a mértékek és miértek teszik érdekessé a dolgot. Mivel az Introvertált dal előadója maga is számos zenei stílusban alkotott az elmúlt pár évben, így a pop, rock, metál, rap, reggaeton, de még electro-swing műfajok is felbukkannak dalaiban, elsősorban nem az alapvető zenei stílus, ami hasonlóvá teszi a két produkciót, hanem inkább a célközönség, egyes kiemelt stílusjegyek, hangzások és az ének manírjai.

Post Malone, a 2010-es évek nagy hiphop mesemondója felszállt a western country postavonatára. Új, F–1 Trillion című albuma mindent visz, a Morgan Wallen közreműködésével készült I Had Some Help című dala hat hetet töltött a Billboard Hot 100 listájának élén.

Az album borítóján (Gonzalo Lebrija alkotása) egy 1971-es Ford pick-upot látunk, vízbe csapódása előtt. Hogy ez baleset lesz-e, vagy éppen megérkezés a country munkás világába? Nos nyilván az utóbbi. Lebrija eredeti képének címe (a lemezborítóra újraalkotta a kompozíciót) A felfüggesztett idő története – A lehetetlen emlékműve. Hogy mennyire lehetetlen a country és a 2020-as évek rádió-popjának keverékéből született lemez? Nos úgy tűnik, hogy semennyire, a dolog működik.

Vadiúj Vadnyugat

Persze Malone már korábban is előállt country hatású projektekkel, de ez az F–1 Trillion az első, kimondottan countrynak nevezhető lemeze, amelyen 14 (!) countryzenészt hallunk. Hogy ez a végtelenül hosszú háztáji himnuszgyűjtemény mennyire tartja fenn az érdeklődést, az más lapra tartozik, de egy biztos: az F-1 Trillion ambiciózus és eklektikus kalandozás, és ügyesen navigál el minden Spotify-előfizetőt a country tájain, de úgy, hogy közben a Z generációs cowboyok nem whiskyt isznak szódával, hanem Aperol spritzet. Már attól is kortárs a lemez, hogy három dal kivételével mindegyik kollaboráció.

Tízpontos szőke a Lambóban

Két éve Malone interjút adott a The Howard Stern Show-ban, ahol a műsorvezető arról faggatta, készít-e a közeljövőben countryalbumot. Malone azt felelte: ha lesz ideje, csinál egy ki*aszott countryalbumot. És persze várható volt, hogy valami lesz, hiszen a tavalyi, Austin című albumán is kikacsintott a countryra. Most pedig volt ideje, olyannyira, hogy a lemez plusz kilenc bónuszos verziója 86 (!) perces lett. (A normál kiadás 57 perces.) Úgy tűnik, tehát, hogy Malone-nak volt mondanivalója, de az album inkább hangulatokat, életképeket tükröz, vagy redneckparódiákat kínál, mintsem a countryra oly jellemző történeteket mesélne el.

A Lambóm és a lőszerem mind camozöld, van egy F–1 Trillion limuzinom, egy tízpontos szőkém a puskaülésen. Van érzékem a finom dolgokhoz… Ez nyilván irónia, de valahogy inkább a zenét illusztrálja, mintsem hogy tényleges értelme lenne.

Majdnem utolsó lemezével jelentkezik a toplistás amerikai banda, az AWOLNATION. Aaron Bruno (a banda vezetője) az elektronikus rock, alternatív zene egyik rendhagyó alakja az album megjelenése előtt azt mondta, hogy számos változás van az életében, így azzal a hozzáállással dolgozott a lemezen, hogy talán ez az utolsó, amit az AWOLNATION név alatt ad ki. Ettől függetlenül egyéb projektekben, más alkotókkal együttműködve továbbra is ír még zenét. A furcsa megközelítés miatt kíváncsian álltuk a The Phantom Five című kiadványhoz, amely végül a banda karrierjének méltó, különleges lezárása lehetne.

A csapat 15 éve van a világ zenei piacán. Még 2009-ben kereste meg a Red Bull Records Aaron Bruno dalszerzőt, hogy amennyiben zenét venne fel profi minőségben, nyugodtan használja Los Angelesi stúdiójukat. Az alkotó ekkor kezdett el dolgozni későbbi projektjén, ami az AWOLNATION nevet kapta. A szó a AWOL és a NATION (nemzet) kifejezésekből tevődik össze. Előbbi volt Bruno beceneve gimiben, amiért minden buliból szó nélkül lépett le. A kifejezés eredetileg a katonaságból ered (Absent Without Leave).

A platina minősítést szerző szám (amely 2020-ban elérte a gyémánt fokozatot is) igazi húzósláger lett. Számos filmben és sorozatban tűnt fel, így A férjem védelmében és a Dr. House is reklámozta magát vele. Aaron Bruno zenei projektje ezek után gyors felívelésbe kezdett. Olyan filmek és sorozatok kértek felhasználási jogot debütáló lemezük számaihoz, és az azt követő dalokhoz, mint a Vikingek, a Sons of Anarchy, a Pretty Little Liars, a Vámpírnaplók, vagy a Vasember 3.

A sikert nehéz bezsebelni, és még nehezebb fenntartani, amit most első kézből tapasztalhat meg az amerikai rock and roll zenekar. A Palaye Royal ötödik nagylemeze messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A toplistás banda az elmúlt években számos ütős dalt dobott ki. Előző két lemezük, a The Bastards, illetve a Fever Dream tele volt olyan számokkal, amelyek a zenekar legjobbjai közé kerültek, ha csak a Lonelyra, a No Love In LA-re vagy a Borkenre gondolunk. Új albumuk, a Death or Glory azonban nem dúskál sikerslágerekben.

Nem minőségbeli zuhanást hallhatunk a zenekarnál, hiszen a friss dalok is technikailag hibátlan munkák. Inkább a kreatív ötletek száma csappant meg. A 12 dalos, 37 perces korong határozottan kurtább, mint az előző két nagy kiadvány, de ettől függetlenül nem tűnik fókuszáltabbnak. Hangzásában vegyíti az első két Boom Boom Room lemez világát, foltokban visszanyúl az előző albumokon tapasztalt elektronikusabb közeghez, de alig lép túl ezeken. Itt-ott vannak visszatekintések a kilencvenes évek zenei atmoszféráihoz, de ez is elhal, nem tudja felkarolni a lemez egészét.

„Együtt erősebben, mint valaha” – ez a Párizsba utazó Magyar Paralimpiai Csapat mottója. A 2024-es nyári paralimpiai játékokon 39 sportoló képviseli Magyarországot. A csapatnak eddig még nem volt hivatalos dala, az alkotói azt mondják, hogy ez „éppen olyan, mint ők – tele van szívvel, tűzzel és elszántsággal.”

A Magyar Paralimpiai Csapat mottója és a Magyar Paralimpiai Bizottság jelmondata – „Fogyatékosnak lenni nem azt jelenti: vesztesnek lenni” – is beépül a Perzseljen Fel! című dalba. A zeneszerző Rakonczai Viktor, szövegét Kocsis Paulina és Hujber Szabolcs írta. 

Itt és most meg is hallgatható:

Írtak nekik és nekünk egy dalt

A magyar paralimpikonok augusztus 28. és szeptember 8. között vesznek részt a 2024-es nyári paralimpiai játékokon. A dalt a Magyar Paralimpiai Bizottság felkérésére még tavasszal kezdték írni azzal a céllal, hogy az a magyar parasportolóik himnusza legyen Párizsban – ahogyan az lehet Los Angelesben, Brisbaneben, és megrendelők reményei szerint egyszer talán majd Budapesten is.

A dalhoz készült klipben az olimpiai versenyre készülő sportolók is részt vesznek (a felvételen tizennégy parasportolóból álló kórus hangját hallhatjuk): Arlóy Zsófia, Csuri Ferenc, D. Kiss Zoltán, Ekler Luca, dr. Fonyódi Ildikó, Illés Fanni, Kertész Róbert, Lengyel Zsófia – és Mokka, Zsófi vakvezető kutyája –, PapBianka, Sedric Roussel Watchou Kouokam, Száraz Evelin, Szöllősi István, Szvitacs Alexa és Wermeser Zsombor.

A Perzseljen Fel!-ből hat DJ készített remixet: DJ Stephanie, DJ Lotters, DJ Dominique, DJ BárányAttila, DJ Spigiboy és Spy The Ghost.

Az eddig albumaiktól merőben más hangulatú lemezt adott ki az ír Fontaines D.C., amin az élet értelmét feszegetik, keresik. Az öttagú post-punk zenekar eddigi legösszetettebb és legjobban megírt albumával mindenkit meglepett, nemcsak annak folyamatos stílusváltásaival, hanem azzal is, ahogy a fiatal írek a gitárhoz viszonyulnak. 

Augusztus 23-án jelent meg az ír kvintett, a Fontaines D.C. új, negyedik albuma, a Romance. A leginkább post-punkként meghatározott zenekar – azon belül is a brexit utáni új hullámosok közé sorolt – a rajongóinak és a kritikusainak az album megjelenése előtt nem igazán árulta el, hogy a Romance mégis milyen jellegű lesz, annak ellenére, hogy az albumot felvezetve négy dalt is kiadtak.

Vajon az album inkább a hip-hop hatású, pörgős dobtémákkal operáló Starbursterhez lesz hasonló – amiről egyébként csak egy interjú után tudtuk meg, hogy hip-hop helyett leginkább a kilencvenes évek rappelő nu-metal zenekarai voltak hatással –, vagy az egyébként az albumot záró indiepop-szerű, akusztikus gitárra épülő Favourite hangzása lesz a domináns, esetleg a Romance megjelenése előtt három nappal kiadott lírai, vonósokkal is operáló In the Modern World.

A válaszra egészen augusztus 23-ig kellett várni, ami végül egészen váratlan lett.

Az Egyesült Királyság egyik legnagyobb rádiós csoportja a BBC-nél van, ezen belül is a Radio 1 állomása a legismertebb és az egyik leghallgatottabb. A friss adatok alapján hetente több mint 7 millióan hallgatják – ez nagyjából megegyezik a teljes magyar rádiózás heti összhallgatottságával. Egy hazai bandának mégis sikerült ebbe az adóba bekerülni, és a Future Alternative című műsorban debütál majd daluk, ahol a szerkesztők által legjobbnak ítélt friss zenék hallhatók mindenféle stílusban, legyen szó punkról, alternatív műfajokról, rapről vagy metálról.

A Kultúra.hu értesülései szerint ez a zenekar nem más, mint az Ivan & The Parazol, akik új, Breeze című dalukkal debütálnak a Brit-szigeteken. A zene 2024. augusztus 27-én hangzik el a műsorban. A csapat, amely karrierje során felváltva adott ki magyar és angol nyelvű dalokat, a 2010-es években az egyik legismertebb hazai bandává vált. Zenéjükben elsősorban a hatvanas, hetvenes évek rock and roll kultúrája vegyül.

Van egy jó hírem, újra divatba jön kedvenc rágógumid – mondja a törpe a Twin Peaksben Mulder ügynöknek. Nekünk is van egy jó hírünk: a meglehetősen Twin Peaks-hatású, dream-popos zenével operáló Cigarettes After Sex megjelentette új lemezét, az X's-t, aminek olyan titokzatos a címe, hogy Mulder ügynököt kéne segítségül hívni, hogy megfejtsük, mire is gondolt a művész. Újra divatba jött a dream-pop, illetve el sem ment, csak soha nem volt a „fősodratú” irányok között.

Nemcsak Julee Cruise Falling című Twin Peaks betétdala óta szeretünk álmodozva zenét hallgatni, hanem már a Cocteau Twins Garlands című 1982-es albuma óta.

Álmodozások kora

Greg Gonzalez énekes naplószerű bejegyzéseiből összeálló erotikus altatódalaira hatott a Cocteau Twins, egy-egy dalban még a gitárbontogatások is idézik a skót elődöt. Ugyanakkor azok, akik a TikTokon találkoztak először a dream-poppal, és a Cigarettes After Sex-szel, nos, nekik minden új. De a dream-pop számunkra már nem egy műfaj, hanem csak egy szolgáltatás, nyugis zene szexhez, vagy éppen egy jó cigarettához. Talán pont a szolgáltatás jelleg az, ami azt eredményezte, hogy a zenekart milliárdos letöltést érjen el a Z-gerenációs fiatalok körében, a covid idején. Ebben az a különös, hogy hiába van havi több tízmillió hallgatója a Cigarettes After Sexnek, valójában nehéz őket sztároknak nevezni.

Hamvadó cigarettavég

És ez valahol jó, hiszen a texasi zenekar megőrizte a két lépés távolságát a mainstream-től, szabadok, nem akarnak csak maguknak megfelelni, mégis naponta milliók hallgatják őket a streaming csatornákon. Persze, egy dream-pop produkció nem a nagyszínpadokra való, mert a fénytechnikus elalszik, mire véget ér a koncert. A dream-pop alapvetően intim hálószoba műfaj, az is elég, ha jól szól az óvszeres doboz mellé ledobott telefonon. És hát maga a Cigarettes After Sex neve is remekül pozícionálja a zenét, kicsit olyan, mintha eleve egy chill zenés szolgáltatás ügyes fókuszálása lenne, azaz marketing szempontból is tökéletes név. Persze, mindehhez nem elég a véletlenül összejött organikus követőtábor, kell egy remek hangfekvés, a frontember Greg Gonzalez megnyugtató éneke.

Közeledik a 45. Sakkolimpia, amelynek ezúttal Magyarország ad otthont. A világ minden pontjáról érkeznek a versenyzők, hogy megmérettessenek az elme legismertebb játékában, azonban nem csak a professzionális sakkozókat mozgatta meg az esemény. Rengetegen a hétköznapokon unaloműzés gyanánt is előveszik a sakktáblát, az eseménysorozat pedig a profi versenyzőkön túl számukra is tartogat majd programokat. A szervezők idén úgy döntöttek, a 2024-es sakkolimpia megérdemel egy rendhagyó promóciót, aminek sikeréért ezúttal kilenc ország alkotói dolgoztak közösen.

Az Artisjus és a Zeneszöveg.hu minden évben megtartják nemzetközi dalszerző táborukat, ahol számos különféle feladat várja a résztvevőket. Korábban volt már, hogy tévésorozathoz kellett zenét szerezni, máskor aktuális társadalmi témára reagálva, vagy épp jól pörgő előadóknak írtak számot a táborozók, idén pedig az egyik napi feladat a 2024-es Sakkolimpia hivatalos dalának megkomponálása volt.

A dalszerző táborban részt vevő több mint húsz művész összesen kilenc különböző országból érkezett, volt köztük zeneszerző, szövegíró, producer és hangszeres előadó is.

Csapatokat alkotva igyekeztek olyan dalt készíteni, amely visszaadja azt az élményt, amit a sakk szerelmeseinek nyújt a közelgő verseny. Végül a táborban megszülető számos alkotás közül Raul és Rose May közös dala, a Trojan War nyerte el a Nemzeti Rendezvényszervező Ügynökség és a Magyar Sakk Szövetség tetszését. 

Azt nem tudjuk, hogy mindannyian David Byrne méreten felüli zakójából bújtunk-e elő, de az biztos, hogy a Stop Making Sense című filmben viselt hatalmas zakó legalább olyan jól áll a Talking Heads énekesének, mint az art-rock slágerek a zenekarának, amit érzékletesen mutat be Jonathan Demme ugyanezen a címen ismert világhírű mozija.

Arról többen vitatkoznak, hogy a Stop Making Sense lenne-e a világ legjobb koncertlemeze (a Rolling Stone magazin szerint a 11.), de azt már kevesebben vonják kétségbe, hogy Jonathan Demme Talking Heads-mozija minden idők legjobb koncertfilmje. A rock and roll legvalószerűtlenebb sztárjait – akik mikrodrámákká alakították a háromperces popdal formátumát – ez a film emelte ki az art-pop gettójából.

Értelem és érzelem

Arról, hogy a Stop Making Sense a világ egyik legjobb koncertfilmje, papírja van a zenekarnak, az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtára 2021-ben „kulturális, történelmi vagy esztétikai szempontból jelentős” alkotásként beválasztotta az Egyesült Államok Nemzeti Filmnyilvántartásába, megőrzésre. És az már tényleg szinte mellékes, hogy a film úttörő szerepet játszott a korai digitális hangtechnikák alkalmazásában. Megközelítés kérdése, hogy a Stop Making Sense-re úgy tekintsünk, mint egy koncertalbumra, vagy úgy, mint soundtrackre, de az biztos: csak a zenét hallgatva nagyon hiányzik a film látványtára, örvénylő energiája, Byrne intelligens és izgága színpadi jelenléte.

Az élő adás varázsa

Persze, 1984-ben minden rajongót meglepett az élő album, már csak azért is, mert két évvel korábban már megjelent egy élő lemezük The Name of This Band Is Talking Heads címmel, ami a zenekar afféle fejlődésregénye, felemelkedésének krónikája. A kezdeti időktől 1981-ig mutatja be a csapat zenéjének alakváltozatait, azt az időszakot, amikor a Talking Heads alapvetően egy underground zenekar volt. A Stop Making Sense idején ők már egy mainstream, majdnem világhírű csapat. A film – és a lemez – anyagát 1983. december 13–18. között rögzítették a Los Angeles-i Pantages Theaterben, amikor is a zenekar a Speaking in Tongues című albumát elhelyezte a színház képzeletbeli popkulturális terében.

Megjelent a Falling In Reverse ötödik nagylemeze, a Popular Monster. A Ronnie Radke által vezetett banda, úgy fest, még inkább elmélyült az őrületben, ami a szövegekben, kollaborációkban és a lemezborítón is meglátszik. Az énekes-dalszerző elmúlt 15 éve elég hullámzó volt, nem egyszer került összetűzésbe a törvénnyel, és többször perbe fogták, a börtönt is megjárta. Mindennek ellenére olyannyira kész szembenézni élete mélypontjaival, és felvállalni azokat, hogy mostani lemezének albumborítójaként egy korábbi letartóztatási fotója szolgált.

Aki ismeri a Falling In Reverse munkásságát, annak valószínűleg nem új információ, hogy a toplistás amerikai bandát, amely számos rock- és metálfesztiválon szokott a főfellépők között színpadra állni, az énekes, Ronnie Radke alapította. Az előadó korábban az Escape the Fate-ben zenélt, de 2008-ban kirúgták a bandából, amikor börtönbe került. 2006-ban részt vett egy tömegverekedésben, ahol az egyik haverja lelőtt egy 18 éves srácot. A bíróság akkor öt év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, mivel nála is találtak fegyvert – réz boxergyűrűvel érkezett a bunyóra, amely Nevadában tiltott eszköz.

Börtönévei során megalapította zenekarát, amely később felvette a Falling In Reverse nevet. Amikor szabadult, már megvolt a banda ötszámos demója, majd 2011-ben kiadták az első lemezt, innentől pedig szinte egyenes út vezetett a sikerig, és mostani albumukig, a Popular Monsterig.

A Smashing Pumpkins új albumának, az Aghori Mhori Meinek nemcsak a címe titokzatos, de a borítója is. A tasakot a Szaturnusz Titán holdjáról készült fotók ihlették, eredetijét megtalálhatjuk a New York Times képgalériájában, amely a Cassini űrszonda fényképeiből válogat.

Az űrt ábrázoló lemezborító kiválóan érzékelteti a végtelen teret és a zenekar végtelen ambícióit. Mindezt a két szanszkrit és egy japán szót kombináló cím is sejteti. Az Aghori egy piszkos rituálékat végrehajtó hindu szekta, a Mhori hindu homlokjelzés, a Mei japánul fényt jelent. Ahhoz, hogy a lemezt élvezzük, nem kell járatosnak lennünk sem a csillagászatban, sem a vallástörténetben, bőven elég, ha valamennyire ismerjük a Smashing Pumpkins életművét.

A Titán szirénjei

Az album a rejtélyes címe ellenére csak 45 perces, ideális hosszúságú tehát, és könnyebben megközelíthető, mint a zenekar tavalyi, Atum: A Rock Opera in Three Acts című nagyképű és zavaros vállalkozása. Az Aghori Mhori Mei gitárfantáziái leginkább a zenekar fénykorát, a kilencvenes éveket idézik, és ez minden régi rajongót megnyugvással tölt el.

A legutóbbi albumaikon létszám felettiek voltak a szintipopos témák, érezhető volt, hogy meg akarnak felelni a Z generációs popfogyasztásnak, de a Smashing Pumpkins minden látszat ellenére az űrutazás helyett most egy időgépbe ült bele, és egy fickós alter-rockos albummal állt elő, megidézve a kilencvenes évek szellemét, sőt találunk Tool- és Muse-hatásokat is, de ezektől csak jobb lett a végeredmény.

Tök jók

Ugyanakkor a céljuk nem a nagy idők öncélú felidézése volt, csak azt akarták, hogy kijelöljenek egy origót, ahonnan elindulhatnak. Amióta újra együtt dolgozik a Smashing Pumpkins alapító triója, Billy Corgan, James Iha és Jimmy Chamberlin, benne van a pakliban, hogy készítenek egy remek albumot, mert Corgan mellett a másik két tag nem bérmunkás, hanem a kreatív közösség része, akik ha összezárnak, bármire képesek.

így aztán már az az örök vita sem számít, hogy Corgan tényleg rossz énekes-e, hogy tényleg olyan-e a hangja, mint egy fogatlan egéré, vagy éppen karizmatikus frontember.

Ismét kapható a rocktörténet egyik kulcslemeze, az először 25 éve publikált Californication című Red Hot Chili Peppers album, ezúttal piros és kék korongokkal. A színes vinylek természetesen a cover arculatát idézik, a vérvörös eget, amely a medencében hullámzik, és az óceán vizét.

Lawrence Azerrad art director, az album borítójának tervezője azt mondta, hogy a tasak a heroinról éppen csak lejött John Frusciante gitáros álmát rekonstruálja, aki egy úszómedencét vizionált, amely vérvörös felhőkkel volt feltöltve, felette az ég maga volt az óceán. De ahelyett, hogy most megpróbálnánk elkérni a dílere telefonszámát, inkább a lemezre költsük a megtakarításunkat. A gitáros víziót fejlesztette tovább a kreatív team, amikor a Google még nem az volt, ami most, ezért autóval járták L.A.-t, hogy kasztingolják a környék medencéit.

Valami Amerika 

Végül az art director gyerekkori barátjának szüleinél ráleltek az eszményi medencére, amelyet aztán a borítófotón a feje tetejére állítottak, úgy, ahogy Frusciante álmában látta. És hogy a visszatérő gitáros a Red Hot Chili Peppers zenéjét is a feje tetejére állította? Igen, és ez olyan jól sikerült, hogy az 1999. június 8-án publikált album, a Blood Sugar Sex Magik mellett a zenekar legkelendőbb albuma lett, több mint 15 millió példányban fogyott. Nem csoda, a Californication önmagában egy best of album, tele van mindent vivő slágerekkel, olyanokkal, mint a Scar Tissue, az Around the World, az Otherside, a Parallel Universe, a Californication, a Get on Top, az Easly, de még az albumzáró tétel, a Road Trippin’ is tökéletes rockballada.

Medencés buli

Amikor 2003-ban megjelent a zenekar Greatest Hits albuma, világossá vált, hogy a RHCP esetében a válogatások értelmetlenek, ugyanis a Californication tizenöt felvételéből tíznek ott lenne a helye a best of kiadványokon, ez viszont így megbontaná az albumok közötti arányokat. Komoly várakozás előzte meg a megjelenését, hiszen a kilencvenes években nem volt különösebben termékeny a zenekar, arról nem is beszélve, hogy ezzel az albummal tért vissza a Mother’s Milk és a Blood Sugar Sex Magik fő dalszerzője, a zenekar legendás gitárosa, John Frusciante. Míg a Red Hot Chili Peppers korábbi albumai alapvetően fickós tesztoszteron funk dalokra épültek, addig például a Porcelain egy heroinfüggő anyáról szól, aki együtt él angyalra emlékeztető kislányával.

Ami a Pink Floydnak a sztereó, a Duran Durannak a videóklip, az Jack White-nak a kétezres években az analóg hangzás melletti tanúságtétel. White napokban megjelent No Name című garázsrockdzsemborija a 2024-es év egyik rockszenzációja. Prédikátorokat idéző analóg evangélium, amely meg akarja váltani a rock and rollt.

Arról szónokol White az Archbishop Harold Holmes című számában, hogy nincs fény a törmeléken át? […] Eljövök a városodba, hogy mindent leromboljak… Azért jöttem, hogy ledöntsem a falakat…, leromboljam az intézményt… Készen állsz az üzenetre? Nos, úgy néz ki, mindenki készen áll arra, hogy megkapja a garázsrock apostolának áldását.

Neveket akarok hallani!

Jack White eljött, hogy lebontsa a falakat, és azzal kezdte, hogy kiadott egy név és címek nélküli, fehér tasakba helyezett korongot, amit ingyenessé tett a Third Man Records nashville-i, detroiti és londoni üzleteiben. Pontosabban, ha valaki vásárolt valamit ezekben a boltokban, ajándékként kapta meg a titokzatos lemezt.

Az albumon gyakorlatilag nincs információ, csak a No Name felirat, valamint a vinylbe vésett, a sorszámok és a Heaven and Hell cím az A oldalon és a Black and Blue cím a B oldalon. Semmi sincs ingyen ezen a világon, legalábbis számomra nem, mondja Jack White az albumot nyitó Old Scratch Bluesban, kifordítva Bob Dylan bonmot-ját (A világon a legjobb dolgok ingyen vannak).

Rejtett értékek

Nos, pont White az, aki bebizonyítja, hogy a szex mellett a rock and roll a legjobb dolog, ideális esetben ingyenes. De nemcsak ingyen adta az albumát, hanem visszaadta a rock and roll mágiáját, izgalmát is, hiszen – bár White hangját és zenei világát beazonosították – néhány napig sokan csak találgatták, hogy mi is ez a kiadvány.

Talán vannak, akik emlékeznek arra, hogy White – aki a világ egyik legnagyobb vinyllobbistája – már 2003-ban, amikor a formátum még nem jött vissza, a White Stripes Elephant című albumának recenzens példányait csak vinylen küldte ki a sajtónak. Talán a legnagyobb vinylhekk is Jack White-hoz kötődik. Az Upholsterers nevű korai projekt zenekarának 100 példányban megjelent kislemezét kanapék kárpitjai mögé rejtette (White és egykori zenésztársa, Brian Muldoon fiatalon kárpitostanonc volt), és eddig csak két példány került elő a szériából.

Ünnepelhetnénk a Deep Purple negyven évvel ezelőtt megjelent visszatérő albumát, a Perfect Stragerst, a hard rock egyik kései fő művét is, de igazi szenzáció volt a zenekar visszatérése is. Schuster Lóránt Bécsben nézte meg a nagy reuniont, kis magnóval fel is vette, majd zenés élménybeszámolót tartott a Pecsában a Pokolgép koncertje előtt.

Most azonban a Deep Purple új albumát, a talányos című =1-lemezt ünnepeljük, hiszen a zenekar a 78 éves (!) Ian Gillan vezényletével egy majdnem olyan remek munkát készített, mint a visszatérő Perfect Strangers volt. Szóval nem kell a Deep Purple-t levenni a pop nagy lélegeztetőgépéről, az eredeti felállásból három taggal (Ian Gillan, Roger Glover, Ian Paice) színpadra lépő világklasszisok remek albummal hozták játékba a hard rockot.

Régi idők focija

Nem egy esetben sikerült megugraniuk az 1984-es, legendás lemez színvonalát, gondoljunk például a Portable Door című méltóságteljes dalra. Nem mondható új tagnak a húsz éve (!) velük zenélő Don Aireysem-et sem, aki a Hammond-zseni Jon Lord méltó utódja lett. Tisztelettudóan hozza is a mester stílusát, ugyanakkor nála fiatalosabban, lazábban játszik.

De most a zenekar igazi motorja az új gitáros, Simon McBride, aki egyszerre adott új karaktert a zenekar DNS-ben lévő swinges hangulatoknak, és a teátrális hard-rock gitározásnak. Mindezt úgy teszi, hogy arról a titokzatos „modern rock” kifejezés is eszünkbe juthat. Erre a keverési arányra, és a zenészek közötti egyensúlyra a csúcsproducer, Bob Ezrin figyelt. Nincs magamutogatás, nagy szvitek, a troposzféráig hallható szólók és áriák, három-négy perces dalok vannak, és feszes riffeket kergető dicsőséges Hammond-témák.

Képletesen szólva

Minek is elszállni, amikor Ian Paice, a műfaj egyik legjobb dobosa, aki néha jazz-es, kis színesekkel üti meg a dobokat, és ott van Roger Glover, akivel együtt a hard-rock egyik legnagyobb ritmusszekciója az övék. Gillan védjegyértékű hangja pedig még mindig kellemes.

A végeredmény több, mint hobbizenélés, remekül megmunkált albummal van dolgunk, ami egyben Simon McBride leleményes bemutatkozása is. Ő az, aki az 1994 óta a zenekarban gitározó Steve Morse-t váltotta. Morse 28 év után lépett hátrább a pedáloktól, hogy beteg feleségét ápolhassa. És, persze, jönnek a csettintések, hogy itt mintha Black Nightot hallanánk, vagy a Strange Kind Of Womant, vagy az A Gipsy's Kisst, de kit érdekel? Az ismerősség is ugyanolyan érték lehet, mint a szabadalmi hivatalban levédetett új hangzás.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó – sem PR-os, sem marketinges, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• boszorkányok pedig nincsenek,
• The Curious Kind,
• 40 Days.

Jó idő, laza szombat délután, kellemes hangulat és frankó muzsika. Lezajlott a 2024-es keszthelyi Fülesbagoly Tehetségkutató, ahol tíz előadó mutatta meg, hogy mitől döglik a légy. A zenekarok a műfaji szélrózsa minden irányából érkeztek, hogy megmérettessék magukat a verseny értékes díjaiért. A győztes, ahogy az Öröm a zene! tehetségkutató sorozat minden állomásán, idén is kvalifikálta magát a szeptember végi, gyáli nagy döntőre, ahol minden verseny első helyezettje szállhat ringbe a többmilliós fődíjért.

Ezek azok az alkalmak, amikor az ember igazán felismeri, hogy a rádiós neveken túl is van élet, ráadásul igazi, nagy tehetségek rejtőznek a radar alatt. Keszthelyen immáron másodjára rendezik meg a versenyt, és újfent díszes fellépőgárda tette tiszteletét. A tíz előadó a Holló, Temesi Blanka, a Boyongó, Biankahaidu, az avEEva, a Sergő Sára Akusztik, Murányi Máté, az Imago Mundi, a Stair és az Astorias voltak.

A rock and roll szereti az erős állításokat, ennél jobban már csak a közhelyeket kedveli. Ez nem Rock'n'Roll. Ez népirtás – szavalja David Bowie a Diamond Dogs című, 50 éve megjelent albumának intrójában. Ez persze éppoly túlzás, mint a rock számos egyéb gesztusa, de éppenséggel Hunger City nukleáris katasztrófa sújtotta városában, ahol a bolhák patkány méretűek, a patkányok pedig akkorák, mint a kövér macskák, a Rebel Rebel riffjei pedig olyan nagyok, mint a felhőkarcolók, éppenséggel lehetséges.

A kép olyan, mint amilyen Csernobil lett 1986-ban, miközben az album bemutatójára készült el a popkultúra legambiciózusabb színpadképe (250.000 dollár volt csak a díszlet), ami megidézte Lang expresszionista látomását, a Metropolist.

Csillogj csak, te őrült gyémánt!

Ha azt mondjuk, hogy a Diamond Dogs show volt a popkultúra első igazán megtervezett, színházkarakterű rockkoncertje, amely Taylor Swift The Eras Tourjára is hatott, még mindig nem mondtunk semmit. Nemcsak az albumnak volt korszakos hatása az akkor még csak bábállapotban lévő punkmozgalomra, de a lemezen található a popkultúra egyik kulcsdala, a Plastic Soul első felvétele, az 1984 is, amely témájában is többtucatnyi előadót ihletett meg (pl. Spions, URH, Európa Kiadó, Eurythimics, Bonanza Banzai stb.), de maga a Bowie-féle soul olyan zenekarok hangképét határozta meg, mint a Talking Heads, és persze a magyar underground sem maradt érintetlen, vö. az Európa Kiadó életművével.

A város és a kutyák

A Diamond Dogs volt az első globális reklámmal megtámogatott underground album, óriási hirdetések népszerűsítették a lemezt és a hozzá kapcsolt turnét a Time Squere-től a Sunsert Boulevardig, készültek rádió- és tévéspotok is, sőt gyártottak kutyák nyakába szánt Diamond Dogs feliratú táblákat is. És persze maga a koncertsorozat volt a pop addigi leglátványosabb show-ja. Az album hatalmas kereskedelmi siker lett, első helyen landolt az Egyesült Királyságban, és ötödik lett az amerikai listákon, még sem tudott mit kezdeni vele az NME és a Rolling Stone sem. Sokan úgy érezték, hogy Bowie egy helyben topog, ami már csak azért sem volt igaz, mert már az 1975-ös Young Americans (vö. az Európa kiadó Fiatal magyarok címmel) előtt bemutatót tartott a plastic soulból.

A popban bármi lehetséges, még az is, hogy egy adott műsornak a jellegtelensége a legfontosabb stíluseleme. A Glass Animals jelenleg Nagy-Britannia legsikeresebb zenekara, mégsem tudja senki felidézni a zenészek arcát, de még a legnagyobb slágerük, a Heat Waves is olyan udvariasan semmilyen.

Ettől azonban a dal még lehet az egyetemes popkultúra egyik legsikeresebb felvétele, hiszen hat hetet töltött a Billboard Global 200-as listájának élén, ami a Glass Animalst 2022-ben az év zenekarává emelte. A dal a koronavírus-járvány soundtrackje lett, több mint hárommilliárd streamet gyűjtött össze, olyan volt, mint valami TikTok-vírus. Még az is lehet, hogy az egész egy kémprogram, és aki letöltötte a dalt, az már rendelt is egy BYD személygépkocsit, hozzá a kínai kulturális forradalmat népszerűsítő ajándék kötetet.

Üvegtigrisek

A Glass Animals tagjai persze leblokkoltak, kicsit talán úgy is érezték magukat, mint amikor valakinek a bankja véletlenül átutalt egymillió dollárt, és akkor most mi legyen, jelentsék-e a bankfelügyeletnek, hogy tévedés történt, vagy vegyenek egy házi stúdiót… De a Glass Animals sikere nem egy tévedés, mindez megtörtént, az utalások folyamatosan érkeznek, sőt egyre több lesz a jogdíj, mert most jelent meg a 2010-ben Oxfordban alakult zenekar új, I Love You So F***ing Much című albuma, négy évvel a 2020-ban publikált Dreamlandet követően. A fiúk nem várhattak tovább, ennyi idő alatt fel kellett dolgozniuk a sikert, és tessék, itt az új lemez, igazán nem érheti szó a ház elejét. És sikerült majdnem olyan jellegtelen albumot előállítani, mint amilyen a Dreamland volt.

A túl sok szerelem megöl

Ehhez mindenképpen szükség volt arra, hogy a zenekar frontembere és zeneszerzője, Dave Bayley elvonuljon a világ elől, hogy meditálhasson a siker esetlegességén. És ez olyan jól sikerült, hogy Kalifornia történetének egyik legnagyobb viharában egy cölöpökön álló faházban rekedt, és ha már így alakult, akkor nekiállt dalokat szerezni, aminek olyan súlyos következményei lettek, mint a I Love You So F***ing Much című tízszámos, negyvenperces album. A gyűjtemény nem tartalmaz olyan nagy slágert, mint a sztratoszférában is hallható Heat Waves, igaz, arról sem mondta meg senki a stúdióban, hogy esetleg majd ezzel modellezik a generációkutatók a dekontextualizálódott popkultúrát. Azt a kort, amikor minden információ csak összezavarja a TikTok-generáció tagjait, akik már semmit sem akarnak tudni a zenekarokról.

Ha Las Vegas Amerika Versailles-a – ahogy Tom Wolfe mondta egykor –, akkor Los Angelesre ugyanez az üresség áll, csak kaszinók nélkül. Los Angelesről hasonlóan lesújtó véleménye van a Travis énekesének, Fran Healynek is, akinek zenekara a napokban jelentette meg L.A. Times című új lemezét.

Aki azt gondolná, hogy a L.A. Times név az ismert újságra céloz, és a lemez afféle közéleti harsona, annak eláruljuk, hogy valójában pont az ellenkezőjéről van szó. Az L.A. Times a Travis legszemélyesebb dalgyűjteménye a nagy áttörést hozó The Man Who óta, amelyen Healy immár Los Angeles-i életére reflektál, valamint visszatekint skóciai fiatalkorára.

Üdvözletem küldöm

Healy számos kanyar után választotta otthonául Los Angelest, ahová feleségével, Nora Krysttel költözött 2017-ben – de huszonhárom együtt töltött év után nemrég szakítottak. A lemezben ugyanakkor többek között az a jó, hogy hiába érezzük a kapcsolati gyászmunkát, a dalok az életet, a napfényt ünneplik.

A Live It All Again című dalban Healy visszatekint a házasságára, amelyből egy gyermekük született, és azt mondja: Minden fájdalom ellenére visszaforgatnám az órát, és újraélném az egészet. Nem sztáralkat, és nem is akar híres lenni. Erre már az első nagy sikerek idején, 2001 körül rájött. Történt ugyanis, hogy abban az időben olyan sok interjút adott, hogy amikor az édesanyjával beszélt, úgy fejezte ki magát, mintha egy lapnak nyilatkozna.

Majdnem híres

Összeomlott, majd orvosi segítséget kért, és ezután készítette el a zenekar a 2003-as 12 Memories című zseniális albumát. A Travis majdnem világsztár lett, de aztán színre lépett az akkor hasonló zsánerű Coldplay, és learatta a Travis vetését. Ugyanakkor azt elmondhatják magukról, hogy amellett, hogy nagyszerű lemezeket írtak, kulcsszerepük volt abban, hogy a nyomdokaikban elindult a brit-pop szelídebb hulláma, olyan zenekarokkal, mint a Coldplay, a Keane vagy a Starsailor. 

A nagy karrier kapujában elbizonytalanodtak, és hiába készült el az ún. nullás évek egyik legszebb lemeze, a 12 Memories, egyre szerényebb eladásokat produkáltak, és mára a Travis inkább csak egy szerethető, tisztességesen teljesítő zenekar, amely megmaradt a negyven pluszosok titkos kedvencének.

A TheVR YouTube-csatorna TIMEOUT című podcastműsorának legutóbbi vendége Magyarország egyik legnépszerűbb előadója, Azahriah volt. A csaknem kétórás beszélgetésben sok mindenről szó esett. Többek között ezekről beszélt: