Index Vakbarát Hírportál

Nem aZorka az első énekesnő, akinek költő az édesapja. Ott volt korábban a Kisszínes formáció Kemény Zsófival és Kemény Lilivel, nekik, míg kicsik voltak, apjuk, Kemény István József Attila-díjas költő olvasta fel A Gyűrűk Urát és a Bibliát. És itt van aZorka, akinek Lackfi János az apukája. Ő tehát eredetileg Lackfi Zorka, de Lackfi János eredetileg Oláh János lenne. Senki nem mondta, hogy könnyű művészek gyerekeinek lenni.

Lackfi esete duplán nehéz, hiszen az ő édesapja Oláh János ugyanúgy költő volt, ahogyan az édesanyja, Mezey Katalin is az. Mondd, mit tehet egy lány, hogyha imádja a rock and rollt – kérdezte annak idején Kristály Kriszta, azaz a virágnak megtiltani nem lehet. 

Játékmadarat tolláról

A napokban jelent aZorka bemutatkozó, Játékmadár című albuma, amely egy huszonéves lány közérzeti jelentése. Érett albumról van szó, erős lírai sorokkal, harmonikus vonalvezetéssel és hangszerelési együtthatókkal. Szerencsére nem olyan lett, mint a lánykás szobazenék egy Koppenhága melletti falu hygge hatású nappalijában. Somody Áron, a lemez producere és Jancsó Gábor, a Blahalouisiana gitárosa mindent tudnak a 2020-as évek hangképeiről, olyan effektekkel és alkotói szemlélettel segítették aZorka dalvázlatait, hogy a végeredmény egy igazán kellemes album lett.

Enyém a kártyavár

Az aZorka-produkció annak ellenére hiteles, önazonos, hogy a fiatal művésznő nem szaladt a DM-be, hogy zöld festékkel kenje össze a tincseit, a keze és a pulóverének ujja nem sárgállik a temperától, azaz nem úgy néz ki, mint egy kisképzős a hatodik óra után. És szerencsére nem is olyan hangon énekel, mint a tízéves kiskamaszok reggel háromnegyed hétkor, amikor a Sakura anime pizsijükben azt mondják az apjuknak: nem akarok iskolába menni! Egyik klipjében sem folyik Holló tus a szeméből, mint Billie Ellish When The Party’s Over című videójában. Zorka nem a járulékos rock and roll gesztusoktól hiteles, hanem a dalaitól, a megélt, lírai szövegeitől, a halálvágyától, a depressziójától, attól, ahogy megpróbálja magát kihúzni a gödörből.

Megjelent a Bob Marley életét bemutató One Love című film a mozikban. Az életrajzi dráma követi az elmúlt évek trendjeit: Elvis, a Queen, Elton John és a Mötley Crüe után most a reggae-zene legismertebb neve is a vászonra került. Az alkotásnak köszönhetően, noha nem feszítette szét a filmipart, egy olyan zenei zsáner van most reflektorfényben, amely sokszor küzd az alulreprezentáltsággal.

Ennek kapcsán úgy döntöttünk, megkeresünk több hazai előadót, akik a reggae-zenét és annak társműfajait képviselik. Szerettünk volna alaposabb képet kapni arról, hogyan is áll jelenleg a magyar reggae, miként viszonyulunk a nemzetközi szcénához, miért pont Bob Marley neve vált a műfaj egyik legnagyobbjává nemzetközi szinten, és kik azok az előadók, akikről sokszor nem hallunk, pedig érdemes lenne zenéjüket megismernünk.

A hazai reggae körképünkben három előadót szólaltatunk meg, a szélrózsa minden irányából:

• Ladánybene 27,
• Irie Maffia,
• Copy Con.

Hatalmas hír volt, amikor majd húsz év elteltével újból összejött Hollywood egyik kedvenc sztárpárja, Jennifer Lopez és Ben Affleck. A kétezres években már megértek pár évet együtt, az eljegyzésig is eljutottak, de a színészt zavarta, hogy hatalmas médianyomás nehezedik rá és énekes partnerére. Végül különváltak, ám harag nem maradt köztük – nyilvánosan is többnyire pozitívan beszéltek egymásról.

amelyet „oltár előtt” is szentesítettek. Szerelmük útjait az énekesnő most legújabb albumában énekli meg, ebből született a This Is Me... Now. A lemez egy három alkotásból álló csokor része lesz majd, amelynek a második tagja egy zenés film – ebben a sztárpár több barátja is szerepelni fog, úgymint Jane Fonda vagy Post Malone –, a harmadik pedig a pár színfalak mögötti szerelmét bemutató dokumentumfilm lesz, amelyet Ben Affleck Lopeznek címzett szerelmes levelei inspirálnak.

A romantikus nagy hármas első darabja részben ott veszi fel a fonalat, ahol egykor a két sztár elvált, tekintve, hogy egyfajta folytatásról beszélünk Jennifer Lopez 2002-es lemezéhez, aminek címe This Is Me... Then volt. Már az az album is számos utalást tartalmazott Lopez és Affleck kapcsolatára,

Az énekesnő kilencedik stúdióalbuma tízévnyi várakozás eredménye, hiszen a 2014-es A.K.A. korong óta nem adott ki teljes szólólemezt. Hogy beváltja-e a hozzá fűzött reményeket? Mondjuk is.

Összeöltözött a Paramore zenekar énekesnője, Hayley Williams a napokban megjelent ünnepi, remaszterizált, 2013-as albumukkal. A művésznő haja pont olyan „tangerine” sárga, mint amilyen mandarinszínűek maguk a vinylkorongok. A Paramore a Z generáció fontos zenei beszállítója, Hayley a pop-punk Taylor Swiftje, így sokaknak már az is ünnepi esemény, hogy a cím nélküli, 2013-as korongjuk – amely a túlélés és a felnőtté válás fontos popkulturális dokumentuma volt – éppen tízéves. Ez volt az első albumuk, amely a testvérpár, Zac és Josh Farro távozása után jelent meg. Az újjászületés lemeze is, egy emblematikus borítóval, amin Hayley Williams látható egy Grow Up feliratú farmerdzsekiben. 

Felnőni a feladathoz

Ha van jövő, akkor most akarjuk – követeli Williams a Now című dalban, és igaza van: mikor kérje valaki a jövőjét, ha nem akkor, amikor éppen növésben van.

Érdekes, hogy míg Willamsnek mandarinszínű a haja, addig a hasonlóan kamaszpanaszokra érzékeny Pinknek rózsaszín tincsei voltak, Avril Lavigne-nek pirosra és narancsra festették fürtjeit, míg Billie Eilish fűzöld színekben pompázik. Pedig a cím nélküli Paramore-albumon nincsenek a nyugalom megzavarására alkalmas riffek, amit hallunk, az egy 17 dalból álló punk-rock szett, jól kivehetően azzal a produceri szándékkal, amely szerint meg kell festeni a 2010-es évek hangképét.

Színes hajakról álmodom

Amit hallunk, az nem emo-metal, nem is posztemo, még csak nem is pop-metal és nem is pop-punk. Az egész olyasmit sugall, mintha lenne Taylor Swiftnek egy „rossz kislány” unokatestvére, aki értesítéseket küld nekünk arról, mit gondol a stadionrockos pop-punkról, a hagyományos balladákról és a zavarba ejtő ukulelebetétekről. A Paramore-ban pont azok a finom megoldások az érdekesek, amelyeknek köszönhetően a lemez ott van minden tini hálószobájában a Pusheen cicás kapucnis pulcsik mellett.

A 2004-ben Franklinben (Tennessee) alapított Paramore-ban azonban az a legizgalmasabb, hogy bár déli keresztények, mégis kiállnak az abortusz mellett, és miközben felsorolják a nemzedéki problémákat, a műsoruk nem lesz széteffektezett evangelizáció.

Az írországi Galway főleg arról volt híres, hogy megfordult ott Kolumbusz Kristóf, aki az első nyugati útja előtt a város templomában imádkozott azért, hogy sikerrel járjon. Végül sikerült felfedeznie Amerikát, azaz fohászát meghallgatták.

De vajon a szintén Galway-ből származó NewDad zenekar imái voltak-e olyan igazak, hogy jutalmuk szintén valami felfedezés legyen? Ha a Madra című debütáló albumuk 11 felvételét imaként fogjuk fel, akkor azt is mondhatjuk, hogy valamit felfedeztek, ez pedig a shoegaze, a poszt-punk és a dark-rock gazdátlan területe. Ez az ő Amerikájuk. Vagy az Írországuk. Büszkék a szülőföldjükre, maga a Madra is ír szó, kutyát jelent.

Nem ugat hiába

Az albumot azért is ünnepelhetnénk, mert néhány fiatal a gitárt tartotta az önkifejezés legjobb eszközének, és az álmodozó, dream-popos shoegaze-t, amely sosem volt igazán a fősodorban, mert amikor 1990 körül áttörhetett volna a szcéna, mindent vitt a grunge, majd később a brit-pop, de búvó patakként folyamatos volt a jelenléte.

Az atmoszférikus, álomszerű popnak számos kis csodáját ismerjük, ilyen például a Puressence, a Slowdive és a My Bloody Valentine is. Az viszont különösen érdekessé teszi a NewDadet, hogy bátran nyúl inspirációkért a Siouxsie and the Bansheeshez és a The Cure-hoz, ugyanakkor a Wold Alice-ért rajongó TikTok-korosztály számára is otthonos világ mindaz, amit a NewDad életre kelt.

Álmodozások kora

Persze legjobban az szórakozik majd, aki megnyugtató otthonosságra talál ebben a világban, hiszen van itt a New Ordertől a Pixiesen át egészen a Garbage-ig szinte minden, ami karakteres volt az elmúlt évtizedek indie-popjában. Ugyanakkor az is izgalmas, ahogy az álmodozós, de mégis jól táncolható zene összeér a szégyenről, az önmarcangolásról és az önbizalomhiányról szóló dalszövegekkel.

Bizonyára törékenységre és a sebezhetőségre utal az album borítója is, amelyen egy törött arcú, ódivatú babát láthatunk (fotó: Joshua Gordon). Érdekes, hogy milyen jól megfér egymás mellett az éteri, kissé patetikus zene és a zajos hangkép is, mintha a zenekar kimondottan a szélsőértékeket próbálná összeterelni képzeletbeli babaházába.

A lefekvés előtti kötelező YouTube-kör nem várt fordulatot vett, ugyanis ismerős név – ugyanakkor váratlan dal – tűnt fel az ajánlott videók között. Azahriah este tíz óra előtt rukkolt elő egy új számmal: a mariana.árok című szerzeményt azonnal felkapta a platform, és persze a rajongók is. 

Azahriah nem hazudtolta meg önmagát, ismét egy vegyesfelvágottat tálalt az újdonságokra mindig éhes hallgatóságnak. A fele angol, fele magyar dalhoz egy meglepően látványos, a megszokott, realisztikusabb vizuális stílusától elrugaszkodó klip készült.

Emil Goodman videója kicsit retró, kicsit Wes Anderson-hatású, kicsit a Fritz Lang-féle Metropolist idéző és nagyon animációs rövidfilmszerű alkotás. Goodman készítette egyébként az előadó téveszmék, valamint kaotikus egy ház! című dalainak klipjét is.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról,

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem járt közben kiadó, sem PR-os sem marketinges – legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbeli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• AZL,
• Red Swamp,
• The Criples.

Vigyázz, kész, pánik!

Frissen debütált AZL (Ádám Zoltán Levente) első kísérleti dala, amely a downtempót, az alternatív elektronikus zenét és az atmoszféra hatásokat vegyíti, hogy valami eredetit alkothasson. Az előadó bemutatkozó dala, a mentalexperi érdekes keveréke számos zenei elemnek. Olyan hallgatni, mintha egy végtelen térben veszne el az ember, de mégis valamilyen konzekvens haladást írna le egy kevéssé konzekvens görbén.

Ahogyan az alkotó a hozzánk eljuttatott közleményben mesél daláról, a zenei káoszt a belső zűrzavarral hozza párhuzamba. Az alkotásban megéli legbelső énjének ziláltságát, a pánikot, majd a megkönnyebbülést. Hallgatóként kicsit olyan, mintha egy űreposz katartikus pillanatát írná le, ahol a kiszolgáltatottság és a grandiózus végtelen keveredik.

AZL első dala kellően kísérleti ahhoz, hogy ne lehessen könnyen befogadni – pont annyira váljon ez kihívássá, mint egy másik ember teljes valóját magunkba szívni – de közben történetet ír le. Noha az előadó a káoszt szeretné átadni, a hangokban és effektekben leginkább az jelenik meg, hogy amikor őszintén magunkba nézünk,

Az alkotó első szerzeménye, bár kísérleti és még valamelyest nyers, igazán ígéretes. Amennyiben ezt az experimentális, mégis öncélúságot nélkülöző vonalat viszi tovább – még ha ő belülről mást is érez hozzánk eljuttatott levele alapján –, különleges pontjává válhat az elektronikus zenei szcénának.

Kanye West botrányaiból soha sem elég, hiszen amikor azt gondolnánk, hogy kezdenek lenyugodni a kedélyek, újból lök valami olyat az egykori top selling rapper, ami valakinél kivágja a biztosítékot. Néhány nap leforgása alatt sikerült kiadnia új lemezét – ami csak korlátozottan jelenik meg –, valamint összebalhéznia a sötétség hercegével, Ozzy Osbourne-nal is.

A zenész-producer új albummal rukkolt elő Vultures címen, amiről szerettünk volna egy vaskos kritikát írni, hiszen több szempontból is formabontó. Egyrészt West  nem adott ki nagylemezt  a Donda óta, amely későbbi „folytatásával” egyetemben komolyan megosztotta a kritikusokat és a hallgatókat egyaránt, most azonban nem szólóban, hanem egy szuperduóban rukkolt elő friss zenével.

A formáció, amely a ¥$ névre hallgat, Ty Dolla Sign és Kanye West – vagy csak szimplán Ye – szerelemgyereke. Már egy-két dalt különféle felületeken el lehetett csípni, ezek érdekes ötleteket vetítettek elő, de kimondottan vártuk, hogy a friss lemezbe belemélyeszthessük a fogunkat. Azonban jött a feketeleves.

Az ember abból farag rímet, amiből tud, ami az életének a veleje, ami az övé, amit jobban ismer bárkinél – minden más csak klimpírozás a szavakkal. Itthon fel-feltűnt időnként néhány olyan rapper, aki azt a tobzódó nyomort feszegeti, ami körülvesz bennünket. Olyanból azonban már kevesebb akad, aki ezt párhuzamba állítja a belső nyomorral – nem közhelyes módon –, és mindkettőben megmutatja, meddig lehet elsüllyedni.

Megjelent Szirmai Marcell, alias Pogány Induló új lemeze, amelynek szimplán annyi a címe: Vagy Mindent Vagy Semmit. Rappelni lehet érzelemből, értelemből, technikából és stílusból is, de az ágazat – talán túlzás nélkül – aranykorának kezdete, a Death Row Records óta tudjuk, hogy igazán egy dolog számít. Teljes testtel, elmével és hévvel mögéállni valaminek, ami azonos velünk, amit igazmód tudunk közölni, amivel átszakítunk bármilyen falat, állítsa azt az élet, a család, a banda vagy a társadalom.

Félreértés ne essék, nem az egón van a hangsúly, hanem azon, ahogy az élet különféle aspektusai hatnak ránk, ahogy a környezetünk mozgatja az önmagunkról alkotott képet. Ezt tépi darabokra, új lemeze pedig kaput nyithat egy friss, mai, mégis a gyökerekhez kötődő, erőteljes magyar rapnek, ami kinő az underground sötét színpadairól, és felépít egy olyan közeget, amire generációnként talán ha egy példa akad.

Új dallal jelentkezett JXDN, azaz Jaden Hossler, a Z generáció körében népszerű előadó. A When the Music Stops a fiatal zenész második nagylemezének előfutára.

A TikTokon 9,1 millió követővel rendelkező srác 2020 óta megállás nélkül adja ki dalait. A Blink-182 dobosa, Travis Barker rögtön az első single-je után szerződtette saját kiadójához, a DTA Recordshoz, így a fiú már karrierje elején lehetőséget kapott a fejlődésre. Amellett, hogy debütalbumán rögtön egy Machine Gun Kelly feattel nyitott, a rap és pop-punk szcénában is aktívan jelen lévő MGK turnéjának több állomásán melegítette be a közönséget.

A friss anyag, a When the Music Stops akusztikus alkotás, súlyos mondanivalóval. Hossler mindig is nyíltan beszélt a mentális egészségével kapcsolatos problémáiról, két öngyilkossági kísérletéről, amik zenei karrierjének kezdetéhez vezették, valamint drogproblémájáról, és rövidebb elvonókúráiról is. Ezek a meghatározó élmények inspirálták az új single-t is.

A megjelenés dátuma nem véletlen, 2024. 02. 08. az előadó 23. születésnapja, ami fontos fordulópont számára, hiszen nehéz életszakaszból lábalt ki.

Életem zenéje végre újra szólni kezdett, és alig várom, hogy mindenkinek megmutathassam, hogyan is szól

– fogalmazott a fiatal tehetség, a Magneoton közleményében.

Hossler nyárra kitűzött albuma is a DTA Records gondozásában érkezik majd, az énekes művészi döntéseiben pedig továbbra is Travis Barker teljes támogatását élvezi. Az új track producerei maga Barker és Brian Lee voltak – 

A Kula Shaker hetedik, pszichedelikus prédikációkkal teli stúdióalbuma, a Natural Magick maga a boolywoodi britpopesküvő, amit egy technicolor indiai musicalen nézhetünk végig. Aki azt hiszi, hogy a rózsaszín és sárga színekben játszó vinylkorong üzeneteit akkor értheti meg, ha az Ortofon lemeztűjét lecseréli egy kihegyezett füstölő szárára, az téved. És nincs az a varázstükör sem, amit a forgó lemez mellé téve megpillanthatnánk négy elefánt ormányát, amik szvasztikát formáznának, vagy éppen egy elveszett Kipling-regény címlapját. Kétségtelen, hogy a Kula Shaker ellenkultúrákban gyökerező, George Harrison-féle India-mániája kicsit olyan, mintha egy Austin Powers „Beatles a jóginál” című kimaradt jelenete lenne negyven percben lezenélve. Kicsit bonyolult?

Lélektől lélekig

Szerencsére a zene nem az, amiket hallunk, azok csak jól megírt, villanyorgonára és The Kinks-féle ősrockra komponált, hipnotikus rave-mantrák. Maga a kazetta (mert az album kazetta formátumban is megjelent), világoskék színű, ami meglepően jól passzol a kiadvány tasakjának sárga és pink színvilágához. A Natural Magick a 2022-es 1st Congregational Church Of Eternal Love And Free Hugs folytatása, és ennél is örömtelibb, hogy visszatért Jay Darlington billentyűs, vagyis 1998 óta először játszik újra együtt az eredeti felállás. És persze feltehetnénk azt a kérdést is, hogy mi, magyarok miért maradtunk ki a Kula Shaker-féle spirituális happeningekből, nekünk miért nincs meg úgy a zenekar, ahogy a briteknek?

Síva vigad

Talán azért, mert a zenekar vezetője, Crispian Mills még a második albumuk megjelenése előtt tett néhány meggondolatlan kijelentést a horogkereszt ősi indiai kultúrában gyökerező misztikus hatásáról, amit, ahogy kell, azonnal félreértett a brit sajtó, és sokan el is fordultak a zenekartól. Mills hiába kért bocsánatot, és látta be, hogy a horogkereszt reménytelenül a nácizmushoz kötődik, hiába ítélte el a szélsőjobboldali ideológiát, hiába tette hozzá, hogy megveti az antiszemitákat, már csak azért is, mert a nagyanyja is zsidó, hiába állt ki a béke, a szeretet, a nagylelkűség mellett, az ügy megtörte a zenekar lendületét, és mivel hetente tucatnyi új zenekart kellett bemutatni a New Musical Expressben, a Kula Shakerre – legalábbis a kontinensen – kevesebb fény jutott.

David Byrne arról fantáziál a Dream Operator című Talking Heads-dalban, hogy minden álomnak van neve, és a nevek visszaidézik, elmesélik az álmokat. De szerinte az is lehet, hogy mi, hallgatók csak álmodjuk ezt a dalt, és hogy mi vagyunk az álom üzemeltetői.

Viszont, ha felébredünk, akár el is mehetünk egy lemezboltba, és megvehetjük felújított hanggal, meggypiros vinylkorongon az 1986-os keltezésű, True Stories című Talking Heads-albumot, amelyen megtalálható az előbb idézett Dream Operator című, fájdalmasan szép dal, és még olyan kapitális slágerek is, mint a Love for Sale, a Wild Wild Life vagy a Radio Head. Utóbbiról nevezte el magát minden idők egyik legjobb indie-rock zenekara, a Radiohead is.

Beszélni nehéz

Persze a Dream Operator félrevisz, mert a True Stories nem zenés álomfejtés, hanem nagyon is igaz történetekre épülő projekt, amely nemcsak album, hanem film is. Az album a fogyasztói világ kritikája, maga a film is többek között bulvárlapokból szemlézett sztorikra épül. Ebben a világban mindenki teszi a dolgát, dolgozik a gyárban, vásárol a plázában, majd leülnek a tévé elé.

A filmben a legtöbb dalt a színészek éneklik, az albumon azonban Byrne hangját halljuk. A True Stories persze igazi Talking Heads-sorlemez. Az album alapbölcsessége – a fogyasztói társadalomban az áruk helyettesítik a lelki kielégülést – még a popban sem új ráeszmélés, hiszen a The Rolling Stones már a Satisfactionnel ráfordult erre az üzenetre.

Az igazat mondd!

Viszont a Talking Heads felépített a fogyasztáskritikára egy következetes koncepciót, játékfilmet gyártott hozzá, Byrne rendezésében. A Love for Sale például tele van reklámokból idézett szlogenekkel, használati utasításokkal: Nyomd meg a gombomat. A pirítós felugrik.

Szerencsére a zene nem ilyen egyszerű. Néhány dal puritánabb, poposabb, mint a Little Creatures (1985) felvételei, ugyanakkor mégis burjánzóan gazdag a zenés szövete. Inkább azt mondhatnánk, hogy a True Stories az életmű szintetizáló gyűjteménye, a Wild Wild Life beidézheti például az 1977-es Pulled Upot, míg a Dream Operator a szintén az első lemezen megtalálható Happy Dayt. A korong annak ellenére is a Talking Heads egyik legemlékezetesebb albuma, hogy Byrne megbánta, hogy a projekt szponzorainak nyomására a saját énekhangjával adta ki.

„Száműzzél most minden egyéb gondolatot. Hagyd, hogy környezeted, a világ semmivé váljék. Legjobb, ha becsukod az ajtót” – olvashatjuk Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényének első oldalán. De mi köze van ennek a The Coral egykori gitárosához, Bill Ryder-Joneshoz?

Nos, a Royal Liverpool Philharmonic közreműködésével készült If című, 2011-es bemutatkozó szólólemeze egy képzeletbeli filmzenealbum volt, amit Calvino kulcsregénye ihletett. Amikor Ryder-Jones Iechyd Da című új albumát hallgatjuk, akkor sem kell mást tennünk, mint hagyni, hogy a világ semmivé váljék. Már csak azért is, mert a szelíd szellemességgel elkészített kamara-pop album a végén úgyis összeáll egy képpé.

Ha egy téli éjszakán egy zenész

Ahogy beköszön Calvino a Ha egy téli éjszakán egy utazóban, és ellát mindenféle tanáccsal, úgy köszön be Ryder-Jones is, hiszen már maga a lemez címe is üdvözlés. A Iechyd Da walesi nyelven annyit tesz: Jó egészséget! Ezt felfoghatnánk ironikusan, hiszen az album egyben a mentális betegségek térképe, de higgyünk az optimizmusban, a reményben, még ha a lemez a remény igen sajátos változata is.

A Iechyd Da akusztikus esztétikája percek alatt elvarázsolja a hallgatóját, a legreményteljesebb dolog, amit a The Coral egykori társalapító gitárosa valaha is csinált, miközben minden pátosz, derű és dagályos vonós hangszerelés mögött ott van a napsütötte melankólia is.

Erőt, egészséget!

Neki sem volt könnyű, gyerekkorában szemtanúja volt annak, hogy idősebb testvére életét veszítette egy sziklaomlásban. Ryder-Jones a 2015-ös, szívszorítóan szép Daniel című dalában énekelte meg a tragédiát (Daniel az óceánhoz tartozik / Egy csepp az óceánban... Egy, a millió tragédia közül). Ezt a veszteséget máig nem tudta feldolgozni, ahogy a tüneményes, vintage-pop The Coral sikereit sem.

A depressziója és a pánikrohamai miatt akkor hagyta ott  zenekarát, amikor az öt top 10-es albummal és a Mercury-jelöléssel abszolút a csúcson volt. Ryder-Jonest inkább nyomasztotta, mintsem motiválta a siker, jobban érdekelték a vonós hangszerelés lehetőségei, mint a tévés show-kban való szereplések, így aztán a magányos alkotói létet választotta.

A súlyos elmék, túllépve súlyos szokásaikon, ezúttal valami igazán könnyedet hoztak el a közönség számára. Minden rossz szóvicctől függetlenül a Heavy Brains új albuma, a Tanult módszerek igazán érdekes, slágeres, lendületes lemez, amely bizonyos pontokon olyan előadók zeneiségét keveri, mint a Wellhello, vagy a korai Edda Művek. Furán hangzik, ugye?

Talán az is, de a végeredmény annyira a legjavát használja minden irányzatnak, hogy nem érheti szó a ház elejét. Katyvasz helyett igényes hibridet kapunk, amelynek a középpontjában – eddigi kiadványaiknál is százszor erősebben – a szintipop áll, amelyet alternatív zenei elemekkel és itt-ott dögös rockmuzsikával fűszereztek.

amelyek közül a megjelent lemez csupán az első. Az ország számos pontján bukkannak fel, érdekes előadókkal lépnek majd egy színpadra, és ez csupán az, amiről előre beszámoltak. Hogy miként jön ehhez a forró víz? Mindjárt mondjuk!

A „Saviors” című új Green Day-album borítóján a 15 éves Paul Kennedyt látjuk 1978-ban, a nyugat-belfasti zavargás idején, amikor is egy égő autó mellett állva követ készül dobni az angol rendfenntartókra. A már hatvan pluszos Kennedy nemrég azt nyilatkozta a irishcentral.com-nak, hogy az unokahúga említette neki, hogy híres lett, mert rajta van egy lemez borítóján, de mint kiderült, sosem hallott a Green Dayről. Meghallgatta néhány dalukat, és csak ennyi mondott róla: punkzene, jó. Annak jártunk utána, hogy tényleg punk zenét hallunk-e, és hogy tényleg jó-e.

Napok romjai

Paul Kennedy a hetvenes évek végén főleg a The Jamet bírta, amit nem hallunk ki a Londonban és Los Angelesben felvett albumból, viszont minden mást igen. Például az Oasist (Goodnight Adeline), a Pixiest (Bobby Sox), a Beach Boyst (Corvette Summer). Jogos a kérdés: tartalmaz-e az album nyomokban punkot? Talán némi Ramonest, de ez is elhanyagolható. Ennél fontosabb, hogy a zenekar nem győzi hangsúlyozni: a „Saviors” az 1994-es Dookie és a 2004-es American Idiot folytatása, a trilógia záródarabja. De hol vannak már a Dookie kamaszpanaszai vagy az American Idiot politikusokat szőnyegre állító bírósági thrillere? Megtudhatjuk ugyanakkor, hogy ma már mindenki alszik, de senki sem álmodik (Saviors), és Amstrong egy elemmel működő robotnővel szeretkezik (Living in the ’20s).

Jönnek a mentők

Ha nagyon akarjuk, belemagyarázhatjuk azt is, hogy a címben („Saviors”) látható macskaköröm utal Bowie 1977-es, „Heroes” című legendás albumára is, ahol idézőjelként értelmezhetőek maguk a „hősök”, ahogy szintén némi iróniával kell kezelnünk a „megmentőket” is. A Green Day ezúttal is sokat markol, miközben bőven elég lenne, ha Billie Joe Armstrong úgy tartaná a kezét, hogy lefogjon egy e-mollt vagy egy A-dúrt. Nem ez az első, „vissza az alapokhoz” szlogennel eladott Green Day-lemez, a 2016-os Revolution Radiót is így reklámozták. Most a kerek évfordulók, a 30 éves Dookie és a 20 éves American Idiot kapcsán térünk vissza a gyökerekhez.

Magányos tinédzser voltam, rózsaszín szegfűvel, kisteherautóval – meséli Don McLean 1971-es American Pie című nagy nemzeti tablójában, és erre a dalra utal a The Vaccines Pick-Up Full of Pink Carnations című új albumának címe is. Persze az egész sokkal nagyobb szőttes, hiszen maga az American Pie is utalások hálózatából áll, a rózsaszín szegfű motívuma eredetileg Marty Robbins A White Sport Coat (and a Pink Carnation) című 1957 countrydalában bukkan fel. A nyugat-londoni The Vaccines szerzeményei azonban közel sem olyan bonyolultak, mint a 8 perc 42 másodperces American Pie, hiszen jórészt a volt barátnőkkel megesett sztorikat taglalják, így legalább nem kell megfejteni semmit.

A nap, amikor a zene meghalt

A The Vaccines épphogy csak karcolja mindazt, amiről az American Pie valójában szól. A londoni srácok nem foglalkoznak például a társadalom mély kulturális változásaival vagy a rock and roll ártatlanságának elvesztésével. A The Vaccines komoly terheléses támadást kapott, hiszen a zenekart elhagyta két meghatározó tagjuk. Először 2016-ban Pete Robertson dobos, és tavaly tavasszal Freddie Cowan társalapító gitáros, mégis úgy tűnik, a zenekar erősebb, mint valaha. Ennyiben talán mégsem véletlenül idézik meg az American Pie-t, hiszen annak leghíresebb sora, a nap, amikor a zene meghalt utalhat a távozó zenésztársakra. (Don McLean dala eredetileg azt az 1959-es repülőgép-szerencsétlenséget idézi meg, amelyben életüket vesztették a klasszikus rock and roll sztárjai, Buddy Holly, The Big Bopper és Ritchie Valens.)

Süti, nem süti

Maradjunk annyiban, hogy az American Pie afféle kiábrándulás a nagy generációs illúziókból és az amerikai álomból, és ez a maga kedvesen naiv módján áll a The Vaccines új lemezére is. Amikor 2011-ben megjelent a What Did You Expect From the Vaccines? című bemutatkozó albumuk, mindenki azt várta tőlük, hogy megmentik a gitárcentrikus indie-popot, és generációs kapaszkodót adnak azoknak, akik épp feloldódni készültek az EDM és laptop hiphop semmitmondásában. A mentőakció csak részben sikerült nekik. Igaz, hogy a debütáló albumuk az Egyesült Királyság legkelendőbb bemutatkozó lemeze lett 2011-ben, és mind az öt albumuk a top 5-ben nyitott; de hiába adtak el több mint kétmillió albumot, a 2010-es évek megváltozott zenei klímája miatt a The Vaccines inkább brit jelenség maradt.

Hűvös, őszi hangulattal jelentkezik új lemezén a Magashegyi Underground. Mostani albumuk az első nagyobb hangvételű kiadvány a 2020-as Titkos életem óta. Noha a lemezen elsősorban a drámai, letargikus pillanatok dominálnak, néha azért megjelenik a „napfény” egy-egy dalban, ami érdekes érzelmi hullámzást ad a korongnak.

Az új lemez kapcsán feltettük kérdéseinket a zenekar énekesnőjének, Bocskor Bíborkának arról, miként látja a csapat és általában az underground zene jelenét és jövőjét; honnan inspirálódtak a dalok, miket érez a lemez legnagyobb erősségének vagy épp gyengeségének.

A bejelentés hivatalos, a sötétség hercege nem turnézik többé. Felesége, Sharon Osbourne erősítette meg a hírt. A Far Out Magazin értesülései szerint erre Ozzy Osbourne egészségügyi állapota miatt kerül sor. Noha hangja még nem ment tönkre, a Parkinson-kór, amiben szenved, ellehetetleníti, hogy ismét hosszabb útra keljen.

A hangja továbbra is teljesen rendben van. Valamint folyamatosan énekórákat vesz szabadidejében. Még ha nem is szereti valaki a zenéjét, nem lehet nem szeretni Ozzyt

– fogalmazott felesége.

Sharon Osbourne ennek ellenére azt is elmondta, rocksztár férje nem hagyja búcsú nélkül rajongóit, ezért két utolsó koncertet még terveznek. Ennek a részleteiről is mesélt.

Amikor a Ponyvaregény egyik jelenetében Jules (Samuel L. Jackson) és Vincent Vega (John Travolta) vizitel az albérletező srácoknál, Jules megkéri a „tépett hajút”, mesélje el, hogy hová dugták az árut. Az eredetiben Flock of Seagullsnek nevezi, ami utalás az A Flock of Seagulls zenekar énekesének, Mike Score-nak a hülye frizurájára.

A „tépett hajút” gyorsan kivégzi Jules, és majdnem ilyen gyorsan ért véget a liverpooli szinti-rock banda karrierje is. Pedig az 1982-es bemutatkozó albumuk a new wave-es poszt-punk zsáner egyik legjobban sikerült mutatványa. És most megjelent az album remasztizált, úgynevezett „transparent orange vinyl” formátumban, azaz átlátszó, narancsos korongon, hogy a helyükre kerüljenek a dolgok. 

Sirálysziget

A lemez része a magyar popkultúrának is, a Magyar Televízió 1985-ben több reklámszpotban is népszerűsítette a Planetárium Lézerszínházát, és ehhez az A Flock of Seagulls Messages és az I Ran dalait használta fel, és még az sem biztos, hogy fizettek érte jogdíjat. Ha a reklámok könyörtelenül erős rotációjára gondolunk, talán azt is kijelenthetjük, hogy bizonyos fénytörésben az A Flock of Seagulls volt a legnépszerűbb brit újhullámos banda Magyarországon, 

Igen, a magyar popnak vannak különös rejtekútjai, például az United Balls Pogo In Togo című ska ritmikájú klipjét elég volt csak egyszer leadnia Juhász Elődnek a Zenebutikban, hogy aztán a Neoton átdolgozásában felkerüljön a Top Hits '83 című válogatásra, közvetlenül a Sandokan főcímdala mellé.

Az ész a fontos, nem a haj

Az A Flock of Seagulls sokak számára afféle ahaélmény, hogy tényleg, ismerős az a néhány taktus a napfényes nyolcvanas évek közepéről. Miközben a zenekar megérdemli, hogy elidőzzünk a bemutatkozó albumuknál, ami annyira proto new wave, annyira a kor hangja, hogy bizonyára feltűnik majd egy netflixes krimi főcímében is.

Az 1982 áprilisában megjelent lemezen hallhatunk öt zseniális new wave felvételt (Modern Love Is Automatic, Messages, I Ran, Space Age Love Song, You Can Run), és fel is soroltuk a teljes A oldalt. A B oldal erőssége a kislemezsláger Telecommunication, illetve a D.N.A. című instrumentális dal, utóbbiért 1983-ban Grammy-díjat kaptak. A D.N.A. majdnem olyan önmagán túlmutató, emblematikus megszólalás, mint a New Order Blue Monday című ikonikus felvétele.

Színészlemezeknek is megvan az életciklusuk, van, amelyik addig forog a lejátszókon, hogy körbeteker egy korszakot, és onnan már a lemez tárolja a hívószavakat. Aztán vannak olyan remek színészalbumok, amelyek úgy tűnnek el, mint a félházas előadások, amelyeket a huszadik este után az igazgató úgy vesz le, mint egy lemezt. Nincs mese, az etalon színészalbum Udvaros Dorottya Átutazója, amely valami olyan helyett született meg, ami hosszú időre eltűnt az országból. 

Szükségünk volt tehát egy dívára, aki ezt értelmezni tudta, egy alternatív Karádyra, mert díva kell. Honty vagy más, de kell. Nem voltak igazi, elérhetetlen underground díváink, de aztán jött Udvaros Dorottya, és tökéletesen eljátszotta a szerepet.

Tízes számkör

A színészlemezek most is hiányokat fednek el, ahogy Für Anikó vagány, könnyed indie-popos albuma is, a Für For Ten. A lemez olyan hangot szólaltat meg a honi popban, ami nálunk sosem volt igazán népszerű, amit Heather Nova és KT Tunstall fejlesztett tökélyre, de említhetnénk meredekebb megszólalásokat is, Fiona Apple-t vagy Regina Spectort például.

Lehet, hogy vannak olyan huszonéves előadók, akik a klipjeikben úgy tudnak keresztülmenni a nyikorgó parkettás nappalin a bezuhanó nap fényében, apu kinyúlt pulcsijában, pirosra festett körmökkel, ahogy kell. Vagy a tíz évvel idősebb pasijuk fehér ingében úgy isszák a kévét, ahogy azt Roman Polanski elképzelte, amikor először megpillantotta Sharon Tate-et. Ez a zsáner sosem volt meg itthon.

Mi jut eszedbe az énekesnőről? 

Für Anikónak viszont elhisszük, hogy gőzölgő kávéja mellől előkap egy csehszlovák dobozgitárt, és megzenésíti barátaival, Hrutka Róberttel, Jamie Winchesterrel és Fekete Györggyel a 2020-as éveket. Új albumán nincs semmi póz, mesterkéltség, kábítás, és pont az benne a jó, hogy olyan természetes és közvetlen, mintha nem színészlemez lenne, hanem egy megzenésített podcast, amelyben az életéről, a gondolatairól vall. És az sem baj, hogy a közreműködőkről nem zenekar, hanem alkalmi színtársulat jut eszünkbe, mert hiába vannak itt fickós blues-ok, lendületes hard rock kíséretek, a rock and roll csak keret, egy forma, amivel Für Anikó ezúttal is ügyesen játszik.

„Még mindig királynő vagyok, a Chanel táskák még mindig lengenek” – mondja Nicki Minaj Barbie Dangerous című raphadüzenetében, és a szakma íratlan szabályai szerint beszól mindenkinek, aki kétségbe vonná a jogát az uralkodáshoz.

De nézzük, mit hozott ezekben a bizonyos Chanel táskákban? Nos, a Pink Friday 2 című új albumát, amely a 2018-as, önmagát megkoronázó Queent követi. A Pink Friday 2 természetesen folytatása a művésznő 2010-es Pink Friday-ének. Ha valami második rész, az biztosra akar menni, ráül a brandértékű sikerre, de arról is árulkodik, hogy az alkotó nem bízott magában teljesen. És van némi feszültség is abban, hogy azt mondja Minaj a konkurenciáról: „nem veszélyeztetnek a gyenge ribancok”, mégis a legsikeresebb albumának címe mögé bújik.

Ha jön a péntek

A Pink Friday című lemezzel 13 éve Minaj azonnal az első ligába került, és sikerült is tartania a pozícióját, miközben anya lett és elvesztette édesapját. Persze ettől még megy a kötelező rongyrázás, a dalokban a művésznő annyi luxusmárkát sorol fel, mint Bret Easton Ellis az összes regényében, szóval egyszerre szeretne utat mutatni a „csajsziknak”, de közben a lemez nem más, mint egy éves vagyonnyilatkozat. 

A nyitódal, az Are You Gone Already Billie Eilish 2018-as When the Party's Overjének mintájával indul, de a 41 éves művésznő nem Ellis korosztályát szólítja meg. A dalban elsiratja édesapját, akinek nem volt lehetősége megismerni az unokáját, mert halálos közlekedési balesetet szenvedett.

Nőerőmű

Az album tehát érett, felnőtt munka, talán a hetven percével hosszabb is a kelleténél, de Minaj ügyesen hozza a tőle már megszokott karaktereket, identitásokat, talán csak a létszám feletti hangminta lehet zavaró. Könnyen felismerhető a Red Ruby Da Sleeze-ben a Lumidee Never Leave You (Uh Oooh, Uh Oooh) című 2003-as slágere, de a Pink Friday Girlsbe pimaszul ott fodrozódik Cyndi Lauper klasszikus diszkóslágere, a Girls Just Want to Have Fun. Hosszan sorolhatnánk még a mintákat, ami kevésbé szerencsés attól az előadótól, aki énképe szerint a rap királynője. Persze a szemplingezés kötelező egészségügyi gyakorlat a hiphopban, no de ennyi?

Visszatért a lila hajú lány, és új történetekkel melengeti meg a hallgatóság szívét. A Herself legújabb albuma a Vihar volt címet viseli, utalva az élet azon viharaira, amelyeken az elmúlt időszakban lendültek túl a zenekar tagjai.

A Bakos testvérek által indított banda sok átalakuláson esett át az elmúlt években, tagcseréken és zenei irányváltásokon egyaránt, mire első nagylemezük megjelent 2024. január 10-én. A csapat mára megtalálta azt az egyensúlyt, amely az élő hangszeres és az elektronikus alapok, eszközök között félúton van, amellyel a leginkább tudnak azonosulni zeneileg. Az együttes a saját stílusirányzatában különleges színfolt a magyar zenei palettán.

Noha korábban már jelentek meg előzetesen kiadványok – amelyek részét képezik a most debütált nagylemeznek –, számos vadonatúj dal is hallható, amelyek izgalmas alkotóelemei lesznek annak a zenei vegyületnek, amit egy Herself-koncerten szippanthat magába a hallgatóság. Hogy pontosan melyek ezek a dalok, azt rögtön mondjuk.

Január 19-én ad koncertet az A38 hajón a Lead Zeppelin fennállásuk huszadik évfordulója alkalmából. Európa egyik legjelentősebb Led Zeppelin tribute zenekara anno 2003-ban állt össze az eredeti csapat híres gitárosa, Jimmy Page tiszteletére, aki rá következő év elején ünnepelte hatvanadik születésnapját.

A dupla jubileum idén sem marad el, mivel a csapat az A38 hajón tartja meg ünnepi koncertjét. A zenekar számos ismert zenésszel lépett már színpadra közösen, és ezúttal sem lesz ez másképp. Hogy pontosan kik lesznek az idei meglepetésvendégek, azt a zenekar hozzánk eljuttatott közleménye nem részletezi, de korábban olyan alkotók is megfordultak a banda fellépésein,

A 2017 óta változatlan, négytagú csapat – Sipeki Zoltán (gitár), Körmendi Roland (ének), Vörös Gábor (basszusgitár) és Gerdesits Ferenc (dob) – mindig igyekszik az anyazenekar legikonikusabb pillanatait felidézni, miközben olyan dalokat is listára tűznek, amelyek rég elfeledett gyöngyszemek, ráadásul idén egy különleges társzenekar is párosul hozzájuk.