Index Vakbarát Hírportál

Azt énekli Debbie Harry a Blondie Call Me című dalában, hogy Színezd ki a színed, bébi. Nos, neki nincs szüksége színezésre, ha az életrajzáról van szó, mert vele – Térey Jánost idézve – „elölről és hátulról is megtörtént a pop”.

Ez van című életrajzi kötetéből minden szép sorban ki is derül. A könyv első ránézésre úgy néz ki, mintha Pataky Ági önsegítő kiadványa lenne, dekoratív, a címlapot megnyomták egy kis arannyal is, ízléses a coverfotó is, csak éppen nincs összhangban a kötet tartalmával, amelyből megismerhetjük azt is, hogy milyen szaga volt a New York-i underground epicentrumának, a CBGB’s-nek. Debby elárulja: állott sör, cigarettafüst, kutyaszar és testszag szúrós keveréke volt.

Marilyn Monroe szeretnék lenni

És – teszi hozzá – megismerhetjük a klub „vécéjének penetráns misztikumát” is. Ugyanis ez tényleg egy punk könyv, a művésznő nem szemérmeskedik, őszinte, ahogy vele is az volt szinte mindenki, például Iggy Pop is, aki így kedveskedett neki: „olyan vagy, mint egy bespeedezett Barbarella”.

Ugyanakkor Debbie, aki talán a kelleténél többet foglalkozik a könyvben a külsőségekkel, azt mondja: az ő karaktere inkább tisztelgés Marylin Monroe előtt, majd később igazít ezen a képen is. Szerinte a karaktere a szórakoztatóipar mocskában legalább egy felfújható szexbábura emlékeztet, ami persze nincs messze mindattól, ahogy Monroe-t Hollywood kezelte. Aki a Blondie zenekar végtelenített biográfiáját várja a könyvtől a dalok keletkezéstörténetével, az csalódni fog.

Aljas utcák

Aki viszont Debbie Harry életére kíváncsi, a születésétől 2019-ig, annak sok kalandban lesz része, mert a kötet egy pokoli alászállás a hetvenes évek New York-i undergroundjába.

A rock and roll veszélyes üzem volt, illetve a rock and rollt kiokádó New York volt az, ahol Debbie-t megerőszakolják, betörnek az otthonába, megtámadják, elég mindene, és akkor még nem beszéltünk a rock and roll olyan mellékhatásáról, mint a kábítószer-függőség.

Önéletírása a korai emlékek számbavételével kezdődik, és Debbie Harry ebben is egyedülálló, szerinte arra is emlékszik, hogy milyen volt a táj, amikor három hónapos korában az örökbefogadással foglalkozó ügynökségtől elhozták. Ezt persze ne higgyük el neki, de minden mást igen.

Ha valaminek a Stenk rovatban van a helye, az a szomorgazmikus melanko-stenk jazz-popot kínáló Zækar új lemeze, a VilágHB. Mivel ebben a jazzy-popban fontos az egyensúlyra törekvés, nemcsak a zenekar nevét nehéz kiejteni, nemcsak a műfaji meghatározás bonyolult, de hogy egyensúly legyen az energetikai térben, az album címe is nehezen adja meg magát. Még szerencse, hogy maga a zene, ez a bizonyos szomorgazmikus melanko-stenk jazz-pop ennél kellemesebb. Persze itthon is komoly hagyománya van az elszállós jazzy alternatív bárzenének, ott volt a Wei Wu Wei vagy később az Emil.RuleZ!, de most mégis egészen más a portéka.

 A prémium jazzy-pop azonnal megtalálja lelkes közönségét, hiszen mindig vannak vevők a lounge-os lazulásra, a családi chill-outra, az intellektuális történetmesélésre. És persze a meggyőző játékerőre, a kulturális referenciákra és olyan citátumokra, amelyekre mindenki csettint egyet. Itt van például a nyitódal, a Jamcsy, amely az 1973-ban bemutatott, első, magyar, egész estés rajzfilmből, a János vitéz betétdalaiból összerakott, kimondottan innovatív újraértelmezés. (Az eredeti dalokat az akkor húszéves Delhusa Gjon énekelte, egyébként szenzációsan, milyen kár, hogy nem azt a karriert futotta be, ami a hangjában benne volt.)

János, a vitéz

A dalválasztásban az is nagyszerű, hogy Jankovics Marcell filmjének erős a popkulturális áthallása, hiszen a grafikai megformálása utal a Sárga tengeralattjáró című rajzfilmre is. A hatás közel olyan erős, mint amikor a Qualitons előadja a Zöld-sárgát. Mivel a Zækar csak most lesz kétéves, nem baj, ha bemutatjuk a jazzy popművészet ifjú mestereit. A formációt 2021 tavaszán alapította Ambrus András (ének, basszusgitár), az Ivan & The Parazolból érkezett Beke István (billentyűk), Jimmy Dave (dobok) és Horváth Botond (gitár). Sokan már a 2021-es Gólem Fesztiválon felfigyeltek rájuk, de bemutatkoztak az Európa Kiadó előtt is.Tavaly jelent meg egy négyszámos EP-jük Színcápa címmel, és úgy tűnik, nem viccelnek, mert már itt a VilágHB című albumuk is.

Amikor karszalagomra pillantva a nyolcéves lányom megkérdezte, hogy hol voltam este, azt mondtam neki, hogy Damned-koncerten. Tényleg? – kérdezett vissza gyanúsan. Mert a játszóházakban is ilyen színes szalagokat ragasztanak a gyerekek kezére. Nos, bizonyos szempontból igaza volt, az A38 Hajó március 3-án játszóház volt ötven pluszos gyerekeknek, akik hol egy vámpírshow-n, hol punkkoncerten ugrálhattak, ki-ki vérmérséklete szerint. A Damnedet az Ifjúsági Magazin 1980 körüli összeállításban láttam, egy punkos képi montázsban, és már akkor tudtam: ezek messzebbre mentek, mint a Fekete Bárányok együttvéve.

Aztán 1984 szilveszterén láttam egy srácot mínusz tíz fokban, a román határtól öt kilométerre, Battonyán, vékony műbőr dzsekiben, gót betűs Damned-jelvénnyel a mellkasán, kezében BB pezsgőt szorongatva tekerte szovjet versenybiciklijét, és azt gondoltam: ez legalább annyira punk, mint az óbudai lakótelepen pózolni Urbán Tamás kamerájának az Ifjúsági Magazinba. Ebben az időben hallottam először a Love Songot, a New Rose-t, a Plan 9 Chanel 7-t, és biztos voltam benne: a Damned a tökéletes punk, a Never Mind The Bollocks főleg csak szobadísz, mint egy szerecsent ábrázoló műsuba a hengerelt falakon, és a Love Song az a szám, amit hallgatva az ember kitépi az alumíniumcsövet falból.

Az átkozottak éjszakája

A Damned még soha nem játszott Magyarországon, ahogy egyetlen első vonalbeli punkzenekar sem léphetett fel a hetvenes években nálunk, de a nyolcvanas évekre sem volt ez jellemző, a nagyok közül UK Subs is csak 1990 januárjában jutott el Budapestre, azon a bizonyos tömegverekedéssel egybekötött happeningen, a Fekete Lyuk fölött. Persze, mire eljöhettek volna hozzánk ezek a klasszikus bandák, már jórészt fel is oszlottak, és a Damned is többször feloszlott már, először 1978-ban, amikor a második albumuk, a szintén 1977-es keltezésű Music for Pleasure-t levágta a zenei kritika. Szóval az nem hungarikum, hogy a negatív lemezkritikák után feloszlik egy zenekar, emlékszünk, a Dinamit azért ment szét 1982 januárjában, két hónappal A híd című album megjelenése után, mert „kicsinálta a lemezüket az ifjúsági sajtó”.

Negyven éve oszlott fel a rock and rollra felesküdött Hungária, akik nem a lézerfényben és az atomban látták a jövőt, hanem a neonfény energiájában, na és magában a rock and rollban. Az első két platinaalbum átadásán Fenyő azt ígérte a zenebutikos Juhász Elődnek, hogy „minden évben lesz egy tojás”, azaz minden évben kijön egy albumuk, és ezt tartotta is, hiszen a három nagy platinastátuszú album (Rock 'n Roll PARTY 1980, Hotel Menthol 1981, Aréna 1982) 1983-ban is megjelent egy albumuk (Finálé?), amely már nem kapott médianyilvánosságot.

Ez meglehetősen szokatlan volt, főleg azok után, hogy még a zenekar feloszlása is bekerült a tévéhíradóba, ami valószínűleg példa nélküli a honi poptörténelemben. A Hungáriát a hetvenes években a második vonalba sorolta az MHV, és kétségtelen, hogy készíthettek lemezeket, de nem tudták kihasználni a lehetőségeiket, és amikor a kísérletező Fenyő Beatles-láz címmel akart alámerülni a nosztalgia langyos tavában, Erdős Péter a számos ígérete ellenére elhajtotta. Mindez már 1978-ban történt, amikor Fenyő úgy gondolta, hogy ad még egy utolsó esélyt a Hungáriának. Egy nyugat-németországi fellépésük után a kinti menedzserük, Michael Siegel javasolta nekik, hogy vegyenek be egy lányt, egy szaxist, és csináljanak rock and roll show-t.

Menetre kész

A lány végül Fenyő gyerekkori ismerőse, a később a mentőszolgálatnál dolgozó Dolly lett. Még a Rock 'n Roll PARTY-t is titokban vették fel, Erdőst megkerülve, aki éppen a Neoton Famíliával külföldön volt, aztán valami csoda folytán Kóbor Mecky Bors Jenő feleségének adott egy Hungária-demót, aki elvitte egy házibuliba, és ezután meggyőzte a férjét, Borsot, hogy adják ki az anyagot. Ha Erdősön múlik, ugyanúgy nem lesz Hungária-lemez, ahogy a Beatrice sem jelenhetett meg ekkor. 1981-re a magyar pop legértékesebb ingatlanja az ORI-székház mellett egy képzeletbeli épület, a Hotel Menthol lett, a zenekar zsinórban gyártotta a platinaalbumokat, háttérbe szorítva Erdős diszkót előállító szocialista brigádját, a Neoton Famíliát.

Ismerjük a nevet, az arcot, a zenét – kevésbé szalonképes megközelítésben a nyelvet is –, most pedig megismerhetjük, milyen egy végtelen nyári vakáció Miley Cyrusszal. Segítünk, nem valami izgalmas. A nagy sikert arató Flowers című dal után elárasztotta az ex-Disney-sztár jelenléte az internetet. Hetekig vezette a slágerlistákat, sorra döntötte a rekordokat új lemezének vezető dala. Már akkor is kérdésként vetődött fel, hogy

Közben erős kritikák is érték a számot – főként Bruno Mars When I Was Your Man című dalához való kötődése miatt –, így a választ csak az album adhatta meg. A lemez most megérkezett, és egyértelművé tett néhány örökletes problémát. Ez az Endless Summer Vacation.

Egy mordály hatalmasat szól, súlya is van, veszélyes is. A Mordái nevű krízisfolkzenekar – vagy stílszerűen: banda – Álom esett a szememre című második albuma is nagyot szól, súlya is van éppen, veszélyt pedig csak azokra jelent, akik úgy félnek a tradíciótól, mint ördög a szentelt víztől. A népzene és az underground kapcsolata nem új keletű, aminek remek szimbóluma lehet a Kassák klub, ahonnan nemcsak a táncházmozgalom szökött szárba 1973 körül, hanem néhány évvel később az URH és a Kontroll Csoport fellépéseivel a nagybetűs underground is. (Ezt az együttállást mutatja meg többek között Pintér Béla Titkaink című darabja is.) Házibulikon a punklemezek mellett gyakran került elő a Nem úgy van most, mint volt régen című 1982-es Muzsikás-album is, majd néhány évvel később a Nem arról hajnallik, amerről hajnalott...

Aztán a Muzsikás bekerült a Zeneakadémiára, a Carnegie Hallba, valahogy a dolog a helyére került, de 

Ezt ismerte fel a Mordái is, amelynek a pszichedelikus rockkal kiházasított folkja az egyik legjobb dolog, ami a magyar rock and rollal a 2020-as években történhetett. És persze nem minden előzmény nélküli ez sem, hiszen ilyesmiből indul ki a Sixteen Horsepower vagy a Wovenhand, de voltak ilyen kísérletei a The Exnek is. Viszont a Mordái másképp szólal meg, mint az előbb említett zenekarok, egyszerűen azért, mert Nóvé Somát, a zenekar vezetőjét a népzene mellett más és más zenei hatások érték, ahogy a Mordái többi tagját is. Az új album magaslati pontja az Álom álom, az album második felvétele, melynek refrénszerű tétele szinte berobban, egyszerre zengenek a fúvósok, lépnek rá a pedálokra.

Valami népi

És ez a berobbanás jellemző a legtöbb felvétel hangszerelésére, azaz a visszafogott, várakoztató megoldások után, mint valami ősrobbanás, szólal meg az összes hangszer és a vokálok. A csúcspontok köré építik fel dalstruktúrákat, ami némileg kiszámíthatóvá teszi a dalokat, ugyanakkor mégsem érezzük annak, mert a Mordái elhiteti velünk, hogy organikusan, kérlelhetetlenül tör ránk az egész, mint valami vihar. A jazz-rockos elszállások is alá vannak rendelve az adott népdal zenei képének, nincsenek szereptévesztések, a fúziós jazz-rock is inkább színezés, a népdalok atavisztikus, ősi világát szolgálják, azaz a Mordái zenészei tisztelettel bánnak a népdalkincsünkkel. Minden azt a célt szolgálja, hogy olyan vastagon szólaljon meg a műsor, ahogy csak lehet. Szörényi Levente az 1986-os Muzsikás-albumon pluszmikrofonokat állított a hangszeres térbe, attól szól olyan robusztus módon például a Hidegen fújnak a szelek, Nóvé Somának viszont nem kellett autentikus hangszereket megszólaltatnia, a rock and roll instrumentumaival idézik meg a világ szívverését.

1993 tavaszán a Sex Action zenekar az Astoria melletti Intim Centerbe invitálta a sajtó képviselőit, hogy bemutassák megmutassák, milyen mocskos az élet. A bemutató meggyőző volt. A remittenda szexlapok és a melírozott hajú erotikus hostesek között jegyzeteltek és fotóztak a Pesti Riport (Sárga Sikoly) a Mai Nap,a Kurír és a Hello Magazin megszeppent munkatársai, hogy másnap világgá kürtöljék: megjelent a Sex Action harmadik albuma, a Mocskos élet. Az idő olyan gyorsan elrepült, mintha a szomszéd szoba videó kabinjában egy bácsi a előre tekert volna egy Luxxx videó alkotást. Igen, 30 éve történt mindez, akkor jelent meg a Sex Action utolsó „klasszikus” albuma, a Mocskos élet, amely most vinylen, remaszterizálva került újra a boltokba.

Mocsok macsók meséi

Akkor még teltházas volt a lemezbemutató koncertjük a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, és Szasza olyan könnynek érezhetett mindent, amilyen könnyű volt a színpadon megtáncoltatott gumibabája, pedig az album már sejtetni engedte, hogy éppen most változik meg majd minden a zenekar körül, és véget ér a közel négy éve tartó nagy menetelés. Mert egyszer jó poén az, hogy fogjál engem marokra (Sex Action, 1990, Fekete Lyuk Hangja), és másodszor is működik (Olcsó élvezet, EMI, 1992), de harmadjára már mondani is kéne valamit, azon túl, hogy sikerült közös nevezőre hozni a Zodiac Mindwarp-féle vicc-rockot a The Culttal. És mondjuk mindezt annak fényében, hogy a Tankcsapda már 1992 őszén, a Legjobb méregben arról énekel, hogy hogy a Kopó, ha vérszagot érez, először üt, aztán kérdez...

Azt nyilatkozta Sully Erna, a Godsmack énekese a minnesotai 93X rádiónak, hogy az új, Lighting Up the Sky című albumukat az univerzum írta. Erre utalhat egy különös kék bolygóra emlékeztető borító is? Maradjunk inkább annyiban, hogy a Godsmack készítette a felvételeket még 2022-ben. Bizonyára lennének néhányan, akiknek a borítóról egy disztópikus prog-rock album jutna eszébe, de milyen meglepő, a lemez az intim tereket járja be, amelyek ugyanolyan kiismerhetetlenek, mint a fényévekre lévő galaxisok. Az album főleg a megbocsátásról, a szeretetről, a másikra figyelésről, a párkapcsolatok buktatóiról szól. Szóval hiába világítjuk át az égboltot, valójában a titok az étkezőben és a hálószobában van. És akkor máris itt az első kérdés: hogy lehetnek egy ennyire erős, atmoszférikus, univerzális groove-okkal teli, poszt-hard-rock albumnak ilyen érzelmesek a szövegei?

Itt van például a What About Me című dal… Egy szerelmes nap, egy bűnös éjszaka, egy összetört szív, egy hazugság belül. Egymillió módon próbáltam, és mindig elszúrtam mindent. Ráadásul ezúttal sem nehéz az Alice In Chains, a Led Zeppelin hatásait lokalizálnunk, ugyanakkor a Godsmacknek mégis erős saját hangja van, segíti az elfogadásukat az is, hogy elképesztően professzionális a zenekar. Miközben az egészben van valami parancsoló erejű, teremtő megszólalás, miközben ritkán fordul elő, hogy egy lemez az első hangtól az utolsóig melodikus, kreatív, bámulatosan kidolgozott legyen. Persze mit is mondhatnánk, már egy ideje készült a Godsmack búcsúlemeze, a Lighting Up the Sky.

Fény az éjszakában

Nem oszlanak fel, csak úgy érzik, írtak már annyi jó dalt, hogy ha újakat szereznek, akkor hátrányba hozzák a setlist összeállításakor a régi kedvenceket, így csak azok rovására játszhatják az újakat. Zenélni, koncertezni szeretnek, azt nem hagyják abba, csak úgy érzik, hogy már megvan a corpus. Bizonyára ez is védhető álláspont. Ugyanakkor akik ilyen remekül hangszerelt, hibátlan posztgrunge dalokat írnak, azok miért élvezik az alkotást?

Elkezdhetnénk akár egy kérdezz-felelekkel is. Ki az, aki hallotta már Macklemore nevét? Ki az, aki meg tudja mondani, hogy hová tűnt az elmúlt hat évben? Ki az, aki tudja, mi történt vele azóta, hogy különváltak Ryan Lewisszal? Ki az, aki tud tőle mondani legalább három dalt, amit az elmúlt három évben adott ki?

Valószínűleg, ha egy iskolai szituációban lennénk feltett kezekkel, akkor a kézerdőből kézliget, aztán kézpuszta, majd kézsivatag válna. Milliárdos megtekintésű dalokból milliósak, majd pár ezresek. Ha létezik a zenében zuhanórepülés, akkor ez az. Új lemeze ezt a tendenciát erősíti. Ez a Ben.

A rajzfilmfiguráknak jobban áll az öregedés, mint a hús-vér popsztároknak, ez az egyik fő tanulsága a 25 éve létező Gorillaz-projektnek. Az, hogy megöregedtünk annak pont a Gorillaz az eleven bizonyítéka, bizonyára vannak néhányan, akik úgy érzik: szinte tegnap pattant ki Demon Albarn fejében az animációs zenekar ötlete. Ez a tegnap viszont 25 éve volt. Ha viszont mégis tegnap alakult a zenekar, akkor a Cracker Island című új albumuk valamikor a bizonytalan jövőben jelenik meg? Vajon hol az igazság? A Gorillaz szerint az igazságot autotuningolták, mint ahogy az a címadó dalban is hallható. A virtuális rajzfilmgaleri a pop egyik legnagyobb innovációja. Akkor is az, ha már a hatvanas években dalok tucatjaihoz készültek olyan kváziklipek, amelyekben rajzfilmeken megjelenő zenekarokat láthatunk.

Majmok bolygója

Itt viszont – mint ahogy az már negyedszázada közismert – rajzfilmes karaktereket rakott össze a Blurből ismert Damon Albarn és a képregényrajzoló Jamie Hewlett. És ez azért is remek találmány, mert a rajzolt figurák bármit megtehetnek, olyasmiket is, amiket mondjuk Damon Albarn nem biztos, hogy megtenne, ha nem lennének munkásai, akikre rábízná a melót. Ha akarja szénné effektezheti iPhone-ja alapértelmezett csengőhangját, amire rákever mondjuk egy kacsahápogást, és az egészet visszafelé játszva le esetleg elad reggae-nek. A Cracker Island azonban elsősorban nem furcsa akart lenni, hanem profi és szerethető. Van itt napfény ringatta hip-hop, trópusi szél érlelte dub, és csillogó indie-funk, és mindezt körülölelik Albarn középtempós groove-okra felmondott disztópikus versei. A hallgató ebben a kellemes bágyadtságban úgy érzi, hogy Albarn nem is énekel, hanem inkább csak sóhajtozik.

Gorillák a ködben

Ha akarjuk, a Cracker Island laza szerkezetű konceptalbum, maga a sziget egy fiktív hely, egy őrült online szekta otthona, akiket a valóságban csak tengeralattjárón keresztül érhetünk el. De ennél is fontosabb, hogy Albarn, Adele producerével, Greg Kurstinnel dolgozott, ami meg is látszik a dalok fegyelmezett, elegáns építkezésén. És igen, a lemez tele van slágerekkel, itt van például a címadó felvétel, amely máris klasszikus, ugyanakkor a többi felvétel is melodikus, és igaz, hogy nincs újabb Feel Good Inc vagy a Clint Eastwood, de az album több mint kellemes strandmelankólia, slágerekben elmondva, amikor is maximum azon bosszankodunk, hogy a jéggel teli poharunk csúszkál a naptejes tenyerünkben.

Azt énekli Pink új albuma, a Trustfall címadó dalában, hogy Képzelj el egy helyet, ahol semmi sem fáj, ahol minden biztonságban van, ahol nem lesz rosszabb. Ez a hely éppenséggel lehet a nappalink is, ahol kialakítottuk a hifisarkot. De csak akkor nem fáj itt semmi, ha nem Pink szól. Mert a Trustfall inkább fáj, mintsem hogy kellemes perceket szerezne. A művésznő kilencedik albuma klasszikus, kockázatmentes poplemez, néha EDM-es, máskor rockosabb, de countrys és R&B-s és funkos elemeket is tartalmaz, szóval a szokásos mixtúra. Annyiban különbözik katalógusa korábbi lemezeitől, hogy létszámfeletti a rusztikus powerballadák száma. Ez azzal magyarázható, hogy meghalt az édesapja, és gyermekei is betegek lettek a Covid idején.

De Pink szerencsére erős nő, aki kiénekli magából a frusztrációt, mesél a sebezhetőségéről, a veszteségei feldolgozásáról, ugyanakkor az album másik fele tipikus pophimnuszokból áll, mint amilyen a Never Gonna Not Dance Again is, amit minden bizonnyal Justin Timberlake Can't Stop the Feelingje inspirált. A legjobb az egészben mégis az énekesnő smirglis, dögös hangja, amivel sokkal jobb dalokat is elénekelhetne, mint az előbb említett Never Gonna Not Dance Again. Pink megmaradt afféle görkoris lázadónak, olyannak, mint Avril Lavigne, csak erősebb hanggal, erősebb testalkattal, és neki jobban áll a retró forrónadrág és teniszütő méretű nyalóka, ami egy kétgyerekes anyukánál szokatlan, de lelke rajta, Madonnánál még mindig sokkal fiatalabb.

Fesd rózsaszínre!

A lemez talán legjobb felvétele a pop-punkos Hate Me, amit Adele szerzőtársával, Greg Kurstinnel írt, és nemcsak a kemény szövege miatt figyelemre méltó, hanem azért is, mert egy áramvonalas, dinamikus, „sallangmentes” rockszám, amelyben úgy énekel „hatalmasat”, hogy nem lesz öncélú és modoros. Azt mondja, hogy minden, amit elbasztál, amiben elbuktál, ami tönkrement vagy ami elveszett, az mind az én hibám. De én tudom, hogy nem. Szóval gyűlölj, engem!… Én vagyok az a szörnyeteg, akire szükséged van… Kemény szavak ezek, és a dal megmutatja, hogy Pinkben mekkora erő és kvalitás van, és milyen kár, hogy nem képes elengedni a globális világsztár státuszt, azt, hogy a gazdasági lapok is ugyanúgy számontartsák, ahogy Grammy nomináló bizottsága is.

„Kilenc évvel a 2014-es Recess után egyszerre két albummal (Quest for Fire, Don't Get Too Close) is jelentkezett Skrillex, az EDM keresztapja, basszus-szobrász és csúcsproducer, szóval elő a konfettiágyúkkal, a Red Bull-os dobozokból és vodkásüvegekből készített DJ-pulttal, a Zacher Gáborra emlékeztető vudubabákkal, és mehet a party inferno. Na jó, Skrillexet hallgatni olyan, mint amikor a gyerek polcáról rád esik a beszélő rózsaszín póni (Twilight Sparkle vagyok, a barátság hercegnője), megszólal a gyerekszintetizátor, majd a zenélős mesekönyv a télapó ho-ho-ho hangjával, miközben a tévében fut a Mancs őrjárat, benne Skye csatakiáltásával: a Repülés a mindenem!

És még csak az sem gondoljuk, hogy most megsértettük az 1988-ban született Sonny Moore-t, azaz Skrillexet, hiszen maga volt az, aki a Disney-féle Rontó Ralph-os cameóját jelölte meg a karrierje csúcspontjaként. Skrillexről sokaknak a nyári fesztiválos finálék jutnak eszükbe, illetve a party animal jelenetek a kollégiumi vígjátékokban, ahol dupstep ritmusára vágják össze azokat a snitteket, amelyekben meggyújtják a diákszövetségi elnök mellkasszőrét. Íme az emo-rap és a szupermasszív basszuszsonglőrködés, mindez már öt perc után az ember agyára megy, miközben elfelejti az anyanyelvét, és csak emojikban képes kifejezni magát.

Kifulladásig

Mégis, komolyan kell vennünk a fiatalember autotune-ámokfutásait, hiszen ő az, aki hatalmasra fújta az EDM milliárddolláros buborékját, aki olyan, szintén milliárdos művészekkel dolgozott együtt, mint Ed Sheeran, Justin Bieber, Beyoncé vagy Weeknd. Mégis, a 2014-es Recess óta nem adott ki szólóalbumot, pedig néhány éve azt nyilatkozta a Rolling Stone-nak, hogy ha van egy kis szabadideje, ideges lesz. Nos, az utóbbi időben eléggé pipa lehetett, hiszen közel tíz évig nem készített lemezt, igaz, körbehaknizta a világ összes prémium fesztiválját, és megmutatta, hogy nem a gitárhősök az istenek, hanem a pult mögött álló lemezlovas, aki ha elküldené a dublőrét, simán leadná ugyanazt a műsort, és ugyanúgy elájulnának tőle a részeg hollandok.

Adam Lambert a zeneipar egyik legtehetségesebb énekese, évek óta a Queennel turnézik és a szakmában mindenki elismeri tudását. Az énekes valahogy mégsem lett annyira ismert, mint azt mindenki várta. Lambert most egy feldolgozásalbummal mutatja meg, hogy érdemes rá figyelni.

Hazánkban leginkább első albumával lett sikeres a zenész, hiszen az If I Had You és a Whataya Want From Me című dalokat unásig játszották a rádiók és a zenetévék. Az Egyesült Államokban viszont Adam Lambertet 2008-ban ismerte meg a nagyközönség, amikor az American Idol tehetségkutató műsorban a második helyig jutott. Nem csak kiváló énektudásával nyerte el a zsűri rajongását, hanem teljesen egyedi feldolgozásaival. Minden héten újra és újra meglepte a nézőket azzal, hogy az ismert dalokat gyakran teljesen átírta és a saját stílusára formálta. Johnny Cash Ring of Fire című dalából pszichedelikus balladát, Michael Jackson Black or White című klasszikusából pedig rockdalt csinált. Ezért sem meglepő, hogy tizenöt évvel később egy teljes feldolgozáslemezt készített.

Van, mikor minden lehetőség megadatik egy előadónak, hogy bizonyítsa rátermettségét, ez valahogy mégsem jön össze. Ahogy Hollywood sikeréletéről mesélik a színészek, a végtelen lehetőségek nem mindig szülnek végtelen megoldásokat is. Ha az ember első dalát már rögtön az Interscope Records adja ki – a Universal Music Group egyik zászlóshajója –, akkor adódik a kérdés, hogy tulajdonképp milyen leküzdendő akadály marad még.

A nagy lehetőségekkel sokszor járt nagy győzelem is, és voltak előadók, akik remekül alkalmazták a „végtelen” erőforrásokat. Ezzel szemben az akadályok rombolhatják, közben mégis inspirálhatják is a kreatív ötleteket, és néha a túl jó pozíció maga silányítja el az eredményt. Hellyel-közzel így járt Gracie Abrams is, J. J. Abrams – a Lost és az új Star Wars-trilógia producerének, az Armageddon forgatókönyvírójának, a Star Trek és a Mission Impossible III rendezőjének – lánya, kinek debütáló albuma most jelent meg, mégsem tud sok olyat nyújtani, amit eddig ne hallottunk volna. Ez a Good Riddance.

Megjelent Dallos Bogi új száma, a My Name. A dal alapja – melyet Wagner Emillel közösen írtak – eltérően az énekesnő eddigi számaitól erőteljes country-pop vonal. Vendégelőadóként bevonták Fehér Balázst is, aki Bogival duettezik a dalban. Megkeresésünkre az énekesnő arról mesélt, hogy a My Name, bár kicsit kilóg új lemezéről, a többi dallal közösen a 2021-es lezárások alatt született. Mivel esténként nem lehetett kijárni, így szerzőtársával, Wagner Emillel dolgoztak a demókon.

Egy olyan lemezt szerettünk volna készíteni, ami okos pop, azaz slágeres dallamok, amiket néha megtörünk egy-egy váratlan zenei ötlettel, de szövegekben viszont mindenképp nagyon kitárulkozó és mély… éreztük, hogy ez nagyon más, mint a többi dal, de egyből beleszerettünk a country jellegébe, a kántálásba, az őserőbe. 

A szerzőpáros úgy érezte, nem lehet kihagyni az albumon megjelenő dalok sorából a számot, viszont valami különlegesség hiányzott még. Ez a különlegesség egy duettpartner, egy karcos férfihang, aki hozzáad még valamit a countryhatáshoz.

Jó érzés volt egy kicsit visszanyúlni ahhoz az időszakhoz, amikor angolul énekeltem. Balázsnak pedig olyan angol kiejtése van, hogy külföldön is abszolút megállja a helyét, úgyhogy nem titkolt cél, hogy külföldi rádióknak is elküldjük, hátha valaki beleszeret.

Fehér Balázs ezzel szemben úgy érzi, a dal nem fogja felszántani a külföldi slágerlistákat, ami szerinte nem az alkotás hiányosságait tükrözi, hanem azt, hogy a művészet nem igazán összeegyeztethető az észérvekkel: „Nagyon boldog lennék, ha állna mögöttem egy olyan szervezet vagy kiadó, aki ebben engem támogat, de ennek hiányában nagyjából csak a csodában bízom.” Hozzáteszi: „Ha a művész folyton a racionalitás határain belül, az érvek keresztmetszetében tudná csak elképzelni magát, nem is létezne igazi művészet.”

A daloknak saját akaratuk van

A dal angol szövegére hivatkozva – ami azért is érdekes, mert Bogi új lemezén ez lesz az egyetlen angol nyelvű szám – arról is mesélt az énekes, hogy szerinte Magyarországon is sokan beszélnek angolul, és nem szükségszerű egy nyelv ismerete ahhoz, hogy valaki megszeressen egy számot. Hogy elnyerje végső formáját, kreatív viták során kellett átmennie a dalnak. A különböző megközelítések végül megtalálták a közös nyelvet és dallamot, megszületett a My Name.

A trendek engem sosem érdekeltek igazán. A járatlan utak annál inkább… A daloknak van egy saját akaratuk, sokszor tőlünk, zenészektől függetlenül választanak maguknak stílust, alakulnak szabadon

– mondta Fehér Balázs. Dallos Bogi erről úgy fogalmazott:

A legnagyobb feladat az volt, hogy a lelkületünket, zenei ötleteinket összehozzuk. Mindketten odavagyunk a dalért, ezért a legjobbat szerettük volna.

Az In Flames énekese, Anders Fridén azt énekli a Foregone című új lemezük State of Slow Decay című számában, hogy a hit önmagában nem tart meg / A lassú hanyatlás állapotában vagyunk. Ez sok mindenre igaz lehet, de nem a Foregone-ra, amely a 33 éve alakult göteborgi zenekar egyik csúcsteljesítménye. Az In Flames persze inkább a metál szubkultúrában evidencia, a rock and roll szélesebb közönsége számára leginkább úgy tudnánk érdekessé tenni, ha azt mondanánk, hogy számos, tévés tehetségkutatón feltűnt metalcore zenekar egyszerűen nem is létezne az In Flames nélkül.

 A derék svédek számára most jött el az idő, hogy a zenés kalandozások után visszatérnek a „szülőföldjükre”, a melodikus death metal tájára. A már említett, kislemezen is megjelent State of Slow Decay is jelezte, hogy újra a dallamos death mellett tesznek hitet. És persze az is igaz, hogy a lemez utal minden olyan modern hangzásra, amelyekkel az In Flamesnek dolga volt az elmúlt 33 év alatt. Szóval minden korszakukkal dialogizálnak, így aztán a Foregone közös nevezője, foglalata a zenekar évtizedeinek. Egy olyan lemez, amellyel a zenekar újra feltalálta magát.

Lángoló világ

Az In Flames tizennegyedik stúdióalbuma olyan diadalmas, erőtől duzzadó és melodikus, hogy könnyen lehet: azok számára is izgalmassá teszik a műfajt, akiknek a skandináv death metál hallatán egy olyan IKEA-s Brimnes vitrin jut eszükbe, amely a gyári lábak helyett kecskeszarvakon áll, a fogantyúi fordított keresztre emlékeztetnek, egyik fiókjában pedig maradt egy rúnaírással készült összeszerelési útmutató, rajta véres imbuszkulccsal. A Foregone egyszerre modern, fenséges és szárnyaló dallamokkal teli death-költészet. Semmi power-giccs, megfelelek az arányok, így azt mondhatjuk, hogy a maga nemében perfekt album, amely megidézi a kilencvenes évek második felének dicsőséges korszakát.

Annyira sok lány állt sorba az Akváriumban Krúbi-koncert előtt, mint egy fesztivál női mosdójának bejáratánál. Az egész belső térben kanyargott a Krúbi-koncert kapunyitására várakozó sor. Volt valami felemelő érzés abban, hogy ennyi lány gyűlt össze egy helyen, mindenki izgatott volt, és láthatóan boldog.

A végtelen sorban egy fiú ment oda minden várakozóhoz. Első pillantásra azt hittem, hogy nem engedték be a koncertre, ezért a jegyét próbálja értékesíteni, de amint közelebb került, láttam, hogy egy olyan dolog van nála, aminek értéke a magyar underground előadók körében a nullával vetekszik, ám ennek a közösségnek igen sokat jelent.

Ő az a srác, aki a Parkos Krúbileumon fél napot állt az első sorban koncert előtt, hogy biztos helye legyen estére, ezt respektálva Krúbi pedig neki adta a színpadra kiállított egyik Fonogram-díját.

A könnyűzenei piac legnagyobbjai közül az egyik listavezető mindig is az USA volt. Amerika muzsikája gyökerében határozta meg a mai rádióslágereket a kezdetektől, nemcsak a nyugati kontinensen, de Európában és a Ázsiában is. Olyan előadókat „gyártottak” számunkra, mint Elvis Presley vagy Michael Jackson, miközben kiemelt piacot teremtettek Európa húzóneveinek, mint a Led Zeppelin vagy a The Rolling Stones.

Joggal feltételezhetnénk, hogy kellő rálátással bír a pályán egy olyan nemzet, ami a könnyűzene pénzmozgásainak oroszlánrészét adja, mégis, néha szembesülhetünk az ellenkezőjével. Akadnak előadók, akik feledhetetlen nevek a tengerentúlon, de nálunk versenyre sem kelhetnek az itteni favoritokkal, bármennyire is akarja azt a kopasz sas nemzete. Hasonló a boygenius is.

Otthon, az ablak előtt ülve elképzelem, hogy megállt a világ – énekli Mick Jagger a Get Off of My Cloud című, 1965-ös keltezésű Rolling Stones-számban, amely a 2023-as Grrr Live! koncertlemez nyitó felvétele is egyben. Bizonyos szempontból tényleg olyan, mintha megállt volna a világ, hiszen a Rolling Stones már 61 éve áll színpadon, és szintén közel hatvan éve játsszák ezt a dalt. A felvétel Jagger szerint a Stonesszal szembeni elvárásokról szól, ami az (I Can’t Get No) Satisfaction sikere után nehezedett rájuk, így aztán remek felütése egy koncertlemeznek, amelyben mindenki számonkérheti, hogy miért nem játszották a kedvenc dalát.

A 60 az új 50

Egy koncertlemez gyakorlatilag nem más, mint zajos best of, és ez a Stones Grrr Live! albumával kapcsolatban többszörösen is igaz, hiszen a Grrr! egy 2012-es válogatás, a zenekar ötvenéves fennállását hivatott ünnepelni, persze előtte is volt némi ünneplés: a 2012 októberében két titkos párizsi klubkoncerttel kezdődő, harmincállomásos 50 & Counting Tour. Ennek egyik helyszíne volt 2012. december 15-én a New Jersey’s Prudential Center. A több mint tíz évvel ezelőtti műsor dokumentációja jelent meg most, így aztán jogos a kérdés: mi értelme volt publikálni ezt a régi koncertet? Nos, mert minden tizedik évfordulón nem jelenhet meg újabb válogatáslemez.

Hatvan nyalás

Amikor ugyebár 40 éves volt a zenekar, akkor jött ki a Forty Licks, negyvenszer nyalhattunk bele a zenekar slágereibe. Az 50. évfordulóval már 50 dalt hallgathattunk meg a Grrr! albumon, most, a 60. évfordulóra már kicsit snassz lett volna egy új, hatvanszámos gyűjtemény. És mivel a világ úgyis megállt, a hatvanadik évfordulót az az ötvenedikre készített válogatás koncertváltozatával ünnepeljük. És meglepetések is vannak, még pedig a Doom and Gloom és One More Shot című dal, amelyeket 2012 augusztusában vettek fel. Ezek persze szintén ott vannak az eredeti, 2012-es Grrr! albumon, de legalábbis nem szerepeltek annyit válogatásokon, mint a már említett Get Off of My Cloud, amelyet – bár nem vagyunk monográfusok – immár kilencedik alkalommal hallhatunk újra a Stones-féle válogatások és élő albumok galaxisában.

A szerelem azon témák egyike, amiről lehet tárgyilagosan beszélni, de egyrészt minek, másrészt pedig nem a legideálisabb közlési forma. Hiszen ha szerelmesek vagyunk vagy épp összetört a szívünk, olyan heves érzelmeket élünk át, amiről szinte csak hallgatni lehet.

Ám ha mégis világgá kürtölnénk boldogságunk (vagy épp fájdalmunkat), azt leginkább túlozva lehet megtenni. Így nekünk is könnyebb feldolgozni, illetve másokkal is egyszerűbb megértetni aktuális állapotunkat.

Ha pedig elfogytak a szavak, vagy csak nem asztalunk ilyen módon kifejezni magunkat, de szeretnénk megérteni mindazt, ami bennünk háborog, önkéntelenül olyan művekhez fordulunk, amelyek helyettünk beszélnek. Ilyenkor versek, regények, filmek, festmények, sorozatok és dalok sietnek a segítségünkre. Ebben pedig semmi szégyellnivaló nincs, hiszen arra is születni kell, hogy például olyan egyszerűen fogalmazzunk meg egy összetett érzelmet, mint ahogy Fodor Ákos tette Szerelem című versében:

ahogy a szél meglebbenti a függönyt: / nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.

Ha szeretőt akarsz, akkor ne keress tovább! – hallhatjuk a Roxy Music 1972-es, Ladytron című dalában. Ha kiváló elektropopzenekart keresel, akkor ne keress tovább, itt van a Ladytron zenekar, és itt az új, Time’s Arrow című albumuk is.

Lehet, hogy Brian Eno, a Roxy Music korai szakaszának meghatározó művésze a kelleténél jobban megilletődött attól, hogy egyik dalukról nevezte el magát a liverpooli zenekar, mert azt nyilatkozta róluk 2009-ben, amikor fellépett velük a Sydney-i Operaházban, hogy a Ladytron az angol popzene legjobbja.

Kezdjük máshol! Valamikor 2007-ben még úgy állt, hogy Budapest számára a coolság képzeletbeli versenye olyan fontos lesz, mint, mondjuk, megrendezni egy olimpiát.

Ki szavatolja a lady biztonságát?

Talán van, aki emlékszik, voltak olyan rendezvényeink is, mint a Nagy Britmánia a Millenárison, ahol az egy négyzetméterre jutó Fred Perry-pólók száma akkor éppen kettő volt. Fellépett a Ladytron is, ami nagyon cool volt, nagyon brit, mániákusak is voltak, szóval ott volt a helyük, most pedig Time’s Arrow címmel új lemezzel jelentkeztek.

Ebből a buliból sok mindenre nem emlékszem, végül is inkább afféle hakni volt, de az esemény két házigazdája aztán sajátos módon került be a kortárs magyar irodalomba, valamint Térey János életművébe, ugyanis „Viva Patricia” és Fabricius Gábor voltak az esemény arcai, belőlük alkotta meg Térey A Legkisebb Jégkorszak című könyvében Patricius és Fabricia karaktereit. Így függ össze kb. minden mindennel.

Az idő kérdése

Az album címadó dalában hangzik el, hogy az idő nyila soha nem néz vissza, nekünk mégis érdemes ezzel a nyílvesszővel kezdenünk valamit. Mondjuk azt, hogy egymáshoz öltsünk különböző időszakokat.

Ott van például a 2002-es Light & Magic című bemutatkozó albumukról a Seventeen, amelyik már egy ideje vírusként terjed a TikTokon, összehozva a Z és az Y generációt, miközben mindaz, ami ebből az egészből táplálkozik, az a Human League-féle new wave hatású szintipop, tehát a dolog az X generációtól indult. (A dal arra figyelmezteti a lányokat, hogy lesznek, akik csak akkor akarják őket, amikor mindössze 17 évesek.) És erre az idővonalra szintén a Time’s Arrow című dalban kapunk magyarázatot: nem számolhatunk az idővel, mert mint a kígyó, úgy tekeri körbe magát.

A gyerekkori kedvenc zenéink meghatározzák felnőtt ízlésünket – mintha egy kéretlen brit tudós írná. Van, amiből kinövünk, van, amit viszünk magunkkal. A kihaló stílusok világában akadnak örök visszatérők, amik sosem tűnnek el teljesen. Időről időre felütik a fejüket, a közönség mulat rájuk egyet, majd néhány telet átalusznak, mielőtt újból felkapja őket a közízlés.

Sokak gyerekkorát itatta át pop-punk és pop-rock világa, az előbbi a Green Day, a Blink 182 és a Sum 41 „szentháromságával” uralta akkor a rádiókat. A női énekesek vonalán ezt a csapatot erősítette Avril Lavigne vagy a most friss albummal előrukkoló Paramore zenekar híres frontemberével, Hayley Williamsszel. A banda 2017 óta nem adott ki lemezt, most azonban új anyaggal és új hangzással tértek vissza. Ez a This Is Why.

Az amerikai Pierce The Veil lassan tizenöt éve a post-hardcore műfaj egyik legkiemelkedőbb zenekara. Legújabb albumuk, a The Jaws of Life friss, nyugodtabb hangulattal vegyíti a banda korai, keményebb stílusát.

A csapat San Diegóban indult 2006-ban, és első lemezükkel egyből felkerült a zenei térképre. A 2010-ben kiadott Selfish Machines első helyen szerepelt a Billboard toplistáján, a két évvel később megjelent Collide with the Sky pedig mai napig a műfaj egyik legsikeresebb albuma. A zenekar nemrég a TikTokon is nagyot futott, hiszen 2012-es, Kellin Quinnel közös daluk, a King for a Day virális lett, ezért a Billboard Hard Rock Streaming toplistájának élén landolt – egy évtizeddel a megjelenése után.

Amikor 1983 nyarán a Petőfi Rádió Vasárnapi koktél című műsorában Komjáthy György beharangozta az Edda III-as nagylemezét, és beadta az Óh, azok az éjszakák című dalt, éppen fát fűrészeltem az udvaron, és arra gondoltam: azért szól ilyen tompán a bakra akasztott Sanyo rádió, mert a hangszórójára szállt a fűrészpor.

A dal tetszett, és alig vártam, hogy másnap elmenjek a Tejivó helyén nyílt könyvesboltba, és megvegyem az új Edda-lemezt, amit azóta vártam, hogy 1981 tavaszán megjelent a második albumuk. A borítón roncstelep, és ez is milyen rockos, gondoltam, amikor a bérmálásomra kapott kék színű Csepellel tekertem el a sportpálya fagyizója előtt, és megláttam a popper, citromsárga répanadrágban feszítő csajokat.

Ez az egész olyan most – jutott még eszembe, amikor megugrattam a biciklit –, mint valami ifjúsági film főcíme, ami alatt az Edda szól, mondjuk, az Óh, azok az éjszakák. És már otthon, amikor a második dal szólt (Nehéz dolog), benne a szaxofonnal, megfogalmazódott bennem: itt valami nem oké, riasztok mindenkit, nem várhat a dolog, míg elkezdődik néhány nap múlva a Mecseket bejáró vándortábor.

A Rockénekesnél felhangosítottam a Ziphonia lemezjátszót: mi ez a mollos, bizonytalan szám? A Rockénekesben bemutatnak egy zenekart, amelyben van két gitáros („ők tudják ezt játszani”), egy kemény dobost (aki mindig a háttérben van), és egy énekes… Meglepő módon a billentyűs kimarad a felsorolásból. Majd jött az Érzés, az legalább a régi Edda volt, még ha lírai hangvételű is. Erre meg kellett inni egy nagy pohár szénsavas zöldalma-üdítőt, mert a helyzet komoly volt.

A játék véget ért? 

Az 1983 márciusában rögzített lemez valószínűleg akkor nem hozott új rajongókat, de így is lazán aranylemez lett, mert akkor az Edda olyan erős brand volt itthon, mint az Adidas, az MZ motor, a Ritmo cipő és a jugoszláv Cézár konyak együttvéve. És azért volt rajta négy jó dal. A már említett Óh, azok az éjszakák, az Érzés, a Fekete élmény és A játék véget ér. Ennél több jó dal egy Piramis-albumon sem volt. Pont a fele, legyen elég. De nem az Edda esetében! Az első két lemeznek ugyanis minden felvétele remeklés volt, ráadásul a Rossz állapoton kívül nem volt kemény szám az albumon. Sőt, az sem volt igazán kemény, egy közepes dal, azt is a régi, kevésbé sikerült nóták közül húzták elő, és puhították meg, ahogy a Rockénekest is.

Párhuzamos világokban létezünk, vannak a populáris kultúrának olyan területei, amelyek kívül maradnak a nyilvánosságon. Ilyen például a doomból, goth-rockból és progresszív rockból is építkező Katatonia életműve.

A svéd formáció énekese és gitárosa, Jonas Renkse azt éneklik az új, Sky Void of Stars című albumuk Colossal Shade című dalában, hogy ők a kolosszális árnyék mérnökei, akik elengedik a napfényt. Valóban, az 1991-ben alapított zenekar 12. albumán főleg a csillagok nélküli eget kémlelhetjük, így aztán a csapat csak annyi napfényt enged be, hogy a lemezjátszó mellett állva lássuk, hogy melyik a korong A és B oldala. A Katatonia nagy utat járt be, míg harminckét év alatt eljutott a Sky Void of Starsig.

A kétségek rituáléja

A doom birodalomból indultak szerencsét próbálni, és ahogy ilyenkor lenni szokott, rátaláltak a goth-rockra, majd övék lett a meditatív progos metál fele királysága. Most valahol ezen irányzatok között állnak. A levitatív témák mellett az albumon éppen elég a súlyos riffekre épülő dinamikusabb felvétel, hogy a lírai futamokkal teli, költői ihletettségű album egy pillanatra se legyen unalmas.

A szaggatott ritmikára építő Austerity látomásos lírája megadja az album hangütését: A kétségek rituáléjában… a városi fények porszemként szóródnak az ablaküvegre… Nos, nemcsak a dalszövegek kidolgozottsága győzi meg a hallgatót, hanem a gitárszólók is, amelyek nincsenek túldíszítve, csak annyit mutatnak meg, hogy érezzük: a sötét atmoszférát részletgazdag, ugyanakkor melodikus gitárszólókkal is el lehet érni, de ami a legfontosabb: a Sky Void of Stars tartalmaz három olyan dalt, amelyek úgymond eladják a lemezt.

Madárdal

Ott van az Opaline komor varázslata, amelynek a trombita hangszínét idéző orgonatémája már-már slágergyanússá teszi a dalt, és ott a Birds dimanikus dark-rock himnusza, ami olyan, mintha a Fields Of The Nephilim kiadatlan slágere lenne, de azért sokaknak a Paradise Lost is eszükbe juthat majd róla. A harmadik kulcsdal a Impermanence, amely bámulatos gitárszólóival, lebegős témáival megmutatja, milyen is az ihletett, minőségi metál.

A Sky Void of Starson ott pulzál egyfajta sötét, melankolikus ambient is, és a dark hatású groovee-ok, és bár kortalan az album hangzása, azért mégis azt érezzük, hogy csakis a 2020-as években készülhetett. Az elektronika olyan szépen simul például az album legnagyobb slágerébe, a Birdsbe, hogy azt még a Paradise Lost is megirigyelné, és a Drab Moon szintis díszítését akár Benkő László is írhatta volna az Időrablóra.

Ha a Uriah Heep a szegény ember Deep Purple-je, és az utóbbi zenekarról is bizonyos zenész körökben csak annyit mondanak, hogy parasztrockot tolnak viharlámpás lőcsös szekéren, akkor messziről kell indulnunk ahhoz, hogy olyan ajánlattal álljunk elő, mint az 54 éve (!) létező Uriah Heep Chaos & Colour című albuma.

Kezdjük azzal, hogy a Uriah Heep magyar popra gyakorolt hatása sokkal nagyobb, mint az elsőre tűnik. A néhol prog rockos mintázatú, slágeres hard rockjuk hatott például az Omegára, Benkő László játékán érezni, hogy figyelemmel kísérte a billentyűs Ken Hensley életművét, de a slágeres, mégis erőteljes Heep-megszólalás hatott a Taurusra, a P. Mobilra és a Korálra is, így aztán nem is a Deep Purple Machine Head-je a magyar hard rock napja és holdja, hanem a Uriah Heep Look At Yourself című albuma.

A fenevad szabad

Ez azonban mégsem jelenti azt, hogy a zenekarnak itthon különösebb kultusza lett volna. Amikor 1982 őszén felléptek a Kisstadionban, az akkor nagyot szólt, hiszen a hírneves rocknégyesből (Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath, Uriah Heep) először érkezett zenekar Magyarországra, miközben akkorra már a Led Zeppelin megszűnt, a Deep Purple is csak 1984 körül szerveződik újjá. Aztán mégsem lett olyan emlékezetes a koncert, mint az 1984-es BS-parkolós Iron Maiden vagy a Queen 1986-os pesti fellépése.

Mégis, ami megmaradt sokak emlékezetében, az az 1981-es Popzsebkönyv kazettaborító-mellékletében található Uriah Heep-féle borító, az 1982-es Abominog album covere, amely a betiltott Poptika 1982. novemberi (egyetlen) számában volt látható. Bár a Rainbow Down to Earthjének melodikus rockja köszönt vissza, mégis a popkultúra egyik legdurvább borítójaként üdvözölhetjük a valóban félelmetes ördögfejes ábrázolatot.

Nem ez volt a rock egyetlen kontrasztos coverje, a Nazarethnek szinte mindig „metálos” tasakjai voltak, miközben még az ingerszegény hetvenes évek Magyarországán is nyálasnak tartották őket a csövesek. (Érdekes, hogy egy évvel később, 1983 augusztusában, a pilisborosjenői Fenevad-fesztiválon – ami egy amerikai horrorfilm forgatásához rendelt buli volt – pont a Nazareth lépett fel.)

A Uriah Heep itthon az Equator (1985) albumig volt érdekes – rajta a pazar hangszerelésű Poor Little Rich Girl című dallal –, aztán a heavy metal hulláma idején már tényleg dinoszaurusznak tűnt Mick Box zenekara. Persze a Uriah Heep ezután is sorra jelentette meg az albumait, sőt még 2023-ban sem álltak le. Itt van például a meglepően fickós, kiváló dalszerzői teljesítményt nyújtó Chaos & Colour, amely ha 1979-ben jelenik meg, talán a mainstraim listákra is felkerült volna.

Vannak afféle emlékhordalékok, amelyek néha nekicsapódnak az agyunknak, és bár nem különösebben fontosak, valamiért mégis megőrizzük. Ilyen volt e sorok írójának az az 1988-as őszi szombat délután, amikor a Magyar Rádió leadta John Cale Honi Soit című albumát.

Maga a lemez kvázi bukás volt, annak ellenére, hogy felkerült a Billboard 200-as listájára, ami tegyük hozzá az art-rock művész esetében kisebb csoda volt. Talán másoknak is beakadt az album, és bizonyára vannak, lehetnek, akiknek ez volt a rendszerváltás előtti egyetlen John Cale-élménye. Szintén afféle emlékhordalékokból áll Mercy című új lemeze, amely a 81 éves walesi zenész tizenhetedik stúdióalbuma.

Bíborszél

Persze egyéb John Cale-élményekben is részesült a hazai alternatív nyilvánosság, ott van például a Velvet Underground, amelynek Cale ugyebár Lou Reed mellett a társalapítója volt, hatásuk a kortárs popzenére szinte felmérhetetlen, mégis azt mondta David Bowie Cale-ről, hogy ő a rocktörténelem egyik legalulértékeltebb zenésze.

Most azonban úgy tűnik, hogy helyreáll a renoméja, főleg azok után, hogy tavaly bemutatták Todd Haynes Velvet Undergroundról szóló dokumentumfilmjét, amelynek egyik állítása szerint Cale zajos avantgárd víziói nélkül a Velvet nem futott volna be. (A film világpremierje a cannes-i fesztiválon volt 2021-ben, utána került be az Apple TV+ csatorna műsorára.) A filmnek is köszönhető, hogy talán soha úgy nem vártak John Cale-albumot, mint a Mercyt, és az érdeklődést csak fokozta, hogy több mint tíz éve jelent meg utoljára új dalokat tartalmazó Cale-lemez. 

Apokalipszis itt és most

Az album már egy ideje elkészült, de az art-rock főpapja nem kapkodott a megjelentetésével, elvégre még csak 81 éves. Az apokalipszis megéneklésével pedig különben sem kell kapkodni. Ilyenkor persze mindenki megilletődik, hogy még mindig dolgozik, hogy tiszta a tudata és hogy alkot, de nem kell megszeppenünk, fiatal, többek között az elektronikai szcénából ismert művészekkel dolgozott, köszöni jól van, szépen összefésülte a legmodernebb tánczenei trendeket a klasszikus avant-rockkal, kortárs klasszikus zenével.

Aki persze R&B-t keres a lemezen, annak csak a DNS-ét találja, az albumot nem az 54-es Club diszkós bacchanáliái ihlették, hanem az öregedés, a Brexit, a COVID-19, a klímaváltozás, és hát igen, maga az apokalipszis, vagy legalábbis a régi világunk eltűnése.