Index Vakbarát Hírportál

Talán senkinek sem kell bemutatni Shania Twaint, a legendás country pop énekesnőt. A ’90-es évek végének egyik legnagyobb sztárja, akinek népszerűsége még a kétezres évek közepéig is töretlenül kitartott, az elmúlt években próbál újból a reflektorfénybe kerülni, de ez nem tűnik egyszerű kihívásnak a számára. Új lemeze, a Queen of Me könnyed, szórakoztató, boldog dalokban dúskáló album, ami itt-ott próbál némi mélységet is megragadni. Utóbbi azért nem mindig sikerül.

Bevallom, kicsit izgultam az elején. Amikor az ember meghallgat egy főként instrumentális lemezt, amely szeretne átadni egy üzenetet, gyakorta szkeptikus. Nehéz feladat, és az alkotók sokszor nem gondolnak bele, hogy a közönség abszolút nem úgy hallgat zenét, ahogy ők. A Bolyki Tamás Quartet első nagylemeze, a GPS ennél mégis többről szól. Meg tudja mozgatni a zenei fantáziát, az ernyedt, táncra vágyó izmokat, de amikor már feladná a hallgató, kiderül, hogy közvetlenül az érzelmekre is tud hatni. Fájdalmat okoz, aztán megnyugtat. Gondolatot ébreszt, aztán elhessegeti. Elfáraszt, aztán feltölt. Ez a GPS.

A Magyar Zene Házában megnyílt Nekünk írták a dalt! A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig című kiállítás szórakoztatóbb, mint a címe, és fontos is, hiszen a honi popkultúrát ilyen szemléletesen, érzékletesen itthon még nem dolgozták fel. Erős túlzással persze, de olyan, mint az amerikai témaparkok, ahol felül az ember egy ride-ra, és egyből a popcornos zacskón marakodó élethű dinók földjén találja magát, és minden annyira hihető, hogy egy papírzacskó kidurranásakor is azt hisszük: most csapódik be egy meteorit. 

ami azért is különösen fontos, mert ehhez még akkor sem szoktunk hozzá, ha a Terror Háza Múzeum már két évtizede pont az átélhető, szituatív, interaktív elemekre építette állandó kiállítását.

Sohasem utaztam a szellemvasúton

Mert a történelmi tárgyú kiállításokról leginkább egy vár jut eszünkbe, nagyság szerint sorba állított ágyúgolyókkal vagy agyagkorsókból „kiömlő” dénárokkal, esetleg neogótikus bútorokkal berendezett lovagteremmel. Az Október 6. utcai Budapest Retro Élményközpont is afféle Kádár-kori Disneyland a lakótelepi házakat formázó szekrényekkel, amelyek teli vannak relikviákkal, de vannak itt régi Híradó-stúdió-díszletek és tucatnyi interaktív elem.

Bizonyára alaposan megnézte a popkiállítást szervező team is ezt a tárlatot, ahogy a külföldi rock and roll-múzeumokat is. Helyes. Világos volt, hogy a Magyar Zene Háza, az ország kulturális innovációjának szimbóluma sem engedhetett meg magának olyan kiállítást, amely egy Balaton-felvidéki látványtárra emlékeztet egy pajtagalériában.

Mert ugyebár nem az az attrakció, hogy egymás mellé állítunk húsz gitárt, a pengetőkből pedig kirakunk egy mandalát. Szóval, a Nekünk írták a dalt! nem relikviagyűjtemény, hanem egy popzenei hullámvasút, egy olyan ride, amely a magyar popkultúra társadalmi hatását, történetiségét mutatja be 1957-től a rendszerváltás időszakáig.

Fontos kérdés, hogy mit akar mondani maga a tárlat, hogy rámutat-e olyan kutatási eredményekre, amelyek új színben mutatják meg a honi pop egy-egy eseménysorát.

pedig számos újonnan megjelent interjúkötet került forgalomba az elmúlt 10-15 évben, rengeteg új információ látott napvilágot, készültek interjúk roadokkal, egykori tévés szakemberekkel, szövegírókkal, zenészekkel, sőt a kiállítás háttércsapata is sok életútinterjút készített. Persze ez egy kiállítás, nem konferencia, még ha a pop annyi érdekes történetet kínál is, amelyből legalább tíz új játékfilmet lehetne forgatni.

A tavalyi Eurovíziós Dalfesztivál-győztes Måneskin azt énekli a Gossip című új számában, hogy üdvözlünk a hazugságok városában, ahol mindennek ára van... és mindent megkaphatsz, amit csak akarsz. A rock and roll topográfiáján megtaláljuk még Bowie Suffragette Cityjét, itt is megfordult az olasz glam-rock négyes.

A Måneskin Rush! című új albumát hallgatva bejárjuk a hazugságok városát, amelynek az építményei erősen emlékeztetnek az Eurovíziós Dalfesztivál LED-falaira, VIP-várótermeire, és úgy tűnik, nincs más dolgunk, mint szavazni. Szeretnénk-e idegenvezetőknek a travi kinézetű srácokat, és persze gyorsan tegyük hozzá: a basszusgitáros Victoria De Angelis éppenséggel lány, és ez is milyen jó.

Tinédzserek vad élete

A zenekar tudja: az ingerküszöb nem ott van, ahol Londonban, még 1972-ben, amikor a Ziggy-turnén a narancssárga hajú Bowie úgy térdel le Mick Ronson gitároshoz, két kezével megszorítva annak fenekét, hogy az akciót egy pillanatra még a zenekar technikusai is félreértették. Azóta ötven év telt el, mégis működik a Timezone című Måneskin-dalban a kisfiús nagyotmondás, hogy leszarom a szerződéseket, amiket aláírtam, mondhatnak bármit..., ma este megduglak.

Annyira működik a dolog, hogy még Keith Richards is kijelentette róluk: nem tudom, ki a f*szok vagytok, de remekül csináljátok. Nos, ha ő mondja, abban lehet valami, még akkor is, ha a zenekar szinte minden dala emlékeztet valamire, ami már megtörtént a popban. Ott van ugyebár a Supermodel, amelynek riffje a Nirvana Smells Like Teen Spiritjét hozza, de ez nem baj, hiszen már a Nirvana is lopta az összes gitártémáját, de még Cobain kinyúlt kardigánját is.

Versenyszellem

A Måneskinnek semmi se szent, legkevésbé a rock and roll, így aztán elindultak, és meg is nyerték Zitti e buoni című dalukkal a 2021-es eurovíziós dalversenyt. Ez a felvétel lett Olaszország harmadik eurovíziós diadala Gigliola Cinquetti 1964-es Non ho l'età című slágere és Toto Cutugno 1990-es Insieme: 1992 című felvétele után.

Legalább ilyen problémás lehetne az is, hogy a Måneskin 2017-ben elindult, és a második helyen végzett az olasz X-Factorban. De a siker őket igazolta: többmilliárdos streamingdiadalok, előzenekari státusz a Rolling Stonesnál. A Måneskin akár olyan globális popsztári státuszba is kerülhet, amilyenben a Queen volt a hetvenes évek végén, csak – tegyük hozzá – közel se tudnak olyan jól zenélni.

Minden előadónak fontos mérföldkő az első arany- és platinalemez, de vajon mit is jelent ez pontosan? G.w.M. és Szabyest összetűzésekor vetődött fel ez a kérdés, ezért megnéztük, mikor kapja meg egy-egy album ezeket a minősítéseket.

A MAHASZ (Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetsége) oldalán végig lehet böngészni a listákat és a feltételeket, így össze tudjuk hasonlítani a magyar és a külföldi kritériumokat. Hazánkban 2000 eladott lemez után arany-, 4000 után platinalemezzel gazdagodik az előadó. 1992-ig ez a szám 100 ezer és 200 ezer volt, az évek során pedig egyre csak csökkent.

Ez a „kézzel fogható” lemezek népszerűségének hanyatlása miatt következhetett be, bár ma már a digitális lemezeladást és a streaminget is hozzáadják a számokhoz. Így lehetséges az, hogy olyan dalok és albumok is többszörös platinalemezek lesznek, amelyeket nem adtak ki hard copy formában.

Ha akarjuk, az Utas és holdvilág identitásregény, ha akarjuk, beavató könyv, az azonban biztos: sokan egész életükben nem tudnak szabadulni a hatása alól. Vannak, akik listát őriznek a titkos, szent köteteiről, amelynek köszönhetően az lett belőlük, aki. Ezt a titkos listát a reménytelenül hős szerelmes a kamasz kora óta csak az áhított nőnek mutatja meg – sok könyv pont az áhított nőről is szól – , de vannak olyan regények, amelyek nem maradtak titokban. Ilyen az Utas és holdvilág is. Szerb Antal klasszikusának képzeletbeli filmjéhez a Mórocz Tamás és Urbán Dániel alkotta Bermuda zenekar készített hangulatos soundtracket.

A rajongás akkor is veszélyes tud lenni, ha egy könyv a tárgya. Kérdés, hogy vajon meg tud-e küzdeni az anyaggal az, aki éppenséggel továbbgondolja azt, vagy csak az adott mű hatósugarában tartózkodik, és azt mondja fel. Nem mindegy, hogy egy drámatagozatos gimnáziumi osztály készíti el a Bánki-tó melletti táborban, az ofőnek, mintegy búcsúajándékként, vagy egy rendes zenekar nyúl hozzá, megalkotva az egyik érvényes koncepciót, azaz jelen esetben városdalokkal idézni meg a történetet, így lesz az egészből ez képzeletbeli zenés zarándoklat. Vannak erőtejes konceptalbumok (Laibach: Let It Be, Pink Floyd: The Wall stb.), a maga módján kimondottan erős a Bermuda víziója is.

Napozz Holddal

De vajon ki kell-e lépnie a rajongott mű árnyékából az alkotónak? Nyilván nem kell kilépnie, hiszen nem is lehet, akkor nem lenne az, ami, de vajon hozzá tud-e tenni valamit? Nos, igen, a Bermuda zenét tett hozzá, sőt előadást és a regényhez egy százpéldányos, fotókkal illusztrált könyvet is. Közismert, hogy az Utas és holdvilág Velencével kezdődik, ahol a nászutak kezdődni szoktak, majd szökéssel folytatódik, a turistaútvonalak pedig arra viszik hőseinket, amerre az ifjúság eszményei lehetnek. Mihály a nászútján döbben rá, hogy az ideák elől nem bújhat a menyasszonyi ruha mögé, az álmok attól megmaradnak, és ott kísértenek Ravennában, Sienában, Firenzében és Rómában. És a városokhoz dalok dukálnak, és afféle közjátékok is, amelyek megelőzik a zenét.

Január az év legdepresszívebb hónapja, ahogy erről az Index korábban beszámolt. A sötét napokon öt tényező elég ahhoz, hogy rosszul érezzük magunkat. Ezt azonban már kimondani is szörnyű, éppen ezért – a teljesség igénye nélkül – összeállítottunk egy ötös listát, amelyben csak vidám dalok szerepelnek. Reméljük, hogy a válogatásban mindenki talál kedvére valót. 

IstenEst feat Geszti – Lesz Még Rosszabb 2020

Az 1993-ban született Lesz még rosszabb című Rapülők-dalt Istenes Bence és csapata Geszti Péterrel együtt dolgozta fel. A zene 2020-ban az IstenEst nevű YouTube-műsoron debütált, írja az Atempo.

Geszti Péter a közös munkáról azt írta: „Vírus ide, vírus oda, Istenes Bence előugrott egy ötlettel, ami meglepett, és meg is tetszett. Az ötlet: dolgozzuk fel együtt a Rapülők Lesz még rosszabb című dalát, és készüljön ebből egy vidám, nyári, utazós klip. Így is lett, az eredményt, íme, van szerencsém közreadni!”

Ebben Lengyel Johanna és Zabos Regina énekesek, valamint Kurucz Sanyi (shaker), Sánta Dani (dob), Tempfli Erik (zongora) és Demko Mátyás (hangszerelés) vett részt a felvételen és a forgatáson is.

Sam Smith 2022 végén uralta a toplistákat és a TikTokot Kim Petrasal közös, Unholy című dalával. A rajongók közül sokan úgy érezték, hogy a Grammy-, Golden Globe- és Oscar-díjas énekes zenéje nem jó irányba változik, hiszen korábban nem a slágerpopban utazott. Legújabb albuma, a Gloria ügyesen vegyíti a szomorú balladákat és a táncolós popdalokat, mindezt őszinte és személyes szövegekkel fűszerezve.

Mintegy tíz év telt el azóta, mióta Sam Smith első stúdióalbumával és Stay with Me című dalával berobbant a köztudatba. Az angol énekes az évek alatt rengeteg díjat bezsebelt, köztük a legjobb eredeti dalnak járó Oscar-díjat is. Többnyire zongorahangsúlyos zenéje nem sokat változott, most viszont kicsit kilépett a megszokottból, a Gloria inkább az R&B és a diszkó stílusjegyeit használja.

Antonia Vai különleges hangjával és zenei stílusával a magyar zeneipar egyik legérdekesebb személyisége. A svéd–magyar énekesnő most legújabb lemezének első dalával varázsolja el a hallgatókat. A Where The Bluebirds Fly című szerzeményhez készített videóklip tökéletesen passzol a dal melankolikus hangulatához.

Néha úgy érezzük, hogy már mindent megcsináltak a zenében, amit lehet. Mégis egyszer-egyszer feltűnik valaki, aki olyan érzékenységgel nyúl a művészetéhez, hogy valami teljesen újat tud alkotni. Antonia Vai zenéje ötvözi a jazz stíluselemeit és a darkpopot, mindezt egy egészen egyedi énekhangszínnel. Az énekesnő 2012 óta feszegeti kreativitásának határait, most pedig megérkezett tavasszal megjelenő új albumának előfutára.

Tegnap este telt házas veterántalálkozón vehettünk részt az Akváriumban. Voltak, akik már órákkal az F. O. System koncertje előtt felidézték, hogy ők is ott voltak a D-napon, azaz már akkor látták az F. O. Systemet, amikor még nem is volt Fekete Lyuk. Egy családapa Spanyolországból érkezett nagyobbik lányával a koncert kedvéért, hogy megmutassa: mi volt számára a rendszerváltás előtti hónapok háttérzenéje. Az F. O. Systemet e sorok írója közel 35 éve látta először a Szegedi Szabadtéri Színpad sokat látott deszkáin, egy nyári Fekete Lyuk Fesztiválon, mert anno ilyen is volt. Koncert előtt küldetést hajtott végre, vásárolt egy Bibliát, a Szent István Társulatét, amely súlyra majdnem olyan nehéz volt, mint egy Gibson SG, az akkor megjelent kétkötetes Karnevál.

Utolsó utáni üvöltés

Szóval, a táskájában a Szentírással érkezett a helyszínre, és hát szükség is lett volna a tanításokra, mert éppen akkor az ETA játszott, Czeller Péter énekes pedig úgy dobálta fel magát, majd esett hatalmasakat a színpadon, hogy ezt vagy csak profi kaszkadőr éli túl, vagy az, aki intravénásan adja be magának a rock and rollt. (Aztán Czeller egy másik Biblia-fordítást használva kigyógyult, és a Hit Gyülekezetében találta meg a Föld show-ját.) Persze volt ennél is meglepőbb ezeken a deszkákon... Szörényi Levente mesélte egyszer, hogy anno az Illés is ott koncertezett, amikor előadás közben lovas rendőr vágtatott fel a színpadra, leugrott lováról, szalutált, majd igazoltatta őt. Sok évvel később, tehát 1988-ban persze a Sexepil miatt mentek a legtöbben a sokat látott helyszínre.

Akkor éppen ez a zenekar volt a legizgalmasabb Magyarországon, de a nagy meglepetés mégis az F. O. System lett. Már akkor is érezhető volt, hogy az Efó lesz a generációs zenekar, hogy úgy fognak sikoltozni a csajok a koncertjeiken, ahogy annak idején a Piramis-bulikon az Ifjúsági Parkban. Aztán sem a Hegyi-féle Sexepil, sem az F. O. System nem élte túl a rendszerváltás korszakát, de az biztos, hogy ha együtt maradnak, másképp alakult volna az a színtér, amelynek a Kispál, a Tankcsapda és a Bonanza Banzai lettek a meghatározó formációi. Mondjuk, soha nem volt olyan őrjöngés egy Kispálon sem, mint az F. O. System Lyukas Napok fesztiválos fellépésén, ami atmoszférában olyasmi lehetett, mint a Piramis nagy bulija 1979. szeptember 23-án, ahol valóban megtörtént az extázis 7-től 9-ig.

Az idő egy megfoghatatlan dolog, ám amikor olyan dalokat hallgatunk, amik élénken benne élnek az emlékezetünkben, majd kiderül, hogy már húszévesek, akkor hirtelen nagyon is érezhetővé válik a másodpercek alatt elröppent két évtized.

TikTokon szinte nincs olyan téma, amit még ne dolgoztak volna fel, nagyjából az élet összes szegmenséről gyártanak a felhasználók tartalmat. Van olyan, aki gyomnövényekből készült ételek receptjeit osztja meg követőivel, akad, aki hüllők gondozásáról oszt meg tippeket, és találtunk olyat is, aki pszichológusszemmel elemzi korunk ismert slágereinek szövegét.

A platformot arra is előszeretettel használják, hogy szexuális orientációról vagy nemi identitásról beszéljenek tabuk nélkül, sőt olyanok is vannak, akik a mainstream véleménnyel szemben fogalmazzák meg gondolataikat.

Mert vannak lázadók, és vannak örök lázadók. Az F.O.System éppen ilyen. Mindkettő egyszerre – és még valami. A banda iszonyatosan nagy odázó. De legalább van öniróniája, már amennyiben legújabb dalának ezt a címet adta:

És igen, simán lehet, hogy ez a dal kicsitnagyon róluk is szól. Régi tüzet kérnek számon, régi lázat. Márpedig ilyen esetben nem lehet úgy tenni, mintha nem vennénk észre, hogy mindennek oka van. Egy rendszerváltó zenekari társulás ugyanis – amelyik még a nevét is onnan vette, hogy baja volt a rendszerrel, a hidegháborúban fennállóval – kizárt, hogy most csak úgy nosztalgiától átitatva jelentkezik új dallal. És ha mégis, az olyan, mint amikor a parázsból a tűz fellobban.

Az underground, punk, dark zenei világ lényege ugyanis az ébresztő. Szóljon az földbe döngölően, balladisztikusan, önmagából kivetkőzötten.

Ez most csak egy dal, de legalább dark

Ez az új dal amúgy olyan erős, minden tekintetben, hangzásvilágában és szövegében, hogy csukott szemmel hallgatva simán elhisszük, hogy a naptár 1989-et mutat – és akkor még honnan is sejthettük volna, hogy két év múlva, 1991-ben az F.O.System befejezi a közös zenélést.

Másrészről az nem egészen igaz, hogy a banda most harminchárom éves csendet tört volna meg, hiszen 2006 óta azért minden évben összeállnak egy-egy koncertre, 2009-ben pedig befejezték a húsz évvel korábban formálódó Utazás című dalt, de tény, amit a Mire vársz? dallal kapcsolatban Mátyás Attila alapító is megfogalmaz, hogy ez valami régiúj:

A dal alapja egy, a nyolcvanas évek végi próbai kísérletezésből született. Az eredeti basszusgitár- és dobötletek felhasználásával, valamint rengeteg új zenei ötlet, ritmika, harmónia és az énekdallam hozzáadásával készült 2022-ben. A szöveg is teljesen új, a jelenben íródott, a zenekarunk korosztályát is foglalkoztató érzésekről és gondolatokról.

Az F.O.System vadonatúj dala 2023. január 28-án, Budapesten, az Akvárium Klubban hallható először élőben. A zenekar egyelőre nem tervezi a folytatást, az új dalt a közös alkotómunka élménye inspirálta, valamint az, hogy közönség előtt is eljátsszák.

Azt énekli Neil Young a Walkin’ On The Road (To The Future) című dalában, hogy a múltból a legjobbat akarjuk kihozni, és nem szeretnénk késlekedni. És valóban, a World Record című albumon található dal, és persze maga a lemez is, a legjobbat hozza ki a múltból, a rock and rollból, sőt még az élet és az anyaföld szeretetét is.

Ami talán szentimentálisan hangzik, de Young sem fiatal már, 77 éves, és ha valaki, akkor ő biztos, hogy nem késlekedett. A World Record 42. stúdióalbuma, és csak a 2022-es évben ezen kívül hat elveszettnek hitt szalagot publikált. Mivel a World Record 2022-es keltezésű anyag, tehát új felvételeket tartalmaz, kisebb szenzációként is felfogható a számos régi, de először publikált munkái után.

A lemez producere Rick Rubin volt, aki természetesen semmit nem kozmetikázott a malibui Shangri-La stúdióban analóg szalagokra rögzített anyagon. A lemez olyan, mint egy hálaadó mise, Young hálával emlékezik vissza az ajándékokra, amelyeket a Föld adott neki.

A Love Earth című dalban azt kéri, hogy szeressétek a Földet, a helyet, ahol minden gyermek élhet. Ugyanakkor az album állapotfelmérés is, ugyanebben a dalban megvizsgálja az ég színét, a levegő és a vizek minőségét, és azt mondja: A nap mellett álomban éltünk, és mindenünk megvolt. A Földért és a jövőért aggódó, de állandóan a múltba tekintő album már tavaly júliusban elkészült, azért csúszott az év végére, mert sorállás van a vinylüzemekben, és Young együtt akarta kihozni a CD-vel.

Ökológiai lábnyom

Ez rendben van, mégis van benne némi ellentmondás. Maga a lemez nem különösebben hosszú, 46 perces, így aztán ráfért volna egyetlen vinylalbumra is, de duplát hoztak ki belőle, ami három lemezoldalra fért rá, a negyedik oldal üres. 

A környezettudatosság szempontjából hasonlóan pazarló a dupla CD is, amelynek egyik korongja csak 30 perces, míg a másik 16, tehát simán ráfért volna egyetlen diszkre a hanganyag, sőt a dupla CD mindkét korongjához készültek belső papírtokok. Kellő demagógiával azt mondhatjuk, hogy sírhatnak azok a fák, amelyeket Young megénekelt ezen a lemezen. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy egy 15 perces ódát írt egy régi, benzinfaló Chevrolet autóról.

Akusztikus albummal indítja az évet az amerikai New Found Glory. A Make The Most Of It egy személyes hangvételű új anyag, ami Chad Gilbert gitáros rák elleni sikeres küzdelméről szól.

Mindig nehéz egy banda számára, amikor az egyik tagot elveszítik, vagy valaki súlyosan megbetegszik. Ez történt a pop-punk műfaj egyik legsikeresebb csapatával is, mikor 2021-ben Chad Gilbertre eszméletlenül találtak otthonában.

Rákot diagnosztizáltak nála. Azonnal meg kellett műteni. A gitáros 2022-ben újabb műtéten esett át, miután rosszindulatú daganatot találtak a gerincében. A banda most egy akusztikus album keretében ünnepli a zenész felépülését.

Talán még nem felejtette el a világ Lukas Graham nevét, aki 2015-ben 7 Years című számával felszántotta a slágerlistákat. Azon előadók köréből való ő, akik a mai napig erőteljes tömegeket mozgatnak meg, függetlenül attól, hogy az átlaghallgató nagyjából egy nótát vág csak tőlük. Graham persze ennél többet is letett már az asztalra, a fent említett szám mellett 2018-as albumán a Love Someone sem futott rosszat, most pedig új lemezzel rukkolt elő a hallgatóság számára, akik idén Magyarországon is láthatják majd a popsztárt. Ez a 4 (The Pink Album).

Siklósi Örs 2021 februárjában halt meg, fél évvel azután, hogy leukémiát diagnosztizáltak nála. A zenekar azóta két olyan dalt is megjelentetett, amelyet még az énekes halála előtt rögzítettek, ám az továbbra is kérdéses volt, kivel és hogyan folytatják a jövőben a munkát.

Hétfő délben az AWS hivatalos Facebook-oldalán jelentették be a tagok, hogy Stefán Tamás személyében megtalálták Siklósi Örs utódját, aki az Odaát című klipes dallal debütált a csapatban. 

Ismerős kép: falusi ház hengerelt falán berámázott fotó, ami pont azt az épületet ábrázolja, amelyben állunk, alatta aranyozott betűkkel vaskos képaláírás: A mi házunk. Erről a motívumról is ír Grecsó Krisztián az Isten hozott című regényében.

De milyen lehet ténylegesen a mi házunk, amit nem a furfangos fotós tukmál a lakókra, nem külsőt mutat, hanem feltárja, hogy milyen a ház belülről, milyenek az ott élők, akik talán éppen ezt a fotót nézik, és egyszerre vannak kinn és benn. Vagy egészen mást csinálnak. Mondjuk, hallgatják Grecsó Krisztián és Beck Zoltán Hoztunk valamit magunkból című közös albumát.

Az író- és zenészbarátságok ritkán működnek a nyilvános térben, az író mindig civil marad, úgy botladozik a színpadon, mint a falu egyetlen villanyszerelője, akit megkértek, hogy szaladjon már a kultúrba', segíteni a Piramis együttesnek, mert valami gond van a földeléssel. A magyar író rosszul szerepel, motyog, nem érzi a színpadot, a mikrofon előtt dönti el, hogy mit olvasson fel, 

Olyan, mint amikor a rádióban nem szólal meg a bemondó. Ilyenkor megsokszorozódik a csönd az Alföldön, az Alpokalján, leáll a motor a buszokat hajnalban járató sofőrök vezetőfülkéiben, megáll a lapocka a gőzölgő moslékosvödör fölött. Mi történt? Tanulni kell, nemcsak a fákat, hanem azt is, hogy mennyi az öt perc, amíg te olvasol fel, hogy mikor rakod fel az olvasószemüveged, annak miképp nyikorog a szára, és ez hogy viszonyul a papír zörgéséhez.

Keresztpromó

Aztán ott van az is: van-e ideje az embernek ilyen produkciókra? Van-e idő arra, hogy meghallgassuk a Rájátszás dalait, vagy más, könyvtárak klubtermeire vagy kis színházi terekre optimalizált műsorokat, vagy éppen a Hoztunk valamit magunkból című összeállítást? Mert ha van, ha véletlenül mégis lenne időnk, de akkor ugyebár befejeznénk Knausgard regényfolyamát. És nem mondjuk azt, amit Esterházy írt egy írószövetségi közgyűlésről:

Csak baszom itt a drága időmet.

Jut-e idő hangoskönyvekre, vagy úgy általában: irodalmi estekre? Jó lenne, ha jutna. Főleg, ha jó a produkció. Ha jókat fúj Dés Esterházy alá, ha jól összehoz egy dalt Grecsó és Beck. Régebben az volt a helyzet, hogy a keresztpromókra épülő modellek elsősorban az íróknak hoznak nagyobb népszerűséget, a zenészek eleve ismertek voltak, de történetesen Grecsó Krisztián több könyvet ad el, mint popsztárjaink hanglemezt.

A kilencvenes éveknek volt egy szépsége Finnországban, amikor az északiak rockzenéje egyre nagyobb területeken kezdett hódítani, nemzetközi vizekre evezett, sőt még a tengerentúlra is eljutott. A hullám egyik zászlóshajója kétségkívül a HIM volt, amely az első olyan finn bandaként maradt fenn a történelemben, amely aranylemezt szerzett az USA-ban.

Különleges heartagram logójuk, amely egy pentagrammát és egy szív mintáját keveri, egyszerre utal a zenekar hangzásának és mondanivalójának kettősségére. Míg stílusban egyesek love metalként aposztrofálták a banda muzsikáját, szakmailag egy könnyedebb gothic rock világot teremtettek meg némi elektronikus hangzással ellazítva. Szövegeikben a romantikus, szexuális töltetű történetek domináltak, amelyeket okkult elemekkel emeltek el a puszta földtől.

Bár a zenekar 2017-ben befejezte pályafutását, a tagok egyenként megmaradtak a zenei világban különféle projektjeikben. Nem történt ez másképp a frontember Ville Valóval sem, aki nemrég VV néven szólómunkába is belevágott. Ennek gurult most ki az első terméke, egy 2023-as, friss és ropogós lemez, a Neon Noir.

Azt mondja Iggy Pop az Every Loser című új albumának nyitódalában, a Franzyben, hogy a farkam és két golyóm többet ér, mint ti mindannyian. Ez akár igaz is lehet, ha tisztázná, hogy kikre is gondol valójában. Csak sejtjük, hogy az úgynevezett divatpunkokra gondol, akiket megidéz a Neo Punk című dalában. A dolog szépséghibája, hogy az egyik legtipikusabb bulvárpunk, a Blink 182 ütőse, Travis Barker is vendégeskedik ezen a lemezen.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az Every Loser producere a Grammy-díjas Andrew Watt, aki olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Dua Lipa, Justin Bieber és a Post Malone... És az a legjobb az egészben, hogy nem sok hitelesebb punkdal született az utóbbi években, mint Iggy Pop Neo Punk című felvétele, amiben Iggy ezt énekli: Az öreg hölgyek elélveznek, ha mutogatom a farkam, Én vagyok a dögös, Gucci-modell neopunk... Én vagyok a háromszoros platinalemezes, libertariánus neopunk...

Végtelenszer gondolkodtam már el azon, hogy vajon mi a célja a zenének. Újra és újra átpörgettem a fejemben a kérdést, mégsem találtam rá igazán kézzelfogható választ. Kerestem az igazságot a hangokban, a szövegben, az érzésben, a művészeti törekvésben, de mind csonka, hamis és valótlan megoldás. Küzd az ember mindennap, hogy legalább egy halvány megfogalmazást találjon, megértse azt, amivel reggel felkel, és este lefekszik. Egyre több a zenész, mégis egyre kevesebb az előadó, akik miatt azt érezzük, hogy a zene nem a kiégett pénzcsinálásból, hanem valami mélyebbről, jelentősebbről szól,

Ma sikerült találnom valakit, aki talán, ha nem is egészében, de legalább szellemiségében tud igazat válaszolni a kérdésemre. Az ő válasza fehérbe öltözött, oltár elé járult, és egy egyszerű szó mélységes sötétjét tárja a hallgató elé, amit úgy írunk le, hogy nyomor. Ez a lány Nicole Dollanganger.

Egy zenekar egysége több mindenen múlik, de van két vitán felüli kohéziós erő: az egyik a zenével való kapcsolat, a másik a tagok közötti emberi kötelék. Egy zenésztárs, egy barát halála azonban mindkettőt felborítja, így nehéz előre látni, hogy a csapat képes lesz-e felállni egy ilyen helyzetből. Hasonló kihívással küzdött meg a közelmúltban a Foo Fighters, amelynek tagjai egykori dobosuk, Taylor Hawkins halála után nemrég jelentették be, hogy folytatják a zenélést.

Bár ők képesek voltak felállni, akadnak bandák, amelyeknél egy-egy tag váratlan elvesztése véglegesen megszakítja a történet fonalát. Sikeres folytatásokból és lezárásokból kerestünk három-három példát arra, hogyan maradt fenn a történelemben egyes zenekarok átalakulása.

Lányoké az elsőbbség, tartja a mondás, és ezen Krúbi sem változtat, aki februárban dupla koncertet ad, egy aprócska csavarral: február 17-én ugyanis csak lányok mehetnek a buliba, február 18-án pedig csak fiúk.

Azt, hogy ezt miként fogják kivitelezni, homály fedi, és elég valószínűnek tartjuk, hogy nem fognak valakit azért kipenderíteni a koncerteknek helyet biztosító Akváriumból, ha nőként a kanbuliba megy el, vagy férfiként a csajbuliba libben be. De majd meglátjuk...

Azt énekli John Legend a Waterslide című dalában, hogy élvezzük az utazást, és botladozzunk együtt. A nyár örömeit megéneklő dal a 80 perces Legend című dupla albumán hallható. Meghívást nem illik visszautasítani, különösen, ha az a neo-soul sziget retro-funk luxusszállodájába szól.

Először is, tegyük túl magunkat azon, hogy az 1978-ban született John Roger Stephens legendára változtatja a nevét, majd azon is, hogy az új lemezét szintén legendának nevezi. Aki szerény, az maradjon a templomi kórusban, vagy éppen maradjon háttérzenész, ahogy Legend is az volt a pályája elején, amikor még csak zongora mögött láthattuk, ahogy Lauryn Hill Everything Is Everything című dalában simogatja a billentyűket. 

Legenda vagyok

A pop az ambíciókról szól, ami kezdődhet éppenséggel egy ambiciózus névadással. De hát miért is szerénykedne az, aki az első fekete férfi, aki elnyerte mind a négy nagy amerikai szórakoztatóipari díjat, az Emmyt, a Grammyt, az Oscart és a Tonyt is?

Miután Legend Bigger Love című 2020-as albuma is Grammy-díjas lett, sokat gondolkodott, hogyan is tudná nyomatékosítani a saját legendáját, és arra jutott, hogy egy 80 perces dupla album a megfelelő méret ahhoz, amelyben elfér a zsenije. Márpedig a 24 dalból álló kollekcióban nincs semmi rendkívüli, cserébe viszont kellemes, időtlen pop-funk kalandozás a gospel hatású daloktól a Prince-t idéző tesztoszteronkoktélokig. Semmi nem indokolta a megalomániát, hiszen a két felvonásra (act 1, act 2) osztott albumnak nincs kerettörténete, nincs különösebb kohéziós ereje sem.

Felvonások között

Talán csak annyi a különbség a két felvonás között, hogy az első rész dinamikusabb dalokból áll, míg a másodikban halljuk az áhítatos himnuszokat, és azokat a dalokat, amelyekre majd az esküvők legjobb pillanatait vágják nászajándékként a partiszervező cégek videósai. Szóval az albumon nulla a kockázatvállalás, a dolog mégis működik. Kellemes old-school munka, nincsenek rajta autotune-effektek, a Legend nem akar olyan lemez lenni, amit a sztárproducerek addig políroznak, míg aztán olyan lesz, mint egy hangmintagyűjtemény, amit

A klubslágerek soul-revizionista energiabombák Legend csábítóan hajlékony és fickós hangjával. Íme, egy családbarát album, mindenki megtalálja a neki tetsző dalt az esti házi diszkózáskor.

Sokszor kerül szóba a téma, hogy mely zenészek magyar származásúak, illetve melyik magyar előadónknak sikerült nemzetközi szinten is hírnévre szert tenni. Azért érdemes két csoportra bontani őket, mivel beszélhetünk magyar előadókról, akik nemzetközi sikereket értek el, és külföldi előadókról, akik magyar származásúak.

A kettő között talán az lehet a legnagyobb különbség, hogy utóbbiakra ritkábban hivatkozunk, kevesebbszer kerül elő a nevük, mivel nem itt élnek. Mégis, kisebb-nagyobb részben magyar család gyermekei, és akadnak olyanok is közöttük, akik a mai napig őrzik az örökségüket,

Szerinted ez a formátum meddig lehet izgalmas? – tette fel a kérdést egy barátom, amikor szóba került a társaságunkban a Dalfutár új évada. Mert igen, zenekedvelő közegekben ez a műsor már beszédtéma-indukátor. A választ nem tudtam, mert bennem még a kérdés sem fogalmazódott meg, hiszen akik a műsor formátumáért szerettek bele a Dalfutárba, azoknak amíg lesznek új részek, addig lehet izgalmas ez a zenei reality, akik viszont akkor tudnak érzelmileg kapcsolódni egy-egy adáshoz, ha épp olyan zenei szereplőé lesz a négy pozíció egyike (zeneszerző, szövegíró, producer és énekes), akit amúgy szeretnek, akkor nyilván véges a felhozatal, így az érdeklődés is.

Most viszont végéhez ért a Dalfutár nyolcadik évada, és újfent ambivalens érzések háborúznak bennünk; egyrészt megint remek nyolc részt köszönhetünk Hajós Andrásnak, Jeli Andrásnak és az egész Dalfutár-stábnak, másrészt viszont új epizódok híján magunkra hagytak bennünket a januári depresszióval.

Nem oké egy műsort a legunalmasabb hónapban befejezni, amikor hideg van, minden szürke, és karácsonyig még 12 hónap van vissza. A hétfők visszatértek Garfield-megítélésbe, mégis érdemes számot vetni az elmúlt hetek részeiről, ugyanis ismét tanulságos és érdekes epizódokat láthattunk, illetve született négy új dal is.

Talán a nyolcadik évad forgatása előtt Hajósék is feltették maguknak a fent említett kérdést, ugyanis a legtöbbször békítő és magát zenmester-pozícióba meditáló Hajós felvette a krampuszszerepet, és mint egy rossz gyerek, kicsit tekergette a konfliktusmérőt. Nézőként néha azt érezte az ember, hogy mediátor szükségeltetik az alkotók közé. Hajós láthatóan küzd az általa tapasztalható Dalfutár-udvariaskodás ellen, amitől visszatért az elmúlt évadokban kevésbé látott, ám a reality sajátosságainak tekinthető alapfeszültség – ami a mi megítélésünk szerint jót tesz a műsornak.

Azt énekli Robert Smith a harmincéves Wish című albumuk Doing the Unstuck című dalában, hogy ez egy tökéletes nap az öregedéshez, ahhoz, hogy elfelejts minden gondot, hogy hátradőlj, és búcsúcsókot dobj mindenkinek.

Nos, a Wish jubileumi, remaszterizált kiadása jó alkalom arra, hogy visszautazzunk ahhoz a bizonyos tökéletes naphoz, 1992. április 21-hez, amikor boltokba került a zenekar utolsó jó lemeze, amellyel lezárult a The Cure klasszikus, kreatív nagy korszaka.

Az ilyen kijelentésekkel persze csak a baj van. Egyfelől mert sokan vannak, akik szerint már a korábbi albummal, a Disintegrationnel véget ért a nagy korszak, és a Wish már csak a zenekar jutalomjátéka volt olyan kapitális slágerekkel, mint a Friday I’m In Love.

Kívánságműsor sztereóban

Akik azt mondják, hogy már az 1989-es Disintegrationnel elértek az életmű csúcsára, azok között szép számmal vannak olyanok is, akik az 1989. május 26-i, Kisstadionban megtartott koncertjük után úgymond telítődtek velük, és már-már túl voltak rajtuk, és amikor három év múlva, 1992 áprilisában, már bőven a rendszerváltás után megjelent a Wish, a zenekar csupán a régi nagy idők emléke volt.

Nos, nekik lehet, hogy meglepetés volt a Wish és a későbbi lemezek – a Wild Mood Swings (1996), a Bloodflowers (2000), a The Cure (2004), a 4:13 Dream (2008) – kreatív kudarcai után értékelődött fel az utolsó jó The Cure-album. Mert a Wish minden dala hozta a Cure-élményt, és nem járt arcvesztéssel sem.

Jól öregedni

Persze ilyenkor szokás azt mondani, hogy a 2000-ben kelt Blowflowers is jó lemez, de erre rácáfol az, hogy a Blowflowers felvételeit csak ritkán játssza élőben a zenekar, és hogy a kimondottan slágerérzékeny csapat egyetlen húzódalt sem írt a lemezre. Ahogy már a Wild Mood Swingsre sem sikerült legalább egy olyan dallal előállni, amely úgymond eladta volna a lemezt.

Beszédes az is, hogy a Wish viszont határozottan jól öregedett, és egyértelmű lett: a zenekar nagy kreatív korszaka nem az 1989-es albummal zárult le, a nyolcvanas évek 1992-ben ért véget, a Robert Smith 33. születésnapjára megjelent Wishsel. A Cure a populáris kultúra egyik legnagyobb kultuszzenekara, hatásuk szinte felmérhetetlen, és nem csak az indie-rockra, hiszen a Lovesong című slágerüket még Adele, a kétezres évek egyik legsikeresebb énekesnője is feldolgozta.

Az 1990-es évek közepén, amikor a MOM park csillogó üvegfelületei helyett még a kitört ablakok fénylettek a gazos sitthalmok között, és még nem a mozgólépcső zümmögött itt, hanem az erősítők. Itt próbált ugyanis az Agnus Dei zenekar, amelynek feloszlása után 25 évvel most megjelent az első vinyl lemezük. Ez volt Mátyás Attila első olyan formációja az F. O. System és a Sex Action után, amelyik – ne szépítsük – bukás lett. És ez elsősorban nem rajta múlott, hanem azon, hogy a zenekari tagok között nem működött a kémia, konfliktusos volt a viszonyuk…

A bárányok nem hallgatnak

Néhány éve beszélgettünk, akkor ezt mondta az Agnus Dei esélyeit firtató kérdésemre: Az Agnus Deiben zeneileg nagy lehetőségek lettek volna, de aztán emberileg nem tudtunk együtt dolgozni. Én nem az egykori sikereket akartam meglovagolni, ezért sem alapítottuk újra az F. O-t. Igen, az 1990-es évek közepén, amikor már elmúlt a Sex Action varázsa, és az Action néven tovább dolgozó csapatnak a Biohazard-féle keménykedés sem jött be, Mátyás Attila megpróbált visszatalálni az érzékeny énjéhez, de semmiképpen nem akarta az F. O. Systemet újra feltámasztani.

A rendszer gazdái

Ezúttal U2, illetve Edge gitártechnikája jelentette számára a legfőbb inspirációs forrást, és újra érdekelni kezdtek a spirituálisabb zenék. Az F. O. System olyan nagy hatást gyakorolt a rendszerváltás előtti évekre, hogy kijelenthetjük: hozzájuk kötődik az utolsó olyan szubkultúra, amelynek városképileg is látható nyomai voltak, és hozzájuk kötődik az ifjúsági Magazin csövesek, majd punkok utáni utolsó nagy társadalmi, szociológiai mélyfúrása, a dark-rock feltérképezése. Afféle beatle-mániát produkáltak 1988 és 1991 között, nem volt náluk nagyobb sztár a Fekete Lyuk környékén, de még a kisvárosi diszkókban is játszották a Hold című számukat a Blue System és a London Boys felvétel között.

40 éve hunyt el Radics Béla, a magyar rockgitározás ikonikus alakja, akinek halálára példátlan gyorsasággal reagált a P. Box nevű zenekar. Még 1982 őszén, alig másfél hónap múlva már megjelent kislemezen A zöld, a bíbor és a fekete című daluk, aminek hírértéke sokak számára nem is a legnagyobb magyar gitáros halála volt, hanem az, hogy Vikidál Gyulának ez a dal lett a belépője a P. Boxba, így már többen játszottak ott a nagy P.Mobilból, mint Schuster Lóránt régi-új új formációjában. És ez sokat elárul Radics, a gitárkirály életéről.

Mert kétségünk sem lehet afelől, hogy magát az emlékdalt, A zöld, a bíbor és a feketét sokkal többen ismerték, mint a Taurus Szólíts meg vándorát vagy a Zöld csillag című dalokat, amelyek a leghíresebb, Radicshoz köthető, kislemezen is megjelent szerzemények voltak. És ennek ellenére vagy pont ezért, amikor 1986-ban megjelent Ómolnár Miklós: R. & B. kapitány, avagy pengék és halak (Radics Béla 1946–1982) című könyve, már teljesen megépült a mítosz minden idők legnagyobb magyar gitárosáról. De attól még, hogy mindenki tényként kezelte ezt, az 1970-es évek Radics-felvételei hosszú ideig hozzáférhetetlenek voltak. Abban az időben a nála tíz-tizenöt évvel fiatalabbak inkább P. Mobilt és Beatricét hallgattak bootlegfelvételeken, mintsem Taurust, Aligátort vagy éppen Tűzkereket.

A vándor éji dala

Radics volt minden idők legnagyobb magyar gitárosa, ezt mindenki elfogadta, de szinte senki nem hallgatta őt magát. Halála után elkezdődött a mítosz teljesebb megépülése a roadok, a zenészek, a barátok és az egykori angyalföldi slep között, és amikor 1986-ban Ómolnár könyve megjelent, a szűk szubkultúrán kívül is érdekes lett a sorsa, amelyben sokan felismerni véltek azt, akinek nem jött össze a nagy gitárszóló. Minden kisvárosban volt egy zseniális gitáros, akinek volt három jó éve az Aranykacsa presszóban vagy a Fényes étteremben, hogy aztán elragadja környezetéből a delírium tremens. Aztán a rendszerváltás után már sorra jelentek meg a hivatalos és félhivatalos bootlegek, amelyeken hallható volt Radics játéka, de Béla sosem került a helyére, pedig tiszteletre méltó az a lelkesedés, amely jellemzi a hagyatékát őrző Emléktársaságot.

Az Index kultúra rovata 2022-ben is számos albumon rágta át magát, volt, amely felkerült a kedvenceink közé a felső polcra, de akad, amelyet azóta is igyekszünk kitörölni az emlékeink közül. Most listába szedtük az idei évad általunk legjobbnak ítélt lemezeit, a személyes kedvenceinket, amelyeket azóta is újra és újra végigpörgetünk. A válogatásunk szigorúan a teljesség igénye nélkül készült.

Milyen is a magyar valóság egy fiatal felnőtt szemszögéből? Erre keresi a választ az In Medias Rex legújabb lemeze, a SEXTET.

A hiphop és a rap évtizedek óta a magyar zene egyik meghatározó műfaja. Az underground stílus ma már bekerült a mainstreambe, a kétezres évek óta pedig egyre nagyobb közönséget húz magával. Az új generáció előadói pár év alatt akkora hallgatottságra tettek szert, hogy simán megtöltik a Budapest Parkot. Ilyenek például Krúbi és Beton.Hofi vagy Hundred Sins producer, aki egyszerre dolgozik nagyobb előadókkal és a kevésbé ismert, feltörekvő alkotókkal. 

Az In Medias Rex is ezek közé tartozik, eklektikus zenéjükkel és szókimondó szövegeikkel megmaradtak undergroundnak, mégsem lepődnénk meg, ha hamarosan ők is komoly hallgatói bázist húznának be. A csapat tagjai, Moondo és Fico három éve kezdte meg működését, 2021-ben már kiadtak egy nagylemezt Behopp néven, viszont első koncertjüket csak idén, 2022 szeptemberében adták. A bulit a srácok hatalmas sikernek könyvelték el, most pedig újabb anyaggal rázzák fel a műfajt, ez a SEXTET.