Index Vakbarát Hírportál

A pop álmoskönyvében ha kémények között repülő disznóról álmodsz, az azt jelenti, hogy újra megjelent a Pink Floyd 1977-es Animals című albuma, és hogy valószínűleg újabb remasztert kapott. Most is ez történt. Hiába, vannak visszatérő álmok, vannak újra és újra megjelenő klasszikusok.

Az Animals a színes, eredeti covere helyett immár alternatív borítóval látott napvilágot, egy monokróm hatású képet látunk, az ismert ipari tájat, a külvárosában található Battersea Power Station kéményeit, de már egy másik malacot. A Pink Floyd címerállata a disznó, „aki” az Algie nevet kapta. A legendárium szerint a fotózás során a vihar elsodorta, majd ezután feltűnt a Polgári Légiközlekedési Hatóság radarjain, és egy farmer legelőjén landolt. Az elszabadult sertést le kellett volna lőnie egy mesterlövésznek, de a több napig tartó fotózásra, ahogy lenni szokott, pont akkor nem jött, amikor – mint valami népmesében – a röfi világgá ment.

Állati elmék

Szokás úgy beszélni a lemezről, mint afféle alulértékelt mesterműről, amely a hetvenes évek nagy szériájában – Dark Side Of The Moon (1973), Wish You Were Here (1975), The Wall (1979) – nem kapott elég fényt, de mentségére szolgáljon, hogy nem is kellett neki. Az Animals, amit részint Orwell Állafarmja ihletett, a zenekar egyik legsötétebb, leginkább lehangoló lemeze, mellőzi a három nagy kasszasiker szélesvásznú hangzásvilágát. Lecsupaszított a soundja, fenyegető az atmoszférája, ráadásul ki az, aki szeret disznóröfögést hallani a nappalijában.

A XX. század meghal. Ez az árnyékod a falamon – énekli David Bowie az I Have Not Been to Oxford Town című számban, az 1995-ben publikált 1. Outside egyik talányos felvételén. A cyber-noir narratívát elbeszélő lemez soha nem múló árnyék a popkultúra falán, annak ellenére, hogy valójában beváltatlan ígéret. Csak egy biztos: véget ért a huszadik század.

Az 1. Outside egy visszaszámlálás projekt nyitánya volt, az 1-es szám is arra utal, hogy Bowie sorozatban gondolkodott, az ezredfordulóig minden évben publikált volna egy-egy lemezt. A kilencvenes évek közepi futurista univerzumára komoly hatást gyakorolt William Gibson Neuromancere, a Twin Peaks és a Pulp Fiction is,  és persze Bowie saját múltja igézetében is alkotott. Nemcsak azért, mert a nagy berlini korszaka (Low, 1977, Heroes, 1977, Lodger, 1979) után ismét a pop egyik legizgalmasabb producerével Brian Enóval dolgozott, hanem azért, mert az 1. Outside a jövő mellett a múltat is fürkészi. A Hallo Spaceboy utalásrendszerében Spaceboy lehet maga a Space Oddity Major Tomja is, ugyanebben a dalban a holdpor a csillagporra utalhat.

Az idill és a káosz határán

De újra előkerül a szexuális identitás kérdése is, amikor Bowie arról énekel, hogy a lányokat vagy a fiúkat szereted? Zavarosak ezek a napok, amikor a holdpor beborít téged. A hetvenes évek glam-rockos queer világa után ismét a szexuális tériszony szédítő világába érkezünk, a BDSM-re utaló Bowie pont olyan provokatív, mint a Ziggy- korszak idején.Az art-rock fekete komédiájának is felfogható 1. Outside megmutatta, hogy a tőzsdén és a táncparketten is otthonosan mozgó globális popsztár újra a művészet agitátora, és olyan innovatív alkotó, aki az internet nagy korszakát, és annak hatásait is megjósolja a No Controlban.  

Ha nem tudom irányítani a webet, amit szövünk, az életem elvész a lehullott levelek között. Minden egyes lépés bizonytalan.

Az az idill és a káosz határán táncoló 1993-as BlackTie White Noise-zal kezdődik Bowie második kreatív reneszánsza, amely már sokkal kreatívabb, mint a nyolcvanas évek mélypontjai, az 1984-es Tonight és az 1987-es Never Let Me Down. Kifelé megy a popból, erre utal az 1. Outside Segue - Baby Grace (A Horrid Cassette) című kakofon kompozíciója is: Még mindig hallom a popzenét és utórezgéseket.

A popban minden lehetséges, még az is, hogy egy epres limonádéról szóló dalban panaszolja el valaki, hogy megosztott a hazája. Már ez is eléggé talányos, ahogy az Editors hetedik albumának, az EBM-nak a szóképe is. Négy év után tehát új lemezzel jelentkezett az avantgárd pop és az indie-diszkó gépiesített hadosztálya.

Azok, akik a rendszerváltás környékén nem egy Golfra vágytak, hanem egy Kawai K2-es szintire, nos, ők bizonyára az EBM rövidítés kapcsán az Electric Body Music irányzatra asszociálnak, a Nitzer Ebbre, a Front 242-re, a Cassandra Complexre, Laibachra. A diadalmas nagyzenekari hangzást, a diszkóinfernót és a páncélos indulókat idéző EBM itthon is népszerű volt a Pecsa Techno Art Show rendezvényein, úgy 1991 körül, ezek az estek voltak az acidpartyk és a rave-olimpiák keltetői. De az EBM az Editors esetében mégis mást jelent. Az E az Editorsra utal, míg a BM a Blanck Mass nevű elektronikus projektre, amely az Ivor Novello-díjas Benjamin John Power víziója volt. Power pedig 2022-től az Editors tagja.

 Gótikus diszkó, elektrós zakatolás

De az Editors új lemezében valóban ott van a nyolcvanas évek második felének EBM-es ipari technós zakatolása, ugyanakkor az album visszautal a zenekar fülbemászó avantgárd popjára, sőt azokra az időkre is, amikor az Editors afféle poszt-darkrock formációként aratta sikereit. 2005 körül ebben a zsánerben az Interpol volt a legjobb, az Editors az örök második lehetett, de míg az Interpol jórészt megmarad ugyanabban a hangképben, már nincs is különösebb meglepetés a zenéjükben.

Viszont az Editors hamar elmozdult az elektronika irányába. Később már nem tudták a gótikus diszkót idéző, a Münich, Blood és az An End Has A Start sikereit megismételniük, ugyanakkor innovatívabbaknak, érdekesebbnek tűntek, mint a halálelegáns amerikai kollégáik.

Ne sértegessétek a Death Cabet ! – kiáltotta Seth Cohen (Adam Brody) a Narancsvidék című bűbájos coming-of-age sorozatban. Mi sem fogjuk, már csak azért sem, mert igen jól sikerült a zenekar tizedik albuma, tele van kreatív lendülettel, ami különösen imponáló egy 25 éves Death Cab for Cutie esetében.

Ha egy zenekart sokáig úgy csúfolnak, hogy afféle főiskolai alter-rock csapat, azzal nemcsak az a baj, hogy nem mond semmit, hanem az is, hogy rájuk ég a jelző, és akkor is így nevezik őket, amikor már nemcsak hogy a leckekönyvüket nem találják, hanem egyre többször a slusszkulcsukat és a prosztatagyógyszerüket sem.

Azaz: váratlanul megöregszenek. 25 év alatt elkészítettek tíz albumot, biztos a helyük a 2000-es évek amerikai indie-pop panteonjában, miközben számos dolog bizonytalanította el őket: magánéleti traumák, válások, családi veszteségek.

Felnőttél, más lettél

Szóval minden megtörtént velük, ami egy felnövéstörténetet elmesélő sorozatban. Azt énekli Ben Gibbard, az albumot nyitó I Don't Know How I Survive-ban, hogy Hallgasd a csengést a füledben, a félelmek összezavart hangjait..., Hallgasd a szívverésed hangját..., a szobában járkálsz, míg ő alszik. Könnyek záporoznak az arcodon. Próbálsz kitartani. Helyben is vagyunk.Ezek nem a huszonévesek problémái, hanem mondjuk a késő negyveneseké.

Láttam az arcotokat a visszapillantó tükörben – énekli Brett Anderson, a Suede énekese a Drive Myself Home című dalban, amit a zenekar Autofiction című új albumán hallhatunk. Anderson visszatekint a gyerekkorára, az anyjával való meghitt viszonyára, és újra elmeséli a kilencvenes évek elejét, azt az időszakot, amikor beindult a zenekar karrierje.

A tükörmotívum visszatér a What Am I Without You című számban is: A tükör mellett nézem, ahogy nézel engem, és számolom az utakat. De nemcsak a tükör lehet az önismeret eszköze, hanem a gitár is, ami pont a megfelelő munkaeszköz volt a Suede számára, amely elkészítette a zenekar másodkorának a legjobb lemezét, de az albumnak kitüntetett helye van a kilenclemezes életműben is. 

A 2013-as újjáalakulás óta megjelent három albumuk – Bloodsports (2013), Night Thoughts (2016), The Blue Hour (2018) – a poptörténet egyik leglenyűgözőbb visszatérésének emlékei, de nem csak megidézték a dicsőséges kilencvenes éveket, könnyen lehet, hogy az Autofiction lesz a fő mű.

Az Úr sötét anyaga

Az album producere, a kezdetektől velük dolgozó Ed Buller – aki olyan alkotók lemezeit gondozta, mint a Pulp, t.A.T.u. vagy a White Lies – olyan hangképet dolgozott ki, amely a hetvenes évek eleji artisztikus glam- és dark-rock közös nevezője, miközben a lemezen ott vannak a Suede egyéb jellegadó sajátosságai is. Bátran nyúlnak a melodikus dark-rock riffekhez, de nem lesz az egészből dark-diszkó, ez itt az Úr sötét anyaga, az a vágyott lemez, a Bowie és a Sex Pistols közötti hiányzó láncszem. Legalább annyira pulzál benne a glam-rock csillogó ünnepélyessége, mint a poszt-punk dühe, mindehhez olyan riffekkel, hogy már az első hangoknál tudjuk: ez bizony szerelem lesz első hallásra.

Vida Írisz Minami egy jó értelemben vett ufó, pontosabban ufonauta, aki a legnagyobb hazai fesztiválokon és koncerteken teremti a fényt, punkbandában dobol, félig japán, és egy ír folkzenekarban is vokálozott. A Stage, Darling! podcastsorozatban szerteágazó munkájáról beszélgetünk.

Stage, Darling! címmel 10 részes podcastsorozatot indítottunk. Beszélgetések kizárólag olyan nőkkel, akik a zeneipar valamelyik területén dolgoznak, akár fénytechnikusként, fesztiválszervezőként vagy énekesként. Kilencedik részünk vendége Vida Írisz Minami, akivel többek között az alábbi témákról beszélgettünk:

• anyukája japán, apukája magyar,
• japánul is tanulta az alaptantárgyakat,
• alázatos, és tiszteletet ad,
• öt éve fénytechnikus, a legnagyobb fesztiválokon is dolgozik,
• nem szereti, ha segíteni akarnak neki a cipekedésben,
• Ozorán a Dragon Nest Stage-et világította egész héten,
• kedvenc külföldi metálbandáival dolgozna,
• gimis kora óta zenekarokban énekel, vokálozik,
• a Plüssnapalm nevű női punkzenekarban dobol,
• hörgést tanul.

A Stage, Darling! műsorvezetője Réti Nóra, ötletgazdája és szerkesztője Nagy Szabolcs.

Ezúttal Falusi Mariann és Lang Györgyi közreműködésével énekel Kulka János. Ez a dal is a 2022. október 7-én megjelenő Pálmaszív című kiadvány előfutára.

Kulka János színművész személyes hangvételű, Pálmaszív című albumából ezúttal egy őszi hangulathoz illő, teázós dal hallható.

Füstös tánczene

A dal múltba merengő-révedő, az éjszakák hangulatát megidéző szövegét Tariska Szabolcs írta, az ötvenes-hatvanas éveket és a doowop zenei stílust megidéző zenéjét Tövisházi Ambrus jegyzi.

Kulka János egy éjjeli látogatásról énekel, miközben füstös cumbiát, vagyis kolumbiai tánczenét hallgat. A címben szereplő, forró tea amúgy létezik. A dal szerzői rajongói a földes aromájú, kínai öreg teáknak, melyeket a fogyasztás előtt lepréselve évekre földbe ásnak – a tea így lesz 20 éves.

A steel gitár hawaii hangulatát idéző sanzonban néhány sor erejéig Kulka János két barátja, Lang Györgyi és Falusi Mariann is beszállt.

Ha egy megkötözött nőt keresztet formáló ágyon látunk, akkor nem a pihentető alvás vagy a memóriamatrac jut eszünkbe, hanem valami más. Mondjuk Demi Lovato Holy Fvck című albuma, amelyen a művésznőt látjuk gúzsba kötve. De hogy milyen lehet ez a bizonyos holy fvck? Nos, ha az emós rockra, pop-punkra emlékeztet, akkor fájdalmasabb, mint egy szakszerűen kivitelezett kötözős szex.

A lemezről eszünkbe jutnak a H&M-ben kapható, black metalos betűtípussal készült kapucnis pólók, amelyeknek a legkevésbé van közük a műfajhoz. Lehetnének rajtuk a nyolcvanas éveket idéző Fanta- vagy Levi's-logók is, de éppen grindcore és black metal betűket használtak a Fanta fontjai helyett. Lovatónak épp annyi köze van a punk-rockhoz, mint egy 2005-ben született tininek a nyolcvanas évekhez, így aztán nem tudunk kellő komolysággal viszonyulni az egykoron a Disney Channelen dolgozó, tinisorozatokban domborító énekesnő nyolcadik stúdióalbumához.

Lovato tele van indulattal, de ennek nincs köze az energiaválsághoz, a korrupt politikusokhoz, a háborúkhoz vagy a globális felmelegedéshez, leginkább azzal függ össze, hogy Lovato queerként és nem binárisként azonosítja magát, és bántja, hogy az emberek azt akarták, hogy maradjon az, akinek látni akarták.

De főleg az a baj ezzel a lemezzel, hogy bár a borító erős fénytörésben olyan, mintha egy nem hivatalos Slayer-album covere lenne, közben egy harmincéves nő hozza az örök tinit, csak éppen a rehab a kedvenc témája, és nem az, hogy az anyukája kit nem enged meghívni a szülinapi zsúrjára.

Egy zenei kritika megfogalmazása mindig két dolgot kell tartalmazzon. Ki kell emelnie az adott produktum pozitívumait, és építő jelleggel rá kell világítani azokra a pontokra, ahol még érdemes fejlődni. A nehézség az, amikor van valami, ahol túl kevés a jó vagy a rossz megoldás, és a mérleg elbillen. Semmi sem csak fekete vagy csak fehér, ezért érdemes hátralépni egyet és a dolgok mögé nézni – ami ez alkalommal fekete és pink.

Azt énekli David Bowie a Miracle Goodnight című dalban, hogy bárcsak lenne jövőm, bárhol... Nos, a Black Tie White Noise című, 1993-ban publikált lemez megjelenése világossá tette: igen, van jövője a nyolcvanas évek második felében alkotói válságba került Bowie-nak. Az album most újra megjelent az életműkiadás legújabb szériájában, vinylen.

A Black Tie White Noise-ra sokan úgy tekintenek, hogy bár komoly részeredményei vannak, mégsem revelatív munka, jelentősége inkább történeti: hat év után ezzel az albummal tért vissza, és megmutatta az igazi Bowie-t.

Szóval, ez volt az első szólólemeze a meglehetősen vérszegény Tonight (1984) és a Never Let Me Down (1987) után. Ráadásul az 1983-as Let’s Dance is megosztotta a rajongókat, így aztán vannak, akik szerint a sikeres stadionturnék, a remek klipek és a multimilliomos státusz ellenére Bowie-nak egyszerűen nem jött be a nyolcvanas évek, hiszen az 1980-as utolsó briliáns albumát, a Scary Monsterst inkább a 70-es évek mesterműveihez csapták.

Persze ezeket a sarkos, elnagyolt kijelentéseket leginkább annak ellenében fogalmazták meg, hogy már Bowie mögött volt a popot ezer vonatkozásban megújító hetvenes évtized, ami a globális popkultúra egyik kulcsfigurájává tette.

Sorskereső címmel énekel dalt Kulka János. Ez nem ismeretlen azok előtt, akik 2016 februárjában már hallották tőle a Művészetek Palotája nagytermében, értékét most az mutatja, ahogyan a dal eléneklése után sztrókot kapott színművész most újból előadja.

A Sorskereső a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész Pálmaszív című önálló lemezén is szerepel, de a teljes albumot csak 2022. október 7-én ismerhetjük meg. A dalokban Kulka János belső utazásainak szem- és föltanúi lehetünk.

A színművésznek Tövisházi Ambrus zeneszerző és Tariska Szabolcs Artisjus-díjas szövegíró hét évvel ezelőtt kezdett el dalokat írni, ennek eredménye a Pálmaszív, amelyen a tíz új szerzemény hallható. A felvételekhez videóetűdök is készültek, ezek közül a Sorskereső most meg is tekinthető.

Ebben a klipben – akárcsak a többi videóban – nincs szájszinkron. Kulka János arcjátékával, szemével, mozdulataival és erős jelenlétével meséli el a dal történetét.

Minderről Tariska Szabolcs így vall:

A Sorskeresőt 2015-ben írtuk, az első migrációs krízis idején. Akkoriban a Zenészek a menekültekért nevű csoporthoz csatlakoztam. Egy héten át segédkeztem egy raktárban, ahova folyamatosan érkeztek külföldről a segélyszállítmányok. Olyan érzésünk volt nekünk, ott pakolászóknak, hogy nagymértékben a mi tempónkon múlik a 10 fokos őszi esőben, a röszkei réten ragadt szerencsétlen emberek éjszakája. Ekkortájt volt a Keleti pályaudvaron a vonatforgalom leállása, a gyalogosok vándorlása az autópályán, a furgonok raktereiben bekövetkezett, fulladásos tragédiák. Sok gyermek is volt az útra keltek között, innen ered a gyerekdaljellegű formanyelv, mintha az ő szemszögükből látnánk a borzalmakat.

Most, 2022-ben a történelem úgy hozta, hogy az orosz–ukrán háború ismét aktuálissá tette. A videóetűdben Kulka János egy katonai terepasztalt szemlél. A dal az akkori müpás koncert előtt egy zongorakísérettel felvett próbatermi demó átdolgozása. Az éneksávot egy külföldi hangmérnök segítségével lefejtették a zongoráról, így a végleges verzióban meg tudták tartani a refrén énekfelvételét. Kulka János a verzéket az utóbbi egy évben énekelte újra.

Arról énekel Alex Kapranos, a Franz Ferdinand Billy Goodbye című vadonatúj dalában, hogy amikor vissza kell emlékezni, ne felejtsd el a legjobb részeket. Ez különösen megfontolandó akkor, ha kiadsz egy válogatás albumot. Az idén húsz éves zenekar ugyanis azzal ünnepelte magát, hogy kiadott Hits to the Head címmel egy dupla válogatást, ami több, mint a kislemezes sikerek felmondása.

És nemcsak azért, mert két új számot is kapunk (Curious, Billy Goodbye), hanem mert ez egy szerkesztett anyag. Az előbb idézett albumzáró „búcsúzós” Billy Goodbye más szöveghelyen is kiszól az az album egészére...

Miért rágódjunk a múlton, amikor szoronghatunk a jövő miatt is.

Maga a zenekar sem rágódott a múltján, inkább elővette a legnagyobb sikereit, és egy méltó emlékművet állított az elmúlt húsz évnek. Bár Musil azt írja Emlékművek című esszéjében, hogy nincs a világon még egy dolog, ami olyannyira láthatatlan lenne, mint egy emlékmű, a zenekar mindent megtesz a láthatóságért. A szokásos, orosz avantgardot idéző borító mellé arany hatású vinyleket, kapunk és egy 16 oldalas bookletet, dalszövegekkel, exkluzív fotókkal, ahogy kell. Mivel a zenekar alapvetően csak sikkes és ízléses indie-pop slágereket tud írni, nem lehetett könnyű dolguk, amikor a Hits to the Head dalait próbálták összerakni.

A fiatal, brit énekes az elmúlt évek egyik legsikeresebb új előadója, különleges hangjával és stílusával meghódította az egész világot. Harmadik stúdióalbuma, a Yungblud egy fokkal lágyabbra sikerült, mint vártuk, de még így is jól illeszkedik az énekes hangzásvilágához.

Yungblud igazi megosztó személyiség, sokan imádják szókimondó stílusát, mások viszont pózőrnek tartják. Az utóbbi hónapokban többször betámadták a különböző közösségi média platformokon, de a hűséges rajongói tábora foggal-körömmel védi az énekest. Az eddig pop-punk műfajban utazó előadó most egy kicsit lenyugodott és ez az új albumán is hallatszik.

Azt énekli Matt Bellamy aYou Make Me Feel Like It's Halloween című dalban, hogy úgy érzi, mintha halloween lenne. Nos, ő az, aki a cukorkákat, azaz a slágereket osztogatja a nemrég megjelent Will of the People című új lemezükön, amit nemes egyszerűséggel olyan sorlemeznek titulál, amely valójában egy best of is egyben. A kiadójuk válogatást akart, és szerinte megkapták, csak éppen új dalokból.

Idáig rendben is van a dolog, így kell hozzáállni: minden lemez olyan legyen, hogy soha ne legyen szükség válogatásokra. Persze, a Will of the People nem csak a slágerhányadosa miatt best of gyanús, hanem azért is, mert minden megtalálható rajta, ami eddig a Muse-t jellemezte, azaz: az albumon nincs semmi olyan, amit korábban ne hallottunk volna.

És ez sem baj, ha ilyen esszenciális, az eddigi életmű betetőzésének tűnő albummal álltak a nyilvánosság elé. És hogy már most halloween lenne? Nos, a Muse rendesen ijesztget minket, és kb. annyira kell őket komolyan venni, mint a roxforti diákoknak öltözött zuglói gyerekeket, akiknek az apukája tíz perccel azelőtt becsenget, hogy ne zavarjuk el őket, itt laknak a közelben.

Egy hercegnek készen kell állnia arra, hogy elfoglalja a trónt. Van, aki oda született, és van, aki megszerzi azt. Ahhoz pedig, hogy az ember uralkodjon a sötétség felett, ismernie kell azt, annak természetét. Kényelmetlen uralkodás az, amelyben minden előbukkan, amitől igazán félünk, Ozzy Osbourne ezen mégis tartással emelkedik felül. Hetvenhárom évesen olyan albumot hozott el nekünk, ami megmutatja,

Az őrületről énekelni egy dolog, a fájdalomról egy másik, a félelemről pedig egy harmadik, de ezek mind egyesülnek új lemezén, a Patient Number 9-on. Az album visszahozta régi dalainak hangulatát, mégsem poros vagy fáradt, hanem megmozgatja a rock- és metálrajongókat fizikálisan és lélekben egyaránt.

Mogyorósi G. Ilona, azaz Süti közel másfél évtizeden át zenekari világosítóként dolgozott, részt vett a Punnany Massif, a Halott Pénz, a Supernem, az Akkezdetphiai, a Soerii and Poolek és a Belga látványvilágának megvalósításában. Ő a Stage, Darling! podcastsorozat egyetlen vendége, aki otthagyta a zenei szakmát, és átnyergelt a filmiparra. Hogy miért tette, az is kiderül a beszélgetésből.

Stage, Darling! címmel 10 részes podcastsorozatot indítottunk. Beszélgetések kizárólag olyan nőkkel, akik a zeneipar valamelyik területén dolgoznak, akár fénytechnikusként, fesztiválszervezőként vagy énekesként. Nyolcadik részünk vendége Mogyorósi G. Ilona, azaz Süti, akivel többek közt az alábbi témákról beszélgettünk:

• mi ihlette a Süti becenevet,
• személyi bankárból lett fénytechnikus,
• a Hegyalja Fesztiválon szippantotta be a szakma,
• nyomulnak-e a férfiak,
• a Covid-járvány alatt elvesztette az otthonát,
• gyorsétteremben dolgozott, éjjel csempét sikált a konyhában,
• gyűlölethullám zúdult rá, rájuk, azt üzenték: keressenek „normális” munkát,
• mennyit keresett zenekari világosítóként, és mennyit filmesként,
• Mel Gibson szerenádot adott neki az egyik filmes helyszínen.

A Stage, Darling! műsorvezetője Réti Nóra, ötletgazdája és szerkesztője Nagy Szabolcs.

Beton.Hofi másfél éve debütált lemeze, a Comic sins megjelenése után újabb koronggal jelentkezett. A Playbánia 2022. szeptember 2-án, éjfélkor vált elérhetővé a streamingplatformokon, jómagam is ekkor nyomtam rá először a lejátszás gombra.

Beton.Hofi (polgári nevén Schwarcz Ádám) először 2019-ben jelentkezett Powerbank című számával, amit akkor még a Soundcloudon hozott nyilvánosságra. Ezután jött még pár kislemez, mint a Közel-kilét Európa vagy a Plasztik poharak, és azóta az érthető módon felettébb népszerű első lemez és Ádám számára enyhén szólva nincs megállás.

Amilyen nagy rajongás övezte a Comic sins albumot, olyan nagy lelkesedéssel várta Beton.Hofi rajongótábora a Playbánia megjelenését. Az első két kislemez (Dohánybolt, Bagira) még nyáron érkezett a korongról, így előszeretettel skandálta a közönség a legújabb számok szövegeit a különböző nyári fesztiválokon. A rapper második lemezének megjelenési dátumát és az album borítóját egyedülálló módon a Fedél nélkül Facebook-oldalán hozta nyilvánosságra napokkal a megjelenés előtt.

Ádám egyébként kifejezetten humoros és szerethető figurának tűnik, mind rapperként, mind pedig a civil életében. A Márkó és Barna Síkideg podcast vendégeként elhintett poénjai például a rajongótáborában gyakran visszaköszönő szállóigékként élnek tovább.

Guy Ritchie és Tom Hanks is rajta van az albumon

A Playbánia sokban különbözik elődjétől hangulatban és hangzásvilágban is. Amíg a Comic sins jóval letisztultabb és egyszerűbb beatekkel operált, addig a mostani lemez jócskán meglepi az embert, mivel sokkal keményebb alapokkal találkozunk. Közreműködőkből a Comic sinshez hasonlóan a Playbánián sincs hiány.

Beton.Hofi előszeretettel dolgozott olyan feltörekvő előadókkal, mint Co Lee, Ajsa Luna és Gyuris, de találkozhatunk az albumon „nagy öregekkel” is, mint Glsch (Slow village) vagy Baba Aziz. Producerek tekintetében is sokszínű a korong, van itt három Hundred Sins-dal (Bagira, Tiszalök, Playbánia), kettő Beatrickhez köthető producerelés, de hallható rajta Lusta Geri és Dom Beats munkája is.

A meglepő jazzes hangzásvilágú Backseat Boisban találkozhatunk a már korábban említett Co Lee verzéjével, aki ritkán rappel magyarul, de az album kedvéért most ezt is bevállalta.

A lemezen két dal is hírességek után lett elnevezve (Guy Ritchie és Tom Hanks). Nem teljesen tiszta, hogy melyik filmet akarták rekonstruálni ezekkel a nevekkel, az azonban elmondható, hogy a furcsa címekhez képest mindkét dal meghatározó lett.

Szeptember elsején véget ért a nyár. Diákok vették fel a fehér ünneplőinget, estefelé pedig egyetemi gólyák szorították ki a körúti kocsmákból a turistákat. Akik szeretik a meleget, könnyes szemmel nyugtázták, hogy már csak 273-at kell aludni a következő nyárig, az őszkedvelők azonnal előrántották a kötött pulcsikat, akik pedig a telet várják, este már a karácsonyi izzókat kapcsolták fel kislámpa helyett.

A Budapest Parkba mégis tavaszt varázsolt pár csodálatos női előadó, miközben a szezont egy nagyon jó hangulatú minifesztivállal zárhattuk le.

A zeneipar egyik legkülönlegesebb hangzású, angol zenekara most újra egy izgalmas lemezzel kavarja fel az állóvizet. A Will of the People a Muse kilencedik stúdióalbuma, és a mindennapjaink problémáit mutatja be.

Beazonosíthatatlan stílusával mindig is kicsit kilógott a sorból az 1994-ben alakult Muse. A zenekar a kétezres évek közepén vált világhírűvé, azóta pedig rengeteg díjat bezsebeltek, köztük két Grammyt is. Az angol triót nemrég a magyar közönség is láthatta a Volt fesztiválon, ahol elképesztő show-t csináltak. Legutóbbi albumuk, a Simulation Theory nem lett a kritikusok és a rajongók kedvence, így a banda visszatért korábbi hangzásvilágához.

A heavy és grove metal vonalon van két szempont, ami mindig kardinális kérdés, ha az ember jó lemezt szeretne csinálni. Ez a homogenitás és az eredetiség. A lemez nem eshet szét, de nem is lehet unalmas. A riffeknek dögösnek és egyedinek kell lenniük, de nem érezhetjük azt, hogy a lemez eleje nem tudja, hogy hol lesz a vége.

Erre ritkán látni manapság jó példát. Vagy a zenekarok zárkóznak be saját kis világukba, vagy annyira nyitni akarnak, hogy szétesik a dolog. Most mégis érkezett egy lemez, amely az első percben érzi a véget, és minden hangot ehhez a grandiózus történethez igazít. Ez a Machine Head új lemeze, az Of Kingdom And Crown.

A harmadik Megasztár megnyerése óta, azaz 16 éve menedzseli Szovják Bea Rúzsa Magdit. Az énekesnő töretlen sikere nagyban köszönhető Beának is, akivel a Stage, Darling! podcastsorozat hetedik részében arról beszélgettünk, hogyan lett az OTP Bank marketingeséből konfliktusokat felvállaló, rengeteget éjszakázó, de sosem izguló profi menedzser.

Stage, Darling! címmel 10 részes podcastsorozatot indítottunk. A beszélgetések kizárólag olyan nőkkel történnek, akik a zeneipar valamelyik területén dolgoznak, akár fénytechnikusként, fesztiválszervezőként vagy énekesként. Hetedik részünk vendége Szovják Bea, akivel többek közt az alábbi témákról beszélgettünk:

• Pályája kezdetén az OTP Bank marketingese volt.
• Fontos, hogy hittel tudja eladni a produkciókat.
• Magdival azonnal kialakult a szimbiózis, és 16 éve dolgoznak együtt.
• Miből áll Bea menedzseri munkája?
• Soha nem vesztek össze Magdival, de véleménykülönbség volt köztük.
• Magdival egyidős lánya van, sokat segítettek az otthoni tapasztalatok.
• Nem nyaralnak együtt, vannak határok, hogy ne égjen ki a kapcsolatuk.
• Hogyan változott a közös munka, mióta Magdinak gyermekei születtek?
• A művészeti részt teljes mértékben ráhagyja Magdira.
• Mi a legnagyobb kihívás számára?
• Miért van az, hogy sosem izgul?
• Mit tanult a zenészektől?

A Stage, Darling! műsorvezetője Réti Nóra, ötletgazdája és szerkesztője Nagy Szabolcs.

Jeff Tweedy, a Wilco nevű amerikai alt-country zenekar énekese nem viccel. Azt mondja Hints című új dalában, hogy nincs középút, amikor a másik oldal inkább ölne, mint hogy kompromisszumot kössön. Nos, ez felénk is ismerős, ahogy a Cruel Country című új dupla album számos kérdésfelvetése is. Pont annyira, mint a borítón látható, halasi csipkére emlékeztető terítő.

Ha akarjuk, a Cruel Country zenés országértékelő vagy portré az Egyesült Államokról a country nyelvén. Maga az albumcím is egyszerre utal a nemzetre és a zenei műfajra, miközben a Wilco életvezetési tanácsokat ad arra, miképpen élhetünk a saját szabályaink szerint egy darabokra hulló világban, és közben megvív a country mumusával is.

Jeff Tweedy az amerikai rockzene egyik kulcsfigurája, még az Uncle Tupelo zenekarban mutatta meg, mi is az alt-country, de amikor összehozta a Wilcót, a country már csak kiindulópont maradt. A stúdiókörülmények között, de élőben rögzített, 21 számot tartalmazó Cruel Countryn visszatértek oda, ahonnan elindultak, háttérbe szorítva az art rockos impulzusokat.

Eminem a 2005-ös első válogatáslemeze, a Curtain Call után közel húsz évvel összeállította a szellemes című Curtain Call 2-t, amely a 2006 utáni évek sikereit gyűjtötte egybe. Már a függöny is erős szimbólum, de az idei lemezborítón látható flipper is, ami valószínűleg arra utal, hogy a szórakoztatóiparban mindig fenn kell maradni, ahogy a flipper vasgolyóinak. Minden csattog, vibrál, fénylik, de a nyertes végül mégis a kocsmáros.

Eminem meglehetősen korán kezdte a méltóságteljes öregedés programot, valójában karrierje csúcsán, 33 éves korában. Már 2005 körül vissza akart vonulni, amire nem csak az első válogatáslemeze utalt, ő maga is többször beszélt arról, hogy inkább a produceri és kiadói feladatokra koncentrál majd. Csak a 2004-es Encore után öt évvel jelent meg a következő stúdióalbuma, a Relapse. Bár az a lemez is sikeres volt (négymilliót értékesítettek belőle), mégis, mire visszatért, a globális Eminem-hisztéria már elmúlt, ugyanúgy, ahogy a kilencvenes évek első felében már senki nem akart a KISS-flipperrel játszani, amikor elkészült a Guns N' Roses-játék.

A rockzene szerelmeseinek biztos, hogy nem ismeretlen a hírhedt huszonhetesek klubja. A csoportot olyan ismert színészek, zenészek és egyéb hírességek alkotják, akik 27 évesen haltak meg. Bár a klubról még a hetvenes évek elején kezdtek el mondákat szőni, mikor 1969 és 1971 között négy híres zenész, név szerint Janis Joplin, Brian Jones, Jimi Hendrix és Jim Morrison sorban meghaltak, a huszonhetesek klubja kifejezés csak a kilencvenes években vált széles körben ismertté, mikor Kurt Cobain öngyilkos lett.

Sorra kezdték felütni a fejüket a találgatások és teóriák, hogy a mindenki által ismert zenészek nem épp úgy haltak meg, ahogy azt a hírekben és a nyilvános rendőrségi aktákban tárolták, így születtek meg az elképzelések, hogy Jim Morrisont a kormány tette el láb alól, míg Kurt Cobain haláláért Courtney Love-ot próbálták felelősségre vonni. A klub Amy Winehouse miatt maradt a köztudatban napjainkig, aki 2011-ben halt meg, szintén 27 évesen, ellenben a misztikum, mely a számot körbelengi, lassan százéves múltra tekint vissza. Utazzunk vissza az 1920-as és 30-as évekig, hogy találkozzunk a klub egyik legelső tagjával, az ördög bluesgitárosával, Robert Johnsonnal!

Legyőzve, összetörve, megcsonkítva és megtépve – üvölti Max Cavalera a 25 éves Soulfly új, Totem című albumának nyitódalában, a Superstitionben. Még az is lehet, hogy ezek a sorok az egykori válására utalnak, és arra, hogy el kellett hagynia a Sepulturát is. Ami viszont biztos: itt a zenekar újabb metálmonstruma, amelyben az a legjobb, hogy nincs benne semmi meglepetés, csak a hősies, magas színvonalon tartott thrash és death pöröly.

A lemez olyan, mint a Filth Upon Filth című dal címe is: Mocsok a mocsokban, a világgal, a múlttal való folyamatos perlekedés, halálhörgés, siralom, vérözön, lángtenger... A torkomban érzem a vér ízét. Minden gyűlöleted reményt ad nekem... Hát erről van szó.

Az album akkor lett volna meglepetés, ha a Soulfly XII című, utolsó előtti felvétel hangvétele épül fel az egész albumon, ami leginkább a The Cure Disintegration albumával rokonítható, akkor viszont ugyebár nem is Soulfly lenne. Viszont érdemes lett volna kísérletezni ezzel a hangképpel – milyen lett volna, ha összeeresztik a thrash és death szólamokkal? Az ilyen felvételekből lesznek a parádés, hatásvadász intrók a koncerteken.

Ugyanilyen izgalmas az album utolsó, Spirit Animal című, közel tízperces epikus kolosszusa, egy törzsi ritmusokra építő, dzsungelsűrűségű, többtételes mestermű, amely menetből veszi be a metál védműveit. Ehhez képest a többi dal jórészt alig több mint háromperces. Ha nagyobb fesztávval, komlexebb módon áll a zenekar a dalokhoz, akkor nem mondtuk volna azt, hogy a Totem minőségi biztonsági játék, de így ez csak egy remek utazás a thrash és death nosztalgiavonaton.

Egy érdekes, új zenei jelenség kezdi felütni a fejét, ami úgy gondolom, megér egy misét. Bennem talán akkor tudatosult, mikor a Nickelback új albumának beharangozójával találtam szembe magam (ami itt meghallgatható). A YouTube Shortba feltöltött kis videó egy velős, már-már metalcore hatást keltő szösszenet. Az elmúlt években nem lehetett sokat hallani a kanadai bandáról, így egy erős visszatérés volna, ha ekkora stílusváltással érkeznének meg a srácok.

Ötödjére futok neki ennek az írásnak, mégis hiába. Mikor az ember tisztelettel adózna egy előadó iránt, aki színesíti a palettát, és értékes zenei alkotásokat tesz hozzá a művészeti világhoz, akkor nehéz jól megfogni a kritikát, főleg egy negatív kritikát. Ritkán mondjuk, hogy egy albumnak a fiókban kellett volna maradnia, de talán ez az pillanat. Végighallgattuk a Panic! at the Disco új lemezét, a Viva Las Vengeance-t.

Nem könnyű felsorolni, hogy milyen tisztségeket tölt be Dénes Adél, aki többek közt a Petőfi Kulturális Ügynökség vezérigazgató-helyettese, a Hajógyár főszerkesztője és az NKA Hangfoglaló kollégiumának tagja.

Arról, hogy jutott el 34 évesen a csúcsra, milyen volt korábban 7 évig Pásztor Annával dolgozni, és mit gondol a magyar zenekarok jelenlegi helyzetéről, arról a Stage, Darling! podcastsorozat hatodik részében mesélt nekünk.

Három évvel a Szabó Balázs Bandája zenekar 10. születésnapi albumának, a X megjelenése után, most egy új, ezúttal szólódallal jelentkezik Szabó Balázs dalszerző-frontember. A dal szorosan kapcsolódik a Rohonyi Gábor és Vékes Csaba rendezésében augusztus 25-től mozikba kerülő Szia, Életem! című filmhez.

A Naphajó a Szia, Életem! egyik betétdala, amelyet maga Szabó Balázs ad elő a filmben, mint utcazenész. Szabó Balázstól nem állt messze ennek a figurának a megformálása, hiszen tizennyolc éves korától jó ideig ő maga is utcazenészként járta az országot. Amennyi pénzt egy nap összemuzsikált, az döntötte el, hogy milyen messzire fog továbbutazni.

Így amikor a Szia, Életem! egyik alkotója és Szabó Balázs régi jó ismerőse, Rohonyi Gábor felkereste a szerepötlettel, nem csak a szerep jellege volt ismerős és otthonos – a korábban színészettel is intenzíven foglalkozó – zenész számára, hanem az a saját gondolat is, hogy a filmben, egy addig máshol még nem hallott új dalt adjon elő, amely összhangban van a forgatókönyvvel is, és ami Balázs számára is önazonos.

Először a szerephez csak egy verze és egy refrén született meg, de végül a zenész úgy döntött, egy teljes dalt ír meg a témára. Ehhez pedig fontosnak érezte egy külső „fül” bevonását is, így a dal produceri munkáit Dorozsmai Gergelyre bízta. Vele a 2014-es, Fonogram-díjas Élet elvitelre album óta együtt dolgozik, ő felel a Szabó Balázs Bandája lemezeinek felvételeiért és hangkeveréseiért, de producerként most először vonta be Balázs a munkába.

Nem csak látszólag, valóban hosszú idő telt el azóta, hogy újdonsággal jelentkeztem. Az elmúlt időszak ugyanakkor a fellépések mellett a folyamatos alkotásról is szólt, idén több meglepetéssel is készülünk a közönségnek, több megjelenés is várható, ebből az egyik első a Naphajó című szerzemény. Ez egy más jellegű, a zenekaromtól független, rendhagyó szólódal, ez persze nem jelenti azt, hogy ha majd játsszuk színpadon, nem fog a Szabó Balázs Bandája hangszerelésében is izgalmasan megszólalni, de egy érdekes és jó zenei kalandozás volt most egy más hangzásvilágú, önálló felvétellel is kijönni

– meséli a zenész-frontember.

A dalhoz videóklip is készült, melyben a Szia, Életem! film képkockái jó fúzióban keverednek Szabó Balázs változatos helyszíneken felvett jeleneteivel.

Az augusztus 25-én mozikba kerülő Szia, Életem! című film egy fantasyelemekkel dúsított vígjáték, amely egy népszerű, de ihlethiányos íróról – Thuróczy Szabolcs főszereplésével – és sosem látott kisfiának nem várt találkozásáról szól. A hirtelen nyakukba szakadt, kötelező együttlét fordulatos, vidám és érzelmes történetébe izgalmasan és humorosan kapcsolódik Szabó Balázs utcazenész filmszerepe és Naphajó című dala.