Index Vakbarát Hírportál

Mindenki valaki akar lenni. A hangsúly a valakin van, a figyelem az egri zenekaron. A The Wallkids új dallal jelentkezett, és az első mondatban olvasható cím már önmagában is jelzi, hogy a fiúk – akusztikus kiruccanásuk után – visszatértek a punk-rock stílushoz. Ők így mondják: „egy igazi 90-es évekbeli életérzésű, Green day-es gumipunkhoz!”

Ez a dal a máról szól, és aki értőn hallja, az tudja, hogy ez nem is annyira burkolt társadalomkritika. Nádasi István, alias Gibbon, a zenekar alapító frontembere szerint a mai ember hamis egójáról szól, az álmosoly mögé bújtatott, egymást nem kímélő versengésről.

Ez az élet nem szól semmiről, 

Sajnos kezdhetjük elölről.

Erre azért kíváncsiak voltunk, hogy ha már ezt éneklik, akkor az élet miről is szól, mire Gibbon azt mondja, hogy    ebben a versszakban  csak az  elpocsékolt időről énekel, az időről, amellyel versenyt akarunk futni, csak éppen nem lehet, így aztán, ha az időnket már elpazaroljuk, jön a befejezés. Tiszta filozófia, amikor Gibbon azt mondja, hogy „minden jó, ha a vége jó, de amíg nem jó, nincs vége”, de ez érhető is egy olyan sráctól, aki huszonhét éve tanulmányozza a Védákat, foglalkozik Krisna-tanokkal, és aki  számára az élet körforgás – és a Föld szép hely, de van szebb is.

Ilyen érzés lehet, amikor a nyári forróságban a hűsítő eső arcon rúg. Üvöltünk, éneklünk, pogózunk és táncolunk, ehhez pedig nem kell más, csak öt japán srác, akik tökélyre viszik a metalcore és a post-hardcore fogalmakat. Ők a coldrain (csupa kisbetűvel), ez pedig az új albumuk, a Nonnegative.

Stage, Darling! címmel 10 részes podcastsorozatot indítunk. A beszélgetések kizárólag olyan nőkkel történnek, akik a zeneipar valamelyik területén dolgoznak, akár fénytechnikusként, fesztiválszervezőként vagy énekesként. Első részünk vendége Oszkó-Jakab Natália, a Művészetek Völgye fesztiváligazgatója.

Oszkó-Jakab Natália édesanyja orosz, édesapja magyar, és éveken keresztül járt egy harkivi általános iskolába. Kulturális diplomáciát tanult, és a ranglétrát fokozatosan megjárva lett a Művészetek Völgye igazgatója. Korábbi munkáiról és a fesztiválos teendőiről hosszasan mesélt nekünk, a beszélgetésből pedig kiderül:

• egykoron sztárok bébiszittere volt a Szigeten és a Wagner Fesztiválokon

•  mi az, amit megkönnyezett a munkája során?

•  mi okozza a legnagyobb nehézséget a Művészetek Völgye szervezésénél?

• 2013-ban nagy hiánnyal zárt a fesztivál, ekkor vették át a fiatalok a vezetést

• hogyan érintette, hogy 2020-ban a Covid miatt le kellett mondani a fesztivált?

• hogyan ismerte meg férjét, az egykori pénzügyminiszter Oszkó Pétert?

• 7 éves lánya szeretné átvenni a Művészetek Völgyét

• a Kaláka, Harcsa Veronika és Palya Bea is énekelt gyermekének babakorában.

A beszélgetés kitért a szomszédban zajló háborúra is. Oszkó-Jakab Natália elmesélte, hogy azt az ukrajnai általános iskolát, ahova énekig járt, lebombázták. A Stage, Darling! műsorvezetője Réti Nóra, ötletgazdája és szerkesztője Nagy Szabolcs.

Ahány lemez, annyi felütés, de az, hogy egy album úgy kezdődjön, hogy a magányosan hazafelé tartó művésznőt leszólítja az Isten, hogy hé, igyunk meg egy sört, nos, az meglehetősen szokatlan. Regina Spektor – merthogy róla van szó – a Becoming All Alone című dalában vissza is kérdezhetne, hogy Atyám, lenne cigid is? De inkább az érdekli, hogy „miért nem lesznek jobbak a dolgok az idő elteltével?”.

Az oroszországi zsidó felmenőkkel rendelkező, New Yorkban élő művésznő hat év után jelentkezett új albummal, amelyet szinte szétfeszít a vonós hangszerelés és a világ kozmológiai értelmezése. Ironikus balladákat hallhatunk a magányos New York-i éjszakákról, ahol a szupererő nem a Kripton bolygóról származik, hanem a nyíltságból és az őszinteségből.

Azok, akik arra vágytak, hogy nyolc év után végre lemezen is hallják a  Becoming All Alone -t, nos, nekik például jobb lett, hiszen Spektor a dalt már 2014-ben is játszotta egy szál zongorán a New York-i Irving Plazában.

Azt énekli Claudio Sanchez, a Coheed and Cambria énekese az A Disappearing Act című dalban, hogy van, aki olyan létezésben él, ami túlmutat a valóságon, és minden korlátot meghajlít. Ez kb. igaz lehet a Coheed And Cambria új, Vaxis II: A Window Of The Waking Mind című, sci-fi-alapú melodramatikus albumára is, amely egy ötrészesre tervezett koncept anyag második fejezete, és a rend kedvéért dupla lemez.

A Vaxis II: A Window Of The Waking Mind – ahogy a legtöbb Coheed and Cambria-album is – Claudio Sanchez énekes The Amory Wars című képregény sagájának univerzumára épül. Ez egy epikus sci-fi-történet az űrben zajló hatalmi harcokról és egy zsarnoki erők elől menekülő párról. Szóval itt egy nagyképű, végtelenített multimédiás narratíva, amelyből kiderül, hogy nemcsak a világűrben lehetnek a teret szétfeszítő labirintusok, de egy gitárszólóban is.

Az sem baj, ha a hallgatót nem érdekli a bombasztikus űrkaland, hiszen a dalok önmagukban is működnek, nem kell afféle gyorstalpalón kijárni a sci-fi-tanfolyamot. Mert hát kit érdekel, hogy Nia, a Pók nővér és Nostrand, a Lény éppen merre jár a Csillagfeletti Birodalomban, és hogy Vaxis, a fiú a saját elméjébe van-e zárva vagy sem.

A STK X DCK azt állítja legújabb daláról, a Tizenhétről, hogy az álmodozás, nyári emlékek megidézése, és egy kis nosztalgia. Mindezt a nyár közepén mondják, vagyis ha már most belemerülnénk az emlékek megidézésébe, mi várhat még ránk a szezon végéig... Ám a dal mégis ilyen érzetet kelt. Amiben benne vagyunk, az máris az életünk része, és így a tegnapra is úgy gondolunk vissza, mintha az örök időktől fogva így lett volna.

A STK X DCK formációra érdemes odafigyelni. Olyan erő és energia árad belőlük, hogy abban nincsen semmi pironkodás, sem szemérem. Egyszerűen azt adják, amire mindig is vágytunk, csak a magyar bandák többsége azt nem meri nekünk megmutatni. Mert olyan nagyot akarnak adni, hogy ahhoz előbb fel kell mászni valamilyen magaslatba, a STK X DCK viszont csak elénk teszi. Egyszerűen, tisztán, sallangok nélkül.

Az új STK x DCK dal stílusában kicsit eltér az eddigiekhez képest, ám ahogyan ígérik „a megszokott humoros, könnyed irányt ebben a trackben is felfedezhetjük.″ Ehhez vendégelőadót is hívtak, Hegedűs Borit.

Megérkezett a finn Blind Channel legújabb stúdióalbuma, a Lifestyles of the Sick & Dangerous, ami új életet lehel a nu-metál műfajba. A metálbanda a 2021-es eurovíziós dalfesztiválon tűnt fel az új lemezen is szereplő Dark Side című dallal. Bár csak hatodik helyen végeztek, a Måneskin mellett ők is közönségkedvencek lettek, és idén a német Electric Callboyjal turnéztak, aminek részeként hazánkba is ellátogattak.

Magyar gitárossal debütál az új amerikai metal supergroup. A Vented névre hallgató produkció olyan zenészek által jött létre, mint Sean Zatorsky, a Chimaira énekese, Austin D'Amond, a DevilDriver dobosa, a White Tiger tagja, Simon C. Bondar és az Omega Diatribe-ból jól ismert Hájer Gergő.

A Vented tavaly kezdett el dolgozni a debütáló nagylemezén az ex-Slipknot-dobossal, Joey Jordisonnal, aki azóta sajnos meghalt, helyét Austin vette át, így az ő játéka hallható már a dalok végső verzióján. Ettől függetlenül markáns nyomot hagyott Joey mentalitása és útmutatása a zenekaron.

A formáció énekese, Sean Zatorsky, valamint a banda dalszerző gitárosa, Hájer Gergő egy interjúban beszélt nekünk új zenekarukról, valamint a debütáló dalról, a Requiem For Myselfről.

Állunk, várunk. Elkezd füstölögni a szárazjég, a levegőbe emelkedik a Judas Priest-logó. Megszólalnak a One shot at Glory első hangjai, és igen, ott van a színpadon, a heavy metal keresztapja, megteremtője, és legnagyobbja. Megérkezett a Judas Priest.

Mindhárom fenti kijelentéssel bőven lehet vitatkozni. Az első valódi metálzenekarnak, a műfaj megteremtőjének nem alaptalanul a Black Sabbathot szokás tartani. Azt azonban el kell ismernünk, hogy azt az archetipikus képet, amely a körülbelül a nyolcvanas évek elején kialakult a szegecselt bőrszerkókról, az ikergitárokra épülő hangzásvilágról (ez úgy született, hogy az K. K. Downing gitáros a szólói alatt némiképp üresnek érezte a hangképet), hát azt bizony a Judas Priest rakta össze. Ők szolgáltak előképül a nyolcvanas évek elején megjelenő új brit zenekaroknak, a heavy metal új hullámának, melynek legfontosabb tagja nem kisebb név, mint az Iron Maiden.

De minden műfajelméleti fejtegetés köddé válik, amikor megjelenik a fémzene tar doyenje, Rob Halford. Halford ugyanis zseniális. Hosszú ősz szakállával úgy néz ki, mint egy szegecselt bőrbe öltözött kopasz télapó.

Valószínűleg senki nem tudja, hogy Halford hogyan nem énekelte szét a hangját az elmúlt ötven év alatt. Az az extrém magas fekvésű énekstílus, amelyet a hard rock alapító atyái, mint a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Uriah Heep meghonosítottak, negyven évvel megírásuk után már nem szokott beleférni eredeti előadóik képességeibe. Az örök kivétel itt is Bruce Dickinson. Na meg Rob Halford. Az üvegrepesztő sikolyok és refrének pont olyanok, mint amikor a klasszikus lemezek megjelentek. Nem tegnap, és nem is tegnapelőtt. Borsódzik a hát.

Ahogy a kígyó levedli a bőrét, úgy újul meg rendre a Whitesnake is, miközben egy ideje nem is készítenek új dalokat. Ha újra megjelenik egy-egy évfordulós albumuk, biztos, hogy tartalmaz új remixeket, előkerülnek a lekevert hangsávok, elbizonytalanítva a rajongókat, hogy akkor most melyik változat a kanonikus. De David Coverdale nemcsak a sorlemezeket revitalizálta, hanem az eredetileg 1994-ben megjelent Greatest Hitset is, hozzátéve az eredeti 14 számhoz még kettőt.

Mentségükre legyen mondva, a zenekar már a nyolcvanas években is számos alkalommal porolta le, hangszerelte újra a felvételeit. Coverdale olyan, mint egy színésznő, aki nem tudja elfogadni, hogy öregszik, ezért újabb és újabb gitár- és orgonasávokkal frissíti fel a klasszikusokat.

A számok albumról albumra vándorolnak, ami nem kimondottan szerencsés, mert egy felvételnek nemcsak a szöveg, a zene és az előadás együtthatói adják meg az identitását, hanem minden egyéb is.

Azt énekli a Foals, a Life Is Yours című új lemezének utolsó dalában, a Wild Greenben, hogy az élet csak egy körvonal az égen. Ha tényleg csak egy körvonal látszik belőlünk, akkor színeket, tónusokat, formákat kell neki adni. És erre pár hete adott egy visszautasíthatatlan ajánlatot a 2005-ben, Oxfordban alakult Foals.

A címadó dalról azonnal beugrott a Righeira Vamos A La Playa című nyolcvanas évek közepi italo-discós törzsanyaga, ami egyfelől meghökkentő a 2010-es évek brit indie-pop isteneitől, ugyanakkor ennek lehetősége mindig benne volt a zenekarban, még az első, 2008-ban kelt Antidotes című debütáló remeklésen is.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, szembe kell néznünk a zenekar veszteségeivel. Ott van például a 2019-es Everything Not Saved Will Be Lost című kétrészes sikeralbumuk, amelynek elmaradt az ünneplése az egész világot hazavágó Covid miatt, de azzal a fiúknak még nehezebb volt mit kezdeniük, hogy elveszítettek két alapító tagot. 2018-ban Walter Gervers basszusgitáros távozott, mert a zenekar nagy családja helyett egy szűkebb családban gondolkodott, Edwin Congreave billentyűs pedig azért lépett le, hogy befejezze közgazdasági stúdiumait.

Ónodi Eszter, a Katona József Színház színésznője nem olyan régen új arcát mutatta meg a közönségnek. Énekesnőként tűnt fel egy frissen alakult zenekar, az Ónodi Eszter & The Open Pub frontembereként. A formáció első nagylemeze tavaly ősszel jelent meg Amikor összegyűrtük az eget címmel, Kirschner Péter dalszerző-producer zenei vezetésével, valamint Karafiáth Orsolya mellett Szabó Balázs, Egressy Zoltán és Vető János szövegeivel.

Most a lemez egyik dalához vadonatúj videóklip készült, melynek főszerepében szintén a színésznőt láthatjuk.

Elindulunk a lejtőn, lezúgunk, a gödörben meg egy adag csalán vár. Ilyen lendülettel vágtunk neki és a végén sajnos pont ennyire is fájt az Imagine Dragons új albuma, a Mercury Act 2. A Mercury Act 1 óta (amelyről itt írtunk) már fenntartásokkal kezeljük a kísérleti rockzene egyik legnagyobb nevét, így most sem szavaztunk feltétlen bizalmat a korongnak, nem véletlenül.

Megjelent a kalózmetál legnépszerűbb zenekarának, az Alestormnak legújabb albuma, amely hozza az elvártakat. A lemezen helyett kapott egy félig magyar nyelvű dal is Magyarország címmel.

A többnemzetiségű Alestorm a kétezres évek óta nagy népszerűségnek örvend a metalrajongók körében. A kalózmetalt fullba nyomó zenekar alakulása óta rengeteg nívós fesztiválon megfordult, köztük a Download és a Warped Tour fesztiválon is. Legújabb lemezük, a Seventh Rum of a Seventh Rum sok újat nem mutat zeneileg, de a kötelezők megvannak. A frappáns dalszövegek, amelyeken néha sírva röhögünk, olyan viccesek, a táncolós, ugrálós dallamok és a kalózéletérzés keveredik az albumon.

Kicsit visszatértünk a gyökereinkhez. Szerintünk sokkal metalosabb lett ez az album, mint az előzők

– mondta Bodor Máté, a zenekar gitárosa.

A Why Me? Why Not. című, 2019-es Liam Gallagher-album címét egy John Lennonhoz köthető idézet ihlette. Úgy húsz éve Liam vásárolt egy háromszáz példányban készült Miért én? című nyomatot John Lennon művészeti kiállításán, majd az özvegye, Yoko Ono elküldött neki egy másikat, amely a Miért ne? címet viselte.

Az új album, a C’Mon You Know elnevezése már közel sem ilyen szofisztikált. A Manchester City-szurkoló Liam Gallagher a Soccer Saturday szakkomentátorának, Jeff Stellingnek a C’Mon You Know jelmondatát vette kölcsön. Miért ne? – kérdezhetnénk.

Az Oasis a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású brit formációja volt, a 2000-es Standing on the Shoulder of Giants albumuk után már nem tudták megtartani vezető státuszukat, de még abból a lemezből is eladtak cirka kétmilliót. 2009-ben feloszlottak, a Gallagher testvérek, Liam és Noel útjai – Shakespeare drámáit idéző konfliktusok után – különváltak, és most úgy néz ki, hogy Liam lesz az, aki leginkább megidézi az egykori zenekar dicsőségét. (Noel annak ellenére maradt kreatív szürkeségben, hogy alapvetően ő írta az Oasis nagy slágereit.)

Mivel lassan megszűnnek a hagyományos női magazinok, sokak számára meglepően eredetinek tűnhetnek azok a gondolatok, hogy szeresd magad, hogy elég, ha minimálsminket viselsz, fehér pólóval és egy szűk farmerrel, és ha nem tudsz már többet kihozni egy kapcsolatból, akkor számold fel.

Az 1996-ban Norvégiában született Sigrid How To Let Go című mentálhigiénés albuma afféle életvezetési tanácsadás a húszas éveik elején járó lányoknak.

De ha nem partnerkapcsolati kézikönyv, akkor egy olyan tükörfényes euro dance-pop album, amelyen vetésforgóban jönnek önbizalom tréningek és a szerelmi leckék tanulságtételei.

Próbáltam fehér zászlót lengetni, de te felgyújtottad

– hallhatjuk a Burning Bridgesben. A Thank Me Later is afféle megzenésített, Insta-fotóra photoshopolt bölcsesség, azt mondja Sigrid, hogy

ne díszítsük a szomorúságot, tépjük le a sebtapaszt.

A How to Let Go teljes futamideje alatt végig lüktet a nyolcvanas évek második felének diszkó soundja, az A Driver Saved My Night simán elfért volna egy Dua Lipa-albumon is, amely ugyanúgy a nyolcvanas évek retró diszkóját hozta helyzetbe.

A Def Leppard tizenkettedik stúdióalbumának címe, a Diamond Star Halos utalás a T-Rex Get It On című 1971-es slágerére, amelyben Marc Bolan sajátos módon bókol a „mocskos és édes” csajának. Azt mondja, hogy olyan, mint egy autó, és keréktárcsából készült a gyémántcsillag glóriája. Valahogy a rocksztárok dicsősége is ilyen: nem a szentek glóriája világít a fejük felett, hanem egy autó tárcsája. Bolan esetében ez különösen igaz volt, autóbalesetben halt meg 1977-ben.

Bolannál szerencsésebben járt a Def Leppard dobosa, Rick Allen, aki 1984 szilveszterén karambolozott, de túlélte, ugyanakkor elveszítette a bal karját. Később újra játszani kezdett egy speciális elektronikus dobon, majd visszatért a zenekarba. Persze, a leopárdok nem Allen és Bolan közötti kapcsolatot feszegetik, hanem sokkal inkább a glam-rockra utalnak a címmel, ami egyfajta DNS-e lehet a mérnökien precíz, ízes hard-rockjuknak.

Nos, igen, a Def Leppardnak több köze volt a hard-rock zsánerű glamhez, mint a heavy metalhoz, amelynek első hulláma idején tűntek fel. Aztán szép lassan elhagyták a metálos jegyeket, csak a Union Jack zászlót tartották meg. Hol pólókon, hol nadrágokon tűnt fel, ami nem éppen a lobogó rendeltetésszerű használatát mutatja, de a rockra más protokoll érvényes, mint a nemzet ünnepekre. Ha akarjuk, kisebb zenei szenzáció, hogy hét év után, a 2015-ös cím nélküli Def Leppard után új albummal rukkol elő az idén 45 éves zenekar.

Állítólag azok az aranytárgyak, melyeket gyakran érint emberi kéz, évente tizennégy századrészt veszítenek vastagságukból. Ha ez igaz, akkor évente több tonna arany lesz porrá és lepi be a tárgyainkat. Ebből a különleges porból valószínűleg jutott a Szomnakuno című új Anima Sound System-albumra is, hiszen a szó roma nyelven eleve aranyat, aranyosat jelent.

De nemcsak az arany fénylik, hanem a napfény is, ami az album visszatérő motívuma, és az Anima életművének is, gondoljunk csak a Tedd a napfényt be a számba című 2010-es dalukra, és most itt van az új, címadó dal, a Szomnakuno egyik sora, az Öntsed a napfényt a szívemen át.

Mindent beborít tehát a fény, a pozitív vibrálás, ahogy a közel húszéves, 2003-ban publikált Aquanistan című albumukon is – elég, ha csak a Csinálj gyereket című dal jut eszünkbe.

Egyedül lenni nem is olyan rossz, ám a magány... Az más tészta.

• A magányt nem lehet félpuhára főzni.
• A magány nem cseppfolyósítható.
• A magány kőkemény, mint a hetes kenyér héja.

Nagyjából erről szól a Bagossy Brothers Company dala, amit úgy aposztrofálnak, hogy ez

Talán azért, mert a címe: Balaton. És lássuk be, így már nehezen lehetne a Tisza-tó dala. Bár...

Ne legyen kétségünk: ezt a nótát ezen a nyáron oda-vissza dúdolni fogják Tiszán innen, Dunán túl, a Velencei-tónál, a Hortobágyot átszelő csatornák mellett, a Rába vizén, az Ipolyságban vagy éppen a Dráván csorogva. S hogy miért?

Cécile Aubry 1966-ban megjelent Belle és Sébastien című regényében olvashatjuk Sébastien-ról:

(…) szenvedélyre van szüksége. Titokzatos! Egy láthatatlan világban él..., nézi, ahogy élünk... Bezárkózik a kristálygömbjébe... Vigyázzunk, hogy ne törjük össze törékeny menedékét.

A Glasgow-ban alakult Belle and Sebastian zenekar az A Bit of Previous című, törékeny és titokzatos lemeze ehhez a kristálygömbhöz hasonlatos.

A 2000-ben publikált Fold Your Hands Child, You Walk Like a Peasant óta ez az első olyan albumuk, amelyet teljes egészében szülőföldjükön, Glasgow-ban rögzítettek. Nem így tervezték, stúdiót béreltek Los Angelesben, aztán a Covid-járvány kisiklatta az eredeti elképzeléseket.

Néha azon gondolkodik az ember, hogy mi ez: a múlt vagy a jövő? – olvashatjuk Szvetlena Alekszijevics Csernobili ima című kötetében. Ugyanez juthat eszünkbe a Soft Cell új, Happiness Not Included című albumáról is, melynek borítóján a pripjatyi vidámpark évtizedek óta rozsdásodó óriáskerekét láthatjuk.

A negyven éve még a fénykorát élő a szinti-pop 2022-ben már maga az anakronizmus, és annak ellenére az, hogy minden évtizedben volt egy-egy szinti-pop turbulencia, és hogy a műfaj a pop egyik nagy inspirációs forrásvidéke, amely még a metálra is komoly hatást gyakorolt.

Persze, mindent lehet, különösen azoknak, akik megalkották a szinti-pop kézikönyvét az 1981-es Non-Stop Erotic Cabaret című albumukkal. A Soft Cell is sajátosan meghitt, ironikus viszonyban áll a részben maga alkotta műfajjal, amelyre ezúttal a Nostalia Machine című dalukkal reflektáltak.

Digitálisan felújított hanggal újra kiadták a P. Mobil első nagylemezeként számontartott, de csak évtizedekkel később megjelent 1978-as koncertfelvételt.

Az első nagylemez – 1978 című felvétel június 18. óta elérhető a lemezboltok napjához csatlakozó helyeken, kétféle formátumban, CD-n és korlátozott példányszámban audiokazettán.

És mióta léteztek? Folytatta a gyermeki érdeklődéssel a Máté Péter-díjas magyar énekesnő, színésznő. De hogy mi köze egymáshoz Keresztes Ildikónak, a Carson Coma zenekarnak, Barkóczi Noémi és Áron András (Apey) zenészeknek? 

A zenei műsorok kedvelői már tudják, hiszen két hete a YouTube-on csüngenek, akik nem, azok is sejtik, viszont azok kedvéért, akik a „zenei műsorról” a Dáridóra asszociálnak, eláruljuk a titkot: megérkezett a Dalfutár új évada. Az első csapat második epizódja tegnap este óta a nagyközönség számára is elérhető, így bárki megnézheti és hallgathatja, hogy a fent említett előadók milyen dalt hoztak össze közösen.

A fény hanyatlik a pusztán, éhes morgás remeg a bokrok között. Utolsó vacsoráját üli a fehér oroszlán. Fáradt, megvénült, hányatott sorsú. Egyik nap még a horizont legnagyobb vadásza, mára fogatlan jószág. Tekintete a portól megvastagodott levegőbe kapaszkodik. Senki sem emlékszik rá, senki sincs, aki vissza tudná adni büszke termetét, diadalittas járását, igéző jellemét vagy királyi hangját. Csak ül és vár egymagában, megfáradtan, a sebeit sem nyalogatja már. Így pusztul el a fehér oroszlán. Így tűnik el a White Lion zenekar.

A világ legjobbjának lenni egyszerre áldás és átok, ezt pedig nincs zenekar, amely jobban tudná, mint a Beatles. Ha az ember népszerűbbé tud válni, mint Jézus, de közben őrült rajongók törnek az életére, a szerep kettőssége kézzelfogható. Az idő halad, vasfoga felszántja az ipart, így egyre kevesebben maradnak, akik el tudják mesélni a Beatles-élményt első kézből. Közülük is talán a legkülönlegesebb a zenekar híres dalszerzőpárosának egyik fele, Paul McCartney.

A külváros peremén nyári, napsütötte délután. Egy pillanatra megpihenünk a parkban, nincs ott senki más, csak mi, a fák, a padok, a szél. Ahogy a napfény átjárja az izmaink, egy másodpercre megrándul a test, majd szépen lassan elenyészik minden, és akaratlanul dúdolni kezd.

Ezzel az érzettel indul a Bloom című kislemez, amely Hien új generációs szerzeményeinek egyike. Bár a lemez már kint van egy ideje, a rajta szereplő Family dalnak új a klipje, amely az énekesnő emlékeit idézi gyermekkorából. A kislemezen három plusz egy dal kapott helyet, ezek a Bloom, a Family, a Slow, valamint a Family Extended.

Manapság, amikor a modern rockzene kikopófélben van, a Halestormhoz hasonló zenekarokra pont akkora a szükség, mint egy forró napon egy nagy pohár frissítő, hűs vízre. A csapat új albuma idén májusban jelent meg és a Back From the Dead címet viseli, a lemez azonban kicsit mást hozott, mint amire a rajongók számíthattak.

Kevés ember életében van olyan pillanat, amikor azt mondhatja, „igen, itt ma történelmet írunk”. Ezért igazán érdekesek a rekordok, hiszen azok hosszú ideig dokumentált nagy momentumok, amelyek csak akkor tűnnek el, ha valami még elképesztőbb születik.

Ha zenei rekordokról beszélünk, mindenkinek olyanok jutnak eszébe, mint a legnagyobb közönség, leghosszabb gitárszóló, de elég kevesen gondolnak arra, mint a legnagyobb működő gitár, vagy a legtöbb mém, ami egy videóban szerepel. Listánkban a könnyűzene meghökkentő csúcsteljesítményeit gyűjtöttük össze.

Gigászok gitárja, de van iszonyat drága is

Ki ne akarná legalább egyszer megpengetni a titánok gitárját? Az eszköz megszületett, így már csak el kell hozzá látogatni, tekintve, hogy a közel egytonnás, 13,5 méter hosszú és 5 méter széles gitárt elég nehéz világ körüli turnéra vinni. A hangszer – melyet nyugodtan tekinthetünk hangszerek, hiszen valóban lehetséges rajta játszani – egy 1967-es Flying V formájával bír és Scott Rippitoe alkotó nevéhez fűződik. A gitárt 2000-ben mutatták be, és 2001-ben nyilvánították hivatalos világrekorddá.