Index Vakbarát Hírportál

„A barna bundás sarki róka olyan ördöngös módon hasonlít egy kőhöz, hogy azon csak ámulni lehet...” –  írja az izlandi Sjón A macskaróka című könyvében, és valahogy így állnak össze egységes havas tájjá a szintén izlandi Sigur Rós zenekar Átta című új albumának kompozíciói is.

Az Átta nyolcat jelent, és milyen meglepő: ez a posztrockzenekar nyolcadik nagylemeze, a 2013-as Kveikur után az első albumuk. Már ez is elég izgalmasan hangzik azok számára, akik nehezen tudják elképzelni a hétköznapjaikat az ambient, a kortárs klasszikus zene, a progresszív rock és a dream pop fúziója nélkül, amely olyan puha és bársonyos, mint a macskaróka bundája.

Boldog észak

És ugyanazok számára jelent szenzációt az is, hogy Kjartan Sveinsson billentyűs – aki a 2012-es Valtari című album után hagyta el a zenekart – most visszatért, de jól hangzik az is, hogy az Átta első kislemezdalához, a Blóðberghez az a Johan Renck rendezett klipet, aki a Csernobil című HBO-s sorozatot is dirigálta. Arról nem beszélve, hogy a Sigur Rós turnén van egy 41 fős klasszikus zenekarral,

Tíz év nagy idő, még Izlandon is, és a zenekar nem tétlenkedett. Magánszorgalomból 2019-ben kiadtak két balettzenei albumot (Variations on Darkness és 22° Lunar Halo), és még 2016-ban elkészítettek egy olyan projektet, amelyre Tarr Béla is csettintett volna egyet.

Téli berek

A zenekar a nyári napfordulón végigautózta az izlandi körgyűrű 1332 kilométeres útját, és a teljes utazást lezenélték, amihez az Óveður című daluk hangsávjait variálták, létrehozva az adott tájra és fényviszonyokra adaptált meditatív road movie-t, amit az izlandi televízió is közvetített. Nos, ezekhez képest az Átta ambient hipnózisa már-már slágertűzijáték.

Persze hajlamosak lennénk Jónsit, a zenekar frontemberét bezárni egy képzeletbeli izlandi skanzenbe és azt gondolni, hogy egy olyan, gejzír melletti stúdióban dolgozott, amelynek áramellátásáról geotermikus energia gondoskodik, de valójában a lemez előkészületei akkor kezdődtek, amikor a multiinstrumentalista Kjartan Sveinsson meglátogatta Jónsit a napfényes Los Angelesben, és nekiálltak jammelni.

Miután behajtottunk egy körforgalomba, indexeljünk, ha el akarjuk azt hagyni... Emlékezésre, elmélkedésre nincs idő, kivéve, ha te vagy Noel Galagher, és most jelentetted meg Council Skies című új lemezed. A cover fotón – amit Kevin Cummins készített – körforgalmat látunk, abban a Noel Gallagher's High Flying Birds felszerelésével. Ezen a megszentelt helyen volt gyerekkorában a Manchester City Maine Road futballstadionja – bőven volt ideje Galaghernek visszatekintenie, a veszteségeiről elmélkednie. Éppen most dolgozza fel, hogy zátonyra futott a második házassága is.

Közlekedj okosan!

Persze a körforgalom annyi mindennek lehet a metaforája, például a rock and rollnak is, amely mindig visszatér a kezdetekhez. A Council Skies borítója például akár utalhat a Pink Floyd negyedik albumára, az Ummagummára, amelynek szintén van köze Manchesterhez, hiszen részint a manchesteri College of Commerce-ben adott koncert élő felvételeiből áll, és az album a hátoldalán helyezte el különös szimmetriában a Pink Floyd is a hangszereit.

Ennél fontosabb persze az, hogy hat év után új albummal jelentkezett az egykori Oasis fő dalszerzője, Noel Galagher, aki ezúttal azzal a Paul Stacey hangmérnökkel dolgozott, aki 2000-ben basszusgitározott a Standing On The Shoulder Of Giants című Oasis album néhány dalában.

Csinos fiúk a térről

Szintén nem mellékes, hogy az album címét, a Council Skiest a pop-kultúra és foci vonatkozásában is meglehetősen motivált grafikus sztár, Pete McKee azonos című könyve ihlette. Ahogy az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a Pretty Boy című kislemez-sláger hasonlatos a The Cure The Forest című dalára, nem meglepő, hogy Robert Smith készített hozzá remixet, ami az album deluxe kiadásán hallható.

A Pretty Boyban a The Smiths fő dalszerzője Johnny Marr is gitározik, és hát mondjuk ki: ez az album magaslati pontja. Ugyanakkor a testvérével továbbra is tahó Liam Galagher a Dead to the Worldtől van oda. Egy tweetben tette fel a költői kérdést „Hogy tud egy ilyen gonosz szellemű kisember ilyen gyönyörű dalt írni?".

Amikor szeretnénk feltölteni magunk érzésekkel, gyakran a zenéhez fordulunk. Azt várjuk, hogy a pontosra gyártott szekvenciák majd feloldoznak minket, az életünk nyomora elpárolog, mintha nem is lett volna. Pedig akár a szerelemben, ahol egy másik embertől várjuk a magány elfedését, vagy a városi tömegben, ahol ezrek közt sétálva is egyedül vagyunk, a zene is csak eszköz, körítés, ami magában pusztán hangok és szavak különleges vegyülete. Csakis akkor tud rezonálni velünk, ha van bennünk valami, amivel rezonálhat,

A fojtogató egyedüllét, a kövérré etetett magány az, ami terjeng a Nothing But Thieves legújabb lemezén. A banda mindig is igyekezett egy olyan sajátos hangzást és üzenetet megteremteni, amivel más előadó nem rendelkezik. Ez részben sikerült is, legújabb lemezük, a Dead Club City az elmúlt években divatos irányzatokat vegyíti, de olyan progresszív ötletek és dinamikai elemek jelennek meg rajta, amiért megéri többször meghallgatni.

Nem minden szakítás szép, de ami a Mötley Crüe háza táján történik épp, az kiemelten csúf. Ahogy arról korábban írtunk, 2022 végén a banda bejelentette, hogy 2023-as világ körüli turnéján már nem Mick Mars, a csapat alapító gitárosa fogja játszani a riffeket. Helyére John 5 lép, aki korábban már Ozzy Osbourne-nal és Marilyn Mansonnal is muzsikált. Ezzel eredetileg semmi gond sem volna, hiszen a banda – a hátteret tekintve – Mick Mars betegségére hivatkozva döntött így.

Ezzel szemben Mars most a Rolling Stone-nak azt nyilatkozta, hogy reméli, soha többé nem kell beszélnie volt zenésztársaival. A gitáros éppen jogi lépéseket tesz, mivel úgy véli, a Mötley Crüe csapata – élükön Nikki Sixxszel – az őt megillető hagyatéktól szeretné elvágni. Elmondása alapján csupán nyugdíjba szeretne vonulni, de sose hitte volna, hogy ez ekkora küzdelemmel jár. A Rolling Stone magazinnak mesélt a csatározásról, a közelmúlt tapasztalatairól és eddig ritkán megénekelt, közös emlékekről.

Több mint 40 év közös zenélést követően lezárult egy korszak. Mick Mars nem lép fel többé a Mötley Crüe-val. A gitáros évtizedek óta küzd súlyos gerincvelő-gyulladással, amely mára túl fájdalmassá vált a 72 éves zenész számára, így végül a nyugdíj mellett döntött. Ennek ellenére úgy érzi, hogy zenekartársai kifogásként használták fel az állapotát arra, hogy a bandából származó bevételeitől elvágják. Jelenleg is épp jogi lépéseket tesz azért, hogy ezt megakadályozza.

Kelly Clarkson megnyerte az első American Idol tehetségkutatót, és azóta ő az Egyesült Államok legsikeresebb előadója. Clarkson 2003 óta kilenc stúdiólemezt adott ki – köztük egy karácsonyi albumot –, most pedig megérkezett a tizedik is, Chemistry címmel.

A háromszoros Grammy-díjas énekesnő második stúdióalbumával tört be igazán a zeneiparba. Ezen olyan slágerek kaptak helyet, mint a Since You’ve Been Gone és a Because of You, később pedig a Stronger (What Doesn’t Kill You) című dallal uralta a toplistákat. Clarkson az utóbbi időben inkább beszélgetős műsorára, a The Kelly Clarkson Show-ra koncentrált, amely négy évadja alatt tizenhárom Daytime Emmy-díjat kapott. Emellett 2018 óta (egy év kihagyással) tagja az amerikai The Voice énekes tehetségkutató zsűrijének.

Utolsó, teljesen eredeti dalokból álló lemezét 2017-ben adta ki, így a rajongók már nagyon várták, hogy a 2021-es karácsonyi lemez után érkezzen egy minden szempontból önálló anyag.

Néha megindul az a bizonyos vezérhangya: „gyúrni kéne”. Aztán vagy megtörténik, vagy hozzuk a hangyairtót. A magyar minőségi trash – igen, oximoron – koronázatlan királya, a Bëlga újabb, rájuk jellemző, őrült kis szórakoztatással rukkolt elő. Ezúttal gyúrni vágynak az urak.

Csak hogy ne érje szó a ház elejét, ez az a banda, amelynek dallamívei nem épp a zenét előrevetítő progresszivitást tükrözik, de nem is ezért szeretjük őket, így nem érezzük a hiányt. Az ő zenéjük azért jó, mert a leghétköznapibb baromságokat szövik őszinte, mindennapi szórakoztatássá. A művészi sallangot kerülve természetes élethelyzetek természetes megéneklője (elrappelője) a banda, és ez az új daluknál sincs másképp. Ez a Gyúrni kéne.

Ildikó, a recepciós

Most a kondi felé kacsingatnak a srácok, attól a vágytól túlfűtve, amitől az emberek jelentős része is ezt fontolgatja, közben pedig pont azokkal az indokokkal húzzák ezt keresztbe, amik miatt az emberek jelentős részénél is elmarad a gyúrás. 

A dalhoz klip is készült, ami egy animált, számtalan fricskával, beszólással és pluszüzenettel telepumpált szemgörcs – valószínűleg több mint kielégítő a kívánt célhoz mérten.

Zeneileg ez a csoda félúton van a kilencvenes diszkókorszak muzsikája és a modern EDM között, amit a Bëlgától megszokott dallamos hiphop vezet. Van benne falatnyi ének, a raprészeken túl a monotonitást a különféle dallamos betétek vagdossák meg.

A Bëlga a mai napig képes volt megtartani azt, ami miatt az emberek megszerették. Provokatív, de nem offenzív, egyszerű, de csak ritkán – akkor is többnyire szándékosan – hat butának, minden számban akad valami, ami megmarad, amit csípünk. Így van ez a Nemzeti hip-hop, a Zsolti a béka, a Gérvágó, a Rendőrmunka, a Benzinkút vagy most a Gyúrni kéne esetében is.

A folkzene keveredése a metállal évtizedekre nyúlik vissza. Bár a kilencvenes évek előtt is akadtak előadók, akik a két ágazat vegyítésével próbálkoztak, 1990 után terjedt el széles körben ez a fajta progresszivitás. Akkoriban számtalan nemzet különféle előadója próbálta meg a rock- és a metálzenét tradicionális elemekkel dúsítani. Ilyen többek között a Finntroll, a szintén finn gyökerű Korpiklaani, a Deep Purple legendás gitárosának jóval szelídebb hangzású folkprojektje, a Blackmore’s Night

Idén júliusban érkezik Budapestre a mongol folk metal jelenlegi legnagyobb előadója, a The HU. Ennek apropóján megnéztük, hogy az elmúlt években kik voltak azok a zenészek, énekesek, akik ezt a fajta kevert stílust akarták meglovagolni. Az egyszerűség kedvéért most kimondottan a metálelőadókat kutattuk, így a hazánkban kiemelten népszerű ír punkot és az azt képviselő bandákat nem említjük. Listánk így is a teljesség igénye nélkül készült.

Na igen, fura a gondolat, de mit lehet tenni. Amikor az ember belezuhan abba a bizonyos ködbe, ami lila színű, öl, butít és nyomorba dönt, akkor még nem azt vizsgálja, hogy mekkora szívás lesz, mikor a végén azt kell mondani, hogy „na pá!” Nem kötelező, se nem általános, de még mindig bevett gyakorlat, hogy kezdetben a férfi teszi meg az első lépést. Az viszont már koránt sincs kőbe vésve, hogy az utolsót is ő fogja, főleg, ha minden ász a nő kezében van.

Royal Flush

A Honeybeast új dala, a Póker is egy kapcsolat alkonyát szedi strófákba, ahol a nő, kilépve a férfielnyomásból megmutatja, hogy bármelyik pillanatban felrúghatja az egész kapcsolatot a holdig, ha az végleg tönkremegy. A bandától sosem álltak távol az efféle témák, így most sem esett nehezükre egy jó dalt kihozni ebből.

A számhoz készült videóklip sem lett rossz. A színészi játékok csak akkor túlzóak, ha az cél, a karakterek természetessége üdítő, miközben a cselekmény teljesen abszurd. Inkább egyéni túlgondolás, de valahol olyan, mintha a szerelmet a szerencsejáték-függőséggel szerették volna párhuzamba állítani, ahol mindig a véletlen változókra alapoz az ember, nem tudhatja, mi lesz a játék végén,

A szám szövegileg hozza a Honeybeastre jellemző, könnyen befogadható, ám elmés szójátékokkal tarkított formulát. Ez újfent Bencsik-Kovács Zoltán elméjét, munkáját dicséri. A szövegíró a hozzánk eljuttatott közleményben így fogalmaz:

A nő átveszi a kezdeményezést, és tulajdonképpen szellemesen elküldi a francba a férfit. Az ő lázadásáról szól ez a dal, ahogy fellép a rajta hatalmaskodó másik féllel szemben. Azért szeretem ezt a dalt, mert nem konkrét dolgokról szól, hanem folyamatokról, amik a felszínen nem is látszódnak. A dalnak is a mélyebb rétegekben rejlik az igazsága. Elsőre jópofa beszólogatás, de igazából benne van a kritikája azoknak a jelenségeknek, amik zavarnak.

Zeneileg a szám modern popzenei elemeket halmoz. Van benne klasszikus rádió-pop egy kis kontralüktetéssel, ehhez passzol az EDM-es pre-chorus és refrén. Nem a legmaibb elemek, de a dalhoz hibátlanul passzolnak, a végeredmény minőségi. Az aprólékos, finom megoldások adják a szám szerethetőségét. Az ember füle nem igényli a progresszív megoldásokat. Egy-két minimális prozódiai hibától eltekintve – ami alapvetően elsikkad az általánosan jó megvalósítás mellett – a dal remek kivitelezés.

Tarján Zsófia, a zenekar énekesnője így mesélt a számról:

Hihetetlenül élveztem énekelni és nagyon remélem, hogy a közönségünk is úgy szereti majd, mint mi. A szöveget is élmény volt megtanulni, minden egyes sora egy kiszólás.

Hozzátette:

Az, hogy ugyan statisztaként, de ilyen színészek között és ismét ilyen rendezővel dolgozhattam, a mai napig felfoghatatlan élmény, hihetetlenül hálás vagyok érte.

Sosem késő művészi hitvallást tenni. A 62 éves Mick Hucknall a Shades 22 című új Simply Red-dalban arról énekel, hogy hiába látja az árnyékokat, hiába esik az eső, ő úgy játszik, mintha sütne a nap.

A zenekar napokban megjelent, Time című új albumán is átsüt fény, de ezúttal nem a csillagok fénye terül szét mindenen, ahogy az 1991-es Stars című albumon, hanem a nap sugara. (Nem mellesleg a Stars minden idők legkelendőbb albuma volt az Egyesült Királyság történetében.) Persze már nem gondoljuk róluk, hogy minden alkalommal megismertetnek minket az univerzum egy-egy fénylő égitestével, sőt, most inkább maradtak a földön, és megírták a pszichedelikus indulónak sem utolsó Earth In A Lonely Space-t, amely beidézi többek között a Beatles Sergent Peppersét is.

Időt kérni

És ami meglepő: nemcsak a Beatlest és McCartney-t hozták helyzetbe, de a Slapbang című dalban a Rolling Stonest is, persze csak a kötelező James Brown- és Otis Redding-rájátszások mellé. Az igazság az, hogy egy soul hatású funky dzsem a fickós basszus groove-okkal önmagában is működik, akkor is, ha nincs meg benne a szükséges plusz, de a Simply Red mindig hozzátesz valamit. Például finom áthallásokkal utal Bowie-ra vagy éppen a Beatlesre, szóval intelligens, szellős, érzelmes műsort kapunk, amolyan funk, soul és jazzy-pop svédasztalt, ahol nem az a cél, hogy jóllakjunk, hanem hogy jól érezzük magukat. A Time nem lesz akkora siker, mint a Stars, nincsenek is rajta csillogó pop-soul slágerek, de hangszeres mutatványokban, attitűdben megidézi a zenekar kilencvenes évek eleji fénykorát.

Három szín: vörös

Az album a harmadik nagylemez azóta, hogy Hucknall 2015-ben feltámasztotta a Simply Redet, és leginkább olyan, mint egy nem várt ölelés a körúton, ahol egy szeretetkommandó megölel, és ezt még transzparensen is hirdeti. Hucknall selymes, álmodozó retro soulos hangja semmit nem kopott, és most 

Már egy ideje a családi élet bűvöletében él, például a jól megmunkált Better With You című vallomást feleségének, Gabriellának írta, de az életigenlő dalokban akár üzeneteket is találhatunk tinédzser lányának, Romynak, és persze bárki másnak, aki fogékony a pop bölcsességeire.

Tízéves pályafutása után először lépett fel magyar közönség előtt Machine Gun Kelly (MGK). A rapből pop-punk zenére váltó énekes hibátlan koncertet adott, és megígérte, hogy a következő európai turnén visszatér hazánkba.

A hétfő este a fiatal Iann Diorral indult, aki egyedül állt ki a színpadra. Őszintén szólva meglepett, hogy semmilyen látványt vagy zenekart nem láthattunk, de a srác így is felpörgette a közönséget. Azon túl, hogy a lazaságával egyből megfogott mindenkit, Dior remekül énekel élőben. Azért persze a félplayback bezavart, és a hangosítás is lehetett volna jobb.

Zenei körökben előfordul, hogy az előadók politikailag kritikusak, alkalmanként akár direkt és nevesítve támadják a hatalom vezetőit. Az erre érkező reakciók tárháza végtelen, kezdve az ignorálástól a pikírt visszaszóláson át egészen a tiltásig és bebörtönzésig. Utóbbi kettő manapság csupán elvétve történik meg. A tiltást az online zenei térben nehéz kontrollálni, a börtön pedig olyan extrém, hogy demokratikusan működő országokban elő sem fordulhat. 

Rövid gyűjtésünkben összeszedtünk néhány történetet, amelyben a politika reflektált a „megszólításra”.

Vannak szintek

A legfrissebb hír, hogy miként szólt vissza szolidan Orbán Balázs az ő szavaival megspékelt dal apropóján Azahriah-nak. A Four Moods 2 című dalban a miniszterelnök politikai igazgatójának következő sorai hallhatók:

Ki uralja egy adott ország médiáját, az eldönti, hogy ki uralja az adott ország gondolkodását, és ezen keresztül, hogy ki uralja az adott országot.

Erre válaszul a Blikk fel is kereste a politikust, hogy reagáljon a történtekre, amire Orbán Balázs szimplán ennyit mondott:

Nyilvánvaló, hogy a művész úr mindig is jobb volt szövegírásban, mint szövegértésben, de ettől függetlenül sok sikert kívánok neki a továbbiakban is.

A zenetörténelem számtalan alkotása üzen közvetve vagy közvetlenül politikusoknak, amelyben felhívják a figyelmüket valamely cselekedetükre, vagy épp direkt kritikát fogalmaznak meg. A nyugati, főként amerikai példákat tekintve, ahol nagy mennyiségben születnek ilyen típusú dalok, az első és leggyakoribb reakció az, hogy nincs reakció. A politikusok java tisztában van azzal, hogy egy zeneszám jobban fennmarad, ha botrány vagy több résztvevős közbeszéd tárgya lesz, hamarabb kifullad, ha szimplán figyelmen kívül hagyják.

Az ignorálás és annak hatása szépen megmutatkozik Prince Rinnie, Talk to Russia című számában. Valószínűleg kevés embernek ugrik be a dal rögtön annak ellenére, hogy direkt módon kritizálja Ronald Reagan amerikai elnököt és hidegháborús politikáját. A dalt a híres Controversy albumon kilenc hónappal azután adta ki a pop hercege, hogy Reagan 1981-ben felesküdött. A Rinnie, Talk to Russia végül elsikkadt a lemez jóval népszerűbb, esetenként szintén kritikus alkotásai mellett.

Kim Petras évek óta a klub- és popzene csillaga, ezért meglepő, hogy csak most jött ki az első stúdiólemeze. A német származású énekesnő friss, Feed the Beast című albuma minden, amit tőle vártunk: partihimnuszok, szexuális töltetű dalszövegek, és olyan ritmusok, amelyekre nem lehet nem megmozdulni.

Az LMBTQ+ közösségben Kim Petras 2017 óta az egyik legnépszerűbb énekes, nemrég viszont az egész világ megismerte, amikor közreműködött Sam Smith Unholy című dalában. A páros Grammy-díjat nyert a szerzeménnyel, és hetekig uralták a toplistákat. Bár Petras nem az első transznemű énekesnő, aki Grammy-díjat nyert, ő az első, aki a díj átvételekor nyíltan vállalta transzneműségét.

Az előadót egyébként a konzervatív és a liberális oldal is folyamatosan támadja, előbbi transzneműsége miatt, utóbbi azért, mert együtt dolgozik Dr. Luke producerrel, aki állítólag mentálisan és fizikailag is bántalmazta Keshát. Sőt Petras Magyarországon is kivágta a biztosítékot, amikor a hazánkban megtartott MTV EMA-díjátadón kiállt a kormány LMBTQ-ellenes törvénye ellen. Az előadó akkor az Indexnek is nyilatkozott.

Kevés magyar előadót tudunk mondani, aki ilyen gyorsan tett szert ekkora népszerűségre, mint Azahriah. Mivel dalszövegei nem korlátozódnak a magyar nyelvre, csupán idő kérdése volt, mikor teszik próbára a hazai popsztárt a nemzetközi színtéren.

A dalt szerző StadiumX producerpáros, valamint Sam Martin, az amerikai, Grammy-díjas énekes-producer – akit leginkább David Guettával közös munkássága révén ismerhetnek a hallgatók – dolgozott együtt a számon.

Az új nóta nem kisebb célt tűzött ki, mint hogy világsláger legyen, ami talán megnyithatja azokat a kapukat, amiken olyan régóta szeretne már dörömbölni a hazai popipar nyugat felé. A szám most megjelent, de inkább lett belőle szolid kopogás lendületes, ajtóstul a házba rontás helyett. Ez a Heaven.

A rock & roll veszélyes üzem, ennél csak egy veszélyesebb műsor létezik, a családi élet, amit nem a The Osbounes című realityből ismerhetünk meg a maga valóságában, hanem mondjuk a Queens Of The Stone Age (QOTSA) vezetője, Josh Homme és egykori felesége, a The Distillersben szolgálatot teljesítő Brody Dalle kálváriájából. Állítólag volt, amikor Homme fejbe verte, és arról fantáziált, hogy megöli, majd részegen fojtogatta is, és azt üvöltötte, hogy „egy kibaszott őrült kurva vagy”. Máskor beverte a nő autójának ablakát, de Homme szerint az exe volt inkább agresszív, még egy vasalót is hozzávágott.

A kő marad

E kész és félkész katasztrófák után Homme rákos lett, és közben több barátja (a QOTSA egykori tagja, Mark Lanegan, a sztárséf Anthony Bourdain és a színész Rio Hackford) is meghalt. Nagyjából ezek történtek a 2017-es Villains című QOTSA-album óta, és akkor nem beszéltünk még a pandémiáról és számos olyan dologról, amitől a világ még rosszabb hely lett.

Nos, nagy vonalakban erről szól a zenekar új, In Times New Roman című albuma. „Olyasmit fogunk csinálni, ami a világ brutalitásához lesz hasonlatos, és arról szól, hogy egyre inkább megyünk bele a sötétségbe” – nyilatkozta Homme az NME-nek a nyolcadik albumuk megjelenése előtt.

Süketelés

Nem mintha az elmúlt 30 évben Homme nem ezt tette volna, azaz egyre messzebb jutott a képzeletbeli sivatagban. Legmesszebbre a zenekar 2002-es fő művével, a Songs for the Deaf albummal ment. Ezt a zseniális lemezt azóta sem sikerült meghaladniuk, de a sivatagi autózáskor amúgy sem láthatunk változatos természeti formákat. A dalok sem azok, mégis többet ígérnek az úgynevezett rockélményeknél.

És az In Times New Romant sem tudjuk ehhez az albumhoz hasonlítani, legfeljebb a 2007-es Era Vulgarishoz, de ezzel sem jutunk messzire. A QOTSA mindig azzal az ígérettel csábít, hogy olyan helyekre visz, ahová a hard rock alapú műsorok amúgy nem lennének képesek.

Van az a történet, amihez nem kell túlpörgetett cím, sem hangos fanfár, csupán a valóság, mert az is elegendő. Nyolc album, 25 év, koncertek százai. Vannak olyan ikonikus zenészek, akik annyira beleégnek egy-egy zenekar életébe, hogy elvesztésükkel talán sosem lehet igazán megbirkózni. Ha Foo Fighters, akkor Dave Grohl után Taylor Hawkins lehetett ilyen tag, aki a második album után csatakozott a csapathoz. Valaki, akire mindig felfigyeltünk a koncerteken, aki a rockzene világának ütőhangszeres országába hozott felejthetetlen stílust, aki nélkül egy ideje nem is tudtuk és nem is akartuk volna elképzelni a zenekart – mégis rákényszerültünk.

2022-ben Taylor Hawkins meghalt, vele együtt pedig az a Foo Fighters is, amit egykor ismertünk. December végén a zenekar közzé tett egy Twitter-bejegyzést, amely szerint folytatják a közös zenélést, de ez soha többé nem lesz ugyanaz a zenekar, mint korábban, és ez így is van rendjén.

Most, egy évvel később megjelent a banda Hawkins halála utáni első lemeze, az első album 2005 óta, amin maga Dave Grohl játszotta fel a dobszólamokat. Korábbi terveikkel ellentétben teljesen más végeredményt hozott az új anyag. A progresszivitás helyett ezúttal visszatértek a gyökerekhez. Ez a But Here We Are.

Amikor arról énekel a Rival Sons a Bright Light című új számában, hogy a vég csak azért jön el, hogy aztán újrakezdődhessen, akkor legjobb, ha az egészet a rock and rollra vonatkoztatjuk, amit az elmúlt hatvan évben már sokan próbálták megmenteni, miközben néhányszor meg is halt. Persze csak azért, hogy olyan kísérőjelenségekkel támadjon fel, mint a villódzó fények, a földrengést idéző dübörgés, az eksztázis és az önkívület.

A Rival Sons Darkfighter című új albuma nem ígér örök fiatalságot, de dübörgést és önkívületet igen, ami nekünk éppen elég. Ugyanakkor vannak zenekarok, amelyek úgy idézik meg a rock and roll ősrobbanását, mint egy tűzszerész-alakulat, így aztán az első, ami eszünkbe jut róluk, hogy mégiscsak ők lesznek a rock and roll megmentői.

Régi idők rockyja

Erre a műveletre négy évet kellett várni, ugyanis ennyi idő telt el a legutóbbi lemez, a 2019-es Feral Roots óta. Négy év nem kevés, ráadásul benne a közel kétéves pandémia időszakával, amikor amúgy sem lehetett mást csinálni, mint zoomon gyötörni a gitárt, de a világ megmentéséhez idő kell. Hasonló ambíciókkal állt annak idején a nagybetűs Rockhoz a Free, Van Morrison, a Led Zeppelin, a Kyuss, a Black Rebel Motorcycle Club és újabban a Black Keys is.

A Nobody Wants to Die pedig minden bizonnyal az év egyik legnagyobb rockslágere lesz, amelyben arról énekel Jay Buchanan, hogy senki sem akar meghalni, és vonatkoztassuk ezt is a rockra, és mondjuk azt: naná, persze, hogy senki, főleg, amikor a rock and roll ilyen vonagló, erőtől duzzadó életigenlés lesz.

Harcosok klubja

A kaliforniai Long Beachen alakult zenekar hetedik albumát óriási várakozás előzte meg, különösen a Nobody Wants to Die kislemez elsöprő sikere és a hozzárendelt, Tarantino-hatású kortárs westernes klip miatt, de a második kislemez, a White Stripesra hajazó Bird in the Hand slágervilága okán is. Ugyanakkor a vakító hype-ban legalább ilyen fontos szerep jutott annak is, hogy az album producere ezúttal is kilencszeres Grammy-díjas amerikai producer, Dave Cobb volt, aki olyan előadókkal dolgozott korábban, mint Lady Gaga, Brandi Carlile és Chris Isaac. De sokan felfigyeltek a lemez apropóján Jay Buchanan énekes megjegyzésére is, amely szerint a Darkfighter többek között a világjárványt és az USA egyre lazábbá váló nemzeti szövetét reprezentálja.

Hosszanti, közös múltra tekint vissza a nu metal korszak két híres képviselője, a Papa Roach és a Hollywood Undead. 2023. június 13-án Veszprémben lépett fel a két banda egy közös koncerten a Gyárkert KultúrParkban, ahol lehetőségünk nyílt a zenekarok egy-egy tagjával interjút készíteni.

A Papa Roach csapatából a banda gitárosával, Jerry Hortonnal beszélgettünk Az interjúban többek között szó esik arról, hogy:

• milyen zenei ágazatok inspirálják most leginkább a csapatot;
• a jövőben mely előadókkal dolgoznának szívesen együtt;
• kik azok az új nevek, akikre felhívná a közönség figyelmét;
• hogyan folyik a zenekari háttérmunka;
• miként tudtak a pandémia alatt is fennakadás nélkül dolgozni;
• hogyan védekezik a csapat a kiégés ellen;
• és mit gondol a kihalófélben lévő zenekari kultuszról.

A kör bezárul

Az utolsó albumuk némileg visszanyúlt a gyökerekhez a kísérletezés helyett. Ezt szeretnék tartani a jövőben, vagy új irányokkal is megpróbálkoznak?

Úgy érzem, mindkettő igaz lehet a jövőre vonatkozólag. Szeretünk kísérletezni és újdonságokat felfedezni, de sosem fogjuk elfeledni azt, kik is vagyunk valójában. Keressük az egyensúlyt a szórakozás és az új utak kutatása között, de igyekszünk nem eltávolodni attól a hangzástól sem, ami a zenekarra jellemző. Rengeteg a feltörekvő rockzenekar. Ezek az együttesek most népszerűek, többek közt a mi zenénken nőttek fel, abból inspirálódtak – elég, ha csak a Bring Me The Horizont vagy a Beartootht említjük. Ők úgy nőttek fel, hogy minket hallgattak – nagyon izgalmas felfedezni ezt a zenéjükben. Szoktunk ilyen előadókkal együtt is dolgozni, nyitottak vagyunk a lehetőségekre, amelyekért mi is igyekszünk tenni. A következő album is pont ezért lesz érdekes.

A kaliforniai Hollywood Undead az elmúlt tizenöt évben meghódította a világot. A hiphop-metál csapat első, Swan Song című albumával egyből népszerű lett mindkét műfaj kedvelőinek körében, a TikTokon pedig a fiatalabbak is felfedezték a zenekart. Az Everywhere I Go sikerétől egészen a tavalyi Hotel Kalifornia lemezig a csapat soha nem áldozta be zenéjét a megalkuvás oltárán, és autentikus stílusukkal a magyar közönséget is megfogták.

A banda többször járt már hazánkban, nemegyszer a Papa Roach társaságában. A 2020-as koncertjük után Veszprémben láthatta a közönség őket újra, a Gyárkert Kultúrparkban. A fellépés előtt Charlie Scene énekes-rapper-gitáros interjút adott az Indexnek, melynek során beszélt

• a Hotel Kalifornia lemez alapötletéről és felvételeiről;
• az albumok közti stílus- és hangzásváltásról;
• az eltörléskultúra (cancel culture) előnyeiről és hátrányairól;
• a politikai korrektség hatásairól a zeneiparra;
• a zenélés és a családi élet összeegyeztetéséről
• és a zenekar jövőbeli terveiről.

A saját utamat járom, éppen megyek haza, és nem leszek egyedül – énekli az Amerikát elsirató Going to a Town című dalában Rufus Wainwright, aki először a 2007-es Release the Stars című lemezén interpretálta szomorú számvetését.

Az 50. születésnapjára készített, nem kevésbé visszatekintő új albumán, a Folkocracyn újra felénekelte a dalt, de ezúttal nem egyedül, hanem Anohnival, az első transzelőadóval, akit Oscar-díjra jelöltek. A Folkocracy afféle önreflexív, mézédes szenvedély-projekt, amivel Wainwright meglepte magát az 50. születésnapjára. Ajándékokról vagy jót, vagy semmit, de kimondhatjuk, hogy az album valószínűleg a művész korpuszának egyik alappillére lesz.

Subások

A tizenegyedik stúdióalbumán összeházasította a népdalokat a folklór peremvidékeivel, nemcsak Neil Young és a The Mamas And The Papas előtt tiszteleg, hanem a családja előtt is, akiket a kanadai folk legnagyobb előadóiként tisztelnek. Egyidőben nem volt felhőtlen a viszonya az apjával, a New York-i bacchanáliákat választotta a folkfesztiválok helyett, és

Már három évtizede kísérti a múltja, a családja, miközben fejben már készült az 50. születésnapjára, arra, hogy szembenézzen a démonaival, és ehhez egy vintage folkkal fűszerezett, kamarapop hatású feldolgozáslemez segítette hozzá. Amikor a családi örökséget kérték számon rajta, mindig a macsó környezetre, a műfaj hetero jellgére utalt, de ezen sikerült továbblépnie.

Valami népi

És tényleg nehéz kikerülni a család hatása alól, különösen akkor, ha az anyád úgy volt részese az amerikai folkszcénának, hogy együtt lógott Bob Dylannel. De nem csak a szülei, a nagymamája és a testvére is beleszületett a népi kultúrába, szóval hiába énekelte el az Over the Rainbow-t a Carnegie Hallban, és játszották az operáit a legnagyobb presztízsű színpadokon, valamit mégis kezdenie kellett az árnyékként fölé tornyosuló családi örökséggel. De mindezt nem úgy kell elképzelni, hogy a Müpa-féle estek eleganciája után (mi 2014-ben láttuk a müpás szólókoncertjén), a Steinway & Sons zongorát félretéve inkább felkap egy tornácon lógó napszítta bendzsót, és elindul arra, amerre a szél fúj egy ördögszekeret.

Egy punkszámnak sok esetben nemcsak a szerkezete egyszerű, de az igazsága is. Azt mondja a Rancid az It's a Road to Righteousness című igazságkereső dalában, hogy mindig állj ki a hatalommal szemben, és hogy a hűséget nem lehet tanítani. 

Amit viszont meg lehet tanulni, az a gitártechnika, és ez remekül megy a Rancidnek, amit a Tomorrow Never Comes című albumukon szépen be is mutatnak. A lemez hűségeskü is, hűség a punkeszményhez, ha egyáltalán van ilyen. Malcolm McLaren, aki kitalálta a Sex Pistolst, nyilván csak legyintene erre, hiszen számára a punk ugyanolyan termék volt, mint bármi más a butikjában, aki meg túl komolyan vette, az megérdemelte, hogy igazoltatták anno a londoni Piccadilly Circus villódzó neonja alatt vagy a battonyai Fényes presszó bejáratánál.

Amerikából jöttem

A Kalifornia állambeli Berkeley-ben 1991-ben alapított Rancid számára a punk sokkal inkább volt hitelességi kérdés, mint a legtöbb zenésznek, akik a punk képzeletbeli butikjában árulták a lemezeiket. A Rancid számára nem az volt a kérdés, hogy a vinyljük lejátszható-e OM10-es hangszedővel vagy éppen biztosítótűvel, hanem az, hogy a punkot ugyanúgy komolyan lehet-e venni, ahogy 1977-ben, vagy a műfaj tarka színei feloldódtak a Music Television vibráló főcímeiben.

Ugyanis a Rancid abban az időben futott be, amikor a Green Day a Dookie -val és az Offspring a Smash című albumával. A Rancid lett a bezzeg zenekar, amelynek tagjai nem adták el magukat a kaliforniai punk vásárában. Ők voltak azok, akik bár több mint négymillió lemezt adtak el világszerte, közel sem lettek olyan sikeresek, mint a Green Day vagy az Offspring. Cserébe viszont megmaradt az underground státuszuk.

Hiteles kollégák

Ugyanakkor nagy volt a kísértés... A legszórakoztatóbb pletyka szerint amikor a pop-punk a kilencvenes évek közepén mindent vitt, Madonna meztelen képet küldött magáról, csak hogy a Maverick kiadójához csábítsa őket, aztán mégis maradtak az Epitaphnál. (Most is ennél a cégcsoportnál jelentetik meg a lemezeiket.) Szintén voltak, akik hitelességi problémákat jeleztek, amikor 2016-ban a Rancid egy tengerjáró hajón játszott, illetve amikor 2019-ben felléptek a The Bash nevű utazó kézműves és sörfesztiválon. De mivel ők voltak a nem mainstream punkok, az sem volt gond, hogy a South Parkban is bemozgatták őket, sőt a rajzfilmsorozat egyik soundtrackjén is szerepeltek.

A Papa Roach és a Hollywood Undead duóját nem kell bemutatni a magyar közönségnek, hiszen mindkét zenekar – gyakran együtt is – többször járt már hazánkban. Most a Gyárkert KultúrParkban léptek fel a bandák, mi pedig megnéztük, hogy Veszprémben mekkora bulit tud csinálni ez a két ikonikus hip-hop/nu metal csapat.

A nyár egyik legizgalmasabb programsorozatát rendezi Veszprém, az év Európa Kulturális Fővárosa. A Gyárkert KultúrPark több mint hatvan külföldi és magyar előadót hozott el Balaton legújabb szórakozóhelyére, köztük olyan zenekarokat és énekeseket, mint Iggy Pop, Tom Odell, a Franz Ferdinand és a Hollywood Undead–Papa Roach párosa. A hely szépséghibája, hogy nehéz egy-egy koncert után tömegközlekedéssel hazajutni, és még elférne pár italpult is, mert a koncertek között hatalmas sorok alakultak ki.

A One Direction ír jófiúja, Niall Horan harmadik stúdióalbumával végre megtalálta az igazi hangját. Az énekes The Show című lemezén az érzelmes balladák dominálnak, de akad egy-két táncolósabb nóta is.

Amikor feloszlott a One Direction fiúbanda, sokan úgy gondolták, hogy csak az akkori közönségkedvenc, Harry Styles tud szóló előadóként is fennmaradni a popiparban. Azóta minden extag próbálkozik ismert maradni, több kevesebb sikerrel.

Bár egyértelműen Harry Styles a legnépszerűbb, azért a többiek is telt házas arénakoncerteket hoznak össze. Niall Horan legutóbbi, Heartbreak Weather című lemezének bemutatóturnéját a pandémia miatt nem tudta végig vinni, most viszont új lemezével nyáron bejárja az európai fesztiválokat, köztük a Sziget Fesztivált is, így a magyar rajongók is hallhatják élőben a friss dalokat.

Sosem szabad gyökerében elítélni a progresszivitást. Már csak azért sem, mert ebből fejlődnek ki új dolgok. Felsejlenek új ösvények, megnyílnak zsákutcák, megértjük, hogy mi az, amitől haladunk. A próbálkozás gyakorta álomszerű, mintha nem lennének korlátok, de az alkotóművészetben nem is szabadna lenniük, ugye?

Az előadóművészetben azért tapasztalható némi alkalmazkodás a hallgatósághoz. Hogy mi az, amire ráharap a közönség – legyen az újonnan megcélzott vagy régi kemény mag –, nem olyan könnyű kitalálni. Ennek ellenére az alkotók, legalábbis egy részük ideig-óráig küzd azzal, hogy

Ha ez bármelyik irányból sérül, akkor az eredmény könnyen lesz öncélú vagy önismétlő. Nincs sem szabvány, sem képlet arra, melyik stílusban hol van ez a határ, és a közönség ízlése és vágya sem általánosítható. Mindig lesznek egyéni elvárások, mindenkinek pedig lehetetlen megfelelni, éppen ezért vannak olyan lemezek, amelyek már csak ezért is nélkülöznek mindenféle konvenciót. Ilyen az Avenged Sevenfold legújabb albuma is, a Life Is but a Dream...

Azt énekli Sophie Ellis-Bextor az Everything is Sweet című szintipopos dopamindiszkójában, hogy

sétálj a fénybe, ahol minden édes és szép, és semmi rossz nem történik. Talán akkor szeretni fogsz, és a mosolyom nem rejtené el a szomorúságot. Vigyél el egy elvarázsolt helyre....

Ez az elvarázsolt hely, ahol semmi rossz nem történik, maga a konyha, a családi fészek epicentruma, a Kitchen Disco, ahol szelíden zúg a mosogatógép, a páraelszívó, miközben anyu és a kölykök az Instragramon hülyéskednek, hogy vidámságot vigyenek a Covid-járványban legyengített nemzet hétköznapjaiba.

Már ez is milyen szimpatikus volt, és akkor nem beszéltünk még a művésznő prémiumpopos kollekciójáról, az örök partikellékeiről, mint amilyen a Murder on the Dancefloor, a Take Me Home, vagy bármi a Kichen Disco című koncertalbumáról.

Konyhatündér

Utóbbi dalokat tényleg a lakásában énekelte el a fiaival, afféle home videókban, ahol a tűzhely fénye és egy lakossági diszkólámpa világította meg az egykori Rimmel-modellt, a Pretty Polly harisnyagyártó cég arcát és lábát. Aztán megadta a módját, és az egészet a lezárások után áttette a londoni Palladiumba.

Az erről készült felvétel, a Kitchen Disco – Live at the London Palladium volt a művésznő legutóbbi, 2022-es albuma, amit megelőzött szintén Kitchen Disco címmel egy 2020-as válogatása is. De ez a bőség becsapós, mert a Sophie Ellis-Bextornak utoljára 2016-ban, tehát hét éve jelent meg Familia címmel rendes lemeze. A napokban publikált Hana tehát az újrakezdés dokumentuma.

Anyák és fiúk

Persze, Sophie Ellis-Bextor igazoltan hiányzott a szórakoztatóiparból, ugyanis öt (!) fia (Sonny, Kit, Jesse, Ray és Mickey) született, mondhatjuk úgy is, hogy gyesen volt. Persze, lehet irigyelni, hogy megőrizte normalitását, a derűjét, az alakját, de sokan azért is irigyelhetik, mert a kreativitása is megmaradt, sőt a házassága is. (Férjével, Richard Jonesszal, a Feeling basszusgitárosával 2002-ben ismerkedett meg, akkor, amikor a 22 éves srác meghallgatásra jelentkezett a turnézenekarába. Amikor először meglátta Jonest, csak ennyit mondott: szép az erősítőd.)

Szóval, itt egy csaj, aki sikeres, szép, akinek normális élete van, aki erőn felül vállalt öt gyereket, és nem érdekelte, hogy erre rámegy-e a karrierje. Szóval nemcsak a Pretty Polly harisnyák állnak jól neki, hanem az anyaszerep is.

Kevesebb mint egy év után újra Magyarországra látogatott a Simple Plan. A tavalyi koncert után azt gondoltuk, nem tudnak jobbat hozni, de most még magasabbra tették a lécet, és még az eső sem tudta elmosni a hangulatot.

Tegnap délután már a kapunyitáskor megérkeztek a hardcore rajongók a Budapest Parkhoz, egyből berohantak az első sorokba. Bár mindenki a Simple Planre várt, a Live Nation olyan zenekarokat hozott a pop-punk banda mellé, hogy az első előadótól megmozdult a Budapest Park.

Az estét Charlotte Sands nyitotta, aki extra cuki személyiségével, I LOVE BUDAPEST-es pólójával és elképesztő hangjával elvarázsolta a közönséget. Az énekesnő mindent megtett azért, hogy beinduljon a buli, és még azok is sikítoztak, akik amúgy nem is ismerték a dalait. Az énekesnő először járt Magyarországon, pont úgy, mint a második előzenekar.

El kell jutnom Peekskillbe... Követem az új vérnyomot a földön – kántálja Ken Casey a Dropkick Murphys élén a Gotta Get To Peekskill című dalukban, amely az 1949-es peekskilli zavargásokra utal. Ebben az időben a radikálisok New Yorkot kommunista enklávénak nevezték, és azt üvöltötték a Ku-Klux-Klannal együtt a kommunista érzelmű fekete énekes, Paul Robeson koncertjén, hogy négerek, menjetek vissza a Szovjetunióba.

Hiába, a világ mindig is bonyolult hely volt. Mivel most is az, a bostoni Dropkick Murphys tovább követi a vérnyomokat a földön, és közben használatba veszi Woody Guthrie kiadatlan verseit, akinek daloskönyvében a legfontosabb kifejezések a szolidaritás, a rasszizmusellenesség és a szakszervezeti büszkeség.

Folk hátán folk

Nem könnyű ezeket a témákat megverselni, dalba írni, de neki sikerült, és sikerült a Dropkick Murphysnek is, akik immáron egy második akusztikusfolk-albumot szenteltek Woody Guthrie elkötelezett világának. Az Okemah Rising a 2022-es This Machine Still Kills Fascists folytatása, szintén Woody Guthrie verseivel, megtartva az akusztikus, de erőteljes ír folkos hangzást. Persze, akik hozzászoktak a zenekar pattogós, „Rugóláb seriff”-szerű kocsmapunkjához, azok bizonyára azt gondolják, hogy nem ez lesz, amitől megrohamozzák majd a Trump plázát a neomarxista forradalmi ezredek. És tényleg akusztikus ír folkot hallhatunk, így aztán a lemezt kiadhatta volna a Fonó is, de szerencsére a zenekar csilingelő bendzsóval még így is komoly tűzerőt képvisel.

Agit-pop

Szóval ezúttal elmarad az áramvonalas, street-punkos riffelés, a menetelésre késztető refrének, és nem olyan harsány a kocsmakórus sem, de van, amikor a Dropkick Murphys-teamnek sincs kedve minden alt-rightos sámánt leütni egy söröskorsóval. Az album fókuszába állított Wilson Guthrie (1912–1967) az amerikai népzene egyik jelentős alakja, a dalainak nagy része szól az antifasiszta gesztusokról, gyakran lépett fel egy This machine kills fascists feliratú gitárral. Olyan zenészekre volt hatással, mint Bob Dylan, Johnny Cash, Bruce Springsteen vagy Billy Bragg. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy mind a négy előadó játszott Magyarországon, és persze a Dropkick is.)

Sokan – például József Atilla is – fantáziált arról, hogy a nemzet közös ihlet. A szépirodalom igézetében dolgozó The National alkotóműhelyében ez a vízió maradéktalanul megvalósult. Az amerikai indie-pop jószolgálati követei elkészítették kilencedik albumukat, a First Two Pages Of Frankensteint, amely persze számos ponton kapcsolódik Mary Shelley klasszikus regényének első két oldalához.

…olyan földet taposhatok, amelyet emberi láb még soha. Ez az, ami csábít, ez sarkall, hogy megkezdjem a fáradságos utazást, és oly örömmel vágjak neki, amilyet a gyermek érez, amikor felfedezőútra indul.

Nemzeti dalok

A felfedezések során azonban a zenekar nem a nagyvilág végtelenét járja be, hanem a lélek legalább olyan tágas tájait, ahol talán még nem is járt expedíció. A The National nem utazott egyedül, a kilencedik albumán olyanok szegődtek hozzájuk, mint Taylor Swift (!), aki a The Alcott című dalban énekelt, vagy Sufjan Stevens, aki az albumot indító Once Upon a Poolside-ban vállalt közreműködést. Phoebe Bridgers a This Isn't Helpingben tűnik fel, míg Bridgers a Your Mind Is Not Your Friend című szerzeményt gazdagítja. De hiába a közreműködők népes tábora – a tucatnyi kevésbé ismert vendégművészről nem is beszélve –, a zenekar védjegyszerű, mézben tocsogó melankóliája nem sokat változott.

Regényes élet

A New York-i zenekar az elmúlt két évben szinte eljutott a megszűnés határára, alkotói és magánéleti válságok, valamint a Covid–19 szétzilálta a csapat kohézióját. Matt Berninger énekes 2021-ben Serpentine Prison címmel szólólemez publikált, Aaron Dessner gitáros olyan globális popsztárokkal dolgozott együtt, mint Taylor Swift és Ed Sheeran, de szerencsére a lassan negyedszázados The National nem adta fel. Új albumuk akkor is határozott életigenlés, ha a dalok mániákusan a melankólia és a kimerültség árnyalatait festik meg. A First Two Pages Of Frankenstein egy indie-rock mesterkurzus, amelyen a fájdalmasan ironikus szövegek mellé csendes-ülős, egyszerűnek tűnő, mégis káprázatosan finom szőttes készült.