Index Vakbarát Hírportál

Szűk egy évvel ezelőtt azt írtuk, hogy a The Wallkids dalához (Mindenki valaki akar lenni) őszre elkészül a klip. Aztán lett ebből tavasz, annak is az eleje, erre mi meg mit csinálunk: hírt adunk róla szinte már a nyár elején.

Talán nem is gond, hogy így alakult, hiszen a klip is két részből áll: a szűk életteret szimbolizáló zenekari jelenetekből, valamint a szabadság életérzését felvonultató, fiatalokból álló, gördeszkás, biciklis és rolleres csapat robogásából. Másrészt az is igaz, hogy minden dal vagy klip akkor hat, amikor azzal találkozunk. Milyen jó, hogy a zene örök, s hogy ahogyan szokták mondani:

Vagyis itt van a klip, immár a Stenk olvasói is láthatják, nézhetik. Színes és szagos, akár a radír, amellyel a tintát is el lehet tüntetni. Mert a lényeg mindig a tiszta felületen múlik, azon, amire írni és rajzolni lehet, amit ki lehet színezni. Amelyiken muszáj mesélni.

A The Wallkids klipje a példa arra, hogy nem az számít, hogy élsz és miből, hanem mi az, amit el akarsz mondani magadról és arról a világról, amiben élsz. Az egri srácok ezúttal is maradnak a punk-rock zsánerben, képi világuk, szűkre szabott kameramozgásuk az 1990-es évek videóklipjeinek hangulatát idézik elénk. A kisfilmet Szabó Norman követte el, aki már évek óta a zenekar barátja és videósa.

Roller és rendőrség

A The Wallkids alapító frontembere, Gibbi azt mondja, hogy először kicsit idegenkedett attól, hogy a klipben szinte végig robogjon a roller, de aztán rájött, hogy

ha a 90-es években népszerűbb lett volna a roller, simán együtt pörögtek volna a deszkásokkal és BMX-esekkel.

A forgatás nem volt zökkenőmentes, mert egy lakó ráhívta a stábra rendőrséget. Aztán kiderült, hogy Egerben éppen ott nem tilos a forgatás, de az eset azt mutatja, hogy még ma is vannak olyanok, akik szerint a zenészek csak… Mindegy is. A lényeg, a The Wallkids folyamatosan írja a dalokat, gyakorolnak a koncertekre.

Gibbi azt mondja, hogy a Covid-járvány után ugyan minden visszaállt a régi mederbe, és egy zenekar könnyebben halad a maga útján, ám azt, hogy mennyit és mikor hívják koncertezni, inkább az aktuális zenei trend szabja meg. A csapat most stúdiómunkára készül. Legújabb daluk (Ketten) igazi szerelmes dal, de ahogyan Gibbi mondja: „Rohadtul punkos, azaz igazi pörgős, gyors dal lesz. Új klipet is tervezünk, nem is egyet, hanem kettőt. Az egyik kisfilm zenekar nélküli történet lesz, a másik egy tőlünk megszokott klip.”

Megjelent Moby újabb szerelemkiadványa, a Resound NYC című, saját dalainak továbbgondolását tartalmazó album, amelyről azt nyilatkozta a Billboardnak: eleve úgy állt hozzá, hogy veszteséges lesz, hiszen komplett szimfonikus zenekart és rengeteg vendégművészt hívott el, és szerinte sosem fognak megtérülni a költségek.

Ráadásuk esze ágában sincs az anyagot népszerűsítő turnéra vinni, sőt mindörökre abbahagyja a turnézást, mert nincs kedve a repülőgép-szálloda-színpad-szálloda-repülőgép köröket többé leírni. Szerinte ez nemcsak kényelmetlen, de egészségtelen is. Ezentúl megelégszik azzal, hogy a stúdiójában ül, ami amúgy is egy kolostorcellára hasonlít, és ha kedve tartja, átírja életművét klasszikus zenekari tételekbe, vagy podcastokat, dokumentumfilmeket készít, esetleg könyvet ír, ahogy éppen jólesik neki.

Játék és muzsika

Szóval a Resound NYC is afféle költséges hobbi volt, még szerencse, hogy professzionális és alapvetően szerethető munka, így aztán a 125 éves Deutsche Grammophonnál publikált albummal talán mégsem kerül mínuszba.

A dolgot csak nehezíti, hogy a Resound NYC egy ráadás, szintén klasszikus zenészek közreműködésével készült munka, ahogy a 2021-es Reprise is. Míg a Resound a Moby New York-i évei (1994–2010) alatt írt dalokra koncentrál, addig a Reprise Los Angeleshez kötődik, ott rögzítették. Moby 2010-ben a szeles és esős New York helyett a napfényes Los Angelest választotta otthonául, és bár már hosszú ideje tiszta, a két lemez mégis olyan, mintha az öntisztulás, az önmagával való szembenézés gyakorlata lenne.

Vissza a városba

Szóval még az is lehet, hogy a Reprise és a Resound NYC része a rehabilitációjának, afféle utókezelés, ugyanis Moby megjárta a poklot, volt öngyilkossági kísérlete is, számtalanszor megfordult az elvonón, hogy kikúrálja az alkohol- és drogfüggőségét. A két lemez az Egyesült Államok két talán legismertebb városához kötődik, tehát akár koncepciót is belemagyarázhatunk a dologba.

Moby New Yorktól azt tanulta meg, hogy a kultúrát nem szabad elszigetelni, a kultúrának egy olvasztótégelynek kell lennie, amely tele van váratlan és szokatlan dolgokkal. Ez áll az életművére és a Resound NYC-re is, hiszen van itt minden, blues, jazz, funk, rock, gospel, indie-pop, csak éppen techno nincs, és ez így van jól. És hiába a nagyzenekar ünnepélyessége, valójában minden megmarad az eredeti identitásánál, legfeljebb újabb értelmezési lehetőségeket kaptak a dalok. 

A kétezres évek amerikai pop-punk szcénájának egyik legismertebb zenekara, a The Used új lemezével a mentális egészség fontosságára hívja fel a figyelmet. A Toxic Positivity zeneileg nem túl érdekes, de hozza a banda eddigi stílusát.

Bár a The Used soha nem ért el akkora nemzetközi sikereket, mint barátaik, a My Chemical Romance, a stílus kedvelői biztos, hogy hallották már a dalaikat. A The Bird and the Worm és a Pretty Handsome Awkward című dalok minden emó tini mixtape-jén ott voltak, Bert McCracken, a zenekar énekese pedig még az Osbourne család realityműsorában is szerepelt. A banda azóta eltűnt a nemzetközi színtérről, de az USA-ban a mai napig népszerűek. Legújabb, kilencedik stúdióalbumuk, a Toxic Positivity nem tér el a csapat eddigi hangzásától, de becsempész egy-két meglepő újdonságot.

Azahriah Szosziazi című dalának klipjében feltűnik az újpalotai lakótelep brutalista tömbje, az Égigérő fűből is ismert víztoronyház, amelynek a homlokzatán ott villog Azariah, aki arról énekel, hogy mikor a spanokkal a téren régen L. L. Juni’ szólt, és bárki, akit csak ismertem, az palotai volt.

Mivel Azi új lemezét, a Mementót szűkebb hazája, Újpalota ihlette, érdemes szétnézünk a környéken. A három városrészből álló XV. kerületnek gazdag a popkulturális emlékezete, a környéken nőtt fel anno Szikora Robi is, ő mesélt Fenyőnek Gumiról, a jampiról, aki a Csoki (Csokonai Művház) előtt – miután felhajtott egy kétdekás Mecseki itókát – 15 percig is képes csókolózni. Ebből született a rockabilly portréfestészet egyik klasszikusa, a Csókkirály. Hogy ez van-e olyan vagány, mint Azahriah public szexvideója a palacsintafesztiválon, nem tudjuk.

Panelkapcsolat

Maradjunk annyiban, hogy Mick Jagger – és még több száz popsztár – csinált ennél vadabbakat is. Bizonyára sokan ismerik azt a nyugtalanító történetet, aminek főszereplője a Stones énekese mellett Marianne Faithfull és egy félig megolvadt Mars csoki volt. Mint az közismert, az LSD-vel átitatott szexorgiának rendőrségi razzia vetett véget.

Ehhez képest Azahriah public porn snittje nem éri el az ingerküszöböt. Újpalotára sokan úgy emlékeznek, hogy itt volt az első magyarországi tetőkoncert 1978-ban, a csúcson lévő Piramissal és a csúcs felé tartó Neoton Famíliával, amikor is májusfa helyett felszalagozott elektromos gitárt vittek fel a háztetőre. Erdős Péter ajándéka volt ez az újpalotai óvodaátadás alkalmából. A produkciót a Magyar Filmhíradó is rögzítette, de az összeállításban csak a Neotont láthattuk, a csúcson lévő Piramist sikerült kihagyni a tudósításból. Persze, ez legyen Erdős legnagyobb bűne.

Cifra Palota

Ennél is felkavaróbb esemény volt a XV. kerület történetében a Kozák téri művelődési házban megtartott csirketrancsírozós CPg-koncert, amikor az Erdős Péter, kurva anyád! című dal előadása közben a punk közönség szétszedte a mikrofonállványhoz kötött csirkét.

Ezután a XV. kerület már csak 1984-ben, a Volán-pályás Motörhead- és az 1985 nyarán megtartott első magyarországi Depeche Mode-koncerttel hívta fel magára a figyelmet. Aztán, már a rendszerváltás után, megépült a kerületben Demján Sándor álma, a Pólus Center, a második honi pláza, ahová olyan kátyús úton lehet eljutni, amilyet Bahmutban sem látsz. Tipikus életkép: a Pólus és az Ázsia Center közötti délibábos pusztában monster truck show előkészületei zajlanak, miközben éppen összeszerelik a Caramelt és Lady Gagát ábrázoló dodzsemet.

Tina Turner párját rikító, fantasztikus előadó volt. Tehetsége és sokoldalúsága, szívóssága és színpadi jelenléte kiemelte őt az énekesek közül. Miután két évtizedig együtt dolgozott bántalmazó férjével, Ike Turnerrel, az amerikai származású, svájci énekesnő-színésznő szólókarrierbe kezdett. A nehéz kezdet után a Private Dancer című albumával a nyolcvanas évek egyik meghatározó popikonjává vált.

Szinte bármilyen dalt el tudott énekelni, szinte bármelyik sztárral képes volt megtalálni – szó szerint – a közös hangot. Több tucat híres énekessel és énekesnővel dolgozott együtt. Ebben a cikkben most a május 24-én elhunyt énekesnő legjobb duettjeit válogattuk össze. 

Beyoncé

Beyoncé 2005-ben, a Kennedy Center Honors ceremónián előadta Tina Turner egyik legismertebb dalát, a Proud Maryt: a produkció aztán 2010-ben a Beyoncé – The Ultimate Performer című videón is megjelent. 2008-ban Beyoncé ismét elénekelte a dalt, ezúttal azonban Tina Turnerrel együtt: akkor az ötvenedik, jubileumi Grammy-díj-átadón léptek fel.

A Therapy? új, Hard Cold Fire című albumának Joy című slágerét Beckett Godot-ra várva című drámája ihlette, különösen az a gondolat, amely szerint a megszokás nagyszerű tompítószer. A dal szerint a következő nap csak egy újabb tompító, unalmas nap lesz, és újabb szürke rituálék várnak ránk, mert már semmi nem okoz örömet.

Jó kérdés, hogy mivel segíthetünk mindezen? Talán éppen a Hard Cold Fire című új lemez kúraszerű, napi meghallgatásával, hiszen a Therapy? most is azt a lehengerlően intelligens posztpunkot nyomja, amit harmincnégy éve, ráadásul az új albumuk olyan jól sikerült, hogy vannak, akik az 1994-es Troublegumhoz hasonlítják, ahhoz az albumhoz, amely elhozta a világhírt a csapat számára.

És jött a doktor

Az északír Larne-ból származó,1989-ben alapított Therapy? ismét a neves producerrel, Chris Sheldonnal (Biffy Clyro, Foo Fighters) dolgozott, és ezúttal akkorát alkottak, hogy ha húszéves gyerekekről lenne szó, nem pedig kvázi öregfiúkról, akkor talán arról írna a sajtó, hogy itt vannak az ifjú zsenik, akik elhozták a posztpunk forradalmát. De mit csináljanak? Csak a kilencvenes években voltak igazán divatosak, nem rajtuk múlott, hogy már nem „A” státuszú szupersztárok, és már nem is lennének headlinerek a Sziget Nagyszínpadán.

Bízza szakemberekre!

Tegyük hozzá, hogy kisebb koncerthelyeken is jobb játszani, mint a Michelin gumiabroncsgyárában lehúzni napi nyolc órát, ahol az énekes-gitáros Andy Cairns még azelőtt dolgozott, hogy zenekara befutott volna. Nem könnyű egy olyan csapatnak, amely mögött nincs tényleges szubkultúra, nincsenek városi legendák, dress code-ok. A Therapy? az, amit a lemezeiken vagy a színpadon hallasz. Mindent a dalokra bíztak, ők a posztpunkos modern rock megbízható szakemberei, akik körül nincsenek balhék, bulvárhírek, csak annyi a sztori velük kapcsolatban, hogy készítettek egy professzionális, nagyon is szerethető rocklemezt.

A skót énekes első, 2019-es, Divinely Uninspired to a Hellish Extent című albumával egyből a toplisták elejére ugrott. Lewis Capaldi karcos, erős hangja, érzelmes szövegei és szórakoztató személyisége tökéletes a jelenlegi, közösségi média által irányított zeneiparban. Legújabb, második stúdiólemeze, a Broken by Desire to Be Heavenly Sent egyáltalán nem távolodik el az előző anyagtól, de ez az énekes szerint nem is cél.

Lewis Capaldi hirtelen robbant be a köztudatba, és sikerült is megtartania rajongótáborát, sőt vicces TikTok-videóival egyre nagyobb és nagyobb közönséget tudott elérni. A kontraszt az énekes zenéje és személyisége között érdekessé és izgalmassá teszi az előadót. Capaldit az is emberközelivé teszi, hogy nyíltan beszél Tourette-szindrómájáról és egyéb problémáiról. Az énekest gyakran hívják a férfi Adele-nak vagy az új Ed Sheerannek. Utóbbi szintén ebben a hónapban adott ki egy kiváló, őszinte lemezt.

Talán nincs még egy zenekar, amelyik olyan elemi erővel tudja megjeleníteni az idillt, a hétköznapok és az ünnepek örömeit, mint a Travis. E sorok írója is egy idilli, áprilisi napon látta őket Bécsben, 2004-ben. De még aznap délután Budapesten egy ún. bejáráson, a még felújítás alatt álló New York Kávéház mennyezeti képeit nézhette meg közvetlen közelről, egy állványon, mintegy nyolc méter magasan, a festett felhők közvetlen közelében.

Aztán szintén közvetlen közelről láthatta a Travist néhány óra múlva a Gasometerben. A zenekar dalai ugyan nem allegorikusak, de szintén a szerelemről és az álmokról szóltak. A koncert a húsz éve, 2003-ban megjelent 12 Memories című album dalaira épült, amely csak most jelent meg először vinylen.

Az eltűnt idő nyomában

Kétségtelen, hogy valami megváltozott 2002-ben a Travis karrierjében, és hogy a 12 Memories nem érte el a The Man Who (1999) és a The Invisible Band (2001) tökéletességét, hogy túl komolyra sikeredett, de az már nem igaz, hogy mindez már nem áll olyan jól nekik.

• Kétségtelen, hogy a kreatív megtorpanás visszaköszönt az eladásokban is.
• Kétségtelen, hogy az Egyesült Királyság listájának 3. helyezése nem volt meggyőző a csodaváró brit közvélemény szemében, főleg ahhoz képest, hogy a The Man Who az első helyet is uralta.

Ennek ellenére az albumnak számos rajongója van. Elton John például azt mondta, hogy igazi utazásra visz, olyan, mint a Beatles Revolvere. És neki éppenséggel el is hihetjük. Az biztos, hogy nagy érzelmek mozdulnak meg a lemezen, és az is rendben van, hogy 2001. szeptember 11. után, és Irak lerohanása idején a zenekarnak nincs kedve körülírni a kamaszos idilleket. Arról nem beszélve, hogy 2002 júliusában élet és halál között lebegett a zenekar dobosa, Neil Primrose, aki súlyos gerincsérülést szenvedett egy uszodabalesetben.

Szenvedélyek viharában

Felépülése idején a zenekar hat hónapos szünetet tartott, majd Mull szigetén egy házba költözve összeraktak egy stúdiót, és két hét alatt megírtak kilenc új dalt, amelyek a 12 Memories alapját jelentették. Ebben az időben kerültek lépéshátrányba az addigi riválisukkal, a Coldplay-jel szemben – az 2002-ben mindent vitt az A Rush of Blood to the Head című kilencszeres platina (!) albumával.

Addig ennek a zsánernek szupersztár várományosa a Travis lehetett, akiktől sokat tanult a Coldplay. A rivalizálás azonban nem volt olyan kiélezett, mint az Oasis és a Blur közötti mesterséges hiszti, már csak azért sem, mert a már-már zavaróan szerény Fran Healy nem lett volna alkalmas erre a szappanoperára.

A hiphop világában akadnak megkerülhetetlen nevek. Ilyen a rapzene fiatalon eltávozott legendája, Tupac Shakur is. A New Yorkban született előadó, aki a West Coast hiphop egyik legnagyobb neve lett, a mai napig inspirációs forrásként szolgál számtalan előadónak a rapzene világában.

A Sky News értesülései szerint most ezt a jelentős hagyatékot szeretné elismerni Oakland vezetése. A kaliforniai város, amelyre a rapper úgy hivatkozott, mint karrierének kiindulópontja, most különleges ötlettel állt elő. A városi tanács egyhangú döntése szerint a MacArthur Boulevard Merritt-tó melletti szakasza – ahol Shakur egykor élt –, bár közigazgatásilag megtartja jelenlegi nevét,

Az ehhez készülő táblákat és útjelzéseket a Tupac Shakur Alapítvány finanszírozza. A város több ízben adott már közterületeknek tiszteletbeli neveket olyan társadalmi szereplők után, akiknek a jelenlétét fontosnak tartják a város történetében. Ilyen volt a politikai aktivista Huey P. Newton vagy a producer Too Short.

Tupac Shakur mindössze 25 éves volt, mikor 1996-ban, Las Vegasban az utcán lelőtték. A városvezetés a döntésével arra szeretné emlékeztetni az embereket, hogy Shakur valójában mennyit is tett hozzá az egyenjogúságért való küzdelemhez, hogy miként volt képes a művészeten keresztül változást elérnie.

A korai Disney-csatorna legnagyobb fiúbandája, a Jonas Brothers öt év után új albummal próbálkozik felmászni a slágerlisták élére. A The Album című lemez körülbelül annyira érdekes, mint a címe. A túlproducerált funkypop anyagot még a testvérek kiváló énekhangja sem menti meg a teljes középszerűségtől.

A zeneipart jelenleg sakkban tartó kétezresévek-reneszánsz tökéletes időpont volt a Jonas Brothers új albumához. A fiatal milleniál és az idősebb Z generáció tagjai valószínűleg akaratukon kívül is fejből tudnak legalább két-három dalt a fiúbandától, így a nosztalgiát meglovagolva a Jonas testvérek öt év után újra megpróbálnak együtt zenélni. Az utóbbi időben Joe Jonas leginkább vicces TikTok-videóival, Nick Jonas pedig szólókarrierjével szerepelt a köztudatban, meg persze a netflixes Jonas Brothers Family Roast című esttel, amelyből kiderült, hogy a feleségeik sokkal viccesebbek, mint a tesók.

Bemutatta a Crushed című dalhoz készült videóklipjét az Imagine Dragons, ami még a vártnál is megrázóbb lett.

Az amerikai rockzenekar elsőként a Twitteren jelentette be a klip érkezését, amiből az is kiderült, hogy azt az ukrán frontvonalon forgatták. A videó egy 14 éves, Sasha nevezetű fiú igaz történetét követi végig, aki hónapokon át tűrte a városát érő bombázásokat.

Sasha története szívszorító, és még több ezer hozzá hasonló van, akiknek kétségbeesetten szükségük van segítségre. Családja még ma is áram és más alapvető közművek nélkül él

– írták a posztban.

Mintegy húsz évvel a Kispál és a Borz utolsó, 2004-ben megjelent nagylemeze után a zenekar reaktiválta magát, és újjáalakult. Persze számos koncertet adtak a feloszlás után is, önvizsgálatra kényszerítve az 1973-ban feloszlott, majd sokszor újra összeálló Illés együttest, és az 1984-ben utoljára fellépő Szörényi Leventét is.

És nem is olyan váratlanul a Kispál és a Borznak megjelent a Beszorult mondat című, 11 új dalt tartalmazó albuma.

Mindenki összeáll majd egy nagy képpé

Nincs rajta a sorlemezen sosem publikált kulcsdarab, az I Like Gemenc, a nagy csoportkép, amelybe beállnak sorban a hajléktalanok, a Kossuth téri tüntetők, a gimisek, az ovisok, román bácsi, Horváth Charlie, és a gemenci szarvasok mellett az ukránok is, akik elől elvittünk egy egész diszkót.

Szóval, akinek ez kell, annak marad a 20 év című válogatás, és persze találunk még a kései Kispál-korszakból beszorult mondatokat, ott a Van-e nálatok alkohol, amit koncertverzióban ismerhetünk.

Szintén a 2000-es évek fontos felvétele az Etetés vagy a Csillag vagy fecske című főműgyanús dal. Ezek a kevésbé jelentős Turisták bárhol albumon találhatóak, és akkor eljutottunk oda, hogy a zenekar készített több gyenge lemezt is, viszont azokon is vannak helyi érdekű kis csodák.

Beszélni nehéz

A Kispál és a Borz a Holdfényexpressz (1998) után már nem készített igazán jó lemezt, de igazán jó dalokat igen, olyanokat, amelyek simán megmentették a közepes tracklistákat. És akkor már csak az a kérdés, hogy tíz év kihagyás után sikerült-e a nagy időket idéző, minden szempontból kifogástalan albumot összehozni, amelyen nincsenek üresjáratok, csak olyan dalok, amit az I Love Gemenc vagy az Etetés tud.

Nos, a Beszorult mondat a Kispál korpusz egyik legjobb lemeze, még ha nem is dobogós. (A dobogó első három helye nálam az első három album, plusz különdíjas a Holdfényexpressz.

Hollywood egyik kedvenc színésze, a John Wick, a Mátrix, a Constantine és 47 Ronin film sztárja színészi karriere mellett a rockzenébe is belekóstolt a kilencvenes években. Dogstar nevű zenekarával az alternatív rock műfajában mártózott meg, kiadtak két lemezt és körbeturnézták a világot. A bandában Reeves a basszusgitáros posztot töltötte be.

Tíz aktív esztendő után a csapat befejezte a közös zenélést, most mégis összeállnak, és már a harmadik, visszatérő lemezükön dolgoznak.

Consequences Coming címmel a napokban jelent meg Glen Matlock új albuma, ami nyilván nem változtatja meg a Föld forgási irányát, még akkor sem, ha hozzátesszük,

• hogy Matlock volt a Sex Pistols eredeti basszusgitárosa,
• hogy a Never Mind the Bollocks tizenkét dalából tíznek dalszerzője,
• az albumon ő játszik az Anarchy in the U.K. és a God Save The Queen című dalokban, amelyek mégiscsak a műfaj legnagyobb himnuszai.

Igaz, amikor megjelent az album, már „kirakták” a bandából. A hivatalos indoklás szerint azért, mert szerette a The Beatlest, illetve azért, mert szeretett lábat mosni. Valójában azért ment el (igen, állítása szerint otthagyta a zenekart), mert nem tudott együtt dolgozni Johnny Rottennel.

Rá se ránts a balfácánokra, itt van Glen!

Aki aztán azonnal hozta is a haverját, Sid Vicioust, ő viszont csak a Bodies című dalban játszott ezen a bizonyos történelmi albumon. Nem tudott gitározni, viszont jól nézett ki, a popban talán neki állt legjobban a Perfecto bőrdzseki és a véres orr, a Rock Hall Of Fame-be beiktatott Matlocknak pedig a dalszerzés. Ennek ékes bizonyítéka a Consequences Coming című új albuma, amelyen a punk, a power-pop és az oldies rock and roll kötött stratégiai szövetséget.

Vicious-nek tehát jól állt a bőrdzseki, Matlocknak viszont legalább ilyen jól áll az elegáns fehér ing, a zakó, az amorózó bajusz és persze az elegáns, melodikus, mégis dühös, brexitellenes rock and roll.

Kis rock and roll svindli

Matlocknak a kisujjában van a rock and roll, kisegítette a turnézó Blondie-t, a Primal Screamet, dolgozott Iggy Pop 1980-as Soldier című albumán, a The Damned Not of This Earth című 1995-ös lemezén, játszott tucatnyi kevésbé ismert, de annál jobb zenekarban. Remek gitáros, aki sokadszorra hozta forgalomba a rock and roll és a do-wop felülírt sztenderdjeit, miközben markáns, érzelemdús hangja van, és kivételes slágerérzékenysége is, sőt a la-la-lázástól sem riad vissza.

A produkció annak ellenére egységes, hogy van egy ötvenes éveket idéző retró-futurista karaktere, miközben érezni Iggy Pop ösztönös, ősi erejét és Billy Idol maníros, sláger-punkos rockabillyjét is.

Azt énekli Dave Vanian a Wake The Dead című új Damned-dalban, hogy a pokol tüzét a vágyakozás táplálja, és hogy majd felébreszti a halottakat. De kik ezek a halottak? Hogy Sid Vicious lenne, a Sex Pistols egykori basszusgitárosa? Vagy maga a punkmozgalom, amely a Crass 1978-as felvétele (Punk Is Dead) szerint halott? (Erre írta válaszul az Exploited a Punks Not Dead című 1981-es lemezét.)

Akárhogy is, Sid már 45 éve halott, de a Damned még mindig létezik. Olyannyira, hogy a napokban Darkadelic címmel új albumuk jelent meg, amely 48 percre visszahozta a műfaj aranykorát. A Damned a rock and roll egyik leginkább alulértékelt zenekara, miközben a hatásuk szinte felmérhetetlen.

Drakula halott, és élvezi

Persze a rock igazságát nem a Btk-ban, és még csak nem is chartok közé rejtve találjuk meg, hanem inkább a bordák vagy a barázdák között. A Damned adta ki Nagy-Britanniában az első punk kislemezt (New Rose, 1976), és ők jelentették meg Angliában az első punk albumot (Damned Damned Damned, 1977) is. Gyorstüzelésű, mégis melodikus zenéjükkel nagy hatást gyakoroltak az amerikai hardcore kialakulására, és a gothic-rockot is inspirálták Dave Vanian vámpírra emlékeztető imázsával, rémregényes metaforáival.

Kijelenthető, hogy atmoszférikus és kísérteties zenéjükkel ők rakták le a goth-rock alapjait,1985-ös Phantasmagoria című sötét slágergyűjteményük pedig minden idők egyik legjobb goth-rock lemeze. Nélkülük – mondjuk így – másmilyen lett volna a The Cure, a Misfits és a Lords Of The New Church is.

Tartalmas szórakozás

Jó kérdés, hogy a Darkadelic vajon újrapozicionálja-e a zenekart? Nyilván nem, de a lényeg úgyis az, hogy itt egy tartalmas szórakozást ígérő, nagyon szerethető album, tele olyan slágerekkel, amelyekről azt is gondolhatjuk, hogy mindig is ismertük, csak éppen lemezen most hallottuk először.

Az albumon minden együtt van ahhoz, hogy azt mondjuk: ilyen egy hibátlan goth-punk slágergyűjtemény, tele olyan, máris klasszikus dalokkal, mint a Beware of the Clown, a You're Gonna Realise, a Wake the Dead. Üdítő a Western Promise finom melankolikus fényelése, de nemcsak Chris Coull trombitajátéka teszi feledhetetlenné a felvételt, hanem a westernfilmes atmoszférája is.

Bárhol lehetünk rocksztárok, még a konyhában is, legalább is ezt sugallja az olajokat, margarinokat gyártó Crisco. Azt írják a híres Crisco margarinról: Használja sütéshez, vagy akkor, ha rocksztárnak szeretné érezni magát a konyhában.

Rocksztárok voltak, akik ingyenreklámot csináltak a Krsco Kisses című dalukkal a márkának. Igaz, ők nem a rendeltetésnek megfelelő használatot javasolták, mert összekeverték a konyhaszigetet a hálószobával. 

Fiúk a térről

Jó okunk volt elővenni a nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb, mára mégis elfeledett albumát, a Frankie Goes to Hollywood Welcome to the Pleasuredome című bemutatkozását, amelyből elővételben elfogyott egymillió példány, és három kislemeze is felkerült a brit lista csúcsára (Relax, Two Tribes, The Power Of Love), és volt idő, amikor ők uralták az első és a második helyet is, amire a The Beatles óta addig nem volt példa Nagy-Britanniában.

Most viszont az a helyzet, hogy az 1987-ben feloszlott zenekar május 7-én újból összeállt az idei Eurovíziós Dalfesztiválra, és amelynek talán legnagyobb slágere, a Relax idén 40 éves.

Hollywoodi lidércnyomás

Angliában 1984-ben minden a Frankie Goes to Hollywoodról szólt, munkásságuk bizonyos szempontból szórakoztatóipai mérföldkő is, némileg rokon a közel tíz évvel korábban bemutatott Cápa című filmhez, ami után már mást jelentett a mozizás.

A műsor mellé Travor Horn producer olyan marketinget tett, hogy azóta mást jelent a merchandising, a bulvár tudatos használata és a provokáció. A Katharine Hamnett  Frankie Say-pólóit (Frankie Say: Relax, Frankie Say War – Hide Yourself, Frankie Say Bomb is a Four-Letter Word) a rajongók nagyobb számban vették, mint a kislemezeket.

Közösségi oldalukon tudatták a Sum 41 tagjai, hogy 27 év után elválnak útjaik. Döntésük okát a bejegyzésben nem konkretizálták, ám nyomatékosították, hogy nagyon hálásak a rajongóiknak az elmúlt évek támogatásáért. 

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a hazai fesztiválok egyik visszatérő nagy kedvence éveken át a Cloud 9+ volt. Az elektronikus zenét hangszeres betétekkel keverő banda igazi hiánypótlásnak számított Magyarországon, de az általuk képviselt stílus az évek alatt sokat vesztett népszerűségéből. Tíz év együtt töltött idő után a zenekar végül úgy döntött, hogy befejezi. Ennyi volt. Vége.

Elképesztő csoda volt ez a majdnem 11 év, rengeteg mindent átéltünk együtt, és ezért nagyon hálásak vagyunk. Azt gondolom, a Cloud 9+-életérzéshez egy bizonyos stílus passzol, ami most nem nyer akkora teret, mint anno. Az az energia, ami az új dalokhoz kellett volna, elfogyott, de ez nem azt jelenti, hogy színpadon ne éreznénk százszázalékosan egymást. Imádunk a színpadon állni és a közönségünkkel együtt lélegezni, és mindig is így lesz

– Szivák Zsolt, a zenekar énekese ezekkel a szavakkal adott választ arra a kérdésünkre, hogy mi történt. A Cloud 9+ közösségi felületén arra kérte közönségét, hogy írják meg kedvenc emlékeiket a zenekarral, és tartsanak velük utolsó fesztiválszezonjukon, valamint záróbulijukon az Akvárium klubban 2023. október 21-én.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az első májusi hétvégén, 6-án este, Budapesten páratlan élményben lehetett része a Müpa közönségének. A kellemes, korai nyári időjárásban, minden tömegközlekedési nehézségen átküzdve magát szép számban gyűltek az érdeklődők a zene palotájának hangversenytermében. Egy olyan énekes húzta be a szinte telt háznak mondható nézősereget, aki röpke másfél óra alatt bebizonyította, hogy zenészként, előadóként és emberként is lenyűgöző, éppen úgy, ahogy arról szól a fáma.

Stúdiózás közben találtak egymásra, amit a két srác úgy ünnepelt meg, hogy a felvételek után együtt deszkáztak egy plázában. Most pedig Machine Gun Kelly magával hozza turnéjára is, így június 26-án Iann Dior melegíti be a Budapest Parkot a főhős előtt.

Nem újdonsült a kapcsolat a két zenész között: Iann Dior szerepel Machine Gun Kelly Nothing inside című dalában, míg MGK Dior Sick and tired című számában bukkan fel.

A háromszoros Grammy-díjas énekes, Ed Sheeran mindig is érzelmes dalairól volt ismert, ez pedig legújabb, - című (igen, a kivonás jele a lemez címe) albumra még inkább jellemző. A zenész karrierje legőszintébb anyagával nemcsak a rajongókat, de a kritikusokat is megríkatta.

Ed Sheeran az utóbbi hetekben nem zenéjével, hanem plágiumperével szerepelt a médiában. Az énekes azonban megnyerte a pert, ami azt jelenti, hogy nem hagyja abba a zenélést, mi pedig nagyon örülünk ennek.

Az album a legsikeresebb, ÷ című anyagára emlékeztet, hiszen szinte minden dala tökéletes. Sheeran Aaron Dessner producerrel dolgozott, aki Taylor Swift Folklore és Evermore lemezein is közreműködött. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a - ennyire jól sikerült.

• Vajon mennyi idő lehet egy zenei projektben?
• Mennyi ideig képes megújulni egy zenekar?
• Meddig tud alkalmazkodni a folyton változó körülményekhez?

Láttunk már bandát, amely elvérzett a korszakok peremén, de olyat is, amely kitartott. Hogy ki hová tartozik, azt az idő majd igazolja.

Új dalában mindenesetre az idő igazoló szerepét és leküzdhetetlenségét feszegeti Marsalkó Dávid és zenekara, a Halott Pénz – miközben a témához hétköznapi oldalról közelít.

Hadd mutassam meg az éjszakát… Ez egy temetés. Megyünk – énekli Jyrki, a The 69 Eyes énekese a Death of The Darkness című új lemezük címadó felvételében. A finn goth and roll zenekar mézédes melankóliája olyan, mint egy temetés, ahol a sírgödör mellett ott áll Billy Idol, Jim Morrison, Eldrich, a Systers Of Mercy énekese, valamint Chris Isaac és a Mötley Crüe tagjai is.

21 éve jelent meg a The 69 Eyes talán legjobb albuma, a Paris Kills, amelyben megmutatták, hogy milyen az eszményi goth-rock zenekar, ami közös nevezőre hozta az 1985 körüli Sisters Of Mercyt, a Fields Of The Nephilimet, a Lords Of The New Churchöt és a Paradise Lost telezongorázott goth-metálját.

Játszd újra, szem!

Nos, azóta már számos irányba kalandoztak el, leginkább a kaliforniai Sunset Strip bárjait idéző, mocskos glam-rock zenekarok felé tettek kitérőket, ami finoman szólva is véleményes, de most szerencsére visszataláltak az édesbús operett-dark felé, minden csupa zongora, csupa goth-rock sztenderd és Billy Idol-féle fickós rock and roll.

Ez a goth rockabilly pedig maga a bűnös élvezet, miközben senki sem meri bevallani: már rég megadta magát a produkciónak, amelyben minden csupa póz, manír, műköröm, rossmannos szempillaspirál, szakadt neccharisnya, keresztapu ávós bőrkabátja, amit még akkor kapott a Belspednél, amikor éjjeliőr volt. És mégis: úgy jó az egész, ahogy van. Na jó, egy stylist és egy biztos ízlésű kliprendező elkelt volna.

A sötétség gyermekei

Ez kérem afféle truth goth, halálfejes pecsétgyűrűvel, amin a következő anyagmaradványt találnák a rock and roll helyszínelői: Drum dohány és a tetoválószalonokból ismert szurokfekete festék. De mindez nem számít, csak a lemezen található program. És nem számítanak a klipek közhelyei sem, nem számítanak a Buffalo bakancsok, semmi, csak a Death of The Darkness című album, ami tele van áriázó goth-rock slágerekkel.

A zenekar egyszerre hívja asztaltáncoltatós szeánszra Elvist és a Sisters Of Mercyt, a MC5-ot és Chris Isaacet. És a dolog működik, Jyrki baritonja akkor is nagyot szól, amikor a This Murder Takes Two című dal kivezet minket a dark-rock északi erdejéből, hogy az Államok mocsárvidékére érve egy komor country dalban megidézzük Johnny Cash szellemét.

Nincs könnyű helyzetben az indie-pop mesekönyvét tovább író dublini Inhaler. Nem csak azzal kell megküzdeniük, hogy az indie-rock már közel sem olyan népszerű, mint 1994-ben, amikor feltűnt az Oasis, vagy 2002 körül, amikor minden héten egy új Beatles megszületését ünnepelték a brit poplapok. Most, hogy megjelent az Inhaler második, Cuts and Bruises című albuma, a fiúk rájöttek, hogy sosem ér véget a nepo baby diskurzus, azaz a frontember, Elijah Hewson csesztetése, aki nem más, mint a U2 énekesének, Bonónak a fia. (Nepo babyknek azokat hívják, akiknek a szülei a szórakoztatóipar sztárjai.) Szögezzük le, senki nem tehet arról, hogy hová született, és éppenséggel nem könnyű úgy csajozni, hogy igen, én vagyok Bono fia, zenekart alapítani pedig még nehezebb.

Apák és fiúk

Híres ember gyerekének lenni... Mindenkinek az az első gondolata, hogy oké, de te mit tettél le az asztalra? Ezt elégelte meg Elijah Hewson is, aki már kamasz kora óta a saját útját járja. Szegénynek még a hangja is emlékeztet az apjáéra, de igyekszik nem hozni a Bono-féle modoros hajlításokat, és valljuk be: ha nem lennénk tisztában a fiatalember hátterével, eszünkbe sem jutna a U2.

Más viszont igen, például a The Killers Sam’s Town című zseniális albuma, amely a brit new wave hagyományt hozta közös nevezőre a Bruce Springsteen-féle diadalmas amerikai rockkal, de finoman kihallható a Radiohead OK Computere és a Kooks tinédzseres slágerérzékenysége is. Szóval itt van egy törzskönyvezett indie-pop album, ami olyan, mintha 2005-ben jelent volna meg, a brit gitárpop utolsó aranykora idején.

Csak fiataloknak!

Nincs is benne semmi különös, csak az, hogy egyáltalán készülnek még az indie-pop igézetében albumok. Kétségtelen, hogy ez az indie-vonal most nehezített pálya, még akkor is, ha az Inhaler két éve megjelent debütáló lemeze, az It Won’t Always Be Like This az Egyesült Királyság leggyorsabban fogyó vinylalbuma volt. Ez kétségtelenül jól hangzik, de csak a vinylre állt, és különben is, minden csoda három napig tart.

A Cuts & Bruises nem váltja meg a világot, nincsenek rajta merész mutatványok, kísérletezések, egy tisztességes, slágerérzékeny indie-pop album, nem több, de nem is kevesebb. Mivel manapság már a brit tinik a hatodik óra után nem indie-pop lemezeket csomagolnak ki a Starbucks teraszán, akár heroikus vállalásnak is tűnhet, hogy egy huszonévesekből álló csapat megidézi a nagy időket.

A napokban lesz húsz éve, hogy 2003. április 30-án egy amerikai szaxofonos, Maceo Parker több mint háromórás koncertjével elsőként színre lépett a hajó gyomrában. Az ezt követő időszakban olyan legendák segítettek bemelegíteni az A38 színpadát, mint a Walter Trout & the Radicals vagy a Jazzanova, de „rutinos nyitók” is érkeztek hozzánk: az osztrák Ripoff Raskolnikov 1990-ben a Tilos az Á pincéjét nyitotta meg. A világsztárokon túl a legnagyobb hazai előadók is belakták az állóhajót. Kiss Tibi, Zagar, Anima Sound System, Kispál és a Borz, Parno Graszt, Lajkó Félix és a Colorstar is rögtön, a nyitás évében vízre szállt.

Nehezített pálya

A húsz évvel ezelőtti indulást rengeteg munka előzte meg. Az Ukrajnából felúsztatott hajótest átalakításához 750 tonna acélra volt szükség, a rakparton az áram, a víz és a gáz bevezetéséhez is bányászok kellettek, de a hely akusztikáját is ki kellett építeni az erre egyébként eredetileg alkalmatlan testben. A teljesen hangszigetelt, a kor színvonalán a legmodernebb hangtechnikával felszerelt koncertterem akusztikai kialakítását a BME Akusztikai Laboratóriumának közreműködésével ugyanaz a világszínvonalú csapat végezte, amelyik a Művészetek Palotájánál is dolgozott. 

Az úszó koncerthelyszín azóta is hatványozott terhet ró az üzemeltetőkre egy átlagos, „téglából” épült klubhoz képest. A fenntartáson túl az elmúlt húsz évben több válságot is át kellett vészelnie a Hajónak, elég csak a Covid–19 miatti lezárásokra gondolni. Az A38 ekkor sem állt le, tartalmak gyártásával a karantén alatt is munkát adott hazai zenekaroknak és a zenei szcéna produkciós területén dolgozó szakembereknek is.

Azt énekli Elie Goulding a Like a Saviour című dalában, hogy elektromos érzések ringatják álomba, ami nem is csoda. Az, aki elektropoppal kel és fekszik, annak mindenét átjárja a vibrálás.

Így volt ez akkor is, amikor a brit énekesnő elkészítette új, Higher Than Heaven című albumát, amelyben szerinte az a jó, hogy nem személyes, vallomásos pop – csak arról, szól, hogy érezzük jól magunkat, akár az ő korosztálya, amelyik a harmincas évei vége felé közeledik. Gouding ezúttal is csak azt csinálja, amit mindig: fülbemászó slágereket ír, legtöbbször a szakmai csúcs producereivel.

Lépcsők a mennyországba

Egy hónapja jelent meg Calvin Harrisszel közös dala, a trance-hatású Miracle, amely első lett a brit kislemezlistán, de meglepő módon a Higher Than Heaven ezt a felvételt nem tartalmazza. Ennek ellenére az album is első helyen debütált a brit charton, és ez lett Goulding negyedik listavezető lemeze. Ezzel utolérte Adele-t a legtöbb listavezető albummal rendelkező brit női előadók versenyében. A nyitó felvétel, az Easy Lover pont olyan, mint legtöbb csillogó sikerdala, és úgy tűnik, semmi sem állítja meg ezt a kinetikus elektropopot, mert benne van minden olyan együttható, ami 2023-ban eladhatóvá tesz egy produkciót. A nyár a Cure For Love-ról, a Midnight Dreamsről és a Like a Saviourről szól majd azokon a helyeken, ahol a klubhimnuszok az önkifejezés első számú formái.

Music nonstop

Vedd elő az 1980-as évek gépi basszusait, a neonfényes szintipopot (az All By Myself Depeche Mode-hatásokat is mutat), az 1990-es évek könnyű house-témáit, legyen az egész időtlennek ható szikrázó dance-popos neodiszkó. És persze szerezz a menő producerek mellé legalább olyan menő kollaboránsokat is. A lemezben az a jó, hogy olyan, mint egy pörgős playlist, minden dal azonnal a csúcsra ér, hogy aztán ott is maradjon, nincsenek balladák, merengések, csak a music nonstop érzés, ami némileg monotonná teszi az albumot, de ez a lemez semmi mást nem akar, mint ami nyitó dalban, a Midnight Dreamsben hallható: Csak rád gondolok, / te vagy az energiám, / mindenütt érezlek, / vigyél magaddal, repüljünk el.

Purhab-metál első számú zenekara, a finn Lordi elvitte a legrosszabbul tanulókat egy osztálykirándulásra Disneylandbe, akik a The Haunted Mansion-féle szellemjárta kastély ride-ra kaptak jegyet. A nyaktörő hullámvasutazáson találkoztak Frankensteinnel, Draculával, és persze a szórakoztatóipar más szörnyeivel is, mint például Meat Loaffal, a Kiss-szel, a Gwa-ral, King Diamonddal, és a hajmetál Europe-pal. 

A képzeletbeli utazás ihlette a Screem Writers Guild című „horror musicalt” – főbb szerepekben: Mr. Lordi, Hella, Mana, Hiisi és Kone –, ami egy fiktív horror díjátadó show koncepcióra épült.

Rém rendes család

Aki azt hiszi, hogy csak azért, mert a jelmezeik olyanok, mintha a fukusimai reaktor melegében született varangyok ihlették volna azokat, vagy mert megnyerték a 2006-os Eurovíziós Dalfesztivált, akkor az egész nem is több, mint egy metál Muppeth-show – nos, az téved.

A Lordi a kétezres évek egyik legizgalmasabb és egyben legszórakoztatóbb rockzenekara, még akkor is, ha több szóviccet sütnek el, mint Antal Imre a Szeszélyes évszakok 1986-os évadában. Már a cím (Screem Writers Guild) se semmi, utal a Screen Writers Guild szervezetre, az 1920-as évektől az 1950-es évekig munkálkodó hollywoodi forgatókönyvírók szövetségére.

Szörny Egyetem

Persze, a jelmeztervezők eredményes munkája csak kutya farkán vitézkötés, mert itt elsősorban a zene a mutatvány, nem pedig a sokkszínház. És nem ők voltak az elsők, akik a glam-rockot, a black metált, a punkot és a Meat Loaf-féle musicalt és az eurodiszkót összemixeték.

A Lordi új lemeze olyan, mint egy dobozban maradt Halloween-horror soundtrackje, amelyben ott van a nyolcvanas évek glam-rockja, az euro-popja, thrash – és black metálja, miközben az egész egy euforikus, stadionokra kalibrált, kísértetjárta party-rock, hajmeresztően kvalitásos gitárszólókkal.

Az elmúlt időszakban folyton azon ment a találgatás, hogy vajon mikor érkezik meg a várva vált zenei korszakváltás. Visszatekintve a huszadik század második felére, egy-egy évtized képes volt felégetni elődeit, és táplálkozni belőlük, amikor újfajta életszemlélet lett úrrá a társadalmon. Az elmúlt évtizedben ez a gondolkodásmód kicsit megváltozott, lehet a pandémia, lehet az internet villámgyors rendszere, de valami eltolta és megvonta ezt a kézzelfogható korszakváltást. Mégis, az utóbbi hónapok egyre növekvő frusztrációja jelzés, hogy

A fiatal felnőttek, a húszas, harmincas korosztály folyamatos vívódása, önmarcangolása, ön- és világgyűlölete lassan ismét egyfajta lázadáshoz vezethet, művészeti újraértelmezéshez, amelynek első szele már megérkezett. A kezdő, apróbb formációk egyre inkább a világ problémáit és belső nyomorukat éneklik meg, szűkül az életigenlés, mélyül a fájdalom, és hangosodnak a hangok, amelyek erről akarnak beszélni. Ezt teszi Bittner Dániel is új zenekarával, a BIBA-val.

Megérkezett a Metallica új albuma, ami a 72 Seasons címet kapta. Az Index is meghallgatta a 12 számos albumot, amiről azt írtuk, hogy az 1991-es Black Album óta ez lett a legjobb Metallica-lemez. Viszont mi van azokkal, akik hallássérültek, és nem élvezhetik a melódiákat?

A legutóbbi Super Bowl Halftime Show-ját, ahol az állapotos Rihanna lépett fel, nemcsak élőben közvetítették, de megfűszerezték egy hihetetlenül tehetséges jeltolmáccsal is. Justina Miles performansza akkorát szólt, hogy szinte új műfajt teremtett. Nem csupán jelelte a dalszövegeket, hanem láthatóvá tette az ütemeket is, így minden halló és hallássérült egyszerre tudott egy hatalmasat bulizni a várandós énekesnő előadásán.