Index Vakbarát Hírportál

Pár lépésre az Astoriától, a Múzeum körút 5. szám alatt van egy kis üzlet. Vagy műhely. Vagy még inkább a kettő együtt. Egy kicsit olyan, mint Vianne Rocher csokiboltja. Meghitt, otthonos, hívogató, befogadó. És még a tulajdonos Barta Judit is emlékeztet egy kicsit Juliette Binoche-ra. A habitusa mindenképp, a kedvessége, a magával ragadó egyénisége.

A város, sőt az ország egyetlen Babaklinikáján vagyunk. A hamisítatlan retró környezet, az évszázados (bár már a modern kor igényeinek megfelelően motorral is felszerelt) Singer varrógép időutazásra csábít.

Utazzunk hát!

Százhúsz éve kezdődött

A történet jó százhúsz évvel ezelőtt kezdődött. Egy fuvaros férfi meglátott egy szép, szorgosan hímezgető fiatal lányt. Megtetszett neki a lány mosolya és szépsége, és megkérte a kezét. Ez a lány volt Barta Judit nagymamájának az unokatestvére, aki az esküvő után játék babák készítésével kezdett foglalkozni, és mint hajdan a céhlegények, még Párizsba is elutazott, hogy tökéletesítse mesterségbeli tudását.

Szász-Bányász Anna személyes munkáiban nagy hangsúlyt kap a természetközeli, paraszti életmód, melyet a nosztalgián keresztül közelít meg. Látszólag e két világ elég távol állhat egymástól, a fotográfia és a parasztság, mégis ezek találkozása indított el benne egy olyan folyamatot, ami máig kifogyhatatlan ihletforrásként szolgál.

A nosztalgikus emlékezeteinkben a dolgok nem úgy jelennek meg, ahogyan egykor jelen voltak, hanem ahogy sosem éltük meg: lényegi formájukban. Már a jövő sem a régi című sorozatában képeivel ennek a meghatározatlan lényegnek a megragadása a cél, és annak tudatosítása a jelenben. Projektjeinek fő szereplői a teheneik, akik egyben munkatársak és kollégák is, kik saját névvel és személyiséggel rendelkeznek.

Számomra ahhoz, hogy egy fotósorozat működjön, elengedhetetlen a folyamatos jelen. Munkamódszeremnek is tekintem, hisz akkor tudok valamit igazán lényegében megmutatni, ha ismerem is azt, ezért amíg csak tehettem, mindennapjaim része volt a gazdálkodással járó munka, elérhető távolságban egy fényképezőgéppel

– mondta a fotográfus munkájáról.

Anna élete azóta változott, és kissé távol került a gazdaságtól, de lehetőségeihez mérten igyekszik nem kiszakadni belőle és folytatni ennek a világnak az őszinte bemutatását. Úgy gondolja, egyfajta jövőalternatívaként kell kezelnünk a gazdálkodásnak, a természetközeli életmódnak a lehetőségét.

Gáll Regina „Taste of home” című fotósorozata személyes nézőponton keresztül szemlélteti a családi idill hangulatát. A képeken keresztül a fotós bemutatja a családtagjait, valamint vizuálisan kifejti a családról alkotott képét és a családhoz kapcsolódó érzelmeit.

Minden szereplőről olyan környezetben készült fénykép, amely jellemzi az adott embert, és kiragadja egy-egy fontosabb, meghatározó tulajdonságát.

Például édesanyámról és az unokájáról készült ölelkezős portré, a bátyámmal való testvéres fénykép, vagy az édesapámról készült hátsóudvarban lévő tyúkos kép, mind az adott ember valódiságára és személyiségére utal.

– mondta munkájáról Gáll Regina.

A 25 fényképből álló sorozatban minden kép fő eleme a természetes napfény, amely az emberi érzékenységet és lágyságot támasztja alá.

Az Index közéleti hírportálként 2024-ben is igyekezett minden meghatározó világeseményről és hazai történésről gyorsan, frissen beszámolni. Jelen voltunk a választásokon, az év sporteseményein (sok esetben a felkészülés legizgalmasabb perceinél), a meghatározó kulturális eseményeken, a fesztiválokon. Történelmi pillanatoknak voltunk szem- és fültanúi, hogy azonnal megmutathassuk olvasóinknak.

Azt már előre tudtuk, hogy 2024-ben mintegy 60 voksolás elé nézünk a világban, amik mintegy kétmilliárd ember életét befolyásolják, de arra senki sem gondolt, hogy nem várt fordulatok is beugranak. Elég, ha a be nem tervezett francia nemzetgyűlési választásokra gondolunk, vagy hogy idő előtt megbukik a berlini és a párizsi kormány, illetve nem várt választást hoz Iránban a helikopterbalesetben meghalt államfő is. Az év legfelfokozottabb választása végül az amerikai lett, ami Donald Trump győzelmét hozta el. Ha már Trump, akkor érdemes felidézni, hogy ellene idén két merényletkísérlet történt, és meglőtték a szlovák kormányfőt, Robert Ficót is.

A klímaválság eredményeként talán az elmúlt évszázadok legforróbb évét tudhatjuk magunk mögött. Európában ugyan elkerültük az aszályt, viszont olyan villámárvizek pusztítottak Olaszországtól Anglián és Németországon át Spanyolországig, amilyeneket még soha nem láttunk, és sajnos emberéleteket követelve. A pusztító erdőtüzeket ezúttal sem úszta meg az USA, elsősorban Kaliforniát sújtotta a természeti csapás.

Gajewszky Anna Ne sírj, Anyám, így kell ennek lenni című 20 képes fotósorozata gyermekkori emlékekből és családi történetekre való reflexiókból áll. A projekt címe egy magyar népdalra utal, amelyben egy anya sír, mert lánya elhagyja a családi házat, mivel feleségként új szerepbe lép az életben, a lány pedig vigasztalja az anyját, hogy ne sírjon, mert ez az élet rendje.

A művész családja két erdélyi faluból származik, ahol a hagyományokhoz és szokásokhoz való kötődés nagyon erős, ezek pedig fontos elemei voltak a neveltetésének. Munkáiban ezekre a hagyományokra, a körülötte élő nők életére, emlékeire és archív képeire támaszkodik. Célja egy olyan képi világ megteremtése, amely a nőiességről, a családi kapcsolatokról, a generációkról és a különböző vidéki hagyományokról szól.

A család története általában nemzedékről nemzedékre száll mesék, naplók vagy emlékek útján, és mindenki a saját tapasztalatai szerint írja át, így sosem lehet teljesen objektív, valahol a fikció és a valóság között helyezkedik el. Anna a múlt dolgaihoz, az előttünk élt életekhez való ragaszkodást egyfajta önfeltárásként fogja fel, úgy gondolja, valamilyen módon ezek formáltak minket azzá, akik ma vagyunk. Ahogyan őseink látták és élték az életet előttünk, az lett a saját életünk iránymutatása, az általuk a világról kialakított tudásuk lett az a tudás, amelyet mi kaptunk útmutatásként a saját életünkhöz.

„Sorozatomban a saját családi örökségemmel dolgozom, és azzal, ahogyan a neveltetésem formált engem. Szüleim elköltöztek a faluból, ahol születtek, ami azt eredményezte, hogy más életmódot folytatok, mint az őseim. Bár az élet, amit élek, az emberek, akik körülvesznek, a döntések, amiket meg kell hoznom, sok tekintetben különböznek, egyben nagyon hasonlítanak a családunk történetéből ismertekre” – mondja Gajewszky Anna.

A sorozat többnyire önarcképeket tartalmaz, különböző helyzetekben fotózom magam. Ezek a képek bizonyos értelemben a saját életem dokumentációi. Nem feltétlenül szerepjátékok, életem intim elemeit osztják meg, ugyanakkor igyekeznek meghaladni a személyes elbeszélést. Arra szolgálnak, hogy nyíltan beszéljenek a családi kapcsolatokról, a vidéki hagyományokról, a halálról, a traumákról, valamint a nőiességgel és az identitással való küzdelmekről. Sok történet van a vérvonalunkban, és szomorúsággal tölt el, hogy sokan úgy halnak meg, hogy nem tudják elmesélni őket. Miközben a sorozaton dolgoztam, rájöttem, mennyire fontos, hogy figyelmet fordítsunk a származásunkra, mert bizonyos értelemben az előttünk élt életek minősége alakítja a mostani életünk minőségét

– teszi hozzá a művész.

Potyó Imre (1982) a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa, ahol környezeti nevelőként dolgozik a börzsönyi Hiúz Ház látogatóközpontban. Tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen végezte környezettudományi szakon, természetvédelmi szakirányon, majd az MTA Intézeteiben tevékenykedett kutatóként (Duna-kutató Intézet és Talajtani Intézet), ahol dunai halbiológiai felmérésekben, kétéltűekkel, kérészekkel és talajtannal kapcsolatos vizsgálatokban vett részt, az MME tagjaként pedig madártani megfigyeléseket végzett. 2007-ben kezdett el foglalkozni a természetfotózással, autodidakta módon képezte magát, közben tagja lett a Nimród Fotóklubnak és a naturArtnak.

A természetfotózás és a közben megélt élmények átadása a szenvedélye. Szívügye a tudatformálás, így képeivel, előadásaival, ismeretterjesztő cikkeivel és túráival már sokakat hozott közelebb a természethez. Rendszeresen publikál az Élet és Tudományban, a Varázslatos Magyarország magazinban, valamint további újságokban és online felületeken. Mottója: Olyat láttatni és úgy, ahogyan kevesen.

Imre kedvenc fotós helyszínei egyébként a Börzsönyi patakvölgyek és a gödi Duna-part.

A vakvezetőkutya-kiképzés meglehetősen hosszú folyamat, a kölykök születésétől a látássérült gazdához jutásig általában két év telik el. Ez alatt a kiskutya találkozik nevelőszülőkkel, majd kiképzővel is. Atom egy 2022-ben született labrador, ma már precíz segítő munkát végez gazdája, Miklós mellett. A vakvezetővé válás folyamatát Atom életén keresztül mutatjuk be képriportunkban.

Több mint két és fél évvel ezelőtt, 2022 tavaszán egy véletlenül megnyitott e-mailből került elém néhány fotó. A képeken labradorkölykök voltak. A levelet olvasva kiderült, hogy mire felnőnek, nem csupán házi kedvencek, hanem vakvezető kutyák lesznek. 

Nem sokkal később már a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola autójában találom magam, Törökbálintra megyünk, 2022. június 2-án újabb alom született. Miközben kaptatunk a meredek kanyargós úton, Királyné Barkóczi Emese, az alapítvány egyik kiképzője azt meséli, hogy a kiskutyák 8-9 hetes korukig maradnak az anyjuknál, illetve annál a családnál, ahol az anya kutya él.

Erdőszéli háza előtt Ménesi Gizella, a kutyaiskola egyik legrutinosabb önkéntese fogad minket. Büszkén mutatja a pár napja nála született kölyköket. Zina kilenc kiskutyát hozott a világra. „A” alom, minden kiskutya neve A betűvel kezdődik: Adria, Aszú, Atom, Akác, Ánizs, Amper, Akkord, Azur és Alfa.

Emesével és Gizivel közösen kiválasztjuk Atomot, én pedig elhatározom, hogy végigkövetem életének egyik fontos szakaszát, egészen a vakvezetővé válásig.

A hobbilovaglás néhány éve jelent meg Magyarországon, azóta évente több versenyt is rendeznek. A finn példa alapján létrejött sportág az atlétika és a lovassport keveréke, évről évre egyre népszerűbb a gyerekek körében. Luca a Covid–19-járvány alatti korlátozások közben talált rá erre a mozgásformára, azóta pedig az álma is valóra vált, ma már saját lováról gondoskodhat.

2023. nyarán egy távoli fotózásról tartottunk haza kollégámmal, amikor egyszer csak felém fordította telefonja kijelzőjét, és elindított rajta egy videót. Az akkor számunkra is meglepő finnországi jeleneteken gyerekek ugrottak át akadályokat egy furcsa eszközzel: egy bot végére rögzített lófejjel. A sportág neve Hobby Horse, azaz magyarul hobbilovaglás.

Az első pillantásra játéknak tűnő akadályugrás mögött komoly mozgáskoordinációs és ügyességi kihívások rejlenek, a gyerekek pedig rendkívül komolyan veszik, készülnek a versenyekre. Ezt már a soron következő halloween alkalmából szervezett magyar versenyen, Somogyjádon állapítjuk meg, ahol egy istállóban kialakított pályán komoly létszámban versenyeznek a gyerekek a díjakért. Akármerre nézünk, különböző versenyszámokban ugranak, futnak, vágtáznak a fiatal versenyzők.

Kicsivel később beszélgetni kezdünk a résztvevőkkel. Van itt egyedülálló apuka, aki az ország másik végéből hozta el kislányát, mert itt találkozhat olyan gyerekekkel, akiket ugyanaz érdekli, mint lányát. És van olyan család is, amelynek tagjai a kezdetektől ott voltak minden versenyen. Szerintük ez egy nagyon jó közösség, a mobiltelefonok pedig elő sem kerülnek ezekben az órákban, ami ma a gyerekek között említésre méltó jelenség. Ebben a pillanatban nagy ováció tör ki az istállóban, ugyanis véget ért a felnőtteknek szóló futam, ahol anyukák és apukák versenyezhetnek.

Odalépünk egy családhoz, akik épp egymás karjaiba borulva, meghatódva fogadják Évát, aki igaz, utolsó előtti lett a futamon, de lánya, Luca, készített neki egy díjat. A Mádi családból árad a boldogság, örömmel hívnak meg minket tiszavárkonyi otthonukba, hogy megismerjük ezt a sokszor szürreálisnak tűnő, ám látványosan sok felkészülést igénylő sportágat.

Kudász Gábor Arionnak olyan titkokat mondtak el a vietnámi fiatalok, amelyeket elsősorban saját családjuk elől rejtegetnek, nem mernek kibeszélni. Hosszú távú terveiket, valódi vágyaikat, az önmegvalósítás lehetőségeiről szóló elképzeléseiket gondosan titkolják. A fotóművész motorral járta Vietnám falvait, városait, az utazás alatt minden egyes nap más és más családot, fiatalt ismert meg. De nem számított arra, hogy milyen mélyen maga alá fogják gyűrni a Távol-Keleten megtapasztalt vadkapitalizmus realitásai.

Kudász Gábor Arion fényképein megelevenedik a lány története, akit a jobb élet reményében magára hagytak, pontosabban az idős nagyszülőkre bíztak az Egyesült Államokban szerencsét próbáló szülei. Vagy azé a fiatalé, akiből képességeinek köszönhetően kiváló programozó lehetne, de a család már eleve döntött sorsáról, a família vállalkozását kell továbbvinnie.

Az alkotó közelről láthatta, hogy a mindent a haszonért elve milyen pusztító hatással van a környezetre, megismerhette a „kisemberek” megküzdési stratégiáit. Megfigyelhette a mértéktelen pazarlást, a megbetegítő gyorsaságú gazdasági fellendülést, a sokszor félbehagyott gigantikus beruházásokat, a fenntarthatatlan fejlődést, vagyis a tonnányi szemetet, csak tájsebeket ejtő, füstbe ment terveket.

November 16-án az elmúlt év legszebb magyar asztrofotói mutatkoznak be a Magyar Természettudományi Múzeum kupolatermében, immáron hetedik éve.

A Csillag-Képek 2024 Országos Asztrofotó Kiállítás 66 asztrofotós 100 munkáját mutatja be, a Magyar Asztrofotósok Egyesülete szervezésében. Az átfogó kiállítás célja, hogy a magyar asztrofotósok rendkívül színvonalas, idén tucatnyi nemzetközi elismerésre érdemes, sőt díjnyertes fotói eljussanak az érdeklődő közönséghez egy egységes fotógyűjtemény formájában.

Ez a gyűjtemény három kategóriába sorolja be a csillagos égbolt jelenségeit ábrázoló fotográfiákat:

• asztrotájkép, amely a földet és az eget együtt ábrázoló képeket gyűjti össze
• naprendszer, ahol a Naprendszer égitestjeit láthatjuk képeken
• mélyég, vagyis a csillagok, csillagködök és galaxisok világát ábrázoló felvételek kategóriája

Jellemzően ez a három kategória van jelen valamilyen formában minden nemzetközi asztrofotós-megmérettetésen is. Érdekesség, hogy ennek a felosztásnak nem csupán csillagászati, hanem fotográfiai oka is van. A különböző témákat markánsan eltérő technikával örökítik meg a fotósok, sőt jellemzően egészen más az alkotók habitusa is.

A Csillag-Képek zsűrije (ahol több nemzetközi díjas asztrofotós is ül) minden évben kiválasztja a három legjobb fotót mindhárom kategóriából. A három legjobb között nincsen sorrend, ők a kategória kiemeltjei, Magyarország legszebb és legérdekesebb asztrofotói.

Idén 32. alkalommal írta ki a naturArt, a Magyar Természetfotósok Szövetsége Egyesület Magyarország és Közép-Európa legnagyobb hagyományokkal bíró természetfotós pályázatát. A „Saubermacher – Az Év Természetfotósa 2024” pályázatra 2825 érvényes kép érkezett 143 szerzőtől.

Dr. Kalotás Zsolt, a zsűri elnöke elmondta, hogy számukra egy színvonalas pályázat öröm, de egyben nehéz feladat is, hiszen nem mindennapi felelősség a jók között megtalálni a legjobbakat. Az igazán kiváló természetfotó mindig üzenet is, ami sok mindenről tájékoztathat bennünket. Olyan ablak, amely betekintést nyújt a természet titkaiba, felfedi a látvány mögötti lényeget, rögzíti azokat a pillanatokat, amelyek olyan gyorsan játszódnak le, hogy a szemünk képtelen követni, de továbbgondolva: láttatni engedi a közelmúltat, vagy akár a jövőt. Elkalauzol olyan rejtelmes helyekre, ahol még álmunkban sem jártunk, olyan vizuális élményekkel ajándékoz meg bennünket, amelyek akár életünk végéig elkísérhetnek.

Felhívás vagy vészkiáltás is lehet, hogy változtassunk megszokott, kényelmes életünkön, hogy az utánunk jövő nemzedékeknek is lehetősége legyen átélni azt a temérdek földi csodát, amit az élő természet nyújt számunkra

– tette hozzá dr. Kalotás Zsolt.

A Paris Photo fotóművészeti vásárt 1997-ben alapították, idén pedig visszatér az ikonikus, frissen felújított Grand Palais-ba. A világ egyik legrangosabb művészeti vásárán idén 234 kiállító vesz részt, 191 galéria és 43 kiadó képviselteti magát 33 országból.

A 2024-es év a szürrealizmus századik évfordulóját jelzi, egy olyan mozgalomét, amely mélyen átalakította a művészetet és a fotográfiát. Ennek alkalmából a szervezők meghívták Jim Jarmusch amerikai rendezőt és forgatókönyvírót, aki szabad kezet kapva hozta létre kiállítását.

A kiemelt események között szerepel a Voices szektor elindítása, amelyet három nemzetközi kurátor, Elena Navarro, Azu Nwagbogu és Sonia Voss gondoz, új perspektívákat nyitva meg a közönség előtt.

Egy másik centenárium Robert Franké, aki szintén kiemelt figyelmet kap ebben az évben. A fotográfia történetének egyik legnagyobb hatású alakjaként számontartott Frank munkáit egy önálló kiállításon láthatják az érdeklődők.

A Prismes szektor monumentális művekbe nyújt betekintést, olyan projektekkel, mint August Sander People from the Twentieth Century sorozata, amely először kerül bemutatásra Európában, valamint Anton Kusters koncentrációs táborok emlékezetéről szóló installációja.

Boris Mikhaïlov és Marie Katayama önarcképei, amelyeket Suzanne Tarasieve mutat be, valamint Tee A. Corinne a 70-es évek leszbikus közösségeit bemutató archívuma arra inspirálnak, hogy az identitásról és a kollektív emlékezetről gondolkodjunk.

Vérteskozmának nem igazán van őslakosa. Vannak gyüttmentjei, bebírók, ideköltözöttek és nyaralók is. Azonban a kozmai erdőkben élő állatok mindig is itt voltak, és itt is lesznek.

Ők számítanak igazi őslakosnak, nekik ez a természetes élőhelyük. Akár tetszik, akár nem, lehetetlen őket távol tartani, de nem is az a cél. Velük együtt kell, hogy éljünk, mert mindig bejárják az udvarokat, leltároznak a padlásokon, és rendszeresen megjelölik a tornác lépcsőit meggymagos ürülékkel.

Ilyenek a mókusok is. Radisics Milán háza környékén néhány mókuscsalád él, és minden hajnalban izgatottan pásztázzák a környéket a lehetséges táplálékért. Mindent megszagolnak, és mindenre felmásznak, miközben akrobatikus mutatványokat produkálnak.

Összesen 6-7 különböző egyedet azonosítottam, de mivel évente két almot hoznak létre, az élethosszuk pedig mindössze 2-3 év, gyorsan cserélődnek, így a tavasszal megismert csapat őszre teljesen kicserélődött

– mesélte Milán.

Esther Horvath fotográfusként a sarkvidéki éghajlatkutatás dokumentálására fókuszál 2015 óta. 2019-től követi nyomon a norvégiai Spitzbergákon található Ny-Ålesundot, a világ legészakibb pontján működő, tíz országot tömörítő nemzetközi tudományos kutatóbázist.

A Spitzbergák a globális felmelegedés epicentruma, ahol a téli átlaghőmérséklet 1991 óta 6-8 °C-kal emelkedett; ez a növekedés sokkal gyorsabb, mint bárhol máshol a bolygón. Itt az év több mint négy hónapját a sarkvidéki tél sötétsége uralja. A sarkvidéki éjszaka csillagai című kiállítás történetei és képsorai a sarki éjszakában zajló mindennapi életet és tudományos kutatómunkát mutatják be. A dokumentarista anyag azt meséli el, hogy a legzordabb környezeti körülmények – többek között hóviharok és mínusz 30 °C-os hőmérséklet – ellenére a tudósok milyen összefüggéseket tárnak fel, amelyek jelentősen hozzájárulnak bolygónk változásainak jobb megértéséhez.

Ebbe a zárt világba kapunk bepillantást a fotográfus érzékeny megfigyelései révén, melyek a kutatási folyamatokon túl, az ott dolgozó elhivatott kutatók személyiségét, emberi oldalát is elénk tárják. A projekt fontos része a női tudósokat bemutató portrésorozat, a Women of Arctic Science, amely a kutatónők életének, motivációjának és munkájának megismertetése által a tudósok és felfedezők következő női generációját hivatott inspirálni.

Kathryn Cooper munkássága a tudomány és a művészet metszéspontján találkozik, objektív alapú technikák segítségével feltárja a dekonstruált mozgás fogalmait, valamint a természet káoszából és összetettségéből fakadó mintákat.

Fizikából szerzett diplomát, majd hálózattudományból doktorált. Komplex, nagy méretű rendszereket kutat (olyanokat, amelyekben sok, kölcsönhatásban lévő rész található), és ez arra késztette, hogy a madarak mozgásában rejlő lehetőségeket vizsgálja. Pályafutása elején az orvosi képalkotás technikáinak fejlesztését tanulmányozta, amelyeket most a természetfotózásban alkalmaz.

Légi bemutatóik szinte koreografáltnak tűnnek, és mintákat alkotnak, amelyek feloldódnak az égen. Egyedek százezrei hihetetlen összetartással mozognak. A madarak nem ütköznek össze, és nem oszlanak szét, könnyedén elkerülik az akadályokat, és kikerülik a ragadozókat.

Spanyolországban 2012 és 2023 között több mint 10 százalékkal nőtt a nagy tüzek száma (ahol legalább 500 hektár égett) az előző évtizedhez képest. Ezek a tüzek felperzselnek mindent, ami útjukba kerül, olyan extrém eseményeket előidézve, amelyekkel a tűzoltócsapatok nem tudnak mit kezdeni.

A tudományos közvélemény közvetlenül az éghajlatváltozáshoz kapcsolja ezeket, és hatodik generációs tüzeknek minősíti őket. A kockázat nagyon nagy, ez a jelenség katasztrofálisan károsítja a tájat, a gazdaságot és a lakosság életét.

A rekordokkal, például hőhullámokkal vagy súlyos aszályokkal teli évben Európa új rekordot állított fel: idén eddig 657 988 hektár égett le erdőtüzek miatt az EU-országokban, ami kiemelkedő adat a statisztikák vezetése óta.

Az Európai Erdőtüzek Információs Rendszere által összeállított adatok szerint Spanyolország – ahol a tüzek által elpusztított terület több mint háromszorosa a 10 éves átlagnak – az országonkénti rangsort 300 000 hektárral vezeti.

Brais Lorenzo

A fotózás iránti nagy elhivatottságát akkor fedezte fel magában, amikor az Escuela de Arte Superior e Deseño Antonio Faíldénál fotóművészetet tanult, majd a Vigo Egyetemen földrajz- és történelemtanulmányokat folytatott.

A társadalmi és környezeti kérdések iránti érdeklődését fotóriporterként hosszú távú személyes projektekkel ötvözi.

2010 óta az EFE Ügynökség rendszeres munkatársa. Fényképeket készített számos médiumnak, például az El Paísnak, az El Mundónak, a The Guardiannak és olyan ügynökségeknek, mint a Bloomberg, az Anadolu, az AFP és az AP. Együttműködött olyan civil szervezetekkel, mint a Greenpeace, a WWF és a Vöröskereszt.

Különleges lények, tájak és jelenetek a mélytengerből egy brit–francia fotós és szerző kameráján és egyedi, különleges látásmódján keresztül.

 Henley Spiers így jellemzi a fotózást, a búvárkodást:

„Ma úgy érzem, hogy valamivel közelebb kerültem a dokumentumfotózáshoz, a képzőművészeti elemek segítségével.  Úgy gondolom, hogy a búvárkodás sokkal inkább hasonlít a meditációhoz, mint a sporthoz. A víz alatti tartózkodás egyedülálló lehetőség arra, hogy elmerüljünk egy másik világban, és közel kerüljünk néhány fantasztikus vadvilághoz. A fotózás fokozta a szépség iránti megbecsülésemet, és olyan mértékben lelassított, hogy boldogan tölthetek órákat egyetlen hal megfigyelésével. A mozgás használata megragadja a víz alatti élet dinamizmusát, és elválasztja a gyönyörű tárgyat a háttértől. A Föld, ahogy Arthur C. Clarke rámutatott, szokatlan névválasztás bolygónk számára, mivel az Óceán sokkal helyesebb lenne. Az élet mind a földön, mind a vízben folyamatosan változik, legyen az jó vagy rossz, és a fényképezés a mindig jelen lévő szépség illúzióját keltheti.”

Annak érdekében, hogy megakadályozzuk bolygónk tönkretételét, itt az ideje, hogy változtassunk szokásainkon, és elkezdjünk jobban gondoskodni bolygónk jelenéről

– tette hozzá.

Henley professzionális pályafutását az óceánban kezdte búvároktatóként, majd a Fülöp-szigeteken, Indonéziában és Saint Luciában dolgozott. Később beleszeretett a víz alatti képekbe, és főállású fotózásra váltott. Azóta számos díjnyertes képsorozatot gyűjtött össze, köztük több kategóriagyőzelmet is az Underwater Photographer of the Year, illetve a Natural History Museum Wildlife Photographer of the Year díját. Fényképeit többek között a BBC Wildlife Magazine, a The Guardian és a The Economist publikálták, kétnyelvű íróként pedig számos, vadvilággal és búvárkodással foglalkozó magazinban publikált. Emellett óceáni vadvilági kirándulásokat is szervez, és számos óceánvédelmi szervezettel működött együtt, köztük a Blue Marine Foundationnel és a Marine Conservation Societyvel.

Gabriele Cecconi fotósorozatában az elképzelt Tiàwùk bolygó a hozzánk legközelebbi univerzumban helyezkedik el. A Földhöz képest nagyon kicsi, és igen szélsőségesek a környezeti feltételei, ezt leszámítva azonban tökéletesen alkalmas a növekedésre és az emberi élethez való alkalmazkodásra. 500 év csillagászati megfigyelés után ez az első, hogy emberi életet találtak egy másik bolygón. A fotósorozat ennek a felfedezésnek a vizuális dokumentációja.

A Tiàwùk bolygót 4 millióan lakják, földterületének pedig mindössze 2 százaléka művelhető. Az állandó lakosok száma csupán 1 millió fő, a többiek pedig mind közeli bolygókról érkező, ezen a bolygón dolgozó idegenek.

Az információink még mindig hiányosak, azonban úgy tudjuk, hogy a bolygót nemrég gyarmatosították, és hosszú évek után egy titkos energiaforrást fedeztek fel, aminek köszönhetően kis idő alatt az univerzum leggazdagabbjává vált. A népesség azon része, amely nemrég ismerte meg a gazdasági jólétet, pszichés zavarban szenved, amelynek tünetei az őket körülvevő világ anyagias és disztópikus látásmódjában lelhetőek fel.

A huszadik század néhány földhözragadt pszichológusának és pszichiáterének az elképzelése szerint az általunk teremtett és megélt külső világ a belső világunk tükörképe, és a szenvedés forrása nem más, mint a belső tudatosság hiánya és a ragaszkodás, ami miatt az emberi elme anyagi világba vetül.

Számos oknak köszönhetően Tiàwùk megmutatja nekünk, hogy a kapitalizmus és a materializmus torzíthatja az életről és a minket körülvevő valóságról alkotott képünket. Azt hittük, hogy csak a mi bolygónknak vannak ilyen problémái, de Tiàwùk felfedezése és feltárása a probléma általánosságának érzetét keltette bennünk. Nem vagyunk egyedül.

Ankarában, a Cermodern Múzeumban nyílik Radisics Milán fotókiállítása Lábnyomunk – Az Ember hatása a Földre címmel szeptember 28-án. A Magyar Nemzeti Múzeumban 2022-ben már bemutatkozott tárlat most kiegészült törökországi absztrakt tájképekkel. A magyar–török kulturális évad keretein belül megvalósult kiállítást október 13-ig tekintheti meg a közönség az ankarai múzeumban.

A kiállítás a water.shapes.earth hosszú távú fotó- és multimédiás projekt törökországi fejezetét mutatja be, amely a föld vízi útjainak evolúcióját kutatja.

A többszörösen díjazott, hosszú távú projekt bemutatja, honnan ered a víz, hogyan alakítja a tájat, milyen interakcióban van az emberekkel, majd a végén mi vár ránk, ha elsivatagosodik a föld.

A légi perspektíva új fénybe helyezi a táját. Az absztrakció határán mozgó, festményszerű, de mégis dokumentarista képek újraértékelésre késztetnek. Át kell, hogy értékeljük a hozzáállásunkat a bolygóhoz, mert amit ma természetes adottságnak tekintünk, nem biztos, hogy holnap is adott lesz.

Lapunk helyszíni stábjai szeptember közepétől végigkövették a Dunán és mellékfolyóin lezúduló áradást, Pozsonytól egészen Bajáig. Szeptember 16-án érkeztünk meg Szlovákiába, ahol akkor a pozsonyi rakpartok már víz alatt álltak. A város egyik külső részére, Dévénybe csak egy katonai teherautó platóján sikerült bejutnunk.

Pozsony után bejártuk Győr-Moson-Sopron vármegye több települését. A Dunaszentpál, Ásványráró, Gönyű, Dunaalmás vonalon haladva valamennyi érintett településen nagy erőkkel zajlottak az árvízvédelmi munkálatok.

Másnap Kisoroszi felé vettük az irányt, a településre vezető egyetlen szárazföldi utat elzárta a víz. Később Dunabogdányból csónakkal tértünk vissza a községbe, ahol a Magyar Honvédség H145M helikopterére szállva madártávlatból is megörökítettük az áradás által sújtott területeket.

Budapesten 2024. szeptember 21-én, hajnali 5 órakor tetőzött a Duna 830 centiméteres vízálláson, így több mint fél méterrel maradt el a 2013-as 891 centiméteres rekordtól. Fővárosi helyszíneket jártunk be az áradás első szakaszában, illetve a tetőzés napján.

Giulia Piermartiri és Edoardo Delille fotós és filmes páros, akik az egyéni projektek megvalósítása mellett az általuk kigondolt és közösen készített történeteken is együttműködnek.

Az Egyesült Államok déli határának tanulmányozása után úgy döntöttünk, hogy a klímaváltozás közelgő fejleményeire összpontosítunk. Az ötlet, hogy a közeljövő eseményein dolgozzunk, azonnal arra ösztönzött bennünket, hogy más megközelítést találjunk a történet elmesélésére. A speciális projektorral készült vetítés bolygónk mozgási irányának metaforája

– mondták.

A klímaváltozási projektjüket a Maldív-szigeteken kezdték, mert a földnek ez az a része, amely leghamarabb tűnik majd el. Folytatták az Arab Emírségekben, Kaliforniában, és itt az afrikai fejezet.

Képeiket nem szoftver generálja, és nem is kettős expozíció eredményei, hanem egy valószínű jövőbeli táj valóságos vetítéséből formálódnak a mindennapi élet jeleneteire. Az eredmény egy nem túl távoli jövőt bemutató, esztétikusan összetett és álomszerű fényképsorozat.

A jövőt vetítik a jelenre, így többdimenziós képeket kapunk, amelyek elgondolkodtatják a nézőt, mert összemosódnak az idősíkok, vagyis a jövő keveredik a jelennel.

Africa-blues

Annak ellenére, hogy a világ károsanyag-kibocsátásnak csak 5 százaléka érinti a földrészt, Afrika az a kontinens, amely a legmagasabb árat fizeti az éghajlatváltozásért. Csak 2019-ben a szélsőséges éghajlatváltozás miatt 2,5 millió menekült hagyta el a kontinenst. Mozambik az egyik legérzékenyebben érintett ország. Az aszályok, az árvizek és a hirtelen jött viharok egyre gyakoribbak, amelyek mostanra minden évben rendszeresen visszatérnek, ismétlődnek, egész falvakat érintenek és pusztítanak el, és így veszélyeztetik a mezőgazdasági termelést. Főleg a legszegényebb közösségek fizetik meg ennek az árát.

A Greenwichi Királyi Obszervatórium által szervezett „Év Asztrofotósa” verseny már 16. kiírását ünnepelte idén. A nemzetközi zsűri – melynek immár ötödik alkalommal volt tagja dr. Francsics László, a Magyar Asztrofotósok Egyesületének elnöke – több mint 3700 pályamű közül választotta ki a legjobbakat. Az 58 országból érkező képek közül összesen 140 került a döntőbe.

A magyar asztrofotósok az eddigiekben is kiemelkedően teljesítettek a versenyen, de az idei év minden eddigi sikert felülmúlt: 12 magyar fotó került a döntőbe, és 5 díjat ítéltek oda hazai asztrofotósoknak, köztük két első helyezést is.

 

Feltóti Péter és Tóth Bence: Echoes of the Past – Galaxisok, I. helyezés

A kép az NGC 5128 galaxist ábrázolja, mely Centaurus A néven is ismert. A felvétel különlegessége, hogy rendkívüli részletességgel mutatja be a galaxis körüli árapályrendszert és a közepén található szupermasszív fekete lyukból eredő relativisztikus jetet. A fényképeket készítő Feltóti Péter és Tóth Bence egy namíbiai expedíció során azonos felszereléssel, párhuzamosan fényképeztek, majd a feldolgozás során egyesítették a felvételeket, melyeket Tóth Bence dolgozott fel. A zsűri értékelése szerint ez az asztrofotó kiemelkedő minőségben mutatja be a Centaurus A-t, kiemelve annak egyedi jellemzőit és viharos múltját.

Balázs Gábor: Shadow Peaks of Sinus Iridum – Holdunk, I. helyezés

Balázs Gábor felvétele a Hold egy lenyűgöző részletét, a 260 km átmérőjű Sinus Iridumot, vagyis „Szivárvány-öblöt” örökíti meg. Az oldalirányú napfény kiemeli a kráterek és hegyvonulatok finom részleteit, különösen a terminátor mentén megfigyelhető árnyékok és fények játékát, amely a Hold felszínének dinamikáját hangsúlyozza. A képen jól láthatóak az öblöt szegélyező kisebb kráterek és a félkör alakban szétterjedő árnyékcsúcsok. A zsűri értékelése szerint a kép nemcsak a modern asztrofotográfiai felszerelések képességeit mutatja be, de értékes betekintést is nyújt a Hold geológiájába.

Fényes Lóránd: Venus and the Moon in Infrared – Holdunk, II. helyezés

Fényes Lóránd a 2023. november 9-i Vénusz-fedés idején készítette a kategória II. helyezését elérő fényképét. Az infravörös szűrővel készült monokróm ábrázolás különleges művészi hatást kelt, kiemelve a két égitest finom részleteit és textúráit. A kompozícióban a Hold saroktól sarokig fut át, míg a Vénusz az aranymetszés szabálya szerint helyezkedik el, egyedi egyensúlyt teremtve tudomány és művészet között.

Papp András: Blue Turns to Red, Our Sun Rotates – Napunk, III. helyezés

Papp András innovatív technikával készült képe a Nap felszínének mozgásait mutatja be a Doppler–Fizeau-effektus segítségével. A felvétel kék és vörös árnyalatai jelzik a plazma közeledését és távolodását, valamint a Nap forgását. A speciális, saját készítésű spektrográf alkalmazása nemcsak esztétikai élményt nyújt, hanem tudományos szempontból is értékes információkat hordoz.

Tóth Bence: Antares Region – Csillagok és ködök, III. helyezés

Tóth Bence Namíbiából készült felvétele az Antares csillag környezetének gazdag por- és gázfelhőit mutatja be. A kép a déli égbolt egyik legszínesebb régióját ábrázolja, ahol a különböző ködök és csillagközi anyag finom részletei tárulnak fel. A nagy látómező eléréséhez teleobjektívet és mozaiktechnikát alkalmazott.

Döntőbe került magyar felvételek

A Mi természetünk fotópályázatának sorozatok kategóriájában 52 nevezés érkezett 21 különböző országból, a neves zsűri, Sophie Stafford, Henley Spiers, Csizek Gabriella, Németh Zoltán és Radisics Milán kiválasztotta az öt legjobbat, közülük kerültek ki a győztesek. Az Utolsó kettő című sorozat kapta Az év története, vagyis Az év sorozata elismerést és a vele járó Veolia díjat, egy arany rókát, amelyet a csákvári fazekasok készítettek. A díjakat múlt csütörtökön adták át a Fejér vármegyei városban.

Az északi fehér orrszarvú teljesen kihalt. A két utolsó hím néhány éve elpusztult. Két nőstény még mindig velünk van, de túl gyengék ahhoz, hogy utódokat szüljenek. A nevük: Najin és Fatu. Egy olasz laboratóriumban a petesejtjeiket most mesterségesen megtermékenyítik három néhai hím spermájával, és mínusz 196 Celsius-fokon tartják, abban a reményben, hogy egy másik alfajhoz tartozó orrszarvú segítségével visszahozhatják az északi fehér orrszarvút a kihalás széléről.

Az állatok sorsa most kenyai gondozóik és a BioRescue nemzetközi konzorcium tudóscsoportjának kezében van. A tudósok számos különböző technikát fejlesztenek és használnak a faj feltámasztására, többek között az asszisztált reprodukciós és őssejt-technológiákat, amikkel északi fehér orrszarvú embrióit helyezik be déli fehér orrszarvú pótanyákba. Valós esély van arra, hogy 2025-ben megszületik az első „új” északi fehér orrszarvú utód.

Az Utolsó kettő sorozat reményt ad a környezet jövőjéért és a földünket otthonának tekintő számos faj megmentéséért folytatott küzdelemnek.

A mi természetünk környezetvédelmi fotópályázat ünnepélyes díjátadója mellett megnyílt a FotoKozma nemzetközi kültéri fotófesztivál Csákváron, ahol idén tizenhat kültéri kiállítás kap helyet.

Az Our Nature Photo Award (A mi természetünk) fotópályázat egy olyan nemzetközi fotóverseny, amely a világ leginspirálóbb természet- és dokumentarista, környezetvédelmi fotóit mutatja be. A díj fókuszában érintetlen természeti kincseink, az emberi tevékenység bolygónkra gyakorolt hatása, a természettel való kapcsolatunk és a jövő kihívásai állnak. A megállító erejű, elgondolkodtató képek hatást gyakorolnak a nézőre, és remélhetőleg cselekvésre ösztönzik őket a jelenben, felhívják a figyelmet a fenntarthatóság fontosságára, valamint a környezetvédelem sürgető kérdéseire.

Az idei pályázatra 2000 fotó érkezett a világ 41 országából, összesen 187 fotóstól. A nemzetközi zsűri névtelenül bírálta el a pályaműveket, kiemelt figyelmet fordítva a pályázat idei témájára, amely a „Természet jövője” mottót viselte. A beküldött művek egyszerre mutatják be a természet csodáit, az emberi tevékenység következményeit, valamint a reményteli megoldásokat. A Vértes Kozma Alapítvány által szervezett és a Kék Bolygó Alapítvány szakmai partnerségével létrejött fotópályázat fővédnöke Áder János korábbi köztársasági elnök, aki személyesen nyitotta meg az idei eseményt.

Kategóriák és döntősök

A zsűri három fő kategóriában értékelte a pályaműveket:

• Természet kategória: 14 döntős alkotás
• Lábnyomaink kategória: 11 döntős alkotás
• Megoldások kategória: 10 döntős alkotás

Emellett 9 magyar fotós művét is kiválasztották a kiállításra, így a hazai alkotók is kiemelt figyelmet kapnak. A zsűri a döntősök közül választotta ki a három kategóriagyőztest, valamint az összesített győztes fotót, amely elnyerte „A mi természetünk – Az év fotója” címet.

A világ minden pontján kiemelkedő figyelemmel követett olimpia tökéletes választás arra, hogy hősöket, követendő példaképeket találjon magának az ember, legyen bármilyen életszakaszban. Fiatalabb korban ez még nyilván másról szól, mert gyermekként képesek vagyunk elérhetetlen, utánozhatatlan, megismételhetetlen, szinte már földönkívüli lényeknek gondolni azokat, akik a valóságban nagyon is húsból és vérből vannak. Megvan azonban az érzelmi kapocs, amiből ki lehet indulni.

Nehéz megmondani, hogy kit mi vonz be. Illetve dehogy nehéz: az eredmény az, leginkább a győzelem. A győzteseket, különösen a nagy, sokszoros bajnokokat, a sport állócsillagait nehéz nem észrevenni, tulajdonképpen lehetetlen. Még bele sem gondolunk akkor, milyen egyéb jó és kevésbé jó hatást gyakorol egy átlagsportoló életére, amikor karrierje szintet lép. Gyerekként leginkább az mozgatja meg a fantáziát, ahogyan a hős maga mögé utasítja közvetlen ellenfeleit, továbbá közvetetten a világot. Még nem szuperhős, nem menti meg a világot, azt meghagyja másnak, de lényegében meg szinte igen. Ilyenkor persze még azt sem látni, hogy milyen hosszú és fáradtságos út vezetett addig a pontig, hogy valakiből nagy bajnok legyen. Ezek a felismerések csak később jönnek, közvetlen azután, amikor valakiben megfogalmazódik a gondolat: én is olyan akarok lenni, aki mindenkit lehagy, aki mindenki előtt jár, aki mindenkinél jobb. Sokak elhatározása ez, amit aztán a valóságban már kevesen vállalnak fel, és utóbbiaknak végül csak töredéke ér ténylegesen is révbe.

Ettől független kedvenc bárkiből lehet, aki elindít az úton, mert éppen szimpatikus valamilyen tulajdonságától, vagy attól, hogy esélytelenként is beleállt a versenybe, hogy tisztes küzdelem végén alulmaradjon. Ennek is bőven megvan az üzenetértéke, amit bárki elvihet magával, amitől több lesz, épül a személyisége. És aztán ki tudja… a hősöket sem mindig a hősök szülik. Sőt, a leggyakrabban nem.

A sztárok persze arra is hivatottak, hogy a képernyő elé szegezzenek minket, lelkes figyelemmel kövessük a történetüket, velük legyünk minden arra érdemes mérföldkövüknél, leginkább azoknál, amikor sporttörténelmet írnak. Ott szurkoljunk nekik, várjuk és lássuk a csodát. Mert csodát látni mindig jó, csak ritkán adatik meg, éppen ezért a hatása hatványozott.

Szociológiai riport, amely a kamionosok mindennapjainak egy kevésbé ismert aspektusát tárja fel: a pihenőidejüket. A fotósorozat a kamionsofőröknek is fenntartott pihenőhelyeken, parkolókban készült, bemutatva, hogyan teremtik meg ideiglenes otthonaikat a hosszú utak során, és mivel foglalják el magukat egy alkalomadtán  huszonhét órás, kiszámíthatatlan torlódás közben.

Tövissi Bence fényképei személyes pillanatokat örökítenek meg – étkezés, alvás, szabadidős tevékenységek, amelyek a nehéz munka mögött emberi történeteket mesélnek el. A tágabb környezeti képek és portrék együttesen mutatják be a kamionosok életének egyik emberpróbáló részét: a végtelenbe nyúló várakozást. Sokan a családjaiktól akár több ezer kilométerre végzik munkájukat, de találkozni olyan sofőrökkel is, akik egy gondos társ mellett élik meg legszebb pillanataikat a hosszú út során is.

A kamionsofőrök pihenőideje az Európai Unió jogszabályainak fontos része, amelynek célja a közúti biztonság és a sofőrök egészségének védelme. A szabályozás részletesen meghatározza, hogy mennyi időt kell pihenőként eltölteniük a sofőröknek hosszú munkanapjaik között, hogy elkerüljék a fáradtságból adódó baleseteket, és fenntartsák a hatékony vezetéshez szükséges koncentrációt. A kötelező pihenőidőn kívüli is kialakulhatnak viszont olyan helyzetek, amelyekkel maguk a sofőrök sem tudnak mindig számolni. Nagyon sok olyan eset van, amikor a sofőrök arra kényszerülnek, hogy hosszabb időre mozgó otthonokká alakítsák fülkéiket, munkaidő esetén is. A legtöbb ilyen helyzet műszaki meghibásodásokból, illetve a határátkelőhelyeken feltorlódó tranzitforgalomból adódhat.

A bemutatkozástól egészen az életük legmerészebb történeteinek elmeséléséig terjedhet a beszélgetés. A motorok addig elhalkulnak és megállnak. Azonos nemzetiségű sofőröknél gyakran egy új barátság kezdetét is jelenthetik ezek az órák, amelyeket véletlenszerűen, ugyanazon helyen töltenek pihenéssel.

A klímaváltozás hatásai Magyarországot is érintik. Ez a folyamat igen koncentráltan mutatta meg magát itthon 2022 nyarán. Emberemlékezet óta nem tapasztalt szárazság sújtotta az országot: a Nagyalföld mondhatni pokollá vált. A katasztrófaállapot azonban már évtizedek óta tart.

A fotográfiákon az ENSZ Élelmezési Világszervezete által 2004-ben félsivatagosnak nyilvánított Duna–Tisza közi homokhátság térsége látható. Bár a képek nagy része 2022-ben készült, Váradit már a 2000-es évek első évtizedének végén foglalkoztatni kezdte a téma. A saját bőrén érezte a válságot – hiszen gyermek és fiatal felnőtt korának helyszínéről van szó –, ahol szinte szemmel követhető volt az egyébként évek óta lassan, szinte detektálhatatlanul történő változás

– írta Tóth Balázs Zoltán Váradi Viktor FOTON Galériában megvalósult kiállításához készült esszéjében.

A falu, ahol Váradi Viktor felnőtt Csengőd, egy 2000 fő lélekszámú kis település az Alföldön, Bács-Kiskun vármegyében a Homokhátságon. Az Alföld, a pusztaság, mint fotográfiai téma mindig is vonzotta, mindig a szeme előtt volt, többször is próbálta már megfogalmazni, hogy mit is jelent számára ez a táj. Végül, 2022 kora tavaszán kezdte el készíteni a sorozatot.

A globális felmelegedés tényére évek óta figyelmeztetnek bennünket a világ tudósai, de e térség problémái ennél sokkal összetettebbek. A második világháború után az Alföldön óriás csatornaépítési programba kezdtek az addig akadályt jelentő belvizek elvezetésére, de a csapadék térségen való átfolyatása és a víztározók hiánya hosszú távon elhibázott vízgazdálkodási döntésnek bizonyult. Az erdőtelepítések szintén nagy mennyiségű talajvíz elvonását eredményezték.

Az eredendően homokos talaj megkötésének célzott megoldását is a szőlőtelepítésben látták, és később a szocializmus éveiben erősen propagálták, hogy minél nagyon földterületen szőlőműveléssel foglalkozzanak a helyi lakosok, szövetkezeti szinten. A rendszerváltás után a mezőgazdasági szakszövetkezetek nagy része megszűnt, az ipari épületeik egy része azóta is kihasználatlanul mementóként áll az itteni tájban. A szőlő és bortermelés máig az egyik legelterjedtebb gazdasági tevékenység a vidéken.

„Fotográfiai szempontból vizsgálva a jelenségeket, célom, hogy egy olyan formanyelvet találjak ennek kifejezésére, mely erősíteni tudja, láthatóvá teszi a bennem lévő gondolatokat. 

A sorozat lényege számomra, hogy ne a klasszikus dokumentarista megközelítésben vizsgáljam ezt a napjainkban fontos és jelentős témát, hanem az eddigi munkásságomra jellemző szubjektív és alkotói attitűd legyen benne a meghatározó”

– mondta munkájáról Váradi Viktor.

A középkorban a tér, a távolság átlátásának helyszínei kizárólag a templomtornyok voltak. Sokkal később, 1783-ban bocsátották fel az első hőlégballont. A fotográfia felfedezésével egy időben az emberek elkezdtek hegyet mászni. Felfedezték a horizontot, a csúcsokon megélték a végtelenség élményét. A panoráma-látószög szinte kézzelfoghatóvá tette a város méretét és sűrűségét.

Ez a látvány élményszerű térérzetet ad. A város távoli és később egyre közelebbi szemlélése ezzel a fotográfiai eszközzel ugyanakkor biztosította számomra a káosz teljes megszelídítését. A nagy látószögű panorámaobjektív rendkívül élesen és geometriai torzításoktól mentesen rajzoló objektív, ami 65mm x 24 mm széles fénykapun keresztül engedi be a fényt a fekete-fehér negatívra.

A panoráma-fényképezőgép ebben a 65 mm széles sávban rögzítette a város életét, épületeit, hétköznapjait 2017–2023 között. A város méretei, kiterjedése, terpeszkedő hatalmassága, a horizont teljes elfoglalására törekvő lakónegyedek, tornyok, kupolák, stadionok látványának sajátos vizuális megfogalmazása érdekelt. A 65 mm | Budapest panoráma fotóesszé | 2016 – 2024 című könyv és kiállítás egy sajátos képet szeretne adni a város kiterjedéséről, sokféleségéről, növekedéséről. A folyamatosan bővülő, terjeszkedő város, az egyre nagyobb agglomeráció szinte a horizontig kiterjeszti a testét, határtalanságát fitogtatva a természet felé.

Az ember alkotta mesterséges világ és a természet találkozásában létrejövő feszültség kapcsán készült panoráma-fotóesszé a nagyváros drámaian változó és fejlődő sajátosságait ábrázolja. A természetbe beavatkozó ember esetlen pusztítása, vagy ennek ellenpólusaként az épített környezet erős jelenléte, megváltoztathatatlan beavatkozása állt érdeklődésem középpontjában. A fotóesszé másik aspektusa korunk társadalmi struktúrájára, a közösségi terek használatára, a nagyvárosi közlekedési kultúrára, a parkolási szokások feltérképezésére irányul, illetve mindezeknek a hatásaira korunk társadalmának tekintetében.

– írja Molnár Zoltán munkájáról.