Ötvenéves lett minden idők egyik legnagyszerűbb futballistája, aki aztán edzőként néhány év alatt valóságos legenda lett. Döntött el világbajnoki és Bajnokok Ligája-finálét remek megmozdulásokkal, cselt neveztek el róla, egymaga ejtette ki a történelem egyik legjobb teljesítményével a címvédő brazilokat, mégis sokaknak egy elképesztő agyeldurranás képe ugorhat be elsőként róla. Amit a labdarúgásban meg lehet nyerni, azt a neve mellé írhatjuk, már csak az a kérdés, hogy mikor és hol tér vissza a kispadra Zinédine Zidane.
Zinédine Yazid Zidane 1972. június 23-án, algériai származású család ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot a dél-franciaországi Marseille-ben. Szülei, Szmail és Malika 1953-ban, az algériai háború kezdete elől menekültek Párizsba, ahol kevés munkát találtak a régióban, így a 60-as évek közepén Marseille elővárosába, La Castellane-ba költöztek.
Kötődöm az arab világhoz, ez a szüleim révén a véremben van. Nagyon büszke francia vagyok, ugyanakkor a gyökereimre és a sokszínűségemre is büszke vagyok
– mondta később Zidane az Esquire-nek.
Apja raktárosként és éjjeliőrként dolgozott, miközben édesanyja háziasszonyként gondoskodott a családról, amely a környék normáihoz képest elég jó körülmények között élt. Marseille-ben hírhedten magas volt a bűnözési és munkanélküliségi ráta, de édesapja szigorú neveltetését egyfajta jelzőfénynek tartotta karrierje során.
Ötévesen a környéken kezdett el futballozni, majd tízévesen kapta meg első igazolását a szintén helyi US Saint-Henri együttesénél. Itt másfél évig játszott, amikor az SO Septemes-les-Vallons edzője meggyőzte a klubigazgatót, hogy érdemes lenne elcsábítani a fiatalt, aki 14 éves koráig itt pallérozódott. Ekkor a francia szövetség által szervezett egyik háromnapos edzőtábor során a Cannes megfigyelőinek tekintetét vonzotta magára, az övét pedig egy bizonyos Diego Armando Maradona, aki ezen a nyáron (1986) világbajnoki címre vezette az argentin válogatottat.
Egy teljesen másik szinten járt
– mondta Maradonáról, akinek a teljesítménye kitörölhetetlen nyomot hagyott Zidane-ban.
Maradona 1986-os világbajnoki remeklése
Felnőve amúgy az argentinon kívül marseille-i klasszisokat csodált, Blaz Sliskovicot, Enzo Francescolit, na meg az aranylabdás Jean-Pierre Papint, az együttes 1989 és 1992 között sorozatban négyszer lett bajnok, nyert Francia Kupát, 1993-ban pedig Bajnokok Ligáját, miután két évvel korábban a még BEK néven futó sorozatban ugyancsak döntőzött.
Itt egy fél mondatot muszáj szentelni az OM-nek, ugyanis az 1991-es finálé elvesztése előtt néhány játékos megsérült, ezt megelőzendő pedig 1993-ban a Valenciennes elleni meccset állítólag Bernard Tapie klubelnök megvásárolta, hogy a játékosok nyugodtan készülhessenek a Milan ellen. A vizsgálatok eredményeként az 1993-as bajnoki címet így elvették, egy évre rá pedig hiába lett második az együttes, kizárták az élvonalból is.
Így vagy úgy, Zidane végül sosem játszott a marseille-i klubban, a cannes-i hathetes tervezett időszakból négy év lett, majd itt is mutatkozott be a profik között 1989-ben.
Első edzői azt tapasztalták, hogy a fiatal játékos érzékenyen reagál arra, ha családját vagy az arabokat sértegetik, és hajlamos akár a becsmérlő szurkolóknak nekimenni is ezért. Első heteit főként takarítással töltötte, mivel megbüntették azért, mert megütötte a gettói származásával gúnyolódó ellenfelét. Edzője, Jean Varraud próbálta arra ösztökélni, hogy a haragot fordítsa a játékra való összpontosításra inkább.
Pályafutása későbbi szakaszában is láthattunk tőle agresszív(abb) megnyilvánulást (lásd később), ezt pedig egy belső konfliktus alakította ki nála, mivel algériai franciaként élt a kultúrák között, és így kellett túlélnie La Castellane kemény utcáit felnövése közben.
No de vissza a játékához, mert szerencsére inkább ezzel hívta fel magára a figyelmet.
Első gólját 1991. február 10-én a Nantes elleni 2–1-es siker során jegyezte, a győzelmi ünneplés részeként pedig egy autót kapott Alain Pedretti klubelnöktől, aki még korábban megígérte neki, hogy első cannes-i találatát ekképpen honorálja majd.
Tehetsége gyorsan feltűnt, rendkívül technikája pedig előrevetítette azt, amit a későbbi évtizedekben megtapasztalhattunk. Első teljes szezonjában negyedik helyen zárt a Cannes, amely így története első európai kupaidényére készülhetett.
A kettős terhelést nem bírta el az 1987-ben élvonalba feljutó kiscsapat, és a következő idényében utolsó előttiként kiesett, ez pedig a legjobb játékosok távozásával járt.
Főszereplőnk is ide tartozott, 1992-ben vitte őt a másodosztályt megnyerő Bordeaux, amely rögvest negyedikként zárt – nem utolsósorban Zizou tíz góljának köszönhetően –, majd ezt a helyezését meg is ismételte.
Az 1995–1996-os évadban az Intertotó-kupából indulva egészen döntőig menetelt az UEFA-kupában, ahol végül csak a Bayern München bizonyult túl nagy falatnak – az út során a Roberto Baggio-féle AC Milant az idegenbeli 2–0-s vereség ellenére sikerült kiejteniük a franciáknak.
Az együttesben együtt szerepelt Bixente Lizarazuval és Christophe Dugarryval, akivel később az 1998-as hazai világbajnokságon is játszott, de erről majd később.
Nem sokon múlt, hogy az európai kupamenetelésről lemaradjon, hiszen 1995-ben a Premier League-győztes Blackburn Roverst irányító Kenny Dalglish szerződtette volna Dugarryval együtt, de állítólag Jack Walker klubtulajdonos a következőkkel hárította el a dolgokat:
Minek akarnád Zidane-t szerződtetni, amikor nálunk van Tim Sherwood?
A futballisták későbbi pályafutását tekintve ez egy igen megmosolyogtató felvetésnek tűnhet...
De aki azt gondolná, hogy csak a Blackburn vezetése nem érezte a Zidane-ban rejlő potenciált, téved, hiszen később jött a Newcastle United válasza.
Barry Silkman futballügynök szerint Zidane játékjogát 1,2 millió fontért felajánlották a „szarkáknak”, de a középpályást megfigyelve arra jutottak, hogy nem lenne elég jó az angol élvonalhoz.
Zidane 1996-ban a Ligue 1 legjobb játékosa lett, a Bordeaux pedig nem is tudta már megtartani.
Ekkor viszont már Európa topklubjai versengtek a kegyeiért, és végül a Bajnokok Ligája címvédője, a Juventus kaparintotta meg, alig 3,5 millió euróért, ami ha hinni lehet a transfermarkt.de-nek, alig a fele volt a korábbi vételárának.
A sikerek sem maradtak el érkezésével, megnyerték az Interkontinentális Kupát, majd az olasz bajnoki címet is elhódították 1997-ben, őt pedig a liga legjobb külföldi játékosának választották meg. Ázsiója masszív emelkedésbe kezdett, ez év decemberében olyan sztárokkal szerepelhetett együtt az Európa álomtizenegye és a Világ legjobbai összecsapáson, mint Ronaldo és Gabriel Batistuta.
A Juventusban közvetlenül a támadó Alessandro Del Piero mögött játszott, ő pedig így emlékezett vissza a francia játékára.
Zidane-nak elképesztő tehetsége volt, ami kiegészült azzal, hogy egyedül az érdekelte, hogy a csapatot segítse, az önzőség legkisebb szikrája nélkül. Egyedülálló képességei voltak ahhoz, hogy nagyszerű játékos legyen, miközben remek csapatember is. Nagy szerencsém, hogy vele futballozhattam.
A címvédés a Bajnokok Ligájában viszont nem jött össze az együttesnek, a Puhl Sándor vezette müncheni fináléban a dortmundi Paul Lambert remek védekezését nem lehet kellőképpen kiemelni a francia zsenivel szemben.
Az 1997–1998-as évadban hét góllal járult hozzá a Juventus bajnoki címéhez, az együttes pedig sorozatban harmadszor is bejutott a BL-döntőbe, ezúttal viszont a Real Madrid bizonyult erősebbnek. Zidane ebben a két BL-idényben 21 meccsen 13 gólpasszal, no meg öt találattal segítette az együttest.
Egy évvel később az elődöntőben a Manchester United jelentette a végállomást, ráadásul a bajnoki hetedik hely csak Intertotó-kupa-indulást ért. 2000-ben visszatért az együttes BL-be, de már a csoportkör a búcsút jelentette az olasz rekordbajnok számára, Zidane pedig két piros lappal vétette észre magát, a másodikat azért, mert lefejelte a hamburgi Jochen Kientzet...
Eddigre viszont már alaposan feltöltötte a vitrinjét!
Az 1996-os Európa-bajnokságon még nem számított nagy sztárnak, az elődöntőig jutó franciáknál mindkét alkalommal sikeresen értékesítette a büntetőpárbaj első lövését a kieséses szakaszban, de a csehek a négy között így is felülmúlták riválisukat.
A hazai rendezésű világbajnokságon viszont már remekeltek a franciák, és Zizou játékának nagyban köszönhetően csúcsra is értek: a remek középpályás a brazilok elleni álomdöntőben két gólt is fejelt a 3–0-s siker során.
A brazilok elleni vb-döntőn két gólt fejelt
Nem csoda, hogy az egészen kivételes 1998-as évére végül megkapta az Aranylabdát, valamint a FIFA év játékosa címet is, ez utóbbit 2000-ban és 2003-ban is kiérdemelte később.
A francia válogatott a 2000-es Európa-bajnokságon a csoportkör zárás ugyan kétszer is vezetve 3–2-re kikapott a társrendező hollandoktól, ezt követően viszont már nem hibázott, a negyeddöntőben Spanyolországot verte meg 2–1-re a rendes játékidőben, majd a portugálokat és az olaszokat egyaránt aranygóllal, ugyancsak 2–1-re. A feszült végjátékot hozó elődöntőt amúgy épp Zidane büntetője döntötte el a 117. percben.
A Juventust 2001-ben a Real Madrid kedvéért hagyta el, akkori világrekordot jelentő 77,5 millió eurónak megfelelő summáért cserébe.
Mekkora összeget jelentett mindez? Az 50 legnagyobb összegű transzfer között a mai napig megtalálható (jelenleg a 29.), egyedüliként a 2009-es árrobbanás előtti érából.
Mivel mindenki kíváncsiságát felkeltettük ezzel a mondattal, a 63. helyen áll Luís Figo 2000-es Barcelona–Real Madrid-vonalon történő átigazolása (60 millió euró), Hernán Crespo a 69., aki ugyancsak ekkor váltott a Lazio mezére, 56,81 millióért, a követők képzeletbeli dobogójára pedig még Gianluigi Buffon (77., 52,88 millió) 2001-es megszerzését lehet feljegyezni (ő épp a Juvéhoz került).
Ami pedig a Juventusnál kétszer is az utolsó lépcsőnél csúszott el, a Real Madridnál rögvest összejött, 2002-ben megnyerte a Bajnokok Ligáját – méghozzá az ő egészen csodálatos találatával alakult ki a 2–1-es spanyol siker a Bayer Leverkusen elleni fináléban.
Az európai Szuperkupa és az Interkontinentális Kupa elhódítása után a spanyol bajnoki cím is összejött, valamint két hazai Szuperkupa, 2003 után viszont nem került újabb trófea a vitrinbe.
Az első három madridi évében egyaránt két számjegyű gól és gólpassz díszelgett a neve mögött, majd a sérülések miatt kissé visszaesett, de az utolsó idényében 20 kanadai pontot (9+11) így is termelt a királyi gárdában.
Az utolsó hazai meccsén, a Villarreal elleni 3–3 során a lelátón 80 ezer szurkoló egy emberként fejezte ki háláját a madridi játékáért:
Köszönet a varázslatért.
A 2006-os világbajnokság a remek francia játékos hattyúdalának számított, a sorozatban 11 vb-meccset megnyerő címvédő (és többek között Kakával, Ronaldinhóval és Ronaldóval felálló) brazilok elleni negyeddöntős teljesítményét minden idők egyik legnagyszerűbbjének tartották, a torna végén ő lett a németországi viadal legjobbjának megválasztott futballistája is.
A brazilok elleni káprázatos meccse
Az olaszok elleni finálé, karrierje utolsó profi fellépése volt.
Ez pedig emlékezetesre sikeredett…
Már a 7. percben a középpontba került, amikor finom panenkás mozdulattal a lécre pörgetett egy büntetőt, ami a gólvonal mögé pattant, így vezetéshez juttatta a franciákat, de a 19. percben Andrea Pirlo szöglete után Marco Materazzi fejesével egyenlítettek az olaszok.
A két gólszerző az egész meccs során gyakran került szóváltásba, voltak elkésett belépők, veszekedések, a 110. percben pedig eljött a töréspont. Materazzi összeráncolt homlokkal nézett Zidane-ra az újabb találkozásukat követően, amire a francia odaszólt neki, hogy ha ennyire kell neki a meze, a meccs után odaadja neki. Az olasz sem volt rest:
A mezed helyett inkább a nővéred kellene
– vetette oda.
A többi pedig már történelem, Zidane agya elborult, mellbe fejelte az olasz védőt, amiért piros lapot kapott, a squadra azzurra pedig büntetőpárbajban negyedszer is a világ tetejére ért.
Del Piero magasztalására fentebb már kitértünk, de azért lássunk néhány további gondolatot is a futballközegből Zizouval kapcsolatban.
Átment egy, kettő, három, négy, öt, hat játékoson is – fenséges volt. A lába a labdával beszélt
– mondta Jean Varraud, az első cannes-i edzője.
Különleges játékos, olyan helyeket kreált a pályán, ahol nem is volt. Nem számított, hol kapja a labdát, hogyan érkezik, bárhogyan kihámozta magát a helyzetből. Csodálatos meglátásai volt, és szenzációs technikája
– dicsérte korábbi torinói társa, Edgar Davids.
Ki volt a legjobb, akivel valaha játszottam? Zinédine Zidane
– vélte a napokban a Manchester Unitednél, a Real Madridnál, a Milannál, a PSG-nél és az angol válogatottnál azért igen nagy sztárokkal együtt játszó David Beckham.
Uralja a labdát, egy sétáló látványosság, és úgy játszik, mintha mindkét lábán selyemkesztyű lenne. Miatta megéri kimenni a stadionban, ő az egyik legjobb, akit valaha láttam
– mondta ezt már Alfredo Di Stéfano 2013-ban, pedig a Real Madrid legendája aztán tényleg rengeteg szenzációs futballistát látott 2014-ig tartó élete során.
Zidane a mester. Az elmúlt bő tíz évben senki sem volt hozzá hasonló, ő világ legjobbja
– vélekedett róla anno az egyetlen háromszoros világbajnok futballista, a brazil Pelé.
Technikailag úgy gondolom, hogy ő a királya a játék alapjainak, a labda kontrollálásának és a passzolásnak. Nem hiszem, hogy bárki képes felvenni vele a versenyt, amikor a labda átvételéről és annak megjátszásáról van szó
– mondta ezt már egy háromszoros aranylabdás, Michel Platini.
Az ember, akiről cselt neveztek el
A francia zseni 2010 novemberében José Mourinho ténykedése mellett különleges tanácsadó lett a Real Madridnál, a következő nyáron pedig sportigazgatóvá léptették elő.
Carlo Ancelotti 2013-ban segédedzőként alkalmazta a blancóknál, 2014 nyarán pedig a B-csapatnál, a Real Madrid Castillánál lett tréner – igaz, megfelelő papírok híján névlegesen nem ő volt a vezetőedző.
Miután meglettek a szükséges iratai, a Rafael Benítezzel gyengélkedő királyi gárda 2016 január 4-én menesztette a spanyol edzőt, helyére pedig két és fél éves szerződéssel bejelentette Zidane érkezését. Mit mondjunk, remek húzás volt!
Rögvest az első meccs egy 5–0-s Depor elleni kiütés volt, majd egy 2–1-es sikerrel megtörték a Barcelona 39 összecsapás óta húzódó veretlenségi szériáját az el Clásicón, az idény végén ezüstérmes, az Atlético Madrid legyőzésével pedig BL-győztes lett a gárda.
Zidane lett a hetedik ember, aki játékosként és edzőként is Bajnokok Ligáját tudott nyerni.
Akadtak trénerek a futball történetében, akik villámgyorsan felértek Európa csúcsára, és olyanok is, akiknek ez szűk idő alatt többször is összejött, de olyan rajtot, mint Zidane, senki sem tudott venni.
Ott volt a legendás liverpooli Bob Paisley, aki az ugyancsak Realt irányító Luis Carnigliához hasonlóan négy év alatt szerzett két BEK/BL-trófeát, az immár 32 trófeával álló Pep Guardiola karrierje első három évében ért fel kétszer a csúcsra, José Villalonga pedig 2,5 év alatt nyert két BEK-et a Reallal.
Most, hogy perspektívába helyeztük, jegyezzük meg, Zidane fél év után BL-t nyert, másfél év után kettőnél járt, két és fél év alatt pedig háromszor ért a csúcsra!
Közben 40 meccses veretlenségi szériával új spanyol csúcsot állított fel a királyi gárda, amely öt év után visszahódította vele a bajnoki címet, nyert Spanyol Szuperkupát, két európai Szuperkupát és két klubvilágbajnokságot.
Hogy miért nem hármat?
Mert a harmadik BL-győzelme után alig két és fél év edzősködés után köszönte szépen, és távozott a királyi gárdától!
Zidane azért állt fel a kispadról, mert a két és fél év alatt mindent megnyert az együttessel, és úgy gondolta, a csapatnak akkor egy új impulzusra, másik útra volt szüksége ahhoz, hogy a csúcson maradjon.
Azonban sokan, köztük a klub korábbi elnöke, Ramón Calderón is azt harsogták, hogy Florentino Pérezék nem megfelelően kezelték a játékospolitikát, itt pedig elsősorban Cristiano Ronaldo Juventushoz távozása (117 millió euróért cserébe), valamint a francia által nem túlságosan kedvelt Gareth Bale megtartása jelentette a végső lökést Zidane-nak, aki a portugálhoz ragaszkodott volna, a walesit viszont elengedte volna.
A spanyol trónra visszatérés egyik fő pillére amúgy az volt, hogy Zidane még a portugál klasszist sem félt gyakran pihentetni, erősen rotált együttese (20 futballista is legalább 1000 percet játszott a La Liga-idényben!) pedig így a végjátékban is kellően friss maradt.
Edzői pályafutása első évében több trófeája (3) volt, mint veresége (2), 2017 nyarán a Spanyol Szuperkupával 7–7-re módosult a mutató, az újabb klubvilágbajnoki cím után pedig még mindig szoros volt a verseny (8–10), de a 2017–2018-as bajnokságot csupán a harmadik helyen, a Barcától 17 ponttal lemaradva zárta, és a Liverpool elleni BL-győzelem sem tudta meggyőzni a folytatásról.
Azt nehéz lenne állítani, hogy Julen Lopetegui könnyű örökséget vett volna át, viszont azt is, hogy sikeresen tette volna, és csupán 14 meccs (ebből hat zakó) után megköszönték a munkáját. Nem éppen fényes hónapokon volt túl, hiszen az oroszországi világbajnokságon szereplő spanyol válogatottól azért rúgták ki a helyszínen még a rajt előtt, mert kiderült, hogy a torna után átveszi a királyi gárda irányítását... Sevillában azért megtalálta a számítását később, az Inter 3–2-es legyőzésével például Európa-ligát nyert.
Na de vissza a Real Madridhoz, amely Santiago Solarival már lényegesen jobban teljesített (vele lett meg a harmadik klubvilágbajnoki cím), de hiába a 32 meccsen felmutatott 22 győzelem, a szezon érdemi része pillanatok alatt elúszott: február 27-én az idegenbeli 1–1 után otthon 3–0-ra kikapott a Real a Király-kupa elődöntőjében a Barcelonától, négy napra rá ugyancsak Santiago Bernabéuban szenvedett vereséget a Barcától, így 12 pontos hátrányba kerülve a bajnokságban, három nappal később pedig megint csak saját közönség előtt az Ajax nyert 4–1-re az amszterdami 2–1-es Real-siker után, ezt pedig nem tolerálhatta a vezetőség (bár a Valladolid elleni 4–1-es siker szépségtapasznak jó volt legalább).
Március 11-én jött vissza Zizou, és 2022 nyaráig szóló szerződést kötött az együttessel. A 2019–2020-as évad ígéretesnek tűnt, mivel érkezett Eden Hazard, Luka Jovics, Éder Militao, Ferland Mendy, Rodrygo és sokan mások több mint 350 millió euróért cserébe, 2020 januárjában pedig újabb trófeát nyert a csapat, az Atlético Madrid elleni büntetőpárbaj ezúttal a Spanyol Szuperkupáról döntött.
Jött a koronavírus-járvány, és azzal együtt a három hónapos focihiány is, ez a szünet viszont óriási változást hozott a csapatnál: előtte négy meccsből hármat is elbukott (érdekes módon csak a Barca elleni hazai bajnokit nyerte meg), az újrakezdés után viszont június 14. és július 16. között sorozatban tíz meccset nyert meg a Real, amely így újra bajnok lett.
Ez már a 11. trófeája volt a Real Madrid vezetőedzőjeként, amivel az örökranglista második helyén áll a kilencszeres bajnok Miguel Munoz (14) mögött.
Ekkora aligha gondolták a szurkolók, hogy ez lesz (egy jó darabig legalábbis biztosan) az utolsó a klubnál.
A Real a 2020–2021-es szezonban – 11 év után – trófea nélkül maradt, a La Ligában a városi rivális Atlético Madrid mögött második lett, a Bajnokok Ligájában a későbbi győztes Chelsea búcsúztatta az elődöntőben, a Király-kupában pedig már a 32 között kiesett, a francia pedig újra távozott.
A francia az AS című sportnapilapban megjelent nyílt levelével búcsúzott.
Kedves madridisták, húsz éve, amikor először betettem a lábam Madridba, majd felvettem a fehér mezt, érzem, hogy körbevesztek szeretettel. Mindig is éreztem, hogy valami különleges van köztünk
– kezdte érzelmes felütéssel a 48 éves tréner.
A JÁTÉKOSKÉNT VILÁG- ÉS EURÓPA-BAJNOK ZIDANE ELMONDTA, A 2018-as távozásával ellentétben EZÚTTAL MÁS VOLT A HELYZET. EGYSZERŰEN NEM ÉREZTE A BIZALMAT A KLUB FELŐL, HOGY KÖZÉP- ÉS HOSSZÚ TÁVÚ TERVEIT MEGVALÓSÍTSA.
Hozzátette, tisztában van azzal, hogy egy akkora klubnál, mint a Real Madrid, ha nem nyer semmit, akkor az edzőnek mennie kell. Ugyanakkor véleménye szerint a vezetők elfelejtették, milyen eredményeket ért el korábban a csapattal és a szakmai stábbal, illetve milyen napi kapcsolatban volt velük, valamint a körülöttük dolgozó 150 személlyel. Éppen ezért nagyon fájt számára – és az egész csapatnak –, hogy a vereségek után mindig arról olvasott az újságokban: mennie kell a kispadról.
„Ezek szándékosan kiszivárogtatott, és az újságokban megjelenő üzenetek voltak, amelyek negatív hatást gyakoroltak a csapatra. Kételyeket ébresztettek és félreértésekhez vezettek.”
A távozása meglepte Pérezt, aki hozzátette, pontosan tudja, hogy Zizou álma a francia válogatott irányítása.
Harcoltam érte, hogy maradjon, a búcsúlevelét pedig biztos vagyok benne, hogy nem ő írta. Minden jót kívánok neki, a klubnál mindenki elismeri. Pontosan tudom, hogy a francia válogatott szövetségi kapitánya akar lenni, és abban is biztos vagyok, hogy ez sikerülni fog neki.
Ki ne emlékezne, a világbajnoki címvédő a 2021-re halasztott Európa-bajnokságon a magyar, a német és a portugál csapattal került egy csoportba, egy győzelemmel és két döntetlennel a kvartett élén végzett, de a Svájc elleni nyolcaddöntőben hiába fordított Karim Benzema duplájával és Paul Pogba találatával 3–1-re, a végjátékban ellenfele egyenlíteni tudott, és büntetőkkel továbbjutott.
A meglepő búcsú úgy tűnt, kapóra jön Zidane-nak, de a francia szövetség megerősítette tisztségében Didier Deschamps-ot, akivel októberben Nemzetek Ligáját nyert a válogatott.
Újabbat egyhamar aligha fog, ugyanis a mostani kiírásban pocsékul szerepel az együttes: négy forduló alatt otthon kikaptak a dánoktól és a horvátoktól, a 2018-as vb-döntős ellen idegenben is csak 1–1-re végeztek, ahogyan Ausztriában is, két ponttal pedig utolsó az együttes a négyesben, és már biztosan nem kerülhet be a final fourba.
Az Aranylabda-várományos Karim Benzema és az újabb szenzációs idényt futó Kylian Mbappé vezette gárda ettől függetlenül így is a téli világbajnokság egyik fő esélyese, viszont ha a címvédő Katarban is leszerepel, aligha marasztalják tovább a torna után lejáró szerződésű Deschamps-ot.
Akkor pedig eljöhet Zidane ideje.
A legnagyobb trófeahalmozó trénerek*
A 2013 óta BL-t/El-t nyerők össztermése
*a legalább egy jelentős európai kupasorozatot megnyerők listája
(Borítókép: Helios de la Rubia/Real Madrid via Getty Images)