Október elsején jelent meg Steamen a Destiny 2 ingyenesen játszható változata, a New Light, illetve a játék legújabb kiegészítője, a játékosokat a Holdra kalauzoló Shadowkeep. Az alapjáték több mint két éve elérhető, a mostani megjelenés azonban nagyjából egy újrakiadással ért fel, így nem meglepő, hogy óriási érdeklődés övezi a játékot.
Mostanra kezd lecsengeni az az őrület, amit a World of Warcraft Classic megjelenése okozott a gémervilágban, ami abból is jól látszik, hogy trónkövetelő is érkezett, ami vagy két hete lázban tartja az egész internetet. Ez nem egy nagy kiadó évek óta várt bestsellere, hanem a tök ismeretlen ausztrál House House második játéka, a pécére, Macre és Nintendo Switch-re elkészült Untitled Goose Game, amiben nagyszabású küzdelmek helyett egyszerűen csak
egy libával kell galibát okozni.
Már őrülten fognak kattogni az olvasói klaviatúrák, mire befejezem ezt a bekezdést, de muszáj elmondanom, hogy a Gears Of War-sorozat semmit sem jelent nekem, vagyis nem, ez így nem igaz teljesen, megtestesíti a közhelyes, minden kívülálló által elképzelt képet a videójátékokról. A játék, amikben morcos, két lábon járó szürke krumplik gyilkolnak le hasonlóan szürke krumplibogarakat szürke, romos helyszíneken, ahol csak a torkolattűz, a gránátok robbanása, és a fröccsenő vér ad valami színt az egésznek. Persze, látványos, ha az ember szeret hamuszínű pixeleket nézni, és szórakoztató, ha az ember annyit vár el egy játéktól, hogy végig fogja a kezét egy virtuális folyosón, és ne nagyon térítse el az agyát semmi attól, hogy lenyomva tartsa a ravaszt.
Friss előzetest, és megjelenési dátumot is kapott kedden a Naughty Dog új játéka, a The Last of Us Part II. A zombiapokalipszis emberi oldalát megdöbbentően jól megfogó játék folytatása 2020. február 21-én érkezik majd, de ezen kívül is voltak érdekes bejelentések a Sony visszatérő konferenciájának számító State of Playen.
Ha az embernek eszébe jut a third person shooter műfaja, akkor általában olyan jól ismert címek jutnak az eszébe, mint a GTA-, a Gears of War- vagy a Metal Gear Solid-sorozat. Azonban hiába elképesztően népszerű a műfaj az elmúlt 20 évben, egyre kevesebb igazán eredeti produkció jelenik meg, a stúdiók inkább a belső nézetes lövöldözésben látják a jövőt, legyen szó sima akciójátékokról, kalandjátékokról vagy RPG-kről. Aztán szinte a semmiből megérkezett a Control című játék, ami hosszú évek után egy picit felrázza a műfajt.
Ezt a játékot nagyon szerettem volna szeretni.
A Man of Medan egy horrorjáték, amiben egy, a tengeren játszódó filmszerű sztorit viszünk végig a különböző főhősök bőrébe bújva. A döntéseink, a megfigyelőkészségünk és az ügyességünk az, aminek a segítségével akár mind az öt hőssel túlélhetjük az éjszakát. De ha mindent elrontunk, az is lehet, hogy akár a tenger, akár más emberek, akár a szellemek keze által, de mind az öt hős meghal.
De hogy ez mitől hangzott már a megjelenés előtt is olyan izgalmasnak? És miért volt a Man of Medan az év egyik legjobban várt horrorjátéka?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell ugranunk négy évet.
Kétségtelenül 2018 egyik legnagyobb kérdése volt, hogy mégis ki a francnak jutott eszébe a kormányban az, hogy lényegében mindenféle előzmény nélkül kétmilliárd forinttal tolja meg a magyar esport szekerét. A kezdeményezésből kinőtt V4 Future Sports fesztivál így is egy hangulatos esemény volt, de érződött rajta, hogy nem elég kiforrott a koncepció, az állami jelenlét pedig tényleg többet ártott, mint használt.
Ez, illetve az állami támogatás mértéke elég aggasztó tendenciákat irányzott elő, azóta azonban ennél sokkal logikusabb dolgok is történtek a hazai színtéren: megalakult többek közt a Magyar Esport Szövetség (HUNESZ), tavaly szeptemberben pedig elindult a Magyar Nemzeti Esport Bajnokság (MNEB), az ország első esport ligája. Emellett az is kiderült, hogy a V4 Future Sports is folytatódik, a hétvégén pedig a Hungexpón le is zajlott a második menet.
A végeredmény egy, a tavalyinál jóval racionálisabb és sokkal jobban kitalált esemény lett, aminek voltak tényleg kiemelkedő elemei, és amit látogatóként marhára lehetett élvezni. Arról így sem igazán sikerült meggyőznie, hogy a V4-es, regionális koncepciónak van bármi értelme, de az legalább kiderült, hogy csapnivalóan rossz vagyok Tekken 7-ben.
Lassan egy hónapja, hogy a legendás Blizzard játékfejlesztő cég kiadta World of Warcraft online szerepjátékának Classic verzióját, amit nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a játék 15 évvel ezelőtti verzióját lehet kipróbálni újra. A retróra fogékony tömegek habzó szájjal rohanták le a szervereket a megjelenés után, és mi is megírtuk az első benyomásainkat néhány nappal később arról, hogy hosszabb-rövidebb ideig szuperül működik a dolog, és egy rakás régi WoW-függőből hozta ki az állatot a jelenség. De mi a helyzet néhány héttel később a tömeghisztériával, és beütött-e nálunk is újra a WoW?
Billy Mitchell igazi rocksztár volt a retró videojátékok rajongóinak körében, mivel nemcsak elérte az elvi maximális pontszámot a Pac-Manben, de a Donkey Kongban is világcsúcsot állított fel 1.047.200 ponttal.
A profi játékos pünkösdi királysága azonban tavaly villámgyorsan ért véget, amikor a klasszikus videojátékok rajongóit tömörítő fórumokon többen is megkérdőjelezték, hogy azok a pontszámok, amelyeket állítása szerint elért, valósak, illetve tisztességes körülmények között szerezte-e őket.
Magyarul csalt.
Minthogy a játékokban elérhető pontszámokat számos technikai feltétel befolyásolja jelentősen, nagyon szigorú szabályoknak kell megfelelniük a világcsúcs-döntögető játékosoknak. A Donkey Kongnál a legfontosabb, hogy eredeti játéktermi nyomtatott áramkörrel ellátott gépen kell végigtolni a játékot.
Miután statisztikai és technikai bizonyítékokat hoztak ellenfelei Mitchel csalására (a képernyőfelvételeiről pedig azt állították, hogy azt számos próbálkozás felvételeiből vágta össze), megfosztották Guinness-világrekordjaitól, és a Twin Galaxies rekordaggregátor oldal toplistáiról is törölték minden pontszámát.
Mitchell azonban most egy 156 oldalas bizonyítékhalmazt nyújtott be az őt megszégyenítő szervezeteknek. Ebben a tanúvallomásoktól képernyőmentéseken keresztül technikai eszmefuttatásokig rengeteg minden van. Mitchell azzal fenyegeti a Guinnesst és a Twin Galaxiest, hogy ha két héten belül nem rehabilitálják őt, akkor pert indít ellenük jó hírneve megsértése miatt.
Az érintett szervezetek időt kértek, mert a 156 oldal tömény dokumentumot nem tudják ilyen gyorsan befogadni.
A szombati és vasárnapi publikus napokkal zárult az idei Tokyo Game Show, a Távol-Kelet legjelentősebb videójátékos eseménye. Csütörtökön és pénteken még a sajtónak mutatták be a 2019 végén és 2020 elején megjelenő új játékokat (itt írtunk ezekről, a Death Strandingnek pedig külön cikket szenteltünk), de a hétvége már mindenkié a Makuhari vásárcsarnokban. Napi 30-33 ezer ember helyett ilyenkor akár több mint százezer érkezik, és én kíváncsi voltam, milyen őrület lehet egy ilyen napon nyitáskor. Lekéstem róla, mert már a vásárcsarnok HÉV-megállójában akkora volt a tömeg, hogy a fegyelmezetten vonuló japánok között is majdnem fél órába telt egyáltalán kijutni az utcára.
Csütörtökön és pénteken zajlott le a négynapos Tokyo Game Show (TGS) üzleti része: ekkor a nagyközönséget még nem engedik be a Makuhari vásárcsarnokba, így az újságírók kényelmesen kipróbálhatják az összes fontos új játékot azt a néhány címet, amihez kiállják a nem ritkán egyórás sort. Én is ezt tettem; a legnagyobb érdeklődést idén a Death Stranding övezte (amit az alkotó, Kodzsima Hideo mutatott be), de azért a két napban mást is láttam, és volt alkalmam játszani néhány, 2020-ban megjelenő játékkal.
Amikor a Walking Deadből ismert Norman Reedus virtuális modellje, Sam Bridges elkezdett kicsit bicegni, mert a játék észlelte, hogy egyik lábán tönkrement a cipő, aztán leült szájharmonikázni, hogy lenyugtassa a hasán hordott, élő csecsemővel működő szörnyradart, azt gondoltam, hogy ennél furcsábbat ma már nem fogok látni. De ez még azelőtt volt, hogy megjelentek a túlvilági lények.
Csütörtökön elkezdődött a legnagyobb távol-keleti videojáték-expo, a négynapos Tokyo Game Show (TGS), amit a helyszínről követünk. A videojáték-piac keleti és nyugati pólusa között évek óta egyre több az átjárás, és erre jó példa korunk egyik legnépszerűbb játékfejlesztője, Hideo Kodzsima is, akinek Metal Gear sorozatában hosszú évekig keveredett Amerika és Japán játékstílusa. Aztán a szériát kiadó Konami összeveszett Kodzsimával, a Sony pedig tárt karokkal várta a renegát fejlesztőt. Hogy megérte-e, az november 8-án fog kiderülni, ugyanis ekkor jelenik meg a posztkonamis éra első Kodzsima-műve, 2019 legjobban várt videojátéka, a Death Stranding.
Ismét nagy lépést tehet az esport afelé, hogy egyszer hivatalosan is bekerüljön az olimpiai programba: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) és az Intel szerdán jelentette be, hogy közösen rendezik meg az 500 ezer dollár (150 millió forint) összdíjazású Intel World Open nevű esportversenyt, aminek az olimpia nyitónapján lesz majd vége – írja a The Esports Observer.
2019 legnagyobb gémer szenzációja egy 15 éves játék újrakiadása, szigorúan az eredeti állapotában, mindenféle felújítás, kifényezés és modernizálás nélkül. A WoW Classicot százezrek követelték, másik százezrek tartották a világ leghülyébb ötletének, és most mind a két csoport könnyes szemmel játszik vele látástól vakulásig (vagy káromkodva áll sorban a zsúfolásig telt szerverek előtt). Két tesztelővel estünk neki a játéknak, az egyik az ominózus 15 év első felét töltötte el a WoW világában, a másik pont a második félidőt. Vajon melyikük szédült el jobban a nosztalgia-hullámvasúton?
A megjelenésétől kezdve hét éven keresztül, úgy 2012-ig elég fontos szerepet játszott az életemben a World of Warcraft. Legalább 3-4000 játékórám van benne, tízezres olvasottságú híroldalt (ez annak idején elég soknak számított) építettem hozzá egy baráti társasággal, klánt vezettem - mondhatjuk, hogy afféle középhatótávolságú celeb voltam a magyar WoW-os közösségben. Most már nagyjából annyi ideje, hogy nem játszom vele, mint amennyit komolyan rá voltam állva.
Én vagyok a WoW Classic optimálisan ideális, tudományosan kiszámolt, tökéletes célközönsége.
A gond csak az, hogy rühellem a retrót, a régenmindenjobbvolt-nosztalgiát. A WoW Classicért sem lelkesedtem annyira a bejelentésekor, amennyire illett volna, és az igazat megvallva, azóta se. Még a premier napját is kihagytam, csak elhűlve néztem Twitteren a képeket a több tízezres sorokról, az 5-6 órás várakozásról, meg a szerencsésekről, akik bejutottak és nemsokára már ott gyepálták egymást Crossroads határában, ahol 15 éve én is rácsavarodtam a játékra.
Másnap reggel persze már én is ott álltam a sorban. Illetve dehogy a sorban, annál azért több eszem volt: amerikai szerverre mentem, hogy ottani idő szerint éjjel és kora reggel játszva elkerüljem a tömeget.
Úristen, ez ennyire ronda volt?
- azt hiszem, mindenkinek ez volt az első reakciója, amint sikerült belogolnia. A játék alapbeállításokkal stabilan hozza a 15 évvel ezelőtti grafikai standardet, ami ma kb. egy közepesen béna mobilos játéknak felel meg. Szerencsére nem erőlteti annyira a retrót a játék, fel lehet húzni a grafikát a fájdalomküszöb fölé, és kellemes meglepetésként mindenféle egzotikus, ultraszélesvásznú felbontást is támogat.
Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ott állok az ork főváros, Orgrimmar közepén, az agyam ki tudja milyen bugyraiból jönnek elő a billentyűzet-kombinációk, emlékezetből futom le a kört az aukciós ház, a bank, a tailor és a warlock tréner között, és régi ismerősként üdvözlöm a kocsmában Gamont, a taurent, akit, ahogy 15 éve folyamatosan, most is rendszeresen agyonvernek a vendégek.
Megdöbbentő, de a baltával faragott, ütött-kopott játékélmény elkezdett újra működni,
élveztem a fejlődést, a végeláthatatlan barangolást a hatalmas területeken (mindenféle repülő turbóhátas nélkül), a küldetéseket, és főleg azt, hogy el kellett olvasni a szövegüket, nem lehetett arra hagyatkozni, hogy a térkép úgyis jelzi, merre kell menni, és kit levágni. Pár szörny legyűrése után meg kell állni pihenni és gyógyulni - hát ez teljesen új (illetve nagyon régi) élmény a végletekig optimalizált, gépiesen tökéletes modern WoW után.
Visszajöttek a közmondásos régi szép idők, még az sem zavart, hogy a játékbeli cset színvonala egy millimétert sem emelkedett 15 év alatt, és a fő humorforrás ma is az, hogy belinkelünk egy tárgyat vagy képességet, és elé írjuk, hogy “anal”. Anális lélekszívás, óriási humor, hahaha, bármikor nagy sikert arathatunk vele, és tuti kapunk rá válaszként minimum egy anális tűzgolyót.
Tartott is ez az eufória vagy 7-8 órán át, ami egyrészt önmagában kétszer annyi, mint manapság egy teljes Call of Duty-végigjátszás, másrészt a WoW Classicban éppen csak arra elég, hogy nagyjából a második területet felfedezze az ember fejlődés közben. Ez esetemben a Barrens végtelen szavannája volt, zebrákkal, zsiráfokkal, és Mankrik elveszett feleségével, aki egy réges-régi mém a játékban.
Kábé a 120. vadállatot mészároltam le ugyanannak a négy gombnak az ugyanolyan sorrendben lenyomkodásával, amikor, szentségtörés ide vagy oda, elkezdtem unatkozni. Felfedeznivalót és izgalmat hiába is vártam a játéktól, hiszen pontosan tudtam, merre kell majd tovább mennem, és ott mi vár rám: még vagy tízszer ennyi ugyanannak a négy gombnak az ugyanolyan sorrendű nyomkodásából. Hogy aztán elkezdjem a csúcstartalmat, a raideket, ahol viszont már csak két gombot nyomkodok, és önfeledten kiabálom, hogy “dots, dots, more dots”. Igen, ez is egy régi mém. A WoW Classicban igazából minden és mindenki egy réges-régi mém. Ez benne a legjobb. Emlékszik még valaki Leeroy Jenkinsre? Na ugye.
Kicsit zavarba ejtő volt látni, hogy eközben játékosok százezrei rettenetesen élvezik ugyanezt, mindennap gigantikus spontán csaták dúlnak, és emberek napi 20 óra játékidővel versenyeznek, hogy ki éri el először a 60. szintet. (Egy JokerD nevű fickó érte el, alig 4 nap alatt.) Éppen most is 350 ezren nézik ezt élőben a Twitch-en, miközben az elmúlt évek legnagyobb videojáték-slágere, a Fortnite 120 ezret tud felmutatni.
A világ meg van őrülve a WoW Classicért, és ha ez nem múlik el pár héten belül, az fontos tanulságokat hozhat, és akár totális égszakadás-földindulást a videojátékok világába. A jelek ugyanis arra utalnak, hogy nem feltétlenül a játékélmény minél simábbá és kényelmesebbé tétele, a sikerélmény állandó adagolása a jó játék titka. Ez pedig merőben ellentmond annak, amerre az elmúlt években a videojátékok fejlődtek.
És ezen nem változtat az sem, hogy én speciel hiába játszottam vele (oké: éltem benne) annak idején hét évet, most hét órán át tudott csak lekötni.
(Hanula Zsolt)
Amikor 2010-ben a gimnáziumi gólyatáborból hazafelé tartva egy újdonsült osztálytársam meggyőzött arról, hogy elő kell fizetnem a World of Warcraftra, tulajdonképpen az égvilágon semmit sem tudtam a játékról. Korábban csináltam vagy tíz, az akkori rendszerben csak 10 napig élő próbafelhasználót, később tört szervereken próbálkoztam többször is, de hiába éreztem benne a potenciált, valahogy sosem rántott be a játék.
Igazából azóta se pontosan értem, hogy 14 évesen miért határoztam el, hogy havidíjra – meg az aktuális kiegészítőkre – fogom költeni a pénzem, de hamar azon kaptam magam, hogy a délutánjaim jelentős részét töltöm azzal, hogy Skype-on kiabálok arról, hogy mi a francért gyógyít magán 40 ezret futás közben az a sámán, vagy hogy hova menjen az, aki kitalálta a Mana Burn nevű pap képességet, amivel éppen századjára nullázták le a manámat arénában. Szóval igen, a játék a Cataclysm kiegészítő alatt alatt eléggé beszippantott, aztán két teljes kiegészítőt kihagytam, a Legion alatt megint elkezdtem, és kisebb-nagyobb kihagyásokkal azóta is játszom, most éppen egy draenei sámánnal.
Mindezt csak azért írom le, hogy egyértelmű legyen: 2004-ben, mikor a játék megjelent, kósza gondolatként sem fordult meg a fejemben, hogy játsszak vele. Persze számtalan sztorit hallottam a játék hőskoráról, a WoW Classic pedig végre lehetővé tette, hogy én is átéljem ezeket az élményeket.
Vagy legalábbis ezt gondoltam, mielőtt nekiálltam a játéknak.
Az első 60-as szintű karakter már pénteken meglett a Classic szervereken – ami amúgy egészen elképesztő teljesítmény, konkrétan négy nap se kellett hozzá –, de nekem se ennyi időm, se ennyi elszántságom nem volt, úgyhogy szegény harcosom még a kezdőzóna Tirisfal Glades-ből is alig jutott ki az indulás, azaz kedd óta. Ugyanakkor az eddig megtapasztalt meglehetősen kevés tartalom alapján is teljesen egyértelmű, hogy hiába tűnik a felszínen ismerősnek az, amit látok, valójában egy teljesen más játékkal játszom, mint az elmúlt nyolc évben bármikor.
Erre megszámlálhatatlanul sok példa van, számomra a legjobban talán az mutatta meg a különbséget, hogy mit csináltam egy frissen kreált élőhalott karakterrel az aktuális (Battle for Azeroth kiegészítő) és a Classic szervereken. Előbbi esetben felvettem egy küldetést, amit nem is olvastam el, majd rögtön elterelte a figyelmemet a csomó körülöttem mászkáló zombi - Rambóként elkezdtem irtani őket, egy perc múlva pedig már kettes szintű is voltam.
A Classicban kimentem a kripta elé, ahonnan indult a játék, és sorstársamtól megtudtam, hogy már éppen tűzre akartak dobni, de végül csak felkeltem, de hurrá, már nem vagyok a Lich King szolgája, és menjek le beszélni valakivel a kápolnába. Hiába nyitottam meg a térképet, egy árva küldetést jelző kérdőjelet se láttam rajta sehol, ezért elolvastam megint a szöveget, hogy odataláljak, ahova küldött a játék.
Ez persze érthető is, hiszen az eredeti WoW-ban nem voltak segítő kérdőjel ikonok, csak a küldetések szövege nyújtott támpontot. Tragikus? Dehogyis, a küldetések szövegei pontosan fogalmaznak, szóval ha nem nyomkodja el őket ész nélkül az ember, mindig tudni fogja, hogy hova kell mennie. Szokatlan? Naná, hogy az, annyi olvasatlanul elfogadott és leadott küldetés után az lenne a furcsa, ha egyből ráállna az ember agya erre.
A küldetésekkel mindenki rögtön találkozik, ezért kézenfekvő kiemelni őket, de ez tényleg csak a jéghegy csúcsa. Az első néhány órában sorra merültek fel bennem az olyan kérdések, hogy:
Mindezek ellenére nemhogy nem éreztem frusztrálónak a játékot, hanem egyenesen élveztem is, ami már csak azért is meglepett, mert az aktuális kiegészítőkben a szintezéstől már akkor elmegy a kedvem, amikor ránézek egy nem maximális szintű karakterre.
Az egésznek tényleg van egy furcsa bája, amit elsősorban az ad, hogy a WoW jelenlegi helyzetével ellentétben ez még tényleg hasonlít egy klasszikus szerepjátékra, ahol a karakterképernyőn egy rakás szám fogadja az embert, ahol a karakterünk egyes szinten még egy óriási pancser, ahol a küldetéseket muszáj elolvasni, és ahol a játék legelejétől kezdve meg kell küzdeni mindenért.
Arról, hogy ez a küzdelem hosszú távon kell-e nekem, egyelőre tényleg fogalmam sincs, az viszont biztos, hogy a WoW Classic úgy is előhozta belőlem a nosztalgiát, hogy sose éltem át ezeket az emlékeket. Ha pedig valami, akkor ez tutira jó érzés.
(Flachner Balázs)
Most már egy éve, hogy a zseniális Witcher-játékokért felelős lengyel CD Projekt Red stúdió megmutatta, hogy mire is készülnek a 2020-ban megjelenő Cyberpunk 2077-tel. A Witcher 3 globális sikere után mindenki azt várja, hogy a Cyberpunk 2077 legalább ennyire forradalmi lesz, és a most bemutatott 14 perces videó alapján nagyon úgy tűnik, hogy tényleg a jövő év legnagyobb durranására készülhet mindenki.
Augusztus 27-én éjszaka startolt el a World of Warcraft Classic, amivel a Blizzard lényegében visszatekert a naptáron 15 évet – illetve csak tizenhármat, mert a szervereken a 2006-ban megjelent 1.12–es patch fut –, és megadta az embereknek azt az élményt, amit évek óta követeltek.
Az előzetesen is borítékolható volt, hogy a megjelenéskor óriási érdeklődés fogja övezni a játékot, ez pedig be is jött: a szerverek beizzítása után Twitch streamjeinek toplistáján rögtön az élre tört a WoW, a játékba való bejutáshoz tízezres sorokat kellett kiállni, ezt követően pedig a küldetésekhez szükséges ellenségek előtt várakoztak órákig az emberek.
A legtöbb videojátékban lehet csalni, és egészen addig nincs is nagy gond ezzel, amíg csak otthon művelik. Hat ausztrál fiatal azonban nagyon rossz helyen, egy nyilvános online versenyen manipulálta az eredményeket, és ha megállnak az ellenük felhozott vádak, akkor tíz év börtönbüntetést kiszabhatnak rájuk.
Jövőre jelenhet meg a Sony Playsatation 5, és már kiszivárgott néhány tervrajz, amelyek alapján a játékkonzol nagyon másképp fog kinézni, mint az elődei. A holland Let's Go Digital blog vette észre a szabadalmat, és egy renderelt képet is készítettek a vázlatok alapján.
Az Nvidia közzétett egy bemutató videót a Minecraftról, hogy mindenki megértse, mire képesek a legfrissebb RTX videokártyái a fénykövetéses - ray tracing - technikával. Elvégre a Minecraft egy direkt elnagyolt grafikájú játék, a lego digitális megfelelője, ám a ray tracing ebből a kockavilágból is lenyűgöző dolgokat hoz ki.
hátborzongatóvá válnak az izzó láva által megvilágított alagutak
A Kölnben rendezett Gamescom második napja mindig izgalmas, mert kifejezetten a sajtósoknak szól, így ilyenkor az újságírók még a publikus napokénál jóval kisebb – de még így is jelentős – tömegben próbálhatják ki a sok-sok újdonságot. A hétfői nyitóest nem hozott komolyabb meglepetést, így továbbra sem olvashattunk arról, milyen is a GTA 6 VR-módja vagy a Half Life 3. Összeszedtük viszont, mik a fontosabb játékok, amiket biztosan kipróbálhatnak a Gamescom látogatói.
Hétfőn este a videójátékipar legnagyobb részét az idei Gamescom megnyitó ceremóniája tartotta lázban, amin a Sony is több játékkal képviseltette magát. A japánok ugyanakkor tettek róla, hogy ne csak emiatt figyeljenek oda rájuk, mert épp a megnyitó alatt jelentették be, hogy megvették a többek közt a tavaly megjelent, szerintünk is fantasztikusan sikerült Marvel's Spider-Mant is fejlesztő Insomniac Games-t.
Szerdán veszi kezdetét a legnagyobb videojátékos rendezvényként számon tartott kölni Gamescom, idén azonban most először a Los Angeles-i E3 mintájára itt is tartottak egy nagyobb konferenciát, ahol a különböző stúdiók és kiadók bemutathatták az érkező játékaikat. Ezt az eseményt ráadásul három másik előzte meg: a Microsoft, a Nintendo, sőt, a Google is külön közvetítéssel készült a hétfői napra.
Az idei Gamescom előtt több vad pletyka is napvilágot látott, a tavalyi E3 óta lényegében publikus száműzetésbe vonuló Sonyval kapcsolatban a PlayStation 5 bejelentését vizionálták, és az is felmerült, hogy itt mutathatja majd be a Rockstar Games a Grand Theft Auto VI-ot. Ezek persze inkább tűntek képzelgésnek, mint valóságnak, és természetesen nem is jött be egyik sem, így nehezen lehetne azt mondani, hogy kifejezetten izgalmas dolgokat láttunk volna a hétfő délután.
Unalomba azért szerencsére nem fulladt az egész: a Microsoft lerántotta a leplet a Gears of War 5 több fontos eleméről is, a Borderlands 3-ról is kiderült pár dolog, a január óta független Bungie pedig a Destiny 2 új szezonjával, illetve az októberben érkező Shadowkeep DLC-vel támadott. A legjobb pillanatokat végül így is a legvégén színpadra lépő Kodzsima Hideo szállította, aki új karaktereket és játékmenetet is mutatott a világ legrejtélyesebb játékából, a Death Strandingből.
Mit is próbáljak ki először? A Donkey Kongot 14 különböző platformon? A Duck Huntot műanyag pisztollyal? Szenvedjek a szadista futószimulátor QWOP-pal, esetleg próbáljak eljutni az egydimenziós Diablo végére? Az sheffieldi National Videogame Museumban ezeken kívül még több tucat másik játékot próbálhatnak ki a látogatók. Egy gyors email után Conor Clarke, a múzeum marketingese fel is ajánlotta, hogy körbevezet, ha arra járok. Mit volt mit tenni, arra jártam.
Ninja tavaly a Twitch feliratkozói rekordjainak döntögetése mellett majdnem tízmillió dollárt keresett a streameléssel, de ehhez hosszú évek kemény munkája és a csillagok együttállása kellett, az elmúlt egy év alapján pedig a csúcsról tényleg csak lefelé vezet az út
- írtuk márciusban a 27 éves Tyler Blevinsről, a világ egyik legismertebb gémeréről. Az, hogy vele kapcsolatos, a most nyilvánosságra került hír karrierje fel- vagy lefelé ívelését jelenti-e majd, nehéz eldönteni. A lényeg, hogy Ninja csütörtökön bejelentette, hogy otthagyja a Twitch streamingplatformot, hogy a Mixeren, a Microsoft hasonló, konkurens szolgáltatásán folytassa játékos tevékenységének közvetítését.
Valahol mélyen minden videojáték az ellen harcol, hogy kiismerjük, hogy felfedezzük a sémáit, amivel újra és újra tukmál minket, még a Red Dead Redemption 2 is bevet az ég egy adta világon mindent a rákhalászattól a színházakig, hogy ne akadjunk fenn azon: az idő nagy részében üldözőbe vett banditaként hátrafelé lövöldözünk a lovunkról.
Az RDR2 egy kétségkívül zseniális játék, és valójában semmi köze nincs a The Sinking Cityhez, ami viszont egyáltalán nem az, mivel meg sem próbálja leplezni, hogy újra és újra ugyanazt kell művelni benne. Csak kiadja a feladatot, és reménykedik abban, hogy elintézi a frusztrációnkat azzal, hogy hé, ezt H.P. Lovecraft inspirálta. Hát, engem aztán nem vágtok át.
Akár tetszik, akár nem, az egész világra jellemző gyorsulás a videójátékokat is végérvényesen elérte. Rég elmúltak már azok az idők, amikor a World of Warcraft évekig kihívó nélkül tudta dominálni a piacot, az elmúlt pár évben ehelyett egy csomó új trend felemelkedését lehetett végignézni.
Először jött a Dota, a League of Legends és a MOBA-k tengere, aztán megjelent az Overwatch, hirtelen mindenki elkezdett a hero shootereken pörögni. Egy évvel később a PUBG és a Fortnite a battle royale műfaját szabadította rá a piacra, idén januárban pedig a Dota Auto Chess megjelenésével robbant be a legújabb őrület. A Dota 2-es modként indult játékról mi is írtunk miután befutott, azóta viszont a League of Legends mögött álló Riot és a Valve is beszállt a buliba. Az auto battlernek keresztelt műfaj emiatt még népszerűbb lett az elmúlt fél évben, így érdemes ismét foglalkozni vele, és körbejárni a stílust.
A Red Dead Redemption 2 az évtized egyik, ha nem a legjobb videójátéka. A sajtó és a játékosok is odáig voltak tőle, nem is véletlenül, mert egy tényleg elképesztően részletes, aprólékosan kidolgozott vadnyugat-szimulátorról van szó. A több mint 100 órásra húzható végigjátszás során ugyanakkor nyilván senkinek nem jutott eszébe azon elmélkedni, hogy kik állnak a játék mögött, vagy hogy milyen körülmények között és mennyi idő alatt készült el a termék.
Ezt persze nem is várja el senki, de mégis érdemes beszélni róla: Arthur Morganék kalandja embertelen mennyiségű túlóra árán jutott el a játékosokhoz, ami a játékot fejlesztő Rockstar Games esetében ráadásul legalább tíz éve meghatározó eleme a szervezeti kultúrának. Ez önmagában se fest túl szép képet a videójáték-iparról, de az elmúlt pár évben olyan nagy múltú és presztízsű fejlesztőkről derült ki nagyjából ugyanez, mint
A kibukott sztorik alapján úgy tűnhet, hogy őrületes túlórázás nélkül egy nagyobb játék sem készülne el időre, a jelenség pedig annyira beleivódott a játékiparba, hogy maguk az alkalmazottak sem tudják elképzelni azt, hogy bármikor ráérjenek mással foglalkozni az aktuális projekten kívül.
Ez hosszú távon nemcsak az alkalmazottaknak, de a stúdióknak is árt, a probléma azonban annyira sok elemből tevődik össze, hogy hiába próbálnak meg fellépni ellene, a végső megoldás lehetetlenül messzinek tűnik. Ennek ellenére vannak ígéretes kísérletek, mostanra pedig úgy tűnik, hogy a játékosok is kezdik érezni, hogy néhány extra hónap nem nagy ár a fejlesztőcsapat mentális egészségének megőrzéséért.
Szerdán egy netes videóban a Nintendo japán konzolgyártó óriás bemutatta legújabb termékét, a Nintendo Switch Lite-ot. A könnyű, kompakt kézi játékgép szeptember 20-án jelenik meg, három különböző – sárga, szürke és türkiz – színben.
Kicsivel kevesebb, mint három év telt el azóta, hogy a Niantic és a Nintendo közösen piacra dobták a Pokémon Gót, ami addig sosem látott tömeghisztériával robbant be a köztudatba. A játék öt óra alatt lett a legnépszerűbb okostelefonos alkalmazás az USA-ban, a Nintendo részvényei szárnyalásba kezdtek, és az őrület az egész 2016-os nyárra rányomta a bélyegét.
Azóta persze sok víz lefolyt már a Dunán, de a jelenség utórengései a mai napig érezhetőek:
Ebből lett végül a Harry Potter: Wizards Unite, ami múlt hét végén jelent meg az USA-ban és Nagy-Britanniában, aztán rekordgyorsasággal ért el Európába, így Magyarországra is. A Wizards Unite elsőre béna másolatnak tűnik, de csomó szempontból már most sokkal jobb a Pokémon Gónál, kis csiszolással pedig olyan játék lehet belőle, amilyen a nagy előd sose volt.
Vasárnap hajnalban Magyarországra is megérkezett a Pokémon Góval világhírűvé vált Niantic új okostelefonos játéka, a Harry Potter: Wizards Unite, ami a varázsvilágot hozza el a kiterjesztett valóságba. A játék egyébként múlt pénteken jelent meg az Egyesült Királyságban és az USA-ban, de a Pokémon Góval ellentétben rekordgyorsasággal ért el Európába is.