Index Vakbarát Hírportál

Nemcsak karácsonykor, hanem egész télen évek óta fogható a szolgáltatók műsorkínálatában egy szépen megrakott kandalló, ropogó tűzzel, időnként előúszó, lassan hömpölygő melódiákkal, ami sokakban azonnal felveti a kérdést:

A válasz az, hogy bizony vannak, és nem is kevesen, becslések szerint milliókat szögez a képernyő elé a valós időben felvett, megszakítás nélkül, élőszerűen közvetített égési folyamat, amelyben a legdrámaibb pillanat, ha valaki elcsíp egy váratlanul megjelenő kezet, amint két és fél óra elteltével fát tesz a tűzre.

De nemcsak kandallót lehet nézni a tévéken, hanem erdőt-mezőt, jeges tájakat, a hajóorrból fixen közvetített tengeri utat, testkamerás csöndes túrázást, a lényeg, hogy ne történjen sok minden, csak folyjanak az események a maguk természetes módján, legyen az a lángnyelvek tánca, a fahasábok pattogása, a turistaösvények egymásutánja, a hullámok monoton verdesése, amibe észrevétlenül be lehet vonódni, feledkezni, elsimítva a stresszt, a töredezett gondolatokat.

Ez a műfaj a slow-tv (lassú vagy ambient tv), amelyről a közkeletű vélekedés úgy tartja, hogy a norvég közszolgálati műsorszolgáltató, az NRK indított el szép csendben, még 2009-ben, amikor a 100 éves bergeni vasútvonal apropóján hét órán keresztül közvetítette a Bergen és Oslo közötti vonatutat. A szerény megemlékezés váratlan sikert aratott. 

A világ legdrágább pisztáciáját az egyik legaktívabb vulkán, az Etna nyugati lábánál termesztik Bronte város közelében, a szömörcefélék családjába tartozó pisztáciafa (Pistacia vera) csonthéjas termése pedig annyira értékes, hogy a szeptemberi szüretek idején helikopterek köröznek a sok száz helyi termelő több ezer hektárnyi ültetvényei felett. Nem csak azért őrzik féltve a termést, mert a Közép-Ázsiában őshonos

Hanem azért is, mert az ásványokban gazdag vulkáni talajon termő, smaragdnak vagy „zöld aranynak” is nevezett egyedi ízű, más fajtáknál puhább, édesebb, olajosabb Bronte pisztáciák négyszer annyiba kerülnek, mint az amúgy sem olcsó „sima” pisztáciák. Egy kiló hámozott Bronte-csomag ára 30 ezer forintról indul, a többi 6, de inkább 7 ezerről.

többnyire süteményekbe, fagyikba, esetleg dubaji csokikba kerülnek. Vagy ott helyben arancinihez, a sült ropogós rizsgolyókhoz, pisztáciás-paradicsomos raguval leöntve. Teszik garnélarákos tésztába, grillhúshoz pisztáciakrém formájában, de még pisztáciás pizza is van. Pirított, sózott Bronte pisztáciát azonban felesleges arrafelé keresni. 

Pont az idén történt, hogy egy Balaton-felvidéki szőlősgazda teljes szőlőtermését ismeretlenek leszüretelték, titokban, millió forintos veszteséget okozva. Ha az olaszrizling ennyire kapós lehet, akkor az elit pisztácia még inkább. Sokszor megesett, hogy az éj leple alatt megjelenő autós tolvajok a legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb termést rámolták autóikba. Nem kellett kamionokkal érkezniük, az árakat nézve néhány tíz kiló is jó fogásnak számított.

Rákapott a világ

Négyezer tonnával Olaszország a világ éves pisztáciatermelésének nem egész egy százalékát adja, de ez is több tíz milliárd forintot ér, alapáron, feldolgozatlanul. Az olasz prémiumfajta presztízse pedig egyre nő, különösen Japánban, Thaiföldön és Kínában.

De nem csak a Brontéra, hanem minden fajtára rákapott az emberiség, a több mint 4 milliárd dolláros piac

A legnagyobb termelők, köztük a világ pisztáciatermésének több mint felét adó USA, azon belül Kalifornia, Irán (11 százalék), Törökország (9 százalék) pedig örömmel figyeli az árakat is felnyomó trendet, amit a pisztáciafogyasztók erősödő egészségtudatosságával magyaráznak.

Filozófusnők már az ókorban is éltek, mert bár a város, a polisz a férfiaké volt, néha fel-felbukkant egy erősebb nő, aki akár a gondolatait sem félt világgá kürtölni. Ilyen volt például az antikvitás egyik legismertebb női gondolkodója, Aszpászia, Periklész szeretője (vagy felesége), akit szépségéről és éles eszéről ismertek. Szókratész retorikatanáraként is dolgozott, és azt beszélték, a bölcs Periklészt annyira lekörözte észbeli képességeivel, hogy még a beszédeit is ő írta.

Plutarkhosz írásaiban Kleát említi mint okos nőt, aki a delphoi jósda papnője volt. A történetírót a Kleával való beszélgetések inspirálták a halálról, erkölcsről és a vallás kérdéseiről szóló műveinek megírására.

Azt hihetnénk, a hatvanas évek amerikai könnyűzenéje jól elvolt magában, hiszen a rádióból dübörgött Elvis, a The Ronettes, Otis Redding, 1964-ben azonban a zenei szcéna felbolydult, mert megjelent egy brit banda.

Mikor mindenki kedvenc elnökét, Kennedyt 1963-ban lelőtték, az amerikai társadalom magába zuhant. Szinte fel sem tudták fogni, mi történt, világuk szétesett, és ebbe a mély depresszióba érkezett 4 huszonéves Liverpoolból. 1964-ben alig 1,5 évvel vagyunk első kislemezük, a Love Me Do megjelenése után, de a brit sajtó már jól prognosztizált Beatle-mániáról írt, ekkor látták őket egy londoni koncerten az The Ed Sullivan Show munkatársai, és megegyeztek az amerikai turnéban a menedzserrel, Brian Epsteinnel. Az első, február 9-ei fellépésük volt a brit pop inváziójának origója a tengerentúlon.

Amikor 1974. november 20-án John Stonehouse ruháit egy kupacban találták meg Miami Beachen, sokan azt hitték, hogy a brit parlamenti képviselő vízbe fulladt. Csakhogy egy hónappal később Ausztráliában bukkant fel épen és egészségesen, és nem biztos, hogy úszva tette meg az utat odáig.

John Stonehouse azért szánhatta magát e kétségbeesett lépésre, mert politikai karrierje épp összeomlóban volt. Anyagi csőd fenyegette, megvádolták, hogy a kommunistáknak kémkedik, és a magánélete is nyomasztotta, ugyanis nem tudott véget vetni viszonyának a titkárnőjével. Aztán elolvasta Frederick Forsyth regényét, A Sakál napját és döntött: új személyazonosságot hoz létre és üzleti útra utazik Miamiba, ahol 1974 novemberében felszívódik. Nem annyira, hogy ne tudjon felugrani egy Ausztráliába tartó repülőgépre.

„A kertek nem úgy készülnek, hogy azt énekelgetjük az árnyékban üldögélve, »Ó, milyen csodálatos!«” – mondta a Dzsungel könyve szerzője, Rudyard Kipling. „Mindig úgy tekintek a kertészkedésre, mint menekülésre, mint a békességre. Ha mérges vagy vagy gondjaid vannak, semmi nem nyújt olyan vigaszt, mint a föld gondozása – teszi hozzá Monty Don, az idehaza is nagy sikerrel futó A kertész kertje című BBC-sorozat határtalanul lelkes kertművelője.

Így is van, ám valószínűleg nem Észak-Anglia egyik látványosságára, az Alnwick Garden Méregkertjére (The Poison Garden) gondolt, a kerítéssel elzárt park ugyanis,

Halálfejes vaskapuján figyelmeztetés: „Ezek a növények ölni tudnak!”, de nem kell megijedni, rossz esetben csak elbódítanak, és a killerarborétumon végigandalogva egy szimpla ájulással megúszható a botanikai élménytúra, ahogy az párszor már előfordult húszéves története során. Mindezért nem is kell sokat leszurkolni, 7500 forintnak megfelelő fontért bárki beléphet a halálian érdekes növények birodalmába. Persze csak azután, hogy meghallgatta a biztonsági eligazítást, miszerint tilos bármihez hozzáérni, szagolgatni és kóstolgatni.

Tilos az á…

Szabadon flangálni is tilos a zöldellő kertben, csakis szigorúan idegenvezető kíséretében, kellő távolságból, fegyelmezetten lehet megtekinteni például a világ legmérgezőbbnek tartott, guinness-rekorder méregzsákját, a Magyarországon is elterjedt, csodafának is becézett mutatós ricinust (Ricinus communis, castor bean), aminek minden porcikája halálos, a magja kiváltképp.

38 Celsius-fokos forróság tikkasztotta Etiópia északkeleti Afar régióját, azon belül az Awash folyó alsó völgyében elterülő köves, száraz, kopár Hadar területet 1974. november 24-én vasárnap reggel, amikor Donald Johanson,

Ez a térség a kelet-afrikai Nagy-hasadékvölgy északi részén fekszik, és nemcsak azért különleges, mert két kontinentális kőzetlemez találkozik itt, és a hasadék évi öt centiméteres sebességgel egyre csak tágul, hanem azért is, mert páratlan módon több millió éves üledékrétegeken lehet sétálni.

Már indultak volna vissza a táborba, amikor egy vízmosás mellett a fiatal professzor átnézett a jobb válla fölött és a köves-homokos talajon megpillantott egy kis csonttöredéket, és tapasztalt szemmel

Ha a bal válla fölött nézett volna vissza – emlékszik vissza a már 81 éves világhírű tudós –, akkor lehet, hogy másként alakul, vagy el sem kezdődik az emberré válás egyik leghíresebb ősmaradványának története.

Miután felfedezték a csontot, órákat töltöttek még a helyszínen az időközben 48 fokra felszökő kánikulában, és egyre-másra kerültek elő a maradványok: a koponya, a medence, a bordák, egy karcsont és lábcsont töredékei – írja könyvében, a Lucy: Az emberiség kezdetei című bestsellerben. Lelkesedésük határtalan volt, pedig akkor még nem tudták, hogy a maradványok mekkora jelentőségűek az emberi eredet történetében.

Aznap este a táborban is jó hangulat uralkodott, és a The Beatles „Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band” (Bors őrmester és a Magányos Szívek Klubjának zenekara) című, a popzene talán legnagyobb hatású lemezéről szólt a „Lucy in the Sky With Diamonds” című dal,

Vonzó névnek tűnt, főleg azért, mert az emberek azonosulni tudtak az amúgy csak megszállott kutatókat lázba hozó emberős fosszíliákkal.

Ausztráliában egy bizonyos békafaj nőstényei különösen durván torolják meg, ha a hím békák nem adekvát módon udvarolnak nekik. Hiába dob be mindent szegény Calum (ezt a népszerű ausztrál fiúnevet választottuk békafőhősünknek), Stephanie (ez a leggyakoribb lánynév Ausztráliában) nem ilyen udvarlásra gondolt, és ezt csúnyán kifejezésre is juttatja. Több legyet és kevesebb virágot kért volna, ennek a vége csak halál lehet. Vagyis békakannibalizmus.

Az állatvilágban nem olyan ritka az azonos fajtársak elfogyasztása, megfigyelték már a kapucinus majmoknál is, amelyeknek felnőtt egyedei kismajmot ettek meg, miután a 10 napos kicsi leesett egy fáról és megsérült. De szűkülő életterük, fogyatkozó táplálékuk miatt a jegesmedvéknél is terjed a szokás. 

A tigriscápáknál az embriók falják fel egymást még születés előtt, a jaguároknál 2010-ben figyeltek meg egy esetet, amikor két felnőtt hím jaguár megevett egy nőstényt. Ezt az etológusok a stressznek tudták be – két férfi egy nőre? Így oldották meg. De láttak már kannibalizmust fókáknál, vízilovaknál, szalamandráknál, pókoknál is. Most jönnek a békák! Az ő esetük azért sem meglepő, mert a kuruttyoló kétéltűek egyébként is érdekes trükköket vetnek be, amikor a párzásról van szó. Tavaly írtuk meg, hogy a békalányok akár halottnak is tettetik magukat, ha nem akarnak párosodni. 

Óriási fegyverténynek számított a 20. században, hogy általánossá vált a 8 órás munkanap. Ahhoz képest mindenképp, hogy 200 éven keresztül jellemzően 12–16 órán keresztül robotoltak az ipari forradalom ablaktalan, sötét gyárcsarnokaiban munkások milliói, és már az is nagy kegynek számított, hogy heves tüntetések és sztrájkok nyomására 1847-től Nagy-Britanniában napi 10 órában maximalizálták a nők és gyerekek munkaidejét.

A tízórás munkaidő csak az 1870-es évekre vált elterjedtté, de a munkások nem engedtek a nyolc órából, és utcára vonultak. Például 1886. május 1-jén és a rákövetkező napokon Chicagóban, amikor legalább húsz ember meghalt a rendőrsortüzekben.

Május 1-jét pedig a legnagyobb nemzetközi munkásünneppé nyilvánították (Budapesten már 1890-ben tömegdemonstrációt tartottak ezen a napon).

1926-ig kellett várni, hogy a csúcskaptalista iparmágnás, az autóipar és a tömeggyártás úttörője, Henry Ford – a futószalagos termelés mellett – elsőként bevezesse a hétvégi munkaszünetet és a fix 8 órás munkanapot, azaz a 40 órás munkahetet. Ráadásul megemelte a béreket is. Nem filantróp jóságból persze, hanem hűvös számításból: jól tudta, a pluszpénzek visszavándorolnak hozzá. A jól megfizetett és több szabadidővel rendelkező munkások meg is vásárolták az általa gyártott autókat.

Az ötnapos munkahét még Nagy-Britanniában is csak 1955-ben vált általánossá, Európa más országaiban pedig csak az 1970-es években.

először már csak minden második szombaton kellett dolgozni (megjelentek a „szabad szombatok”), 1981 júliusában pedig beadta a derekát Kádár János munkás-paraszt kormánya, és fokozatosan, 1984-re, mindenhol hivatalossá vált az új munkarend.

Vajon hogy lehet megmérni egy cikkcakkos tengerpartot, amit öblök, sziklák, szigetek, zugok, rések csipkéznek? Kiderülhet-e valaha, hogy a fjordokkal és öblökkel szegélyezett Alaszka partszegélye, vagy az Egyesült Királyság hullámos körvonala milyen hosszú?

Alaszka partja a Kongresszusi Kutatószolgálat (CRS), az Amerikai Kongresszus két független auditáló és validáló szervezetének egyike szerint 10 690 kilométer, de a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (NOAA) száma más, eszerint 54 563 km. Elég nagy a különbség. Ez a tengerpart-paradoxon, ami abból ered, hogy a partszakaszok nem egyenes vonalúak, ami megnehezíti lemérésüket.

Feljelentést tett a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága az ellen a helikopterpilóta ellen, aki a tatai Öreg-tó felett repült, és ezzel megriasztotta az ott telelő 45 ezer vadludat. A madarak nagy hangzavart keltve szálltak fel egyszerre, és amint lehetett, kisebb-nagyobb V-alakzatokba rendeződve keringtek a tó környékén.

A különös eset még 2021 novemberében történt, de akár idén novemberben is megismétlődhet, ha egy pilóta nem tartja be a vadludak telelési időszakában – október 1-től március 31-ig – érvényes légügyi korlátozást. Ami azt jelenti, hogy bármilyen légi jármű csak legalább 460 méter magasságban repülhet a tó felett.

Kihúznak, behúznak, majd elhúznak

Nincs még egy madárfaj, amelyik annyira látványos és hangos vonulásokat produkálna, mint a vadludak. Ezek a nagy testű vándormadarak Skandináviából, a szibériai tundráról, lengyel, cseh térségekből érkeznek hozzánk ősszel, számuk pedig novemberben éri el a csúcsot. Egyik kedvelt és védett pihenő- és telelőhelyük a tatai Öreg-tó,

és a reggeli „kihúzásuk”, az esti visszajövetelük („behúzásuk”) lármásan pazar élményt nyújt nemcsak a megszállott ornitológusoknak. Nem csoda, ha minden évben fesztivált szerveznek a szezonális madárparadicsom köré. Idén november 30-án lesz a 24. Tatai Vadlúd Sokadalom, ami a rendezők szerint olyan ünnep, ahol a látványosságról és „a hangulatról a sok ezernyi vadlúd gondoskodik, a vendégek pedig mi, emberek vagyunk.”

Peter Sloterdijk a kortárs filozófia egyik legeredetibb gondolkodója, aki magyarul idén megjelent könyvében, a Stressz és szabadságban nemcsak társadalmi korlátainkon elmélkedik, hanem a szabadságkeresés hagyományain is. Filozófiai eszmefuttatása közben Samuel Beckett műveit is megemlíti, mert a Nobel-díjas író mindig a szabadság lehetőségeit kereste, noha úgy is gondolta, „az élet nem egyéb, csak magányos bolyongás a végtelen pillanat mélyén, ahol nem változik a fény.”

Egyik kevésbé ismert műve az Eleutheria, aminek főhőse, Victor visszavonul szobájába, megszakít minden kapcsolatot családjával és jegyesével, hogy teljesen szeparálja magát a környezetétől, és így leljen rá a szabadságra. Belső utazás veszi kezdetét a négy fal között. De ezzel nincs egyedül, és nem is ő az első, aki „szobafogságos” kalandra adja a fejét.

Minden kisiskolás fújja, hogy hét kontinens van a földön: Észak-Amerika, Dél-Amerika, Európa, Ázsia, Afrika, Ausztrália és az Antarktisz. Ez egy faktum, ránézünk a térképre, és nyugtázzuk a vitathatatlan helyzetet. Tudósok szerint azonban nem kellene ennyire magabiztosnak lennünk.

Mindenki láthatja például, hogy Európa és Ázsia összefügg, ezért gyakran Eurázsiának nevezik a legnagyobb földrészt. Rendben, a hatalmas kontinens felosztása tényleg önkényes, inkább kulturális, mint tudományos szétválasztás.

Nem feltétlenül, mert ott van az Észak-Amerikát Ázsiától elválasztó Bering-tenger, amit csak a közelmúltban öntött el a víz. A legutóbbi jégkorszaki lehűlés idején (a körülbelül 17 ezer és 12 ezer évvel ezelőtti periódusban) jóval alacsonyabb volt a tengerek szintje, ezért még száraz lábbal lehetett átkelni Ázsiából Észak-Amerikába. Amit meg is tettek az emberek, és az általánosan elfogadott elmélet szerint pont a Bering-földhídon át érkeztek Amerika őslakói. Kontinentális talapzat köti tehát össze a most két különbözőnek mondott kontinenst, ezért alapjában véve egy földrészt alkotnak.

Mást lát a geológus, mint a történész

Hogy hány földrész is van igazából, nem holmi szőrszálhasogató okoskodás, hanem létező tudományos vita tárgya. És azért merül fel, mert kétféle kontinens létezik: a világ kultúrái által és a geológusok által elismert kontinensek. Kulturálisan úgy lehet meghúzni a kontinenshatárokat, ahogy akarják. Hogy közmegegyezés szerint Európát Ázsiától, mint valamiféle észak–déli szembeszökő határvonal, az Urál hegység választja el egymástól, meglehetősen kézenfekvő választás. Már csak azért is, mert az európai történelem eseményei a jól ismert, öreg kontinens erősen tagolt tájain zajlottak, függetlenül a kínai történelem színhelyeitől, annak ellenére, hogy egybefüggő közös kontinentális kőzetlemezen osztozik a két kultúrkör.

Minden élőlény, így az állatok is meghalnak, de csak az ember törődik a halottaival, és emlékezik rájuk. Az első városnak tartott (a mai Törökország déli részén fekvő) Çatalhöyükben például

időszámításunk előtt 7500-tól 6400-ig. Szó szerint együtt éltek a halottaikkal. Ám ez nem csak egy helyi meghökkentő szokás, régészeti kutatások azt mutatják, hogy a házon belüli temetkezés általános volt az újkőkorban (csiszoltkő-korban) megalakuló első emberi településeken.

Az ókori Egyiptomban továbbmentek: már meg is akarták őrizni a kiváltságos testek épségét, hitük szerint csakis az eredetihez hasonló formájában ismerheti fel, és szállhat vissza az emberhez tartozó lélek saját porhüvelyébe, és élhet tovább az örökkévalóságig.

de a természetes módon kiszáradt tetemek nem maradnak fenn ezer évekig, hanem előbb-utóbb elporladnak.

Az egyiptomi múmiák kőkamrákban fekszenek, és várják a visszaszálló gazdalelkeket. Hacsak sírrablók vagy éppen Napóleon egyiptomi hadjárata idején (1798–1801) francia katonák meg nem bolygatták időtlen nyugalmukat, és útra nem keltek például Európába, ahol őrült divatot gerjesztettek.

Múmiák, újragondolva

Nem tudni, van-e az ősi múmiákhoz bármi köze, de létezik egy kolostor Palermóban, ahol 1250-nél is több embert helyeztek múmiaként örök nyugalomra. Azonban nem idejétmúlt óegyiptomi stílusban, gyolcsokba bugyolálva, sötét sírboltokba rejtve, hanem (a lehetőségekhez képest) fitten felöltöztetve és büszkén közszemlére téve. Ráadásul szokatlan elrendezésben,

Na és gondosan szortírozva: külön folyosójuk van a férfiaknak, a nőknek, a gyerekeknek, külön szekciójuk a szüzeknek, a papoknak, az orvosoknak, a politikusoknak, a festőknek vagy a szobrászoknak. Néhányukat pózba is állították, például két gyereket ültettek egymás mellé egy hintaszékbe. Mint egy panoptikumban, csak itt nem viaszbábukat zsúfoltak össze, hanem mesterségesen mumifikált egykor élt emberek tartósított testei gyülekeznek – jobb vagy rosszabb bőrben, többük nyakán egy-egy azonosítótáblával.

Itt aztán semmi nem állt az élők és a holtak közé, de még ma sem sok minden, legfeljebb egy kötélkordon vagy védőrács. A palermói kapucinus katakomba ugyanis nemcsak egy abszurd temető, hanem a világ egyik legbizarrabb turisztikai látványossága is egyben, belépőért bárki megtekintheti az ijesztő halotti seregszemlét.

A virtuális valóságról már rengeteg tanulmány megjelent, olvashattunk jót is, rosszat is, de a Netflixen néhány napja futó dokumentumfilmben, az Ibelin rendkívüli életében egy eddig nem vizsgált aspektusával ismerkedhetünk meg, ami egyértelműen a VR pozitívumait erősíti. Ibelin egy, a négy fal közé szorult fiú kiteljesedése, és a virtuális világhoz szóló legnagyobb himnusz.

A VR a számítógép által generált interaktív világokat jelenti, amelyekben a valódihoz hasonló fiziológiai és pszichológiai reakciók történnek. Ezt a párhuzamos valóságot 3 dolog jellemzi, az elmélyülés, a jelenlét érzete és az interakció. Az elmélyülés az, hogy érzékszerveink azt közvetítik agyunknak, amit átélünk, igazi. A jelenlét érzete az, hogy a virtuális valóságban úgy reagálunk (érzelmek, viselkedés) az eseményekre, mint az életben. A VR harmadik jellemzője az interakció: a számítógép képes észlelni az alany cselekvéseit, és valós időben reagál azokra.

„Egyedül a kisgyermek az, aki nem tud unatkozni” – mondta Blaise Pascal francia filozófus-matematikus. És valóban: egy gyereknek nem kell játékokkal teletömött szoba, bármivel elkezd játszani, ha csak egy papírgura van körülötte, akkor azzal. Képzelete betölt mindent, történetekkel szövi át a világot. Ezzel szemben „az igazán felnőtt ember az, aki megtanul unatkozni, anélkül, hogy megsértődnék ettől az állapottól” – szögezi le Márai Sándor. Önmagunkban unatkozni pont azért furcsa, mert annyira színes, érdekes a világ, hogy egy élet sem lenne elég minden izgalmát, szépségét megismerni, átélni.

Talán épp emiatt kínos bevallani, hogy unatkozunk, mert egyfajta szegénységi bizonyítéknak gondoljuk, és ismerjük azt a mondást is, hogy „csak az unalmas ember unatkozik”. Na de ki az unalmas ember? Létezik ilyen egyáltalán? És mi az unalom?

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adása az unalom izgalmas kérdését járja körül és rögtön az elején kiderül, hogy maga a fogalom nehezen megragadható. Talán a legáltalánosabb definíciója az érdeklődés nélküli, kedvetlen hangulat lehetne. Egy olyan kellemetlen lelkiállapot, amikor a pillanat benyomásai számunkra érdektelenek, és ettől az érzéstől szabadulni igyekszünk.

Hogy kit és mit tartunk unalmasnak, azt a világ eddigi legnagyobb unalomkutatása tárta fel, amelyben 500 embert kérdeztek arról, hogy szerintük melyek a legunalmasabb emberi tulajdonságok, és milyen elfoglaltságokat, szakmákat tartanak a legunalmasabbnak (és a legizgalmasabbnak), és rangsorolják azokat.

Érdekes eredmények születtek. A legunalmasabb emberi tulajdonságok ranglistáját az érdeklődési körök hiánya vezeti, nyomában a humorérzék hiánya. Dobogós még a véleménynélküliség, amit a panaszkodás követ. Utóbbi különösen elgondolkodtató itt, a fejlett panaszkultúrát ápoló és felmutató Magyarországon.

A legkevésbé unalmasnak tartott munkák rangsorát pedig az előadó-művészet vezeti, amit (kissé meglepő módon) az elvontnak tartott tudomány követ, szorosan az újságírás és a tanítás előtt.

Ám, hogy ki mit tart unalmasnak, az erősen szubjektív ítélet. A két műsorvezető, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó beszélgetéséből ennek ellenére kiderül, hogy azért

• mégiscsak vannak olyan emberi tulajdonságok, amelyeket szinte mindenki unalmasnak tart.
• Az is, hogy a látszólagos semmittevés nem egyenlő az unatkozással.
• És persze nemcsak a legimponálóbb, de a legunalmasabbnak tartott munkák, elfoglaltságok rangsora is kiderül.

Ne hagyja ki az eddigi adásokat sem, és tudja meg, miért kerültünk időtolvajok közé. Hallgassa meg a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha kíváncsi arra, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt az adást is, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével.

A közelmúltig azt kutatták, hogy miképp legyen sikeres egy vezető. Arról, hogy ki a rossz vezető, mintha szó se esett volna. Már az is nagy kérdés, ki merészel egyáltalán vezetővé válni. A gátlástalan valaki, aki azt mondja magáról, hogy én vagyok a Jani? Arról nem is beszélve, hogy miért is lenne ő a Jani, nem inkább a Réka?

Vagy az legyen a vezető, akit eredetileg a közösség választott azért, mert ő pillanatnyilag a legrátermettebb, aki ideig-óráig a túléléshez, ne adj’ isten a prosperáláshoz vezet? Ahogy 200 ezer éve a Homo sapiens gondolja? Talán ezért imádjuk a Hivatal című sorozatot, amiről mindenkinek van valami életélménye. Jól szórakozunk rajta, de életünk nagy részét szervezetekben éljük le, ahol ki vagyunk szolgáltatva egyvalakinek. Egynek. Ki ő?

Felmérések szerint az emberek 87 százalékának volt már legalább egy mérgező főnöke pályafutása során. A legkomolyabb magyar felmérés szerint még durvább a helyzet: a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete évek óta vizsgálja a magyarok munkahelyi stressz-szintjét, és eddig több mint 13 ezer munkavállaló töltötte ki a kérdőívüket. A stresszfelmérésben részt vevők 40 százaléka él át a főnökei miatti zaklatást, szekálást, megfélemlítést a munkahelyén. És mindez fokozódik. Szóval nagy a baj!

Miről is van szó?

A toxikus főnökök globális problémát jelentenek, amely pusztító a szervezetekre és az alkalmazottakra nézve. A tartós destruktív vezetői magatartás negatív következményekkel jár, amelyek súlyos munkahelyi problémákat okoznak, de kevés kutatás létezik arról, hogyan kell megbirkózni a mérgező vezetőkkel?

Csak egy részegység:

• Nem tekinti az alkalmazottait teljes embereknek.
• Homályos vagy káros visszajelzést ad, vagy egyáltalán nem ad visszajelzést.
• Csapata idejét eredménytelen találkozókra pazarolja.
• Állandó kritikával él, konstruktív visszajelzés nélkül.
• Empátia vagy a támogatás teljes hiánya.
• Manipulatív vagy visszaélő viselkedés.
• Erőfeszítéseid és hozzájárulásod alulértékelése.

Oltárian kártékony

Megdöbbentőek azok a költségek, amelyeket a mérgező főnökök miatt kénytelenek viselni a szervezetek. Kutatások azt találták, hogy ez a fajta vezetés magas alkalmazotti fluktuációhoz, alacsony morálhoz, fokozott stresszhez, félelemalapú kultúrához, valamint csökkent egyéni és szervezeti teljesítményhez vezet. Ha mérgező főnökkel van dolgod, kérj útmutatást egy mentortól, coachtól, tanácsadótól vagy megbízható kollégától. „Briliáns bunkóknak” is nevezhetjük őket, a ragyogásuk azonban lefagyasztja a termelékenységet és a hasznot. El kell távolítani őket, már ha a tulajdonos színtiszta. 

A Ma is tanultam valamit podcast műsorának mai vendége Tóth Gergely, egyebek mellett a HRFest alapítója, az ügy nagy tudója, aki annak dacára, hogy felfelé lépdelt a grádicson, felmondott egy menő, 600 fős multicégnél, elénk tárja a valóságot. Hallgassa meg a műsort, mert választ kap arra, hogy:

• Mit lehet tenni egy alázó főnök ellen?
• Hogyan álljon hozzá egy bántalmazó emberhez?
• Mi a legjobb hozzáállás egy méltatlan szituációban?

A műsor vezetői most is Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó. Ha arra is kíváncsi, hogy Limpár Imre pszichológus elmondja, hogy időtolvajok közé kerültünk, és csak Gandalf segíthet. Vagy hogy Csányi Vilmos biológus-etológus felvilágosít, hogy mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél, netán, hogy Hevesi Kriszta szexológus tudatosít, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével, hallgasson bele műsorainkba!

1998-ban mutatták be a mozik a Life of the Party (A Pamela Harriman történet) című filmet Amerikában, a főszerepet pedig az a Golden Globe-díjas Ann-Margret játszotta, akit például a Szomszéd nője mindig zöldebb sikerfilmől is ismerhetünk, vagy a pletykából, hogy Elvis Presley szeretője volt. De nem is az ő személye az érdekes most, hanem akit alakított, a film fő karaktere, Pamela, aki elszegényedett bárókisasszonyként a XX. század legnevesebb politikusaival, mágnásaival, bankáraival létesített intim kapcsolatot. Csábítása elől nem menekült sem Frank Sinatra, sem a Rotschildok, sem a FIAT-birodalom vezére, és nőként komoly politikai karriert futott be Amerikában. A XX. század egyik legnagyobb kalandornőjéről van szó, aki a párizsi amerikai nagykövetségig vitte.

Talán emlékszünk a Mátrixban arra a jelenetre, amiben Neo (Keanu Reeves) kétszer is átéli ugyanazt a pillanatot gyors egymásutánban, ezután azt mormolja, hogy „ó, déjà vu...” , ami a mátrix hibájára utal, és így az ügynökök érkezésére.

De ez nem csak Neóval történik meg, talán mind átéltük már ezt az irreális és furcsa, érthetetlen, bizarr élményt, mikor az a benyomásunk, hogy nem először történik ez velünk. A déjà vu összefoglaló neve a már hallott (déjà entendu), már érzett (déjà senti), már gondolt (déja pensé) és már megnézett (déjà visité) érzetnek is.

Állítólag egy éjszaka Albert Einstein azt álmodta, hogy egy farmon sétál, ahol egy tehéncsordába ütközött egy elektromos kerítés mellett. Amikor a gazda bekapcsolta a kerítés áramkörét, a tehenek hirtelen hátraugrottak, méghozzá egyszerre. A legelő másik végén álló gazda szemében azonban úgy tűnt, hogy egymás után ugráltak, hullám formában. Einstein felébredt, és megszületett a relativitáselmélet.

Akár igaz a legenda, akár nem, könnyen megeshetett, hogy a fizikuszseninek álmában állt össze a korszakalkotó teória, hiszen

Az ókori egyiptomiak látnoki erőt tulajdonítottak neki, és fontos döntések meghozatalához vagy haditervek kidolgozásához használták. Ahogy az ókori görögök és rómaiak is határozottan állították, hogy az álmok előre jelzik a jövőbeli eseményeket, sőt azt is, hogy az álmokban a halottakkal is lehet találkozni.

Sigmund Freud, a libidómániás pszichológus, mint minden mást, az álmokat is az elfojtott konfliktusok vagy vágyak kifejezésének tartotta, amelyek persze gyakran szexuális jellegűek. Carl Jung

Álomelmélete szerint az álmok fontos információkat tárnak fel, és a személyiségfejlődés lényeges részei lehetnek. A modern pszichológusok és az MRI-vel felvértezett neurológusok pedig – kevésbé romantikusan – azt feltételezik, hogy az agyunk álmokkal üríti ki a felesleges adatokat, hogy a fontos információknak helyet biztosítson.

Életünk majd egytizedét végigálmodjuk

Rejtélyes, megfoghatatlan világ ez, és mivel életünk egyharmadát végigalusszuk, és annak negyedrészében álmodunk is (még akkor is, ha nem emlékszünk rá), kimondhatjuk, hogy

Na de mit jelentenek az olyan álmok, hogy a kamasz lány álomgazda nagy fülei segítségével közlekedik a középiskola folyosóján, osztálytársai pedig nagy lábaikat használva lebegnek a szünetben? Vagy hogy rosszemberek üldöznek (arcukat nem lehet kivenni), félelmemben kiáltani akarok, de nem jön ki egy hang sem belőlem? És az, hogy egy óriási pók komótosan szövi körém a hálóját, én pedig tehetetlenül nézem, mert hiába akarok, mozdulni sem tudok?

A pók felbukkanása Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint például meglepő módon szerencsét jelent, a pókháló pedig „szerencsés szerelmi viszony egy gazdag asszonnyal, amely nem végződik házassággal”.

A Szindbád-könyvek írójának nem kellett fantáziáért a szomszédba mennie,

hanem álomfejtő (plusz tenyérjósló és a kuruzslás magasiskoláját űző) nagyanyjáéból, aki amolyan 19. századi ezoterikus ezermester volt. De különös módon nem szerepel az Álmoskönyvben a zuhanás.

Egyre inkább függővé válunk az elektromos áramtól. Ha csak azt nézzük, hogy a pár évtizede épült házakban, lakásokban még elég volt néhány konnektor, ma pedig nem tudunk eleget beszerelni, bármennyi kevésnek bizonyul. Vagy azt, hogy hirtelen mennyire elesettek leszünk áramszünet idején, szó szerint megbénulunk, a sötétben lassan kiolvadó hűtőszekrény mellett lemerül a telefon, és megszűnik a kommunikáció. Az elektromos autók elterjedésével pedig a közlekedés lehetősége is. Előrejelzések szerint

A civilizáció és az elektromos áram tehát kéz a kézben jár, a kérdés csak az, hogyan csillapíthatnánk a szűnni nem akaró energiaéhséget, honnan teremthetjük elő az egyre növekvő irdatlan energiaigényt. A fosszilis energiaforrások már túl vannak a csúcson, szén-dioxid-dús, füstös, kormos csillaguk leáldozóban, és a megújuló energiáké a jövő. Ezért elsősorban szélből és a napból fog érkezni az éltető elektromosság. De mint tudjuk, nem fúj mindig a szél, és a nappali égbolt is gyakran felhős. Mármint a mi mérsékelt éghajlati övünkben, de nem a sivatagokban.

Hely lenne bőven, a szárazföldek körülbelül egyharmada sivatagos terület. Közülük a legnagyobban, a 9,2 millió négyzetkilométeren elterülő Szaharában állandóan fúj a szél, mindig ragyog a nap, és

Még ha figyelembe vesszük, hogy az átlagos napelemek hatásfoka 15 százalék, azaz a napenergia 15 százalékát képesek csak elektromos árammá alakítani, akkor is hatalmas potenciál rejlik a Szaharában. Ha csak a töredékét meg tudjuk csípni, búcsút mondhatnánk a világpolitikát alakító energiaszűkösségnek, és egy energiától duzzadó, új világot rendezhetnénk be. Mégsem látjuk, hogy napelemekkel telepítenék tele a sivatagot. Vajon miért?

„Az egyetlen, ami valóban segít, önmagunk megismerése, és ezáltal szellemi és morális beállítódásaink megváltoztatása” – mondta a modern pszichológia egyik atyja, Carl Gustav Jung. A személyközpontú pszichológia nagy hatású megalapítója, Carl Rogers pedig úgy fogalmaz, hogy amint békébe kerülünk, és elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, abban a pillanatban képesek leszünk megváltozni is.

Paradox módon akkor tudjuk ezt csak megtenni, amikor már nem utasítjuk el, nem harcolunk, vitatkozunk azokkal a tulajdonságainkkal, amelyeket nem kedvelünk magunkban. Ha elérünk idáig, akkor nyithatjuk ki a változás kapuját.

Nagy divatja lett az utóbbi években az önismeret megszerzésének, pontosabban az önismereti útra lépésnek, annak, hogy foglalkozunk önmagunkkal, lelkünkkel. Minden ember azt gondolja, hogy ismeri magát,

Szembesül saját kellemetlen részeivel is, amelyekkel aztán meg kell barátkoznia.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó az önismereti út nem könnyű, ám annál felszabadítóbb világába kalauzol el minket. A két műsorvezető ismeri és maguk is aktívan művelik a műfajt, amelynek eredménye a valódi önismeret lehet. Az, hogy felismerjük, mi zajlik a lelkünkben, meg tudjuk nevezni az érzéseinket, rálátunk személyiségünk összetevőire, határaira és lehetőségeire, meg tudjuk magyarázni viselkedésünk mozgatórúgóit, tudjuk és értjük a reakcióinkat, helyesen ítéljük meg az emberi kapcsolatokban játszott hatását, szerepét.

Szerencsére az önismeret egy olyan fejleszthető képesség, ami önmagunk megfigyelésével és elemzésével, illetve a környezetünk reakció nyomán kialakuló énképünk tudatosításával formálható. Az önismeretet boncolgató műsorból kiderül az is, hogy maga a folyamat soha nem kellemes, saját magunk elfogulatlan megismerése pedig rendesen kibillenthet komfortzónánkból.

De hogyan lehet elindulni? Legkézenfekvőbb módszer felkeresni egy szakképzett segítő szakembert, aki felméri, hol vagy miben akadt el a kliens, és végigvezeti az önismereti folyamaton. Vagy el lehet indulni önállóan, szakkönyvek segítségével is, de ehhez nagyon motiváltnak kell lenni, ráadásul fennáll a veszélye, hogy „túlanalizálja” magát az önsegítő. Akármelyiket is választja valaki, az biztos, hogy nincs olyan ember, akinek ne tenne jót, ha kilép a hétköznapi keretekből.

A műsorban szó lesz arról is, hogy:

• Boldogok-e az önismeretileg „tudatlan” emberek?
• Hogyan zajlik, mi történik az önismereti folyamat során?
• Milyen szakemberek foglalkozhatnak ezzel? Bárkihez el lehet menni?
• Milyen módszerek vannak? Mivel érdemes kezdeni?
• Van, amikor elég, és meg kell állni?
• Mivel tudja a szülő a legtöbbet adni a gyerekeinek?

Szüleink és nagyszüleink idején még nem születtek meg azok a kidolgozott önismereti módszerek, amelyek – a pszichológia robbanásszerű fejlődésével – ma már rendelkezésre állnak. Ne habozzon, és hallgassa meg a Ma is tanultam valamit podcast önismereti műsorát!

De ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem, például azt sem, amelyben Limpár Imre pszichológus elmondja, hogy időtolvajok közé kerültünk, és csak Gandalf segíthet. Hallgassa meg a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést is, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt az adást is, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével.

Hol vannak már azok az idők, amikor a gyerekeket malacpersellyel (amit csak összetörni lehetett), kutyaházpersellyel (kiöltött piros nyelvbe lehetett tenni az aprópénzt, a kulcs pedig a szülőknél volt, idősebbek emlékezhetnek rá) vagy a takarékbélyeggel próbálták rávenni a takarékosságra? Szőnyegbombáznak minket a reklámok, és könnyen elcsábulunk, gyorsan megveszünk valamit, mert azt gondoljuk, nem éri meg kis összegeket félretenni. Ezért el sem kezdjük. Pedig erre van egy jó megoldás, Persely, csak digitálisan.

Sokan azt érzik, hogy a takarékoskodás túl nagy áldozatot kíván. Hogyan lehet legyőzni ezt a mentális akadályt? Miért olyan nehéz rávenni magunkat a takarékoskodásra? Mi lehet az első lépés a pénzügyi tudatosság felé?

A Ma is tanultam valamit podcast vendége Fabriczki Rita, az OTP Bank megtakarítási termékekért és szolgáltatásokért felelős vezetője, aki rögtön az elején leszögezi, hogy a magyarok nem igazán járnak élen az öngondoskodásban. Az Eurostat nemrégiben megjelent adatai szerint a magyar lakosság a GDP 70 százalékának megfelelő pénzügyi megtakarítással rendelkezik,

A bankszámlával rendelkező lakossági ügyfeleknek nem egészen a fele, mindössze 46 százaléka rendelkezik valamilyen pénzügyi megtakarítással, 30 százaléknak pedig egyáltalán nincs semmilyen félretett pénze. Amit a legtöbbször azzal indokolnak, hogy nem éri meg kis összegekkel takarékoskodni. A szakértő szerint ez egy tévhit. Nem az összeg, hanem a rendszeresség számít, hogy kitartóan, következetesen, kis lépésekben tegyünk félre, hónapról hónapra gyarapítva megtakarításainkat.

Spórolás vagy megtakarítás?

Carpe diem (Élj a mának!), majd úgyis lesz valahogy, vagy a másik véglet, a teljesen élére vasalt költségvetés? Racionálisan végiggondolva – középtávon – nyilván a megtakarítás. Vagy a spórolás? Mi a kettő között a különbség? – teszi fel a kérdést a két műsorvezető, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó.

Ha olcsóbban veszünk meg valamit, vagy kuponokkal megyünk vásárolni, akkor azt hisszük, spórolunk, pedig akkor is pénzt költünk. Ha viszont tudatosan és valamilyen cél érdekében teszünk félre valamekkora összeget, akkor az már megtakarítás.

Legtöbben általában nem l’art pour l’art takarítanak meg, az egyik leggyakoribb cél nyilván a vésztartalék, hogy a nehéz időkben legyen mihez nyúlni, de sokszor valamilyen apróbb célt szeretnének megvalósítani, például utazásra gyűjtenek.

Idén júliusban a teljes munkaidőben alkalmazásban állók nettó átlagkeresete (mediánérték) Magyarországon havonta 363 900 forint. Itt állunk most, amiből – a megélhetési költségeket ismerve – nem lehet sokat félretenni. De ez nem baj. Az OTP internet- és mobilbank Persely funkciója éppen azoknak segíthet, akik kis lépésekben szeretnének elkezdeni takarékoskodni. Érdemes először egy költségvetést készíteni, és tudatosítani, mire mennyi pénz megy el havonta, és hogy van-e olyan tétel, ami elhagyható. Az OTP Bank saját adatai szerint átlagosan 32 ezer forintot tesznek félre a Perselybe az ügyfelek, akik között sok a fiatal. Csak elkezdeni nehéz, a takarékoskodás egy kicsit olyan, mint a sport, az első lépést a legnehezebb megtenni, de aztán rutinná válik.

A műsorban szó lesz arról is:

• Vajon miért érezzük tabutémának a pénzről és az anyagi helyzetről beszélni?
• A pénzhez való viszonyunkat alapvetően befolyásolja, mit hozunk a családból. Beszéltek-e otthon a pénzről, ha igen, miképpen?
• Melyik a helyes: automatikusan jár, vagy „meg kell dolgoznia” a zsebpénzért a gyereknek?
• Tényleg többet költünk, ha csak csippantani kell a bankkártyát, mint ha készpénzzel fizetünk?

Ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem! Például a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt sem, amelyben Limpár Imre pszichológus elmondja, hogy időtolvajok közé kerültünk, és csak Gandalf segíthet. Lackfi János pedig határozottan állítja, hogy a szépírás a legolcsóbb utazási iroda.

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom az OTP Bank közreműködésével jött létre.

Ezen a héten jelentik be, kik kapják a 2024-es fizikai, kémiai, orvosi-élettani, irodalmi és a béke Nobel-díjakat. Az orvosit hétfőn a mikroRNS és szabályozó szerepének felfedezéséért ítélték oda két amerikai biológusnak. Tavaly Karikó Katalin kapta (megosztva), a koronavírus elleni vakcinák gyors kifejlesztését lehetővé tévő mRNS-technológia kifejlesztéséért. (A microRNS nem azonos a messenger, azaz az mRNS-sel.) A fizikai Nobel-díjat a mesterséges intelligencia alapjainak lefektetésért kapta két kutató. Tavaly pedig Krausz Ferenc fizikus (megosztva) az attoszekundumos fizika területének megalapításáért és az elektronok kutatásáért.

Sokan feltették már a kérdést: a tudományok közül miért csak a fizika, a kémia és az orvostudomány legjobb kutatói kapják meg az 1901 óta máig a világ talán legrangosabb elismerését és a vele járó, idén 11 millió (mintegy 385 millió forintnak megfelelő, adómentes) svéd koronát? Miért van kirekesztve a többi jelentős tudományág? Hogy csak a legfontosabbat nézzük: a matematika?

Nélküle nem létezne semmiféle természettudomány, nem lehetne leírni a világ működését. Tudósok számára a matematika az a nyelv, amelynek módszereivel egyáltalán vizsgálni tudják a természetet. Ennek ellenére Alfred Nobel negligálta a tudományok királynőjét. De vajon miért?

November közepén mutatják be a várva várt Gladiátor 2 című filmet, amelyet úgyszintén Ridley Scott rendez, mint a 2000. május 1-jei bemutatása óta (Russell Crowe és az őrült római császárt játszó, 25 éves Joaquin Phoenix felejthetetlen alakításával) mára már klasszikussá vált, és 2001-ben a legjobb filmért járó Oscar-díjat kiérdemlő Gladiátort. Lassan őröltek a malmok, 24 évet kellett várni a folytatásra, de már kijött az első trailer (rögtön ezután megnézhető), ami alapján a látvány mindenképpen pazarnak ígérkezik.

Maximus (Russell Crowe) meghal az első rész végén, az új filmben ezért új gladiátor (akit Paul Mescal alakít) indul harcba „Róma valaha épített legnagyobb templomába”, a Colosseumba. Hogy a cirkusz fokozhatatlan legyen, az egyik jelenetben egy hajtó érkezik egy óriási rinocérosz hátán, és csap össze a gladiátorokkal, miközben őrjöng a közönség. Egy másikban elárasztják az arénát, és nagyszabású, halálos „tengeri csatát” rendeznek ott. 

Tudja, ki mondta, hogy a józan ész nem is olyan általános? Persze, ez franciául jobban hangzik, „le sens commun n’est pas si commun”. Francois-Marie Arouet gondolata, és ha nem tudja, ki is volt ő, az nem a józan ész hiánya, a megoldás pedig: Voltaire. De mi is az a józan ész? Ki dönti el? A józan „paraszti” észről már nem is beszélve.

Mivel a politikusok is előszeretettel hivatkoznak a józan, akár paraszti észre, érdemes alaposabban is foglalkozni a fogalommal. A kontextusból általában az derül ki, ez egy olyan pozitív dolog, ami le van egyszerűsítve, nem túlcifrázó, de nem is cizellált, szimpla és logikus gondolkodás, hozzáállás.

Józan ész alatt azt a bölcsességet értjük, ami általánosan megvan/meglehetne mindenkiben, nem a tanulmányoktól, a képzettségtől függ, hanem alap emberi tulajdonság, ami a gondolkodással vagy a tapasztalatokkal van összefüggésben, és nem diplomákkal vagy nyelvvizsgákkal. A józan paraszti ész pedig pláne nem függ semmilyen képzettségtől, az inkább az egyszerű, józan, természetes észjárásra utal, ami a parasztokra jellemző.

Bőrünk a legnagyobb szervünk, ha kiterítenénk, másfél-két négyzetméteres lenne, a súlya pedig 10 kilogramm. És állandóan kenegetjük. Nyáron fényvédőkkel, ránctalanítjuk és hidratáljuk, a kérdés csak az, kell-e egyáltalán bármit is tennünk a bőrünkkel? Nem jó az úgy, ahogy a természet megalkotta?

Mindig késztetést érzett az ember, hogy megváltoztassa a bőrét. Évszázadokon keresztül például fehérítette,

És bizarr módon halálos mérgekkel kezelték magukat a tehetősek. Az utolsó egyiptomi fáraó, Kleopátra ólom- és arzéntartalmú kozmetikumokat használt. Az ókori görögök fehér ólomból kevertek kencét az arcbőr foltjainak eltávolítására. Ami lehet, hogy hatásos volt, viszont az ólom egy testben felhalmozódó idegméreg, szellemi leépüléshez vezethetett és meddőséget okozott. Arzént pedig nemcsak krémekbe tettek, hanem ostyára kenve el is fogyasztották, azt állítva, hogy eltávolíthatják a pattanásokat és a bőrelváltozásokat

Ha pedig túlságosan jól sikerült a bőrfehérítés, hogy élettelibb legyen az arc, pirosítót használtak, például cinóbert, a higany élénkvörös ércét, ami kopaszodáshoz vezetett. Talán részben a higanykozmetikumok lehettek a 18. század őrülten parádés parókadivatjának kiváltó okai (amit a gyérülő hajú XIV. Lajos, a Napkirály indított útjára).

Aztán ötven éve minden megváltozott, és hirtelen a barna bőr lett a menő – mint az egészség és jómód jele.

A száznyolcvan fokos fordulathoz kellett persze Coco Chanel, a női nadrágviselet, a rövid női frizura és úgy általában a modern nő megteremtőjének véletlen balesete: a divatdiktátor előre megfontolt szándéka ellenére lebarnult egy jacht fedélzetén. Onnantól fogva pedig menő lett a „jó szín”.

Az idősebb generáció még emlékezhet arra, hogy nem is olyan rég még a csokibarnaság is divatos volt (amit bronzolajjal lehetett fokozni). Ma már kevésbé, köszönhetően a láthatatlan ibolyántúli sugárzást (UV) övező jogos aggodalmaknak. Tudjuk persze, hogy napfény szükséges a D-vitamin előállításához, de nem véletlenül barnul le a bőr: a szervezet melanintermeléssel védekezik a rákkeltő UV-sugarak ellen.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó a bőrápolás rejtelmeibe vezetnek be minket, és többek között kiderül, hogy a nap alaposan megviseli, öregíti a bőrt, és a bőrráncok 80 százalékáért az UV-sugárzás a felelős.

Ha pedig ránctalanítás, akkor kihagyhatatlanok a csodavegyületek, a kollagén, az elasztin vagy a retinol. A kollagén például az állatvilág egyik legelterjedtebb fehérjéje, és fontos szerepet játszik a sejtek közötti tér felépítésében, ezért a bőr rugalmasságában is.

De van-e értelme kollagéntartalmú ételekben, húslevesben, kocsonyában bízni, és azt várni tőlük, hogy bőrünk visszanyeri feszességét? És a méregdrága öregedésgátló krémekben?

Kell-e hidratálni a bőrünket? Nem elég kellő mennyiségű folyadékot inni? Nem csak a reklámok riogatnak, és keltenek valótlan igényt, hogy vegyük meg a kozmetikumokat? Miért szárad ki egyáltalán a bőr? Mindez kiderül a műsorból.

De ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem, és tudja meg, miért kerültünk időtolvajok közé, hallgassa meg a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt az adást is, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével.

Szokta azt érezni, sosincs elég ideje? Állandóan időcsapdában van, gyötri a hiányérzet, hogy annyi mindent kellene tennie, de nem jut rá elég idő, egyszerűen nincs annyi óra egy napban? Ismeri azt a nyomást, hogy folyamatosan valami hasznosat kell csinálnia, különben mi értelme van az életének? Nem tudja kezelni a mindent elárasztó információmennyiséget?

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában a Brain Bar 2024-es, tizedik jövőfesztiválján, a Magyar Zene Háza zsúfolásig megtelt termében mindenki feltette a kezét. Kérdés persze, hogy ez csak egy 21. századi kortünet, vagy mindig is időzavarban volt az ember?

A műsor vendége, a téma első számú hazai szakértője, Limpár Imre tanácsadó-szakpszichológus, A siker tervezhető, a 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet és a Lélek igazságai című könyvek szerzője szerint

Mindig is volt időgazdálkodás, csak nem így hívták, mert maga a kifejezés sem létezett, ami különben is egy mesterkélt elnevezés, hiszen az idővel nem lehet gazdálkodni, mivel az csak van. Régebben nem gondolkodtak ilyesmin az emberek, nem érezték azt, hogy zsúfolt lenne az életük.

Tévedés azonban azt hinni, hogy nagyszüleinknek, dédszüleinknek vagy ük-ükszüleinknek több idejük volt (amúgy sem lehetett, mert egy nap akkor is 24 órából állt). Ha megkérdeztük volna tőlük, hogy – mondjuk – jártak-e már ebben vagy abban a városban, valószínűleg azt válaszolnák, hogy nem, mert

Nem akartak mindenütt ott lenni, nem nyomasztották magukat fölöslegesen, hogy miből maradhatnak ki, ismerték azt, hogy „nekem ez elég”. Ha meg kellene fogalmazni az időgazdálkodás egyik alaptételét, akkor éppen a megfelelő célokkal kezdődik. Azzal, hogy tudom, mi a dolgom – hívta fel a figyelmet a pszichológus.

Legnagyobb kincsünk…

Egy másik alapvető tennivaló eldönteni, hogy milyen alapidőegységben gondolkodunk. Hogy könyveljük le az életünket? Napokban, hetekben vagy – mondjuk, egyetemistaként – szemeszterekben?

Ha valaki hetekben gondolkodik, akkor 52 a beavatkozási életpillanatok száma egy évben, amikor megtervezi és számot vet, elúszott-e ez a hét, vagy jó hete volt. Ha napokban tudja ugyanezt művelni, és 24 órákban gondolkodik, akkor már 365 alkalommal gazdálkodhat az idejével.

Azt a kérlelhetetlen viselkedésmódot, mint amikor A Gyűrűk Ura varázslója lecsűrte a mágusbotját Mória bányáiban a kőhídon, és azt mondta a démonnak: itt úgyse jössz át! Azaz nem engedi, hogy a drága ideje elszálljon, elfolyjon a semmire.

Amikor az időnket védjük, az életünket védjük. Átlagosan 27 375 nap adatik meg nekünk, aminek harmadában alszunk. Az idő a legnagyobb kincsünk, mégsem becsüljük meg eléggé. Ahogy Benjamin Franklin kérdezte állítólag az őt szóval (fel)tartóktól: „Szeretik az életet, akkor ne vesztegessék az időm, mert ebből tevődik össze az élet”. Tehát élet egyenlő idő, idő egyenlő élet. Hogy ezt belássuk, kellő önismeretre van szükség.

…mégis időtolvajok közé kerültünk

Ezzel szemben a mai kort jellemző maximalista és perfekcionista hozzáállással az a probléma, hogy mindent szeretnénk, be akarjuk fogni a végtelent. Nem fog sikerülni, a végtelen fog győzni. Mindezt úgy, hogy körbevesznek a végtelenség elérését ígérő, időrabló kütyük.

„Mondjuk, ha napi két órát facebookozunk, videókat nézünk és csetelünk, akkor a sírkövünkre rávésethetjük, hogy X. Y., élt ettől eddig,

Csodálatos, nem?” – teszi fel a kérdést Limpár Imre,

Akkor jöjjön a lassú élet, a slow life mozgalom? Van arra reális esély, hogy a felpörgött életritmus globálisan megváltozzon, és lelassuljon az emberiség? – kérdezték a műsorvezetők, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó. Amire a

Lev Tolsztoj-idézet volt a válasz, és az, hogy egyáltalán nem kell állandóan és mindent belassítani. De igenis ki kell próbálni.

És itt nem a sokat használt „énidőről” van szó. Ez a kifejezés is inflálódott, és hedonista színezetet kapott, hogy nekünk ez jár, mert megérdemeljük. Pedig eredetileg azt jelentette, hogy elengedhetetlen, hogy időnként találkozzunk önmagunkkal.

Lassítson, szánjon időt az időgazdálkodásra, és hallgassa meg a Limpár Imrével készült beszélgetést! Nem lesz elvesztegetett idő.

Tudja meg azt is, hogy

• mi az a jolly joker hatos módszer,
• tényleg bármit megváltoztathatunk-e magunkban, mint ahogy azt az önsegítő könyvek ígérik,
• fogjuk-e és mikor uralni az időnket.

És ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem. Például a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt sem, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével. És persze tudja meg azt is, miért káromkodik olyan sokat a magyar, és miért cifrázzuk annyira.

2023-ban újra Elon Musk lett a leggazdagabb ember a földön, miután vagyona (leginkább a Tesla-részvények erősödésének köszönhetően) 92 milliárddal emelkedve 229 milliárd dollárra duzzadt. Visszaszorítva ezzel a második helyre Bernard Arnault-t, a Louis Vuitton, a Moet és a Hennessy márkákat magában foglaló cégcsoport tulajdonosát, aki kénytelen volt beérni 179 milliárd dolláros gazdagsággal. Szorosan mögötte Jeff Bezos, az Amazon alapítója 177 milliárd dollárt érő javaival támad.

A magyar szupergazdagok két nagyságrenddel kevesebb értéket birtokolnak. Az élen természetesen az ország leggazdagabb embere, Mészáros Lőrinc áll 990 milliárd forintra (aktuális árfolyamon 2,7 milliárd dollárra) becsült vagyonával, figyelemre méltó gyarapodást elérve. Egy évvel ezelőtt ugyanis még „csak” 660 milliárd, 2014-ben pedig 7,7 milliárd forinttal rendelkezett. Csányi Sándor 700 milliárd forinttal (1,9 milliárd dollár) követi őt.

Akármelyik összeget is nézzük, szinte felfoghatatlanul mesés vagyonok mind. És felvetik a kézenfekvő kérdést:

Lehet, hogy közöttük van csúcstartó? Vagy ha nem, hogyan viszonyul gazdagságuk a történelem legnagyobb mágnásához?

Leonardo da Vinci a reneszánsz ember megtestesítője: zseniális polihisztor, úttörő az anatómia és a repülés területén, a tank és a helikopter feltalálója. Személyét és műveit sok legenda övezte, de az csak most és nekünk tűnik egzotikumnak, hogy egy személyben volt mérnök és művész. Az 1470-es évek Firenzéjében a művészek mérnökökként is működtek, például Leonardo mestere, Andrea del Verrocchio elsősorban szobrászként dolgozott, de ő alkotta meg, forrasztotta össze a firenzei katedrális kupolájának rézgolyóját is, ami inkább mérnöki munka volt.