Index Vakbarát Hírportál

Bár kevesen tudják, nem a Szaturnusz az egyetlen bolygó, ami gyűrűkkel rendelkezik – ide sorolható ugyanis az Uránusz, a kék gázóriás is, amit nem kevesebb, mint 13 gyűrű vesz körbe. Igaz, ezek látványa meg sem közelíti a Szaturnuszét, hiszen sokkal halványabbak, azonban ettől függetlenül ott vannak – ahogy az a 28 kisebb méretű hold is, amelyek nap mint nap a bolygó körül keringenek. Az Index cikksorozatában lépésről lépésre járjuk végig a Naprendszer bolygóit, hogy egy helyre gyűjtsük össze egy adott planéta különlegességeit – a világegyetem ugyanis rengeteg érdekességet tartogat magában; ez ráadásul az Uránuszra halmozottan igaz.

Sorozatunk végéhez közeledve már a Naprendszer hátsó, vagy ha úgy tetszik külső régióiban járunk – képzeletbeli űrhajónk ezúttal a csillagtól számított hetedik bolygó környékén próbál biztonságos pozíciót keresni, ahonnan közelebbről is megvizsgálhatjuk a „jeges” planétát. Gázóriás lévén a Jupiterhez és a Szaturnuszhoz hasonlóan az Uránusz sem rendelkezik szilárd felszínnel; legalábbis olyannal nem, mint amilyenekkel a négy Föld-típusú bolygó. Légköre javarészt héliumból, hidrogénből és metánból áll, néhol egy kis vízzel és ammóniával megspékelve – erről azonban majd később.

Az Uránusz egyik legnagyobb különlegessége, hogy a Naprendszer egyéb bolygóihoz viszonyítva (a Vénuszt leszámítva) ellentétes irányba forog – emellett azonban még dőlésszöge is több mint 90 fokos, tehát Nap körüli keringése egy búgócsigával ellentétben leginkább egy körbe-körbe guruló labdára hasonlít. Érdekesség, hogy 1781-ben William Herschel német–angol zeneszerző és csillagász először III. György király után Georgium Sidusnak próbálta elnevezni felfedezését, ez azonban nem jött össze neki, helyette Johann Bode javaslatára Uránuszról, az ég görög istenéről nevezték el a planétát.

Összeütjük két tenyerünket, és a kis légbuborékok jellegzetes hanggal felrobbannak, ez a tapsolás. Szinte ahány tenyér van, annyiféleképpen variálódik, ezt állította legalábbis egy több mint 30 éves tanulmányban Bruno Repp pszichológus, aki főleg a hangokkal, ritmusérzékeléssel foglalkozik. 2013-ban a svéd Uppsalai Egyetemen megfigyelték, hogy a taps ragályos, mint egy betegség. Ha sokan tapsolnak körülöttünk, kényszert érzünk, hogy mi is tapsoljunk. 

A csecsemők mozgása még nem elég koordinált ahhoz, hogy tapsoljanak, de egyéves kor után már szabad az út a taps előtt, és mivel mindenki képes rá, az összes kultúrában elterjedt. A tapsban az a nagyszerű, hogy kis energiabefektetéssel nagy zajt és hatást kelthetünk – nagyobbat, mintha egyéb testrészünkhöz ütnénk a kezünket. Ha valaki tapsolni kezd például egy járművön, mindenki odafigyel rá.

Szívrohama volt most karácsonykor, a halál torkából jött vissza (már másodjára), amiről így írt márciusban a Facebook-oldalán: „Hetekig mélységes hála van bennem minden viszontagság ellenére. Döbbenet, hogy visszaküldtek, visszapecáztak. Új életet kaptam. Pedig eddig is éltem, szerettem, írtam, utaztam, felléptem annyit, hogy három életre elég. Egy büdös szót nem szólhattam volna, ha itt a vége. De van még tennivalóm, úgy látszik.”

Lackfi János (ahogyan magát sokszor körülírja) író, költő, műfordító, tűzoltó, katona és vadakat terelő juhász, az egyik legaktívabb kortárs alkotó. Több tucat verses- és prózakötetet írt, mindemellett több mint két évtizede kreatív írást is tanít. Méghozzá az országban elsőként vágott bele, Vörös István kollégájával, a Pázmány Péter Egyetemen, majd zárt Facebbok-csoportjában folytatta, ahol minden félév végén a legjobb szövegeket a Momentán társulat színpadra állítja. Mindez azért érdekes, mert létezik kisképző, kiskonzi, nagyképző, nagykonzi, Táncművészeti Egyetem, de valamilyen rejtélyes oknál fogva a szépírás az egyetlen olyan művészeti ág, amelyet nem tanítanak sem közép-, sem pedig felsőoktatási intézményben. És hogyha felmerül, vajon miért nem, sokszor még nevetnek is a felvetésen, merthogy

Persze, ha úgy vesszük, ez minden szakmára igaz, na de tehetséget lehet egyáltalán tanítani? A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Lackfi Jánost kérdezi a szépírásról Tapasztó Orsi és Jocó bácsi a Margó Irodalmi Fesztiválon, és világosan kiderül, hogy írói technikákat, fortélyokat nemcsak hogy meg lehet, hanem meg is kell tanulni.

Mert ha most odaállnánk a százméteres síkfutás startjához, ott sem az a legfontosabb dilemma, van-e tehetségünk a futáshoz, hanem az, hogy felgyúrtuk-e magunkra azt a sok-sok kiló izmot, ami a többiek testén feszül a rajtvonalnál, vagy sem. Ha viszont felgyúrtuk, akkor már kiderülhet a tehetség, addig viszont nem.

Ne várjunk a transzra

Valamilyen módon mindenki tehetséges – szögezi le az író. De mindenképpen meg kell ismerni az irodalmi eszközök tárházát.

csak nem biztos, hogy vannak hozzá eszközei, hogy meg tudja jól írni. És mivel senki sem az első versenyző, aki verseket költ, prózát ír Magyarországon, ezért érdemes rácsatlakozni a magyar irodalom több mint kétszáz éves történetére is.

Számára az írás életforma, „feszített tükrű figyelemmel”, folyamatosan nyitva áll a világra. Rendszeresen eléugrálnak a témák, szavak, motívumok, beszélgetésfoszlányok, ezért mindig van a zsebében egy kicsi jegyzetfüzet (már vagy kétszáz van belőlük), amit vagy elővesz valamikor, vagy sohasem.

Az ihlettel azonban nem tud mit kezdeni. Szerinte az „ihlet” egy romantikus, reform kori szószörny,

ami egyszer csak váratlanul megszállja a szerzőt, aki ott helyben remekművet ír. Számára az ihlet inkább inspirációt, vagy inkább ötletet jelent. Ha netán mégis jönne a transz, az sem garancia a minőségre, utólag, a mennyei révületben írt szövegeket is többnyire szét kell szedni és újra összerakni, apró, babra munkával.

Ezért érdemes írni

A sokakban élő kép ellenére az irodalom nem szakállas, szemüveges emberek okosnak gondolt mondókái a könyvtárszobából. Inkább akkor születhetett, amikor az első fellelkesült ember odament a többiekhez,

Az irodalom sztori, krimi, amit izgalmasnak, szépnek, elképesztőnek találunk és szeretne a szerző megosztani a többiekkel. Írni pedig azért érdemes, mert tágul az ember világa, az lehetek, ami csak akarok, és ott és akkor, ahol és amikor csak akarom. Ez a legolcsóbb utazási iroda.

Ne várjon tehát a transzra, inkább hallgassa meg a népszerű szerzővel készített beszélgetést. És ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, hogy a munkamániásokon és a született zseniken kívül kik tartják még szélhámosnak magukat. Ismerje meg a rockerek, a jazz- és operarajongók személyiségjegyeit. De nem érdemes elsiklani afölött sem, vajon miért agyaljuk szét, gondoljuk túl életünket, és mit tehetünk ellene, miért érzékeljük másként az időt gyerekként, mint felnőttkorban, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat, na meg hogy mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. És tudja meg azt is, miért múlik el a szerelem másfél év elteltével, mit veszítünk el a felnőttfilmekkel, és persze leplezze le a notórius későket is.

Kevés olyan tündöklő állócsillaga van a magyar irodalomnak, mint a János vitéz, amelyben Kukorica Jancsit, az árva juhászbojtárt mostohaapja elzavarja otthonról (azért, mert miközben szerelemre lobban Iluskával, és udvarol neki, elkószál a rábízott nyáj egy része), útnak indul, és hihetetlen kalandok közepette János vitézzé, majd Tündérország királyává válik.

szépséges világú verses meséjével (vagy elbeszélő költeményével?), amiről Szerb Antal, az Utas és holdvilág és a Pendragon legenda írója, irodalomtörténész azt mondta: „A János vitéz az, amit az ember szeretne odaajándékozni külföldi ismerőseinek, hogy megérezzék a magyar népjelleg melegségét, humorát, semmihez sem fogható báját, hogy megérezzék a magyar szív verését. Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma.”

Kosztolányi Dezső pedig a „magyar Odüsszeiának” nevezte a költeményt. De elég csak megnézni Jankovics Marcell zseniális animációs filmjét, hogy megérezzük a mű elemi erejét. 

Sokan elgondolkodtak már azon, vajon kiről mintázhatta Petőfi a fél világot bejáró, királyokat megmentő, parasztfiúból lett hős huszár alakját. A költő fantáziája alkotta meg, vagy volt valami valóságalapja a rendkívüli megpróbáltatásokon diadalmasan keresztülvágtató magyar hősnek?

A ráckevei János vitéz legenda szerint igenis volt, méghozzá a település neves szülötte, Horváth Nepomuki János, a napóleoni háborúk vitéz huszárkapitánya, I. Ferenc osztrák császár és magyar király testőre, számos kitüntetés, többek között a legmagasabb pápai elismerés, a Krisztus-rendjel birtokosa, akinek emlékére minden évben János vitéz-napot és -ünnepséget tartanak (idén május 25-én) a Csepel-szigeti városban. És joggal, mert ha végigkövetjük a ráckevei huszár kalandos életét, akkor zavarba ejtő hasonlóságokat és párhuzamokat fedezhetünk fel Petőfi hősével.

Az emberi történelem meghatározó állomása volt, amikor az afrikai őshazából kivándorló Homo sapiens összefutott a Vitis vinifera sylvestris nevű eurázsiai kúszónövénnyel, a vadszőlővel, és onnantól már nem volt kérdéses, hogy egy soha nem múló, megbonthatatlan barátság veszi kezdetét. A belőle nemesített csemegeszőlővel is, de legfőképp a borral, az istenek mámorító italával, amelynek még filozófiája is van.

Utóbb az is kiderült, hogy nemcsak ellazít, oldottá tesz, és emeli a hangulatot (egyesekben még fennkölt gondolatokat is ébreszt), de mértékkel fogyasztva egészséges is. Bár egyes kutatók óvatosabban fogalmaznak, az vitathatatlan, hogy tele van antioxidánsokkal (polifenolok),

Ezek a vegyületek (rezveratrol, különböző flavonoidok) gyulladásgátlók, csökkentik a vérnyomást és az összkoleszterinszintet, akadályozzák a vérrögképződést, jót tesznek a szívnek, segítenek a vércukorszint szabályozásában, védhetnek a prosztata- és a tüdőrák ellen, de még az Alzheimer- és a Parkinson-kór kezelésében is jótékonyak. Valóságos csodaital.

Ám akad egy kis probléma: a vörösbortól sokaknak megfájdul a feje. De nemcsak másnap, ami a sűrű koccintgatások után nem túlságosan meglepő,

Még olyanoknak is, akik más italoknál, még a fehérbornál sem tapasztalnak ilyesmit. És ehhez nem is kell sokat meginni a vörösborból. Több elmélet is próbálta megmagyarázni a mennyei összképbe bosszantóan belerondító, kellemetlen hatást. Egyesek a borkészítésnél használt kénes tartósítószereket (szulfitokat) okolják, mások a vörösborban előforduló és a vérereket kitágító hisztamint tartják bűnösnek.

Nemrég azonban – úgy tűnik – megtalálták a főkolompost, a kékszőlő-fajták egyik összetevőjét, a szőlőmagban és a héjban lévő kvercetint (quercetin). Ez a flavonoid pigmentvegyület más gyümölcsökben és zöldségekben is megtalálható, és szintén erős antioxidáns, olyannyira, hogy táplálékkiegészítő formájában még árulják is. Sőt, mivel széles spektrumú vírusellenes tulajdonságokkal is bír, felkerült még a Covid–19 hatásos kezelési szereinek listájára is.

Képzeletbeli űrhajónk üzemanyagtartálya már kifogyóban, arra azonban még pont elegendő szufla van benne, hogy csillagrendszerünk utolsó három bolygóját is meglátogassa. Az Index cikksorozatában lépésről lépésre járjuk végig a Naprendszer bolygóit, hogy egy helyre gyűjtsük össze egy adott planéta különlegességeit – a világegyetem ugyanis rengeteg érdekességet tartogat magában. Korábban már megtudtuk, hogy a Merkúr felszínén miért található jég annak ellenére is, hogy rendkívül közel kering a Naphoz, ahogy azt is, hogy a Vénusz felszínén a másodperc törtrésze alatt életét vesztené – hiszen a brutális légköri nyomástól szó szerint felrobbanna, miközben a perzselő hőségtől szénné égne.

A Földön tett pihenő és a Föld 2.0 után való kutatás után a Marsra látogattunk, ahol a Naprendszer legmagasabb hegységét tanulmányoztuk, majd a Jupiter felé vettük az irányt, melynek egyik holdján akár még élet is lehet. A következő célpont csillagrendszerünk hatodik bolygója, a Szaturnusz, ami tulajdonképpen a Jupiter ikertestvére – felépítésük és megjelenésük is hasonló, a Szaturnusz azonban rendelkezik valami olyannal, amiről a Jupiter csak álmodni tud. Természetesen a bolygó körül keringő gyűrűről van szó, aminek köszönhetően a Szaturnuszra a Naprendszer királyaként is lehet tekinteni; a gyűrű méretei azonban szinte biztosan zavarba fogják majd ejteni – erről azonban majd később.

A Szaturnusz a Naprendszer hatodik bolygója, Naptól való távolsága körülbelül 1,4 milliárd kilométer, a csillagtól tehát 80 perc alatt ér el csak a fény a planétához. Bár a gyűrűje miatt sokan úgy gondolják, hogy ez a legtermetesebb bolygó a Naprendszerben, ez nem így van – a Szaturnusz 120 500 kilométeres, egyenlítő körüli átmérőjével csak a második legnagyobb; a Jupitert éppen hogy alulmúlja. Forgása rendkívül gyors, egy nap kevesebb mint 11 óra alatt véget ér, egy szaturnuszi év azonban 10 756 földi napnak felel meg. Felépítése a Jupiteréhez hasonló: javarészt hélium és hidrogén alkotja a gázóriást – a kőzetbolygókhoz hasonló felszínnel tehát nem rendelkezik; részben emiatt pedig az élet jelenléte is szinte teljességgel kizárt.

Az emberek háromnegyedén – életében legalább egyszer – sikereik közepette eluralkodik az a saját magát leértékelő, önmarcangoló, kételkedő érzés, hogy nem érdemlik meg eredményeiket, és valójában csak svindlerek, szélhámosok, lókötők, azaz imposztorok, és csak idő kérdése, hogy lelepleződjenek. Ha megfogalmazódnak a „nem vagyok elég jó”, „csak szerencsém volt”, „mások jobbak”, „hogy jövök én ehhez?” mondatok, miközben joggal lehetnénk büszkék magunkra, amit környezetünk is visszaigazol, akkor biztosak lehetünk benne, hogy imposztorszindrómában szenvedünk.

Nem betegség, hanem jelenség

A fogalmat 1978-ban vezette be két pszichológus (Pauline R. Clance és Suzanne A. Imes) és kezdetben a felsőoktatásban és a férfiak uralta szakmai iparágakban jól teljesítő nőkre fókuszáltak. Először a „szélhámosjelenség” elnevezést használták, ami pontosabb, mint a „szindróma”, az indokolatlan önlebecsülés ugyanis nem betegség, hanem tünetegyüttes.

Ha össze kellene foglalni ennek a paradox tépelődésnek, aggodalmaskodásnak a lényegét, akkor úgy írhatnánk le, hogy minden negatív történés miatt magunkat okoljuk („én vagyok a hiba”),

Ha máshonnan nem is, de Molière Tarttuffe, avagy az imposztor című darabjából, a magát hithű szentfazéknak mutató, valójában gátlástalan, álszent, csaló főszereplő révén ismerhetjük a kifejezést. (A mindenkori szemfényvesztők és szélhámosok elé kíméletlen tükröt tartó imposztorkomédiát XIV. Lajos francia király, a Napkirály be is tiltotta.)

Az imposztorszindrómát átélők azonban nem többnek és másnak mutatják magukat, hanem pont fordítva, a valós teljesítményüket sem képesek kellően értékelni, nem hisznek magukban, és túlzottan meg akarnak felelni másoknak.

Ők az öt alaptípus

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi is felteszik maguknak a kérdést: jogosan ülnek a műsorvezetői székben? Tényleg meg van-e a kellő tudásuk ahhoz, hogy népszerű tudományos műsort vezessenek? Majd bemutatják az imposztorszindrómások öt alaptípusát, amelyek közül talán a legismertebbek a munkamániások (Superwomanek/Supermanek), akik egyfolytában úgy érzik, hogy ha éppen nem tesznek valami „hasznosat”, akkor csakis léhűtők, naplopók, lusták lehetnek. Nem véletlen, hogy az imposztorérzéssel gerjesztett munkamánia és a kiégés kéz a kézben járnak.

De nem járnak messze a maximalisták (perfekcionista) sem, akik nem szívesen adják ki a kezükből a munkát, mivel szentül meg vannak róla győződve, más úgysem tudná olyan jól elvégezni azt, mint ők. Rosszul viselik, ha nem kontrollálhatják a helyzetet, miközben állandóan azzal gyötrik magukat, hogy lehettek volna sokkal jobbak is.

Külön kasztot alkotnak a „született zsenik”, akiknek már kis koruktól csodájára jártak, a siker pedig eleve „jár” nekik, ezért nem tudnak mit kezdeni a kudarccal. A „magányos harcosok” nem kérnek segítséget, rettegnek ugyanis attól, hogy kiderülhet, hogy valamiben nem is annyira jók. Ezért aztán nem szívesen működnek együtt másokkal, egyedül próbálnak mindent megoldani. Hasonló aggodalmaik vannak a „szakértőknek” is, reszketnek attól, hogy kiderül, valójában nem is tudnak „mindent”. Habzsolják emiatt a különböző képzéseket, mert azt gondolják, nekik folyton naprakésznek kell lenniük. Mélyen legbelül azonban kételkednek tudásukban.

Jól látszik, hogy az imposztorérzés valójában szorosan kapcsolódik az alacsony önbizalomhoz és az önbecsüléshez. Na de mi a különbség a kettő között? Többek között ez is kiderül a műsorból. Ahogyan az is, hogy nem kell tehetetlenül szenvedni a kínzó imposztorérzéstől, merthogy kellő elszántsággal leküzdhető.

Ha magára (vagy másokra) ismert valamelyik imposztorcsoportban, feltétlenül hallgassa meg az adást, de ha nem, akkor is vértezze fel magát a gyötrő szorongás ellenszerével, mert sikerei csúcsán is bármikor elhatalmasodhat önön is ez a jelenség. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, mennyire más, jól felismerhető személyiségjegyei vannak a rockereknek, a jazz- vagy operarajongóknak, miért agyaljuk szét, gondoljuk túl életünket, és mit tehetünk ellene, miért érzékeljük másként az időt gyerekként, mint felnőttkorban, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat, na meg hogy mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. És tudja meg azt is, miért múlik el a szerelem másfél év elteltével, mit veszítünk el a felnőttfilmekkel, és leplezze le a notórius későket is.

Miután felfedeztük a Merkúr tűz és jég uralta felszínét, túléltük a Vénusz perzselő hőségét, megpihentünk a földi paradicsomban, és az élet után kutattunk a Marson, ideje továbblépni – ezúttal azonban már egy sokkal ridegebb terep vár ránk. Az Index cikksorozatában képzeletbeli űrhajókkal járjuk végig a Naprendszer bolygóit, hogy egy helyre gyűjtsük az adott planéta érdekességeit és anomáliáit. Ezúttal csillagrendszerünk legméretesebb tagján, a Jupiteren van a sor, amelynek létezése nélkül ez a cikk sem születhetett volna meg – hiszen valószínűleg élet sem lenne a Földön, a gázóriás pajzsként óvja bolygónkat, és védi tulajdonképpen az egész Naprendszert.

A cikksorozat korábbi részeiben Föld-típusú, vagy ha úgy tetszik, kőzetbolygókról írtunk, amik a Földhöz hasonlóan – innen ered a nevük is – viszonylag kis méretűek, és szilárd felszínnel rendelkeznek. Ezekhez viszont a Naprendszer másik négy bolygója, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz egyáltalán nem hasonlítható. A felsorolt planétákat a legnagyobb mennyiségben különböző gázok alkotják, szilárd felszínük pedig általános értelemben nincs – tehát képzeletbeli űrhajónk ezeken a bolygókon nem tud landolni, maximum csak kívülről képes a bolygókat megfigyelni, vagy extrémebb esetben közel a végtelenségig beléjük zuhanni, míg el nem érnénk a bolygók magját.

A Naprendszer legnagyobb bolygója a római istenről, Iuppiterről kapta a nevét, ami elsőre nem biztos, hogy mindenkinek ismerősen cseng. Azonban ha azt mondjuk, hogy ugyanerre az istenre a görögök már Zeuszként hivatkoztak, akkor lehet, hogy könnyebben be lehet azonosítani, hogy kiről és miről is van szó. A névadás persze nem véletlen, a rómaiakat egyértelműen a planéta mérete ihlette meg, 69 911 kilométeres sugarával ugyanis a Jupiter tizenegyszer szélesebb, mint a Föld, a bolygó termetessége előtt pedig az akkori csillagászok is fejet hajtottak.

A vér az összetartozás, az élet a szeretet szimbóluma, ahogy a Biblia írja „a test lelke a vérben van.” (3Móz 17,11.14). Ezért sem fogyasztják a zsidók például, de a magyar konyha nem veti meg. Gondoljunk a disznóvágások fénypontjára, amikor a sült vért és a véres hurkát eszik a maszatos egybegyűltek. De nem csak a magyar ember ilyen Drakula, a finnek és a svédek is szívesen sütik ki palacsintájukat sertésvérben. 

Sok olyan állat is van, ami vérrel táplálkozik. A szúnyogok, a bögöly, a bolha, a tetű mind e furcsa szokás rabjai, de az ágyi poloska, az atkák (például a kullancsok), és némely gyűrűsféreg (pióca) is vért csemegéz. A gerincesek között vérevő a denevér, vagy a vérszívó csúfolórigó, és a menyétféléknél sem ritka, hogy zsákmányuknak a vérét fogyasztják el, és nem a húsát.

A zene az egyik legerősebb művészet, mivel nyílegyenes úton stimulál minket, nem kell agyalni élvezetéhez, és képes kifejezni az öt emberi alapérzelmet: a boldogságot, a dühöt, a nyugalmat, a félelmet és a szomorúságot. Ezért aztán akár függőséget és eufóriát is okozhat, és ha különösen ráhangolódunk, akkor érkezik a jól ismert bizsergető, lúdbőröztető borzongás, a bőrorgazmus (skin orgasm).

Nem teljesen világos, miért alakult ki a zene, milyen közvetlen evolúciós előnyt hordoz, de vélhetően először volt a ritmus, a törzsi dobokkal megidézett élettempó és a közös transzbaesések – ahogyan a még ma is őseredeti módon élő törzseknél megfigyelték az antropológusok. Csak később csendültek fel a dallamok, majd jelentek meg a hangszerek (valószínűleg valamiféle furulya-, flóta-, tilinkó-, pikulaszerűség indíthatta a sort), és a zene – túlzás nélkül – átvette az uralmat fölöttünk, olyannyira, hogy nem élhetünk, pontosabban nem érdemes élni nélküle.

Felugrunk a zenevonatra, de sokszor átszállunk

Milyen zenét hallgatsz? Legalább egyszer megkaptuk és feltettük már ezt a kérdést, és a dodonai válasz úgy szól: hogy csakis jót. Valójában legtöbbünknek egyáltalán nem mindegy, milyen műfaj zeng az éterben, és ha csak nem elkerülhetetlen, nem szívesen vegyülnek a lakodalmas nótázók a free-dzsesszerekkel, a punkrockerek a diszkósokkal, vagy a technósok az operarajongókkal. Úgy tűnik,

Már gyerekkorban próbálunk felszállni a zenevonatra, de hogy melyik járatra, azt erősen befolyásolja, hogy mit hallgatnak otthon a szülők. Mondjuk elég nehéz elindulni, ha egyikük mulatós zenét és Zámbó Jimmyt, a másik hardrockot (például Kárpátiát), ahogyan az egyik műsorvezetőnél megesett ez a nehezen feloldható kiskori disszonancia.

Viszont a leglehetetlenebb helyzetben sincs minden veszve, mivel már 12-13 éves korban saját kedvenceket választunk. Szerencsére az életkorral együtt zenei ízlésünk is változik, és

Akármilyen korban is járunk, végső soron saját magunkat határozzuk meg azzal, hogy kiválasztjuk és büszkén hirdetjük, képviseljük kedvenceinket. Hogy milyen műfajokra rezonálunk, jelzi a világhoz való hozzáállásunkat, befolyásolja kinézetünket, öltözködési stílusunkat, és igen, azt is, hogy kikkel barátkozunk.

Ilyenek a pop- és olyanok a bluesrajongók

Tényleg így lenne? Hiszen a zene, az „csak” zene. Semmi több. Ennyire meghatározó lenne, hogy mit hallgatunk? Vannak kutatók, akik szerint, igen, és állítják, hogy 

A popfanoknak például önbizalomból nincs hiányuk, nyitottak, kedvesek és szorgalmasak, viszont nem kreatívak és nem nyugodtak. A bluesrajongók is magas önbecsüléssel rendelkeznek, kreatívak, nyitottak, gyengédek, ám a szomorkás stílust hallgatva nem gondoltuk volna, hogy még nyugodtak is. 

Na, és mi van a rockerekkel? (Annyit elárulunk, hogy a válasz igencsak meglepő.) A rapperekkel, vagy az operarajongókkal? És milyen vaskos előítéletek övezik a különböző műfajokat? Sok minden más mellett ezek is kiderülnek a Ma is tanultam podcast legújabb adásából, amelyben Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó megvizsgálja az életünket végigkísérő, elkerülhetetlenül érkező dallamtapadást is, azt a rejtélyes jelenséget, amikor fülbemászó dallamok vendégeskednek a fejünkben, kéretlenül. A jobbik eset, ha kedveljük az önjáró hangsorokat, de eléggé idegesítő, ha olyan nótarészlet fészkeli magát belénk, amelyet soha az életben nem hallgattunk volna meg önszántunkból, de vajon:

• Milyen dallamok másznak belénk előszeretettel és mit lehet tenni ellenük?
• Hogyan zavarjuk el a melodikus fülférgeket? Egyszerűen hagyjuk figyelmen kívül őket? Vagy dafke hallgassuk meg/énekeljük el a dalt, jó hangosan?

Ne maradjon kétségekben, hangolódjon inkább a műsorra, és persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem. Tudja meg, miért káromkodunk mi magyarok olyan sokat; miért cifrázzuk, mi a baj és mit veszítünk el igazán a felnőttfilmekkel; miért vesszük rá magunkat nehezen a sportra, és azt is, mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. Nagyon vigyázzon, mert minden további nélkül halálra nevethetjük magunkat. Nem titok többé, hogy kényszeresen eláruljuk a ránk bízott titkokat, ahogy az sem, hogy miért múlik el a szerelem másfél év elteltével. Számoljon le az önsanyargatással és ismerkedjen meg az ösztönös antidiétával, majd leplezze le a notórius későket is.

Az univerzum egyik legfélelmetesebb jelenségéről, a fekete lyukakról talán mindenki hallott már. Létezésük alatt a téridő olyan tartományát értjük, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni, tehát a felszínre vonatkoztatott szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebesség értékét. Azonban a fekete lyukban – az eseményhorizont mögött – nincs valódi égitest: a fekete lyuknak nincs belső szerkezete, kifelé pedig csak a tömege, töltése és perdülete nyilvánul meg.

A legtöbb esetben akkor jönnek létre, ha egy véges tömeg a gravitációs összeomlásnak nevezett folyamat során egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül össze. Ekkor az anyag összehúzódását okozó gravitációs erő minden más anyagi erőnél nagyobb lesz, az anyag pedig egyetlen pontba húzódik össze. Ebben a pontban az általános relativitáselmélet szerint bizonyos fizikai mennyiségek – mint a sűrűség vagy a térgörbület – végtelenné válnak, ezzel pedig gravitációs szingularitás jön létre, melynek gravitációja olyan erős, hogy annak markai közül sem anyag, sem fény nem tud távozni.

De mi történne akkor, ha egy képzeletbeli asztronauta a Tejútrendszer közepén pihenő fekete lyuk felé venné az irányt, és egészen addig meg sem állna, míg bele nem zuhanna? Nem meglepő módon a mutatványért az alanyunk az életével fizetne – addig azonban olyan látványban lenne része, mint senki másnak. A NASA-nak köszönhetően ráadásul már nem is kell senkinek feláldoznia magát, egy új, szuperszámítógéppel készített szimulációnak köszönhetően ugyanis most mind megnézhetjük, hogyan is nézne ki, ha egyszer egy fekete lyukba zuhannánk.

A növények alapesetben csak a mesékben, fantasykben látnak, beszélnek, éreznek, vagy akár mozognak is, ahogyan a komótos entek A Gyűrűk Ura című fantasyeposzban bandukolnak ráérősen. A valóságban számunkra csak egy helyben vegetálnak, és valószínűleg ez az oka annak, hogy az emberek többsége növényvakságban éli le az életét.

Mintha nem is léteznének, többnyire ügyet sem vetünk rájuk, ám azonnal észrevesszük a legkisebb mozgó állatot a legbujább zöldben is. Városlakóknál a helyzet még súlyosabb, sokszor még azt sem tudjuk megmondani, milyen fák szegélyezik az utcát, ahol évtizedekig élünk. Nyilván evolúciós oka van, hogy a mozgó élőlényekre fókuszálunk, az életükbe kerülhetett, ha nem figyeltek fel őseink azonnal egy feléjük iramodó ragadozóra. Míg az élet vígan csordogált tovább, ha ignoráltak egy legyezőpálmát.

Pedig a növények távolról sem oktalan, süketnéma élőlények. Már régóta tudjuk, hogy az impozáns afrikai ernyőakáciák méreganyagokat pumpálnak leveleikbe, ha zsiráfok dézsmálják lombkoronájukat. A zsiráfok azonban átlátnak a szitán, odébb is állnak, de nem a szomszédos fához, hanem legalább száz méterrel arrébb ballagnak,

hogy azok időben felkészülhessenek a kéretlen látogatókra, és előkészíthessék a mérget.

Legutóbb még speciális videóra is felvették, miként reagálnak a növények a riadót fújó illóanyagokra. Légcserenyílásaikkal veszik az adást (szimatolják ki), és akárcsak az állatoknál és az embereknél, a növényekben is kalciumionok hordozzák a vészjelet, és hullámoznak végig (igaz, csak lassan, sejtről sejtre) a levelekben.

De nemcsak egzotikus tájakon, hanem körülöttünk is aktívak a fák. A tölgyek például keserű és mérgező cserzőanyagokkal rontják el a kéreg és a levelek ízét, ha rovarok, hernyók rágcsálják. A fűzfa pedig kellemetlen szalicilt termel a rájuk rontó kártevők ellen. Ahogy a pázsitfű is megkeseríti magát, ha túllegelik, így zavarva tovább a finnyás kérődzőket.

Négyszázezren vizsgáznak ezekben a napokban, hetekben, közülük 113 ezren érettségiznek, ami nem csupán egy szimpla záróvizsga, hanem egy fontos mérföldkő, életesemény. Ezért aztán egekig tör a stressz, felszökik a vérnyomás, és sokszor hiába a lelkiismeretes tanulás, a vizsgateremben leblokkol az agy.

De mi erre az ellenszer? Végezzünk mély légzőgyakorlatokat, lehetőleg hasi légzéssel – kaphatjuk a bölcs instrukciót. De a lefagyás elkerülésének van egy sokkal nyilvánvalóbb módszere is: válogassuk meg jól, hogy mit eszünk vizsga előtt.

Nem mindegy, mit eszünk? A lényeg, hogy ne korgó gyomorral, kókadozva meredjünk a feladatlap fölött, vagy álljunk tanácstalanul a vizsgabizottság előtt.

És tényleg. A reggeli kulcsfontosságú étkezés, olyannyira, hogy egy nagyszabású, több száz iskola bevonásával végzett angliai felmérés egyértelműen kimutatta, hogy azok a diákok,

(átlagban több mint egy érdemjeggyel alacsonyabbra értékelték őket), mint a reggelizők. A nagy port kavart vizsgálat pedig rávilágított arra, hogy a reggeli szembeszökően javítja a tanulási készséget, a koncentrációt, a pontosságot, és jótékony hatással van a viselkedésre.

A Merkúr, a Vénusz és a Föld feltérképezése után ideje ismét beszállni képzeletbeli űrhajónkba, hogy a Naprendszer utolsó Föld típusú, vagy ha úgy tetszik, kőzetbolygóját is górcső alá vegyük. Az élettel teli, kék és zöld színekben pompázó Föld után ismét egy kopár, ám annál izgalmasabb vörös bolygó felé indulunk, amit úgy hívnak, hogy Mars. A Mars az emberek által egyik legtöbbet kutatott égitest, ez az egyetlen bolygó továbbá, amelyre Rovereket küldtünk, hogy bejárják az idegen tájat.

Mindez persze nem véletlen: a NASA küldetései az elmúlt években számos bizonyítékot találtak arra, hogy a Mars évmilliárdokkal ezelőtt sokkal nedvesebb és melegebb volt, emellett pedig vastagabb légkörrel is rendelkezett, ami egyes feltételezések szerint akár azt is lehetővé tette, hogy élet alakuljon ki a planétán. Roverek ide, rovarok oda, minderre bizonyítékot azonban még nem találtunk – ennek ellenére a NASA azonban nem adja fel a kutatást – ahogy a mondás is szól, a remény hal meg utoljára.

A bolygót a rómaiak nevezték el Marsnak, az égitest a nevét a háború istenéről kapta, hiszen színe a vérre emlékeztette az embereket. Érdekesség, hogy az egyiptomiak is hasonlóképpen gondolkodtak a bolygó elnevezésekor, ők „Her Desher”-nek, azaz „a vörösnek” hívták a planétát. A vörös jelző egyébként a mai napig megmaradt a köznyelvben, sokszor olvasni és hallani, hogy tudósok, csillagászok vagy átlagemberek is „vörös bolygóként” hivatkoznak a Marsra. Színét a marsi szennyeződésben lévő vasásványok oxidálásától, vagyis rozsdásodásától kapja, emiatt tűnik a felszín vörösnek.

Sokszor észre sem vesszük, de mindennapjaink szerves része a káromkodás, és nemcsak nekünk tűnhet fel, de nyelvészek szerint is egyre elfogadottabbá válnak a sokáig tabunak, sértésnek számító szavak, kifejezések. A f*** you-t, a sh*t-et és társait például ma már jórészt töltelékszóként használják az Egyesült Királyságban, sértő élük tompult és sokszor hangulatszóként hangoznak el, vagy a csoport összetartozását erősítik velük a beszélgetések során, Valahogy úgy, ahogy nálunk a b****meg.

Mágiaként indult

Kutatók úgy gondolják, hogy amint kialakult a beszélt nyelv, rögtön káromkodni kezdtek őseink, és mind mögött

Abban, hogy ha kimondunk valamit, azzal óvatosan kell bánni, mert megvalósulhat. A káromkodások pedig szorosan összefüggenek az átokszavakkal. Céljuk a feszültség, a tehetetlen düh levezetése, ami sokszor mások sértegetésébe torkollik. Nem véletlen, hogy az egymástól elkülönülten élő ősi társadalmak szinte mindegyikében tabunak számítottak az istenkáromlások és a szülők szidalmazása. És különbséget tettek az öncélú trágárság és a káromkodás között.

Rekorderek vagyunk cifrázásban...

Mi, magyarok különösen cifrán tudunk káromkodni és olyan kackiásan vagyunk képesek fűzni, kunkorítani az ívet, hogy nem kizárt, hogy

A mókás dicsőséget Horváth Mihály uramnak köszönhetjük 1663-ból, amikor pennát ragadott, hogy monstre szitoklevelet kanyarítson Szabó Gyurkához, politikai hűtlensége miatt. A Guinness-rekorder-gyanús mondatfolyam ekképpen indul:

„Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, k(urva) feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vólna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát...”

Íróink sem kullognak hátul a műfajban. Jókai Mór például ilyet gyártott: „Hát azt a Júdás apostollal összecimborázott aprópénzhamisító Poncius Pilátusát a jeruzsálemi Golgotha hegyén Krisztus káromló latorképpen keresztrefeszített paraszt öregapádnak! Nem állsz meg mindgyár!?”

...mégpedig ezért

Néprajzkutatók és nyelvészek szerint a magyar nyelv a török korban durvult el, amikor mindenkinek katonáskodni kellett, és elvadultak az erkölcsök. Azóta káromkodunk csak igazán. És szentül meg vagyunk győződve arról, hogy a magyar nyelv különösen színes, cifra káromkodásokra képes, sok világnyelvhez képest mindenképp. Nyelvészek szerint azért,

„azt az égen kopogó, oltáron kerékpározó, nádvágó, fűzfán fütyülő, fityegő rézangyalát!” Ám ebből nem következik, hogy mi magyarok káromkodósabbak lennénk másoknál. Valóban így lenne?

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi ugrik fejest a veretes szavak és cifra kifejezések delejes világába és megtudhatjuk többek között, hogy

• Valóban többet káromkodunk, vagy csak a határok tolódtak ki?
• Sok szitokszó egykor gyógyíthatatlan betegségekre utalt. Ma már azonban erejüket vesztették. Melyek ezek és tudjuk-e, mit jelentettek egykoron?
• Hol húzódik a határ a káromkodás és trágárság között?

Ne mérgelődjön túl sokat, hallgassa meg inkább a műsort. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, mi a baj és mit veszítünk el igazán a felnőttfilmekkel, miért vesszük rá magunkat nehezen a sportra,  és mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. Nagyon vigyázzon, mert minden további nélkül halálra nevethetjük magunkat. Nem titok többé, hogy kényszeresen eláruljuk a ránk bízott titkokat. Vajon miért? És tudja meg azt is, hogy miért múlik el a szerelem másfél év elteltével. Számoljon le az önsanyargatással és ismerkedjen meg az ösztönös antidiétával. Na és leplezze le a notórius későket is.

A Vénuszon tett rövid kirándulásunk után ismét képzeletbeli űrhajónkban utazunk, miközben próbáljuk magunkat túltenni a 470 Celsius-fokos hőmérséklet és a földinél sokkal nagyobb felszíni nyomás okozta traumán. Az úti cél ezúttal már a Naprendszer harmadik bolygója, mely körülbelül 40 millió kilométernyire található a Vénusztól. Az ablakon kitekintve már láthatjuk is azt, a felszínre pillantva pedig ismerős látvány fogad minket, ami a landolás után tovább fokozódik: mindez nem véletlen, hiszen a Földön, az emberiség anyabolygóján járunk, az egyetlen olyan planétán, ahol – legalábbis jelenlegi ismereteink szerint – élettel találkozhatunk.

Éppen ezért a Földdel kapcsolatos érdekességeket nem is lehet egyetlen cikkbe sűríteni, annyi mindent tudunk bolygónkról, hogy a tudást egy könyv, de még egy egész könyvtár is nehezen fogadná be. Tudta például, hogy a Föld felszínének közel 70 százalékát víz fedi, történelmünk során azonban a víz alatti területek csupán 20 százalékát térképeztük fel? Ember pedig még ennél is kevesebb víz alatti területen járt – ez az érték a NASA mérései szerint körülbelül 5 százalék lehet. Óceánjaink mélysége egyébként átlagosan négy kilométeres, a víz pedig rengeteg dolgot elrejt előlünk, például a vulkánokat, azok java része ugyanis a víz alatt található.

Ezek közül a legnagyobb a hawaii Mauna Kea vulkán, ami a talpától a csúcsáig magasabb, mint a Mount Everest, mivel azonban magasságát csak a felszín felett mérjük, nem lehet a legmagasabb földi pontnak nevezni. A Föld leghosszabb hegyvonulata szintén a víz alatt található, a Jeges-tenger és az Atlanti-óceán fenekén – a hegyvonulat négyszer hosszabb, mint az Andok, a Sziklás-hegység és a Himalája együttvéve. Ez azonban nem mindig volt így. A Föld rengeteget változott az évmilliárdok során – ha például a történelmét egy egyórás mozifilmbe sűrítenénk, az emberek, azaz a Homo sapiensek csak az utolsó másodpercben jelennének meg.

Van valami a levegőben májusban, tombolnak a hormonok, és a szokásosnál is jobban előtérbe kerül az intimitás, egymásra hangolódás, a közelség, a meghittség és persze az érintés utáni vágy. Az érintés utáni éhségről pedig a híres-hírhedt kísérlet óta tudjuk, hogy még az ételnél is fontosabb számunkra, nélküle nem tudnánk életben maradni. Az intimitás legszorosabban megélhető formája pedig a szex. Legalábbis – sztereotípiák szintjén – a férfiak többsége így gondolja.

Nem cáfolta ezt az állítást Hevesi Kriszta szexuálpszichológus sem a Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában, ám azonnal jelezte, hogy többféle intimitás is létezik. Például az érzelmi intimitás, ami arról szól, mennyire tudunk megnyílni, és mennyire engedjük be a másikat. De létezik a hasonló életfelfogásból eredő szellemi közelség, vagy éppen a közös élményekből, örök emlékekből táplálkozó szociális intimitás is. És hogy miként éljük meg őket, milyen kötődési stílust sajátítottunk el, az már a születés után hamar eldől.

A bölcsőből hozzuk magunkkal

Kissé leegyszerűsítve: két alapvető kérdés alakítja ki, miként éljük meg az intimitást: szerethetőnek tartjuk-e magunkat, és számíthatunk-e a másikra?

Akiket például babaként gyakran ölbe vettek és ölelgettek, amikor értük mentek az óvodába, szerethetőnek tartották magukat, és mindig bíztak abban, hogy anya eljön értük, jó eséllyel biztonságos kötődők lesznek. A szorongó kötődők folyamatosan aggódnak, hogy kevesek a másiknak, és elveszíthetik őt. De léteznek elkerülő kötődők is, akik szerethetőnek tartják magukat, de nem várnak sokat a másiktól. Hevesi Kriszta szerint ezek a korai évekből hozott tapasztalatok belénk égnek, és nehéz azokat később megváltoztatni.

Elrendezte jól a természet, de…

Szerelem és intimitás – két nehezen megfogható és főleg nehezen mérhető fogalom. Úgy tervezte azonban a Természet, hogy a szülésnél, az anya-gyerek kapcsolatnál, ölelés és szex közben (nőknél-férfiaknál egyaránt) is oxitocin (kötődési hormon) szabadul fel. Az intimitáshoz azonban nem elég a puszta vonzalom (például szerelem első látásra), hanem elengedhetetlen a másik megismerése.

Éppen ez a gond a rapidrandi-alkalmazásokkal, hogy sok esetben először szex, és csak azután – kölcsönös vonzalom esetén, talán – jön egy közös vacsora és egymás megismerése. Pont fordítva történik, ahogyan azt évszázadokon keresztül megszoktuk.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi műsorvezetők merülnek alá a neves szakértővel a mindenkit érintő és egész életünket végigkísérő témába, és kiderül, hogy:

• Mi a baj a pornófilmekkel? (Röviden: olyan változatosságot, vizuális túlingerlést adnak, annyira megemelik az ingerküszöböt, hogy éppen azt veszítjük el, amit keresünk.)
• Igazak-e azok a sztereotípiák, össznépi elvárások, hogy egy férfi mindig szexelni akar, a nőknek pedig mindig kívánatosnak kell lenniük?
• Van-e olyan, hogy túlzott intimitás?

Ne halogassa túl sokat, hallgassa meg a műsort! És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, miért vesszük rá nehezen magunkat a sportra, miért múlik el a szerelem másfél év elteltével, mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. Figyeljen arra, hogy minden további nélkül halálra nevethetjük magunkat, és bármikor kényszeresen elárulhatjuk a ránk bízott titkokat. És leplezze le a notórius későket is.

Emlékszünk még a Lost – Eltűntek sorozat föld alatti bunkerjére, amiben állítólag egy emberkísérlet zajlott? A filmbe ezzel bekerült egy pszichológiai szál, a nézők pedig elgondolkodhattak, vajon a tudósok tényleg kísérleteztek emberekkel a tudtukkal vagy a tudtukon kívül? De eszünkbe juthat a Stranger Things is, ahol az őrült Matthew Modine húzta kísérleti csőbe a gyerekeket. A fantáziánkat mindig izgatja, vajon mi irányítjuk az életünket, vagy egy felsőbb hatalom kontrollál minket, akár tudományos céllal.

A 20. század első néhány évtizedében még nem voltak igazán elterjedtek a foglyokkal végzett kísérletek, maximum különcnek tartott kutatók végezték őket. Az egyik Dr. LL Stanley, a kaliforniai San Quentin börtön orvosa volt, aki 1920 körül idős férfiakat kezelt állattakarmánnyal és kivégzett elítéltek heréivel. Mi lehet ennél extrémebb? Bár a sajtó is írt róla, mégsem volt nagy visszhangja.

Most, hogy már tudjuk, hogy a Naprendszer legkisebb bolygója – ami Mercurius római istenről kapta a nevét – legalább annyi dologban különbözik a Föld körül keringő Holdtól, mint amennyiben hasonlít rá, ideje továbbutazni. Az Index legújabb cikksorozatában annak járunk utána, hogy milyen érdekességeket, anomáliákat és furcsaságokat rejtegetnek előlünk a Föld szomszédai – nevezetesen a Naprendszer bolygói. Az első részben a Merkúrt vettük górcső alá, képzeletbeli űrhajónk azonban ezúttal már körülbelül 50 millió kilométerrel távolabb, a Vénusz felszínén keres leszállóhelyet.

A Naprendszer második bolygója Venus római istennőről kapta nevét, akihez olyan dolgokat kapcsoltak, mint a növényi termékenység, a szépség, a szerelem és a báj – eredetileg maga a név is ezt jelentette. Érdekesség, hogy a Vénusz az egyetlen olyan bolygó a Naprendszerben, ami női alak nevét viseli. A rómaiak egyébként nem tévedtek: távolról szemlélve a Vénusz valóban az egyik legszebb külsejű bolygónk finom vonásainak köszönhetően, a valóságban azonban ennek szöges ellentétét képviseli a planéta – felszínén valósággal életre kel a pokol. Fortyogó vulkánok, elképesztő légköri nyomás és a Naprendszerben sehol máshol nem mért hőség uralkodik a felszínen – de erről majd később.

A Földről nézve a Vénusz az egyik legkönnyebben megfigyelhető bolygó, látszólagos fényessége -3,8 és -4,6 magnitúdó között alakul, ezért szabad szemmel is látható, az éjszakai égbolton csak a Hold fényesebb nála. Többek között ennek köszönhető az is, hogy a bolygó a kalauzcsillagok közé tartozik, mivel évszázadokkal ezelőtt segítette az embereket utazásaik során a tájékozódásban – vélhetően ezekben az időkben kaphatta az Esthajnalcsillag elnevezést is. A „csillag” jelző persze tudományos szempontból egyáltalán nem állja meg a helyét, senkit ne zavarjon össze, természetesen továbbra is bolygóról beszélünk, méghozzá nem is annyira kicsiről – már amennyiben a kőzet típusúakat vesszük figyelembe.

Letöltjük a teljesítményt mérő alkalmazásokat, beruházunk menő futócipőkbe, megvesszük a legjobb súlyzókat vagy jógamatracot, aztán sokszor az a vége, hogy minden ott porosodik a sarokban, pedig világrengető lelkesedéssel indultunk neki, és éreztük, hogy „na most aztán tényleg”, induljon a mozgás, induljon a sport. Közös tapasztalatunk ez, és a lelkiismeret-furdalás mellett ott ordít a kérdés: mi az az elakadás, ami sokunkat gátol abban, hogy felálljunk a kanapéról, és végre annyit mozogjunk, amennyit a fejünkben elképzelünk?

A Ma is tanultam valamit podcast mai adásának vendége Faludi Viktória pszichológus, élsporttal is foglalkozó szakember, többek között Szilágyi Áron háromszoros olimpiai, háromszoros világ- és háromszoros Európa-bajnok kardvívó mentális trénere, aki rögtön a lényegre tér.

Mi egyáltalán a sport?

A kérdés nem egyértelmű, hiszen a mozgás önmagában életünk része. És tudjuk, hogy nagy valószínűséggel, miután megszerezték a zsákmányt, őseink elégedetten ott üldögéltek a közösség tagjaival a tűz körül és eszük ágában sem volt kardiózni még egy jót. Vagy nem is olyan régen

A sport egészen új keletű műfaj, és nem csak az, amit a tévében látunk, hanem a lényege az önmagáért végzett mozgás, amit élvezünk, és azért tesszük, mert jó.

És azt is tudjuk már, hogy rendesen rá lehet kattanni, mert a mozgás végső soron egy drog, ami adrenalint, endorfint szabadít fel, és eláraszt minket a semmihez sem fogható jó érzés, amiről nehéz lejönni.

Na de akkor miért olyan nehéz nekidurálni magunkat?

Faludi Viktória szerint kevés a jó élmény, az iskolai tornaórákat például a legtöbben nem élvezik. A 12 perces Cooper-teszt futás például kifejezetten kontraproduktív, és

Arról nem is beszélve, hogy sokak nem tudnak jól futni és kínos lesz a többiek előtt a „teljesítményük”. Az együtt mozgás örömét kellene megmutatniuk a testneveléstanároknak. Amúgy is a tapasztalat az, hogy 14 éves korban hirtelen megszakad a sportolás, a fiatalok abbahagyják a rendszeres mozgást. A közösség, a szociális közeg alakítása, alakulása és az első párkapcsolatok mindent felülírnak ebben a korban. Más kerül fókuszba.

Nem vagyunk lusták

Faludi Viktória nem tartja lustaságnak, ha valaki nehezen szánja rá magát, ugyanis egyszerűen csak nem tanították meg nekünk, hogyan kezdjünk hozzá. Ha valaki például röplabdázni szeretne, csak úgy, hobbiból, nem tud hová fordulni, alig létezik Magyarországon szervezett szabadidősport. El lehet menni persze valamelyik sportszakosztályba, de a legtöbben nem válogatott röpisek szeretnének lenni, hanem csak örömből ütögetnék egymásnak és a háló fölött a labdát.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és a Jocó bácsi nem kardióznak ugyan, de megmozgatják az agysejtjeinket a téma legszakavatottabb hazai szakértőjével, és választ adnak arra is:

• Miért nem elég csak a fizikai teljesítmény a sportban;
• Miért válik sok világklasszis sportoló elveszetté, miután befejezte sportpályafutását;
• Miért kínos, ha az újságírók a medencéből kilépve azonnal a győztes orra alá tartják a mikrofont.

Még mielőtt felkelne a kanapéról és sportolni indulna, hallgassa meg a műsort. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. Figyeljen arra, hogy minden további nélkül halálra nevethetjük magunkat. És arra is, miért agyaljuk szét, gondoljuk túl életünket, és mit tehetünk ellene, és hogy miért érzékeljük másként az időt gyerekként, mint felnőttkorban, na meg, hogy miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat. És tudja meg azt is, hogy miért múlik el a szerelem másfél év elteltével. Számoljon le az önsanyargatással és ismerkedjen meg az ösztönös antidiétával. Na és leplezze le a notórius későket is.

A Golconda gyémántok a világ legtisztább drágakövei, zárvány- és szennyeződésmentesek, alacsony nitrogéntartalmúak, nagyok és csillogóak, de nem veszélytelen a birtoklásuk. A két leghíresebb fajtája semmilyen körülmények között nem lehet férfiak birtokában, különben baj és szerencsétlenség zúdul a fejükre. Ahogy ez történt évszázadokon át mindenkivel, aki megkaparintott egyet-egyet a nagy gyémántok közül. A nevére rácáfoló Hope gyémánt halált és nyomort, a híres Koh-i-noor erőszakot és véres konfliktusokat vont tulajdonosai fejére. Vagy ez csak a legenda?

A Föld mágneses tere, más néven geomágneses mező a Föld belsejéből a világűr felé terjeszkedik, ahol kölcsönhatásba lép a napszéllel, a Napból kiáramló töltött részecskék halmazával. Ez a mágneses mező védőpajzsként szolgál a napsugárzás ellen, nélküle a napszél kisöpörné az űrbe a légkör nagy részét. A Föld mágneses mezeje ténylegesen több tízezer kilométerre terjed ki az űrbe – ezt a térséget nevezzük magnetoszférának. 

A 16. században William Gilbert angol fizikus azt állította, a Föld egy nagy mágnes, de  Johannes Kepler vetette fel először, hogy a bolygók mozgása mágneses erőkre vezethető vissza. Newton finomította a felvetést, gravitációs erővel magyarázta a jelenséget.

Több száz olyan cikket olvashatott már az Indexen, amelyek a világegyetem legújabb felfedezéseiről, érdekességeiről szólnak – olyan írásba azonban még biztosan nem futott bele felületünkön, amelyben a legközelebbi szomszédainkkal, a Naprendszer bolygóival foglalkozunk részletesen. Pedig számos anomáliával, furcsasággal és hihetetlennek tűnő időjárási jelenséggel találkozhatunk pár száz millió kilométerrel odébb – legyen szó perzselő hőségről, több ezer km/h-s szélviharról vagy éppen égből hulló gyémántdarabokról.

A Naprendszer bolygóit két különböző csoportba sorolhatjuk: találkozhatunk kőzetbolygókkal és óriás- vagy gázbolygókkal – amelyek nem azért kapták ezt a nevet, mert nem elég menők kőzet társaikhoz képest, hanem mert szinte kizárólagosan csak gázokból állnak. Az előbbi csoportba soroljuk a Merkúrt, a Vénuszt, a Földet és a Marsot, míg utóbbiba a Jupitert, a Szaturnuszt, az Uránuszt és a Neptunuszt. Érdekesség, ahogy a bolygók önállóan elkülönülnek, a Naphoz közelebb találjuk a kőzet-, míg attól távolabb a gázbolygókat – ez egyébként más csillagrendszerek esetében is igaz.

Cikksorozatunk első állomásában a Naphoz legközelebb eső, és egyben a Naprendszer legkisebb bolygóját, a Merkúrt vesszük górcső alá, amely első pillantásra a Föld körül keringő Hold kiköpött mása lehet, de valójában számos különbség van közöttük. A Merkúrnak például nagy, vasat tartalmazó magja van, így saját mágneses mezővel rendelkezik – igaz, annak erőssége a földinek körülbelül egy százaléka; de legalább rendelkezik ilyennel.

„A nevetés megmérgezi a félelmet” – mondta George R. R. Martin, a Trónok harca írója, Stephen King amerikai író pedig azt, hogy „A nevetést nem lehet elutasítani. Ha jön, lehuppan a kedvenc fotelodba, és addig marad ott, ameddig akar”. Találó gondolatok, különösen annak fényében, hogy sem az erőszakos fantasyeposzon, sem a világhírű thrillerszerző művein nem kacagják halálra magukat túl sokan.

Még mielőtt megszólalnánk, már 3 hónaposan nevetni kezdünk, és ennek szerepe hasonló lehet, mint a felnőttek nevetése: erős kötelékeket lehet vele kialakítani, és azokat tovább erősíteni a család és a közösség tagjaival.

A csoporthoz tartozás rendszeres megerősítése pedig szó szerint életbe vágó volt mindig is, aki ugyanis kiesett a közösség kegyeiből, halálra volt ítélve.

És bár kemény dió megfejteni, miért nevettek őseink, még mielőtt kialakult volna a beszélt nyelv, de feltehetően a kacagni kezdő ember azt üzente a többieknek, hogy minden rendben van, nincs veszély, nem kell menekülőre fogni, mindenki nyugodjon meg. Mire megkönnyebbült nevetés hullámozhatott végig a csoporton. Nem volt és ma sincs ennél hatásosabb módszer a közösségi összetartás erősítéséhez.

Bármennyire is furcsa lehet, de Platón és Arisztotelész szerint csakis gúnyból, gonoszságból nevetnek az emberek, a görcsös rángatózás pedig a csúnyaság egyik grimasza, ezért a nevetés méltatlan tett és elítélendő. De ma már kissé komplexebben látunk, és a nevetést egy mai napig működő evolúciós csodafegyvernek tekintjük, és egykor az életünkért nevettünk.

A kacagás zsigeri kocogás

Ha a korunk nyelvén kellene megfogalmazni, akkor úgy is felfogható, mint egyfajta

az egyik legtermészetesebb és leghatékonyabb gyógyszer stressz és szorongás ellen. Kitűnő fájdalomcsillapító, és immunerősítő, és örömérzetet okozó endorfinokkal áraszt el minket. A kacagás végső soron zsigeri kocogás, amely finoman masszírozza a belsőnket. Egyes elméletek szerint egy alig egyperces nevetés felér akár tízpercnyi futás jótékony hatásával.

Na de mi van akkor, ha nem bírjuk abbahagyni, mint azt a legtöbbünk biztosan megtapasztalta már életében, ha máskor nem, de az iskolában, hasonlóan, mint Karinthy Tanár úr kérem! című remekében, ahol Röhög az egész osztály. Amikor minden viccessé válik, és egy gyanútlanul felmutatott gyufaszál is abbahagyhatatlan, hasfájós nevetésbe taszíthat bármelyikünket.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi vizsgálja meg alaposabban a rekeszizmokat és szembesítenek minket azzal is, hogy

• a nevetés bizony veszedelmesen ragályos lehet, és nevetésjárvány is kitörhet, amint az megtörtént Afrikában;
• és többen is halálra nevették már magukat filmeken, például A hal neve: Wanda! című (Oscar-díjas) komédián;
• de megtudhatjuk azt is, hányféle nevetés létezik.

Kacagjon a világra és hallgassa meg a nevetésműsort. És ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk, létezik-e lustaság, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat, és persze leplezze le a notórius későket is.

Nemrégiben, 2023 szeptemberében, megdöntötték a lustaság világrekordját, méghozzá egy észak-montenegrói üdülőhelyen, Breznában. A 21 éves szerb világcsúcstartó 30 napon keresztül heverészett az ágyban, megdöntve ezzel az eddigi 24 napos csúcsot, és elnyerte a Laziest Citizen (Leglustább polgár) megmérettetés 1000 eurós fődíját. A henyélőverseny szabályai egyszerűek voltak: feküdni kellett egy ágyban, közben persze lehetett olvasni, laptopot és mobilt használni, de felkelni, sőt, még felülni is tilos volt, kivéve a nyolcóránként engedélyezett 10 perces WC-re menést.

Ambivalens sportértéke van a rekordnak, a lustaság szó ugyanis, amióta világ a világ, sértő és pejoratv, a semmirekellőket és a haszontalanokat pedig minden civilizációban megvetették. És akár fel is mentheti magát minden naplopó, mert egérkísérletekben

a fizikai aktivitásért (és a vele felszabaduló jutalmazó-motiváló dopamin érzékeléséért is) felelős nukleinsav-szakaszt, amelynek mutációja okozza a fizikai restséget. Tudósok feltételezik, hogy akiben ilyen módosult gén (couch potato, azaz kanapékrumpli, finomabban: otthon ülő gén) munkálkodik, annak agya – fizikai megterheléskor – kevésbé érzékeli a jutalmazó dopaminfröccsöt.

Ezzel akár le is zárhatnánk a témát, csakhogy akárhogyan is boncolgatja, képtelen fogást találni rajta a tudomány,

Annak ellenére, hogy könnyedén lelustázunk embereket, annyira képlékeny ez a fogalom, hogy még egzakt definíciója sincs. Devon Price szociálpszichológus nagy sikerű könyvében (Laziness Does Not Exist) tovább megy, és határozottan kijelenti, hogy olyan, hogy lustaság, nem is létezik. Csak olyan társadalom, amelyik irreális túlteljesítésre ösztönöz bennünket. A szót pedig a legtöbben fogalmatlanul használjuk.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és a Jocó bácsi merül bele a témába és kiderítik, hogy az egyikük kríziskeltő, aki az utolsó pillanatig halogat, de akkor viszont nekilódul és kihozza magából a legjobbat. Köztünk élnek a túlvállaló típusúak is, akik (megfelelési kényszerből) többet vállalnak, mint amennyit képesek elvégezni, örökös frusztrációra ítélve magukat. De ismerünk maximalistákat is, akik saját, irreálisan magasra tett mércéjüket szem előtt tartva, bele sem kezdenek a feladatba, vagy nem merik befejezni, mondván, mi lesz, ha nem lesz tökéletes.

• Ön hogyan szokott halogatni?
• Mit tehetünk a határidők dzsungelében?
• Ha pedig semmi sem működik, akkor vesse be a híres-neves öt másodperces technikát.

Hogy mi is ez, többek között ez is kiderül az műsorból. Ezért ne halogasson, hanem hallgassa meg a lustaságműsort. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. Miért agyaljuk szét, gondoljuk túl életünket, és mit tehetünk ellene, miért érzékeljük másként az időt gyerekként, mint felnőttkorban, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat. És tudja meg azt is, hogy miért múlik el a szerelem másfél év elteltével. Számoljon le az önsanyargatással és ismerkedjen meg az ösztönös antidiétával. Na és leplezze le a notórius későket is.

Vallja be őszintén, hány órás repülőút után kezd el kényelmetlenül mocorogni a székében? Négy, öt? Esetleg már egy alig három órás Budapest–London-táv is felér egy kisebb kínzással? Ha így érez, előző életében szinte biztos, hogy nem sarlósfecske volt, ugyanis ezek a madarak elképesztő képességekkel rendelkeznek és elképesztő életmódot folytatnak – olyat, amit mi, emberek a mai napig nem tudunk teljességgel megérteni.

A sarlósfecskék körül ráadásul rengeteg a furcsaság – a latinul Apus apusnak nevezett madár például a sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) rendjébe és a sarlósfecskefélék (Apodidae) családjába tartozik, azonban semmilyen rokonságban nem áll a valódi fecskefélékkel, ahová például a füstifecskéket is soroljuk. Tudományos neve – az Apus – lábatlant jelent, ami kicsi, fejletlen lábára utal. Ezekkel egyébként járni szinte egyáltalán nem tud – életmódjából adódóan erre azonban nincs is sok szüksége,

Így igaz, ezek az Európában és Ázsiában honos madarak az év jelentős részét repülve töltik. A sarlósfecskék a melegebb évszakokban kontinensünk szinte teljes területén megtalálhatók – telelni Afrika középső és déli részére vonulnak –, s bár a Kárpát-medencében állománysűrűségük alacsonyabb, mint a környező országokban, itt is szép számmal megtalálhatók.

Pedig több érv is szól mellette, mégsem akar tömegesen elterjedni a vegetarianizmus (és a veganizmus) a nyugati világban. Amíg India majdnem egyharmada nem eszik húst, addig az Európai Unió lakóinak becslések szerint körülbelül 7 százaléka, köztük a magyarok 5 százaléka száműzte csak az állati eredetű ételeket az étrendjéből.

Eredetileg erőszakmentes világnézetek szülték a húsmentes életmódot Indiában és tőle függetlenül az ókori Görögországban, és a legfontosabb érv úgy szólt, és szól ma is, hogy az ember nem okozhat szenvedést érző élőlényeknek. Márpedig a húsimádó többség tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi folyik a nagyüzemi állattenyésztő telepeken és a vágóhidakon. Állatok milliárdjai tengetik rövid életüket szűk ketrecekben, vélhetően állandó fájdalmak közepette, folyamatos stresszben. Legtöbbjük soha nem látja meg a szabad eget, mielőtt nagyipari módszerekkel megölik, pontosabban lemészárolják őket, hogy aztán különféle formákban, díszes-dizájnos csomagolásban, fantáziadús elnevezésekkel a boltok polcain landoljanak.

„Úristen, pont olyan vagyok, mint az anyám/apám!” – döbben rá sok szülő, amikor kimerült, türelmetlen és felemeli a hangját. Vagy hajthatatlanul nem enged, és váltig ragaszkodik saját döntéséhez, mit kell tenni. Punktum. Vajon sérül-e a kötődés, ne adj' isten traumatizáljuk-e ilyenkor a gyereket? És mit lehet kezdeni a nemegyszer feltörő lelkiismeret-furdalással, hogy a nevelést már végleg elrontottuk?

Talán nincs is olyan szülő, akiben ne fogalmazódtak volna meg ezek a kérdések, valósággal átszövik a mindennapi életüket, na meg azok a kérdések is, hogy mi lenne a helyes út, mihez kellene igazodni, hol lehet kapaszkodókat találni?

A bizonytalanság, sőt, nemegyszer a pánik oka – mint életünk legtöbb szakaszában – itt is az, hogy rendkívül felgyorsult korban, a változások kellős közepén élünk, és ma már nincsenek egyértelműen követendő családi minták, eltűntek az újdonsült szülőket körülvevő, támogató, segítő közösségek. Az internetről áradó információdömpingben pedig kéretlen, egymásnak ellentmondó elméletek, sokszor félrevezető tanácsok,

Akkor hogyan szerezhetjük meg a magabiztosságot, ami elengedhetetlen a következetes gyerekneveléshez? Mit lehet tenni? Hogyan lehet eljutni a kételyektől a tudatosságig, hogy az élet egyik legnagyszerűbb élményét ne bűntudat keserítse meg?

A Ma is tanultam valamit című podcast – immáron 3. évadának – legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi vendége Bojti Andrea klinikai gyermek- és ifjúságpszichológus, a Gyermekpszichológus Blog szerzője, nem utolsósorban A magabiztos szülő című könyv írója segít irányt mutatni. Már a műsor elején leszögezi, hogy nincs baj a szülőkkel, ezek a fajta tépelődések pedig generációsak.

Fegyelmezéstől a ráhagyásig ér a skála

Megváltozott a gyerekekhez való hozzáállásunk. Nem is olyan rég még minden (a nevelés is) arról szólt, hogyan illeszkedjünk be valamelyik tekintélyelvű társadalomban. Ma már viszont a gyerekek önérdek-érvényesítő képességeit igyekeznek fejleszteni. Tekintélyelvű szülők persze ma is vannak, akik leginkább saját felnőttszemüvegükön keresztül néznek a gyerekre, kevésbé kapcsolódnak hozzájuk érzelmileg, és a fegyelmező nevelésben hisznek. A spektrum közepén a demokratikus, a gyerekek lelki egészségére összpontosító szülői attitűd áll, akik ezt képviselik, azok a gyerekek érzelmeit próbálják megérteni. A másik szélen a ráhagyó szülők csoportosulnak. Bojti Andrea szerint nagyon szűk a középső mezsgye és könnyen átcsaphat a másik, ráhagyó végletbe, és igenis van az a pont, amikor tekintélyelvűnek kell lenni. Különben is, 8-9 éves korig a szülő kormányzó szerepben van.

Bojti Andrea szerint nem lehetséges tökéletes szülőnek lenni. Na jó, de akkor milyenek legyünk? Többek között ez is kiderül a Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásából, amelyből megtudhatják azt is, hogy:

• Mi a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk szülőként?
• És mi az a kulcsszó, amit mindenképpen érdemes észben tartani?
• De még azt is, miért nem szokott működni az együtt tanulás?

Ne higgyen mindenféle kósza tanácsoknak. Hallgassa meg a téma egyik legavatottabb szakértőjét. És persze járjon utána a péntekenként megjelenő Ma is tanultam valamit podcast eddigi műsoraiban, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek, rajtunk múlik-e a szerencse, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat, és leplezze le a notórius későket is.

Ha ma készültek volna, akár a legnagyobb divatházak is bemutathatnák a világ legrégebbről ránk maradt két gyapjúnadrágját, amelyeket a nyugat Kína Tarim-medence Yanghai temetőjében fedeztek fel tíz évvel ezelőtt. Korukat 3200 és 3000 évesre datálják, és a sírokban talált tárgyakból ítélve viselőik előkelő lovas harcosok lehettek, akik természetes módon mumifikálódtak, és a nacik mellett egy öves poncsót és puha bőrből készült bőrcsizmát, valamint gyapjú fejpántot viseltek, négy bronzkoronggal és két rávarrott kagylóval feldíszítve.

Pazar szabású, kifinomult kidolgozású, modern megjelenéssel büszkélkednek még ma is, és hogy rájuk csodálkozhatunk, az Közép-Ázsia száraz klímájának köszönhető. Többféle szövéssel alkották meg őket: merőleges sávoly- és átlózottan bordázott twillszövéssel együttesen, a twill pedig a farmerek sajátja. Úgy is mondhatnánk, hogy háromezer évvel ezelőtt már feltalálták a farmert. Csak jóval innovatívabb és impozánsabb módon. És nem volt indigó. Az egyenesen szabott lábszárakkal és a széles lépésbetéttel az ősi gyapjúnadrág a modern lovaglónadrágokra emlékeztet.

 

A Fabergé-tojások az antikvitások szerelmesei között óriási sztárnak számítanak. A díszes tojások a neves ékszerész, Peter Carl Fabergé felügyelete alatt készültek több mint száz évvel ezelőtt, és nevezetesek bonyolult formatervezésükről, aprólékos kivitelezésükről és történelmi jelentőségükről.

Az Oroszországból származó Fabergé-tojásokat eredetileg húsvéti ajándékként rendelte meg III. Sándor cár a feleségének, így a szerelem extravagáns formába öntése volt. Minden tojás egyedülálló remekmű, amelyet gyakran nemesfémek, drágakövek és bonyolult zománcdíszítések tarkítanak. Fabergé III. Sándor és fia kérésére összesen 52 tojást készített, de csak 43 maradt fenn, a többi eltűnt a forradalom viszontagságai között. Az ékszerész azonban másoknak is készített a remekművekből, Marlborough hercegnőnek, a svéd és norvég királyi háznak és a Rothschild bankárcsaládnak is, összesen legalább 70-et, de csak 62 maradt fenn.