Index Vakbarát Hírportál

Tavaly év elején látott napvilágot az a nemzetközi felmérés, ami a globális boldogság-boldogtalanság helyzetet vizsgálta. Akkor szomorúan konstatálhattuk, hogy Magyarországon minden második ember boldogtalannak vallja magát, ami egy rémes adat, és aki ezt elolvassa, egyértelmű, hogy még boldogtalanabb lesz. Miért olyan nehéz a boldogság? Talán mert azt sem tudjuk, mi az.

Boldogság, gyere haza

Cserháti Zsuzsa végtelenül szomorú dala volt ez, ami úgy folytatódott: „honnan jössz, nem érdekel”, mert igenis bizonytalanság övezte mindig a boldogságot. Talán mert embere, vagyis filozófusa válogatja, mi is a definíció.

Szókratész szerint az erkölcsileg helyes magatartás egyenlő a boldogsággal, Arisztotelész úgy vélte, a boldogságot az ember a jóban találja meg, a rómaiak közül sokan úgy gondolták, az érzéki örömök jelentik, mások épp a lemondásban látták. A sztoikus irányzat szerint a szenvedélyek és indulatok megfékezése vezet a boldogsághoz. Plótinosz, az újplatonizmus megalapítója úgy vélekedett, a bölcs ember az, aki boldog lehet, mert tudja, hogy nincs szükség semmire a boldogság eléréséhez, csak önmagára.

A középkort átható vallásosság persze a túlvilágra gyúrt, ha a boldogságot kereste. A reneszánsz szellemi irányzata, a humanizmus a tudásban látta a boldogságot, az újkoriak közül Kant úgy vélte, ahány ember, annyi boldogság, de a tiszta ész és a szabadság bárkit boldoggá tehet. A boldogságról Einsteinnek is volt pár gondolata:

De vajon mit mondott a boldogságról Bertrand Russell, a 20. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, aki nem mellesleg az irodalmi Nobel-díjat is megkapta „elismerésül sokrétű és figyelemre méltó írásaiért, amelyekben humanitárius törekvéseket és a gondolati szabadság eszméjét pártolja”. Minden téma közel állt hozzá, csak a fikciós irodalmat kerülte ki, a boldogságot viszont nem.

A The Wall Street Journalben nagy port kavaró cikk jelent meg a minap a zokniban alvásról, ugyanis a szerző egyenesen pszichopatának nevezte azokat, akik éjszakára bebugyolálják a lábukat. Pedig ha valaki akár a jobb alvás érdekében, akár mert fázós, zoknit húz a lábára, az még nem jelenti, hogy manipulatív, impulzív, empátiában szűkölködő személyiség lenne. Amilyenek egyébként a pszichopaták.

Mi lehet az összefüggés? Semmi. De a kérdés mégis érdekes, miért döntenek úgy egyesek, hogy zoknit húznak éjszakára, másoknak pedig miért az okoz földöntúli boldogságot, hogy csupasz talpukat csiklandozza a hűs takaró? 

Csak ebben az évben két elnök ellen is merényletet követtek el. Robert Fico szlovák miniszterelnökre egy Léván élő 71 éves író lőtt rá négyszer május 15-én, Nyitrabányán. Róla annyit tudni, hogy több könyve is megjelent és pár éve alapított egy „Mozgalom az Erőszak Ellen” nevezetű szervezetet. Az életveszélyes sérüléseket szenvedett politikus túlélte a vélhetően politikai indíttatású támadást.

Ahogyan Donald Trump amerikai exelnök és jelenlegi republikánus elnökjelölt is a Pennsylvania állambeli Butler városában (magyar idő szerint) július 14-én, ahol egy választási gyűlésen tüzet nyitott rá egy 20 éves fegyvermániás férfi. Trump csak könnyebben sérült meg, viszont a lövöldözésben meghalt a közönség egyik tagja. Az elkövetőt végül a titkosszolgálat mesterlövésze lelőtte.

Szinte hagyománya van az USA-ban

Szlovákiában példátlan, az Egyesült Államokban azonban korántsem, hogy vezető politikusok életére támadnak. Még akkor is, ha a Trumpot ért incidens előtt 1981-ben történt a legutolsó merénylet az USA-ban (meglőtték Ronald Reagan hivatalban lévő elnököt). Előtte viszont hosszú a lista.

Az amerikai polgárháború felszította szenvedélyek közepette egy John Whites Booth nevű színész hátulról lelőtte Abraham Lincolnt, az USA 16. elnökét 1865. április 14-én, nagypénteken a Washington D.C.-beli Ford színházban.

De az sem tetszett neki, hogy az elnök polgárjogot akart adni a feketéknek. Ezért felsétált a páholyba és végzett vele, kihasználva az alkalmat, hogy a biztonsági ember kissé odébb éppen élvezte A mi amerikai kuzinunk című vicces darabot.

James Garfield elnökre a washingtoni pályaudvaron lőtt rá kétszer 1881-ben egy elmebeteg ügyvéd azért, mert nem kapta meg az általa megpályázott párizsi konzuli tisztséget.

William McKinley elnököt egy zsebkendő alá rejtett pisztollyal ölte meg egy anarchista 1901. szeptember 6-án a buffalói Temple of Musicban. De csak a második lövés volt végzetes,

Az őt váltó Theodore Roosevelt (Teddy) elnököt pedig a zsebébe rakott fém szemüvegtokja és kettéhajtott 50 oldalas beszédének lapjai mentették meg, amikor kampánykörútján rálőtt egy mentális problémákkal küzdő merénylő 38 kaliberes Coltjával 1912-ben. Roosevelt először lecsitította a tömeget, hogy ne lincseljék meg a támadót, majd miután megállapította, hogy nem köhög vért, a pulpitusra lépett és úgy kezdte beszédét:

Majd megtartotta 84 perces beszédét, és csak ekkor kért orvosi segítséget. 

Az elnöki merényletek közül azonban kétségkívül J. F. Kennedy meggyilkolása (1963. november 22., Dallas) a legismertebb. Minden idők legtöbbet tanulmányozott (és összeesküvés-elméletekkel leginkább körbeszőtt) néhány másodpercéről tízévente megjelenik egy összefoglaló mű, és mindegyik ugyanarra az eredményre jut: Lee Harvey Oswald lőtte le az elnököt és egyedül.

Miért pont Amerika?

És hogy miért éppen az amerikai elnököket akarják időről időre megölni? A Ma is tanultam valamit podcast legújabb műsorának vendége, Hahner Péter történész, a Rubicon Intézet főigazgatója és többek között Az USA elnökei, a 100 történelmi tévhit és a Magyarország szerencséje című könyvek szerzője szerint azért, mert az USA az egyik legdemokratikusabb ország a világon, ezért a politikai gyilkosság is ott demokratizálódott a legjobban. Az emberek meg vannak győződve róla, hogy tenniük kell a sorsukért, és hogy számít, mit tesznek. Na és nem utolsósorban a fegyverek nagyon könnyen elérhetők arrafelé.

Persze a világ más tájain elkövettek politikusok ellen merényleteket. Hogy csak Erzsébet királyné, alias Sisit említsük, akit egy olasz anarchista sebesített meg halálosan (egy kihegyezett reszelővel) a Genfi-tó partján 1898. szeptember 10-én. Vagy a Monarchia utolsó magyar miniszterelnökét, Tisza Istvánt, akire pisztollyal lőtt rá egy ellenzéki képviselő az Országházban 1912. június 7-én, de nem találta el a grófot (a golyónyomok ma is ott vannak az alsóházi ülésterem faburkolatán). De ezzel nem volt vége: további három másik merénylet célpontja is volt, közülük az 1918. október 31-i utolsó már az életébe került. 

Az adásból az is kiderül, hogy:

• általában magányos farkasok az elkövetők, vagy szervezetek állnak mögöttük;
• mi a motivációjuk, és egyáltalán „megéri-e” megölni egy politikust;
• melyek voltak a legsúlyosabb történelmi következményekkel járó merényletek.

A két műsorvezető Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó.

De ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásait sem. Például a Csányi Vilmos biológus-etológussal készült beszélgetést, ha tudni szeretné, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei és az isteni koncepció őseinknél. És azt sem, amelyben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével. És persze tudja meg azt is, miért káromkodik olyan sokat a magyar és miért cifrázzuk annyira. 

Hatalmas hullámokat vetett augusztus végén, hogy miután egy szeptember 1-jén hatályba lépő kormányrendeletben korlátozták az oktatási intézményekben többek között a mobiltelefonok használatát, a Belügyminisztérium felmentette a budapesti Madách Imre Gimnázium igazgatóját, mert a tantestület (a rendelet egyik lehetőségére hivatkozva) úgy döntött: nem veszik el tanítás előtt a digitális eszközöket a tanulóktól, mert: „Iskolánk pedagógiai célja a digitális kultúra helyes használatára való nevelés, nem pedig a tiltás. Bármelyik órán sor kerülhet az eszközök alkalmazására, így életszerűtlen lenne az állandó beadás-kivétel.”

Nem túlzás azt mondani, hogy az iskolai mobilhasználat körül kipattant viszály most először teremtett társadalmi szintű vitát Magyarországon a digitális eszközök szerepéről, használatáról, hatásairól.

hiszen nem akadt még példa a történelemben, hogy egy évtized leforgása alatt egy technikai vívmány teljesen átalakítsa az emberi kommunikációt, életmódot és kultúrát. És arra sem, hogy nemcsak a fiatalok, de a középkorúak többsége is ideje nagy részét a virtuális világban töltse el.

Digitális heroin

Nem sokan vitatják, hogy óriási baj van az állandó online léttel. Leginkább azért, mert viselkedésbeli függőséget okozhat.

A gyors, random örömszerzés korosztálytól függetlenül mindenkinek vonzó, és ezt a valóság lassúsága nem adja meg a legtöbbeknek. 

Általános tapasztalat, hogy például az online játék megvonása mentális tüneteket, ingerlékenységet, depresszív hangulatot, szorongást okozhat, és felülírhatja a fiatalok önmagukhoz, barátaikhoz, családjukhoz való viszonyát. De a folyamatos közösségi oldalakon lógás, egész napos csetelgetés is hasonló függőséget alakíthat ki. Ráadásul valódi, személyes kötelékek helyett kapcsolatok illúzióját adja csak az online tér. Az onnan érkező rosszindulatú, bántó, lelki sérüléseket okozó üzenetekről vagy zaklatásokról nem is beszélve.

az információk, a tudás megosztásának és elérhetőségének és a kommunikációnak felbecsülhetetlen lehetőségét adják a kezünkbe. Amit a tanulásban is érdemes kihasználni, és egyre inkább élnek is vele az iskolák.

Sokkal összetettebb tehát a kérdés, mintsem hogy egyszerű tiltással vagy szankcionálással meg lehessen oldani a mobiltelefonok helyét (a szekrényben vagy a zsebekben?) az iskolákban.

Többek között erről lesz szó a Ma is tanultam valamit podcast negyedik évadának legújabb részében, amelyben a két műsorvezető, Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó arra keresik a választ, hogy:

• Mi a helyes szülői hozzáállás: adjunk-e a gyerek kezébe okoseszközöket, vagy a totális tiltás az üdvös megoldás?
• Megtudhatjuk azt is, mit tapasztaltak, amikor egy iskolai táborban napokra beszedték a mobilokat (ezzel együtt a digitális dopaminadagot) a fiataloktól,
• És, hogy kinek kell megtanítania (és hol) a gyerekeknek és a fiataloknak, hogy mire valók az okoseszközök, és hogy miként kezeljék a belőlük kapott/szerzett információkat?

A válaszokért kattintson a lejátszóra. Ha azt is szeretné tudni, miért önt el mindent – a közösségi médiát is – a gorombaság, akkor feltétlenül hallgassa meg a Csányi Vilmos világhírű biológussal, etológussal készült adást is, amiből az is kiderül, mikor alakultak ki a spiritualitás gyökerei, és az isteni koncepció őseinknél. Ne hagyja ki azt az epizódot sem, amiben Hevesi Kriszta szexológus elmondja, mit veszítünk el a felnőttfilmek nézésével. És nyilván az sem mellékes, hogy miért káromkodunk, mi magyarok, oly sokat, ráadásul miért cifrázzuk annyira. Ne habozzon sokat, válogasson a Ma is tanultam valamit podcast eddigi adásaiból is.

Az élet minden területén megjelenik a ritmus és a sebesség. A ritmussal az európai filozófia történetén belül nem kimondottan foglalkoztak, maximum a zenéhez vagy a mozgáshoz kapcsolódóan, de itt van nekünk a sebesség, és hozzá a kollégái szerint kicsit paranoiás és technofób Paul Virilio. A hetvenes-nyolcvanas években felvázolt nézeteit és sebességtanát sokan kritizálták és tartották túlzónak, de megvizsgálni már csak érdekességképpen is mindenképp érdemes, még akkor is, ha Jean Baudrillard Virilio követőjéből éles kritikusa lett, és azt mondta,

Nemcsak 9,7 millió orvos és focihoz értő, de ugyanennyi borszakértő országa is vagyunk. Igaz, ha szavakba kellene öntenünk, miért jó egy bor, nem merészkedünk a sommelier-k savgerincet, hordós jegyeket, tanninokat, hosszú lecsengést emlegető szöveglabirintusába. Ha ismeretlen borok közé vet a sors, többnyire nem bonyolítjuk túl a választást, tájékozódáshoz az árat és a palackot figyeljük (persze mást nem is tudnánk a szupermarket polcai előtt, legfeljebb annyit, hogy alsó, vagy felső polcos), és szentül hisszük, hogy minél drágább a bor (amiket szimbolikusan a felső polcokra pakolnak), annál jobb lehet az íze.

Racionális hozzáállásnak tűnik, hiszen az árnak a minőséget kell mutatnia. A jobb klímájú, fekvésű, talajú szőlőültetvények jobb minőségű szőlőiből készített boroknak már eleve jobban megkérik az árát. Az aprólékosabb borkészítési eljárások, vagy a hosszabban érlelt borok több erőforrást igényelnek, a több törődés pedig tovább hajtja felfelé az árat. Nem beszélve a márkáról: neves borászokról ugyanis okkal feltételezzük, hogy minőséget állítanak elő, különben honnan jött volna a hírnevük?

Jobban ízlik, ha drága

„A minőségnek ára van!” – szól a szentencia. Ezért aztán hajlamosak vagyunk finomabbnak értékelni a drágább borokat, mint az olcsóbbakat. Ezt az általános attitűdöt több kutatás is alátámasztotta, köztük az egyik híres kísérletben a Bonni Egyetem agyszkennerében, fekve kóstoltatták a bort az alanyokkal. Miután megjelent a bor ára, egy-egy kortyot adagoltak mindenkinek a szájába, és arra kérték a résztvevőket, értékeljék egy gomb segítségével, mennyire ízlik nekik. Ezután vízzel kiöblítették a szájukat, és érkezett a következő minta. Az árak 3, 6 és 18 euró között változtak, véletlenszerűen. Voltak, akik 45 euró kezdeti kreditet is kaptak, a kóstolások után pedig levonták számlájukról a megjelenített árat.

Amint az várható volt, a drágább borokat jobban kedvelték a részvevők, függetlenül attól, hogy fizetniük kellett értük, vagy ingyen kapták. Beigazolódott tehát, amit addig is sejteni lehetett, hogy a minőségért fizetni kell.

Csakhogy volt egy kis bökkenő:

Nem véletlenül fektették az alanyokat fMRI-szkennerbe a kutatók, roppant kíváncsiak voltak, vajon mi játszódik le az agyban, amikor a drágább-=jobb faék egyszerűségű igazodási elv mentén hozunk ítéletet.

Kemény próbatétel elé állította a triatlonosokat és a hosszútávúszókat a Szajna vízminősége a párizsi olimpián. Hiába költöttek az olimpia előtt 1,5 milliárd eurót a folyó megtisztítására (amiben – szennyezettsége miatt – már száz éve, 1923 óta tilos fürdeni és úszni), és hiába demonstrált egy bátor cáfoló csobbanást és tempózást a megnyitó előtt tíz nappal Anne Hidalgo, Párizs főpolgármestere, az E. coli székletbaktériumoktól (is) barnálló, egykoron a kelta Sequana gyógyító istennőről elnevezett folyó vizétől sugárban hánytak a triatlonosok az olimpián. A hosszútávúszók pedig, köztük a magyarok is, lemondták a hivatalos edzési lehetőségeket a Szajnán, és úgy döntöttek, egészségük és olimpiai eredményességük érdekében csak és kizárólag az éles versenyen ugranak bele a szent folyóba, addig inkább uszodákban edzenek.

Jól tették, tömegesen lettek ugyanis rosszul a nyílt vízi úszók is, köztük a 10 kilométeren 5. helyen végző Fábián Bettina, aki a verseny után rögtön kórházba került, majd hazaérkezve Magyarországra, újra. Ahogy Betlehem Dávid, 10 kilométeres távon bronzérmet szerző magyar úszó is, aki úton hazafelé, az autópályán hívott magához mentőt, annyira megviselte a fekáliával szennyezett Szajna. (Az aranyat Rasovszky Kristóf nyerte.)

Tisztában vannak azzal a nyílt vízi úszóversenyzők, hogy a műfaj velejárója a gyomorrontás, a hasmenés, a hascsikarás, a gégefertőződés. A Szajna azonban kirívó helyszín, igazi fekete pálya. A 10 kilométeren aranyérmet nyert holland úszónő (Sharon van Rouwendaal) csakis antibiotikummal begyógyszerezve volt hajlandó elindulni. A széntabletta szinte kötelező, de a magyarok saját székletből készült bélflóra-regeneráló gyógyszerekkel is újítottak Párizsban. Na és persze kéznél volt a jól bevált házi pálinka, amivel Fábián Bettina fertőtlenített a verseny után, de sajnos így sem úszta meg.

Arra viszont többen felkapták a fejüket, hogy sok úszó a Coca-Colára esküszik, köztük a 10 kilométeres női távon ezüstérmes ausztrál Moesha Johnson, aki a The Wall Street Journalnak kijelentette: igaz a mítosz, a kóla segít kimosni a szennyeződéseket, fertőző baktériumokat a szervezetből. Hozzátette: „Csak azt csinálom, amit a körülöttem lévő szakemberek mondanak.” De kólastratégiát folytattak az amerikai, az olasz és az új-zélandi úszók is.

Minden évben emelik a tétet, és az idén is „minden korábbinál nagyobb szabású” tűzijátékot ígérnek augusztus 20-ára, olyannyira, hogy a korábbi 4,3 helyett most már több mint 5 kilométer hosszan lehet majd látni a Duna mentén „minden idők leglátványosabb” fényparádéját. És az idén is 1-1,5 millió ember fogja a helyszínen – hidakról, rakpartokról, a budai várból – nézni a budapesti látványshow-t, ami igazán impozáns szám. A kérdés csak az, mi történik, ha az égre lőtt durrogó fényalakzatok látványába belefeledkezett tömeget váratlanul megzavarja valami félelmet keltő esemény.

Mondjuk egy, 120 kilométer per órás széllel és felhőszakadással pont a tűzijáték kezdetére, este 9-re érkező szupercella, mint 2006. augusztus 20-án, amikor mindenki egyszerre akart menedéket keresni a vízesésként lezúduló (jeges) eső és a félelmetesen erős szél elől, és percek alatt tömegpánikba csapott át a Szent István-napi népünnepély. Beszámolók szerint olyan volt, mint egy megvalósult katasztrófafilm, aki ott volt, valószínűleg soha nem felejti a fejvesztve rohanni próbáló emberek kétségbeesett lökdösődését, a mindenhonnan hallatszó sikoltozást, gyereksírást. Öten meghaltak, több mint háromszázan megsebesültek a példa nélküli káoszban.

Akár a tömegpánik iskolapéldájaként is fel lehet fogni a 18 évvel ezelőtti eseményeket: a könnyű, nyári műsorra váró emberek, egyik pillanatról a másikra menekülő üzemmódba kapcsoltak. Az addig racionálisan viselkedő, együttműködő nézősereg – miután megijedt – már nem mérlegelt, nem töprengett, nem tájékozódott, hanem reflexből szaladni próbált, méghozzá arrafelé, amerre a legtöbb ember menekült. Gondolkodás nélkül követték a tömeget, azt sem tudva pontosan, hogy tényleg az-e a leggyorsabb és legbiztonságosabb menekülési irány.

Elsőre meglehetősen kínosnak tűnik ez a nyájszellem-viselkedés, nemcsak azért, mert magunkat egyéninek, megismételhetetlen individuumnak tartjuk, de azért is, mert könnyen lehet, hogy  megmenekülés helyett egy még nagyobb tumultusba, zsákutcába rohanunk bele. Hogyan létezik, hogy a tudására oly büszke, ma már mesterséges intelligenciát is használó Homo sapiens (a „teremtés koronája”) ennyire elvesztheti a fejét, és páni félelmében, tülekedve, lökdösődve, ész nélkül rohan a többiek után?

„Egyszer egy filozófus azt kérdezte tőlem: azért vagyunk emberek, mert a csillagokat bámuljuk, vagy azért bámuljuk a csillagokat, mert emberek vagyunk? Vajon a csillagok visszanéznek ránk?” – ezzel a költői kérdéssel kezdődik a Csillagpor című különös hangulatú sikerfilm, amelyben egy hullócsillag esik a földre, sekély krátert fúrva, a meteorit azonban sem nem kő, sem nem vas, hanem egy gyönyörű csillaglány.

Ezekben a napokban hull le az égboltról a legtöbb „csillag”, méghozzá a Perszeusz csillagkép felől törnek a Föld felé (ezért Perseidák), óránként akár százan is, hogy fénycsóvát húzva egy röpke pillanatig feltündököljenek a sötét égbolton. Augusztus 12-én, vasárnap éjjel jön el az égi nagyüzem.

Legtöbben megéltük már azokat a pillanatokat, amikor elkapjuk a hullócsillagokat, amint fényesen végigszántanak az égen. Röpke időre kiszakadunk földhöz ragadt létünkből, megérint a végtelenség érzése, egy nálunk sokkal hatalmasabb dimenzió és erő, ami valahonnan a messzeségből idevarázsolja a sorjázó lidércfényeket.

Már a csillagoktól roskadozó, a Tejút galaktikus ívével megrajzolt égbolt is ellenállhatatlan bűverővel bír, de a váratlanul felragyogó és csak pillanatokig létező hullócsillagoknak kétségkívül mágikus ereje van. Nem csoda, hogy megérintenek mindenkit és előhozzák legbensőbb, legtitkosabb vágyainkat. „Kívánj valami! De nem szabad elmondanod senkinek, amíg nem teljesül!” – szól az instrukció. A kérdés csak az, van-e értelme a hullócsillag-kívánságoknak. Teljesülhetnek-e valaha legmélyebb vágyaink?

Az olimpiát, de más sportversenyeket nézve gyakran azon kapjuk magunkat, hogy a gyengébbnek, a reménytelen helyzetben lévőnek drukkolunk. Ahogy a mesékben is a kilátástalansággal szembenéző, vándorútra kelő legkisebb fiúnak. Pedig ez az érzelmi választás – elvileg – szöges ellentétben áll érdekeinkkel, hiszen miért támogatnánk a „hátsó futót”, aki nem valószínű, hogy sikerrel jár? Miért élnénk át önként egy csalódást, amit – ha nagyon azonosulunk az esélytelennel – akár személyes kudarcként is megélhetünk? Sokkal értelmesebb lenne az esélyesekért izgulni, már csak azért is, hogy az ő dicsőségükben sütkérezhessünk, és önbizalmunkat erősítsük.

A különös viselkedés már korábban felkeltette a pszichológusok figyelmét, és kísérletek sorozataiban egyértelműen igazolták, hogy bizony az emberek többsége (legyen az nő vagy férfi) nem tud ellenállni a késztetésnek, hogy a gyengéknek és a kiszolgáltatottaknak szurkoljon, és azért izgul, hogy az esélytelenek győzzenek az erősek és hatalmasok felett.

Híres kísérletében Joseph Vandello, a Dél-Floridai Egyetem kutatója vizsgálta a hallgatók reakcióit, akik először egy listát kaptak öt ország valaha megszerzett olimpiai érmeiről: Svédország (469), Bulgária (195), Belgium (140), Mexikó (40), Szlovénia (6). Majd arra kérte őket a 2004-es athéni olimpia egyik úszóversenye előtt, hogy képzeljenek el közülük két országot, és egy skálán értékeljék, mennyire szeretnék nyerni látni az egyes országok indulóit.

Bármelyik párost is pontozták a diákok,

Ha például Svédországot adták meg Belgiummal szemben, akkor Belgiumot, de ha Belgiumot Szlovéniával szemben, akkor Szlovéniát.

Sokan felkapták a fejüket, hogy a házigazda ajánlására a sportmászás, a gördeszka és a hullámlovaglás mellett a breaktánc is jelen lesz a párizsi olimpián. Előbbi három már Tokióban is szerepelt a versenyprogramban, a break (breakdancing vagy breaking) azonban még soha, és első hallásra igencsak meghökkentő, hogy egy pop- és szubkulturális táncstílus bekerülhet a klasszikus sportágak közé. Ezek szerint akkor jöhetne a rocky, a steptánc és a cha-cha-cha is?

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) szerint nem, a breaktánc viszont igen, mivel ez a műfaj a táncsport egyik formája, amely a városi táncot figyelemre méltó atletikussággal ötvözi, így méltó az olimpiai programra – indokolták döntésüket, miért engedték be az olimpiára. Céljuk pedig nem volt más, mint hogy – a gördeszkával, szörffel és a sportmászással együtt – a breakkel is megnyerjék a fiatal közönséget. 

Nem most mutatkozik be először sportversenyen, már a 2018-as Buenos Aires Ifjúsági Olimpián (2018) nagy sikert aratott a breaking, és ahogyan ott, Párizsban is külön versenyen táncolnak – először csoportkörökben, majd egyenes kiesésben – a fiúk és a lányok, méghozzá úgy, hogy párosával csapnak össze, csatáznak, párbajoznak egymással. A világ legjobb 16 b-boya és 16 b-girlje mérkőzik meg, a versenyzők ugyanis nem „brékesek”, hanem a b-boyok és b-girlök, akik felvett fantázianevükön lépnek padlóra az öt bíró (és a nagyérdemű) elé, akik pedig

Minden paraméter más súllyal esik a latba: a technika, az előadásmód és a kreativitás az összpontszám 60 százalékát, míg a változatosság, a muzikalitás és a személyiség a maradék 40 százalékot teszi ki.

Párharcot vívnak? De miért csatáznak egyáltalán egymással táncosok? 

Miért pirulunk el, miért nem pirul el mindenki, és vajon az állatok is elpirulnak? Vajon a pirulás spontán érzelmi reakció, vagy kognitív önreflexió eredménye? Megannyi kérdés, amire most tudományosan megalapozott válaszokat kaphatunk.

Charles Darwin „a legsajátosabb és legemberibb kifejezésként” jellemezte 1872-ben a pirulást, de az arcpírt mindig rejtély övezte, olyannyira, hogy Ray Crozier, a Brit Pszichológiai Társaság professzora „mindenütt jelen lévő, de kevéssé érthető jelenségnek” nevezte, amely egyszerre akaratlan és kontrollálhatatlan. Egy színész például nem tudja pírba borítani arcát, ha akarja sem. Freud minden mögött szexualitást kereső elmélete szerint a pirulás az elfojtott szexuális vágy beismerése.

A művészetben is ábrázolják a pirulást, Shakespeare Ahogy tetszikjében például azt olvashatjuk:

Orlando amikor meghallotta, milyen szelíden beszél, hüvelyébe dugta kardját, elpirult szégyenében, amiért olyan gorombán követelte ennivalójukat.

De reneszánsz festményeken, Jane Austen regényeiben is sűrűn pirulnak a hősnők.

A párizsi olimpia egyik főszereplője lett volna a 777 kilométer hosszú Szajna, ami nevét a kelta eredetű, Sequana gyógyító istennőről kapta. A főszerepet ugyan elbukta, de azért érdemes felderíteni, miért is olyan fontos a franciák életében.

Sequanának komoly kultusza volt Gallia római meghódítása után, a Krisztus előtti első században, az istennő és a folyó imádatáról a 19. században a folyóban talált fantasztikus leletek árulkodnak. Az 1836-ban kezdődő feltárások során Burgundiában egy gall–római szentély maradványait fedezték fel. A Krisztus előtt 40-ből származó 1500 kő-, bronz- és fa ex-voto, vagyis fogadalmi felajánlás volt, amiket a mocsaras, nedves körülmények jól konzerváltak.

Hihetetlen, de csak alig száz éve fürödnek tömegek a Balatonban, nem sokkal korábban csak fürdőegyletek különc hobbistái hódoltak a fura hóbortnak, azt is tetőtől talpig felöltözve. Úszásról pedig szó sem volt.

De már az is csoda volt, hogy valamiféle érdeklődés övezte, évszázadokig ugyanis észre sem vették a tavat. Ha mégis, akkor is leginkább földrajzi akadálynak látták a szélein posványosan elnyúlt vizet, ami idegesítően keresztbe áll a Dunántúlon délről északra és vissza utazó kereskedőknek.

Annyira zavaró volt, hogy Mária Terézia császár- és királynő

Erről még hatástanulmányt is készíttetett 1766-ban, amiben azt is kiszámolták, mennyi gabonát és szénát termeszthetnek majd a Balcsi helyén, háborúihoz ugyanis rengeteg olcsó terményre volt szüksége. A briliáns terv finanszírozását és megvalósítását azonban a helyi földbirtokosokra és politikusokra bízta, ezért aztán nem lett az egészből semmi.

A ma szelídnek ismert tó akkoriban szilajabb volt, vízszintje öt métert is ingadozott évente, ezért

Nem tudtak vele mit kezdeni, a romantikusok azonban kezdték felfedezni a szépségét és költeményeikben egyre gyakrabban írnak róla, „Néz a magyar, – ki Balaton / Szívemelő tájáról” (Kisfaludy Sándor: Somló, 1807), a nagy magyar nyelvújító, Kazinczy Ferenc pedig elnevezte magyar tengernek. De eszük ágában sem volt egyiküknek sem megmártózni lírai tárgyukban.

A távcső feltalálása után nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjünk, a Jupiter a legnagyobb bolygó a Naprendszerben, így közel 400 évig ez volt a legnagyobb bolygó, amit ismertünk. Mostanra azonban, köszönhetően a csillagászat fejlődésének, bolygók ezreit ismerjük már, amelyek közül néhány még a Jupiter méretrekordját is megdönti. De mekkora a legnagyobb bolygó, amit eddig valaha felfedeztük – és melyiknek van a legnagyobb tömege? Bár viszonylag egyszerű kérdésekről van szó, a válasz mégsem az, a világűr ugyanis sokkal furfangosabb hely, mint azt elsőre gondolnánk.

Bármennyire is furcsa, először azt érdemes tisztázni, hogy egyáltalán mit értünk a bolygó fogalma alatt – hiszen ez határoz meg mindent. Bolygónak tekintünk minden olyan jelentősebb tömegű égitestet, amely egy csillag vagy egy csillagmaradvány körül kering, emellett azonban három további kritériumnak is meg kell felelnie. Az égitest elegendően nagy tömegű kell legyen ahhoz, hogy kialakuljon a hidrosztatikai egyensúlyt tükröző közel gömb alakja, viszont nem lehet elég nagy tömegű ahhoz, hogy belsejében meginduljon a magfúzió, és ezáltal saját fénye legyen, továbbá gravitációja elég nagy kell legyen ahhoz, hogy képes legyen megtisztítani saját pályáját az űrtörmelékektől. A Plútó például az utóbbinak nem felelt meg, így 2006. augusztus 24-től már csak törpebolygóként tartjuk számon – de mi a helyzet a másik véglettel?

Azt ugyanis könnyen meg tudjuk határozni, hogy egy égitest mikor nem elég nagy ahhoz, hogy bolygóként hivatkozzunk rá, de mi van az óriásbolygókkal – mikor lesz egy égitest túl nagy ahhoz, hogy már bolygóként hivatkozzunk rá? A legjobb példát erre az esetre a barna törpék adják. Ezek olyan égitestek, melyek tömege túl kicsi ahhoz, hogy a belsejükben stabil hidrogén–hélium magfúzió jöjjön létre, és így valódi csillagokká váljanak. Más fúziók azonban már képesek bekövetkezni belsejükben, hiszen tömegük hatalmas – hívja fel a figyelmet az IFL Science.

Már egy hét sincs a párizsi olimpia kezdetéig, érdemes hát feleleveníteni, honnan is indult a sportvilág egyik legnagyobb eseményének tartott játékparádé, amiről a modern olimpiai játékok megteremtője, Pierre de Coubertin báró úgy fogalmazott, „az olimpizmus egy lelkiállapot”.

Az első lejegyzett esemény Krisztus előtt 776-ban zajlott Olimpiában, ez egy egynapos stadionfutás volt, ami néhány száz éven belül egyéb sportágakkal gyarapodott, és megjelentek a szigorú szabályok is, amik meghatározták a birkózás, gerelyhajítás, boksz és távolugrás kritériumait. A domináns az atlétika volt, de nem csak a fizikai megmérettetés állt a fókuszban, a méltányosság, a béke, a fejlődés és az oktatás gondolata is hangsúlyos volt.

Pár évtizeddel ezelőttig eszük ágában sem volt az embereknek, hogy kifeküdjenek a tűző napra, hogy égető érzések közepette pecsenyére süljenek, majd napbarnított bőrükkel büszkén tüntessenek a többiek előtt. Nemcsak azért, mert a Homo sapiens ösztönösen árnyékba vagy fedezékbe menekül a gyilkos sugarak elől, hanem azért is, mert a civilizációk kezdete óta a napszítta bőr egyet jelentett az alacsony társadalmi státusszal, azzal, hogy gazdája kénytelen a földeken dolgozni.

ezért akit határozott szándéka ellenére mégis megkapott a nap, kétségbeesetten igyekezett korrigálni a kínos balesetet.

Az ókori Rómában például ólmozott krétaporral, ami működött is, csak azt nem tudták, hogy az ólom egy szervezetből ki nem ürülő, felhalmozódó idegméreg. De az örök város és birodalma amúgy is imádta a könnyen formálható, nem rozsdásodó, sokoldalú nehézfémet. Vele bélelték híres vízcsatornáikat, erősítették meg a hajóikat, készítették főzőedényeiket, na és édesítették a boraikat. Nem véletlen, hogy a Római Birodalom hanyatlását és bukását, szellemi és fizikai leépülését

„Ablakokat becsukni, kertből mindent elpakolni!” - szólították fel több vízparti település lakóit a napokban a hatóságok, mert a készülődő szúnyoginvázió miatt kénytelenek voltak vegyszeresen közbeavatkozni.

Megnyitották a főszezont, és a folyamatos csapkodás közepette könnyen juthatunk arra a gondolatra, hogy a szúnyogok számunkra egy evolúciós tréfa, törzsfejlődési fricska, és csak azért alakultak ki, hogy a végletekig bosszantsanak minket, amúgy pedig az égvilágon semmi hasznuk sincs. Sok madár azonban nem így van ezzel, és ha már 170 millió évvel ezelőtt betöltötték az evolúciós rést, és megállíthatatlanul szívni kezdték állattársaik vérét, akkor volt idejük beilleszkedni a táplálékláncba is, és – többek között – a fecskék egyik fő eledelévé váltak.

A fecskék eltűnőben, mi pedig egyre idegesebben vakarózunk és káromkodunk napnyugtakor, mikor mindenki próbálja elegánsan elhessegetni a szemtelenül kirajzó vérszívóhadakat magáról. Mindhiába.

„A szúnyogok arra emlékeztetnek minket, hogy nem vagyunk olyan magasan a táplálékláncban, mint azt gondoljuk” – szól az ismert mondás, amihez Karinthy Frigyes csak annyit fűzött, hogy „a túlságosan nagy erőkülönbségek közt nem lehet szó győzelemről. Az oroszlán nem bír a szúnyoggal.”

Nem könnyű manapság jól aludni, életünkbe begyűrűzik a szorongás, minden olyan bizonytalan – vagy legalábbis annak tűnik. Hol leszünk 5 vagy 10 év múlva? Egy robotot fogunk szolgálni, esetleg ő lesz a házastársunk? Magyarul beszélnek még gyerekeink, vagy már egy angollal kevert újmagyart a Marson?

Ilyen kérdésektől hánykolódva izzadunk éjszaka ágyunkban a nyári melegben, ami hajnalban hűvösre vált, úgyhogy tüsszögni kezdünk. Gyere közel, kis illatos ágynemű, és ölelj körbe minket, hogy még pihenhessünk reggelig, de mi ez? Nincs is illata! És a tapintása sem friss, a színe pedig ebben a hajnali derengésben is láthatóan szürkés. Nahát, hiszen csak másfél hete cseréltük le, hol az üdesége?

Kevés közhelyesebb kérdés van annál, mint amikor megkérdezzük a 100, netán 110 éveseket, hogy mi a hosszú élet titka? Ilyenkor megbízhatóan jönnek a többnyire előre is kitalálható válaszok, hogy a nyugalom, az aktív élet, a család és a barátok. 

A világ jelenleg legidősebb férfija, a 114 éves venezuelai Juan Vicente Pérezt váltó 111 éves angol (!) John Alfred Tiiniswood a mértékletességet nevezte meg, na meg a heti egyszeri egyszer fish and chipset. Ezenkívül szerinte minden a szerencsén múlik.

A Netflixen futó Éljünk száz évig: A kék zónák titkai (Live to 100: Secrets of the Blue Zones) című minisorozat szépkorúi a családon kívül a kiegyensúlyozottságot tartják az élet elixírjének, valamint a növényi alapú étrendet és a kertészkedést. Amúgy még listás helyen áll a munkakedv, a pozitív beállítódás, a dolce vita, az olívaolaj, a portói bor és a fokhagyma. Olykor felbukkan a szalonna reggelire, a kaukázusi kefir és a friss hegyi levegő is. És nem tudunk belekötni egyikbe sem.

Kár, hogy statisztikusok szerint a „mi a hosszú élet titka?” némileg értelmetlen kérdés, amely nem segít megérteni, hogy bizonyos emberek miért élnek olyan sokáig. A probléma neve túlélési elfogultság, amit akkor követünk el,

Azaz csak egy leszűkített és egyféle tulajdonságokat felmutató mintát (például csak a 100 évet megélt embereket) veszünk alapul egy olyan, mindenkire vontakoztatott kérdés megválaszolására, mint a például a „mi a hosszú élet titka”. Ezért fals következtetéseket vonhatunk csak le.

Ha valaki megkérdezné tőlünk, kit kedvelünk jobban, aki szívességet tesz nekünk, vagy azt, aki szívességet kér tőlünk, akkor a legtöbben egyből rávágnánk, hogy természetesen az előbbit, hiszen – úgy tűnik – jó szándékú, ami kivívja szimpátiánkat. Csakhogy a valóságban (sokszor) éppen fordítva történik, és azokat szeretjük (meg) jobban, akik szívességet kérnek tőlünk.

Ez a furcsa ellentmondás már 1969-ben szemet szúrt két pszichológusnak, akik híres kísérletükben először igazolták a természetellenesnek tetsző emberi viselkedés létezését. 74 önkéntest vontak be egy versenybe, és azt ígérték, hogy a legjobban teljesítők pénzjutalmat kapnak.

Így is történt, ám a verseny után (titokban) három csoportra osztották őket. Az első csoportot személyesen a vezető kutató kereste meg, és megkérte a versenyzőket,

mondván, a költségeket ő fedezte, ám kissé elszámolta magát és kifutott a privát büdzséjéből.

A második csoportot az asszisztense kereste meg, és ő is arra kérte a résztvevőket, hogy adják vissza a pénzt. Viszont meghökkentő kérését azzal indokolta, hogy a pszichológiai részleg vérszegény költségvetését kimerítette a pénzjutalmak kifizetése. A harmadik csoport tagjait békén hagyták és megtarthatták a pénznyereményt,

Érdekes módon az első csoport (akiktől a kutató személyes leégésre hivatkozva kérte vissza a pénzt) szimpatizált leginkább a pszichológussal, még a harmadik, békén hagyott csoport tagjainál is jobban kedvelték a tudóst. A pszichológiai részleg szűkös anyagi lehetőségeire hivatkozó asszisztens kérése viszont nem keltett különösebb rokonszenvet, úgy látszik a közvetett, személytelen indok nem különösebben mozgatta meg a versenyzők érzelmeit.

Átlagos napnak indult Dionisio Pulidónak és családjának 1943. február 20-a. Ahogyan oly sokszor ilyen tájban, most is a mexikói Parícutin falu közelében lévő kukoricatábláik közötti gizgazokat, bozótokat irtották, majd elégették, hogy felkészüljenek a tavaszi vetésre. Délután 4 körül Dionisio Pulido kissé arrébb folytatta a nem éppen izgalmas munkát, amikor hirtelen megállt kezében a machete, és földbe gyökerezett a lába: a talaj felduzzadt, és körülbelül öt méter hosszú és két méter széles hasadék nyílt meg a kukoricaföldjén, közvetlenül előtte.

Mivel napokkal korábban több apró földremegést is lehetett érezni arrafelé, Pulido elhessegette pokoli vízióit, és folytatta dolgát. Egyszer csak mennydörgésszerű hang vetett véget a szorgos munkálkodásnak. Pulido megfordult, és nem hitt a szemének:

abból pedig folyamatos sziszegéssel, fütyülő hanggal záptojásszagú (kén-hidrogén, azaz hidrogén-szulfid) szürke füst gomolygott felfelé, miközben remegett talpa alatt a talaj. Mintha szeme láttára tárulkozott volna fel a pokol. Ennek már a fele sem volt tréfa, Pulido hagyta a földjét gazostul, bozótostul, rémülten felpattant a lovára, és visszalovagolt családjáért a faluba.

Amikor leszállt az éj, már dübörgött az újszülött dombocska, vörös tűzcsóvák csaptak ki belőle, némelyikük 800 méter magasra is felemelkedett, bevilágítva a füsttől elsötétült környéket, majd aranycsóvaszerűen hullottak vissza a földre.

és nemhogy csillapodott volna, csak nőtt és nőtt rendületlenül, drámai villámlások közepette (bár még nem teljesen tisztázott, de elektromos kisüléseket okozhatnak az erőteljesen feláramló részecskék, akárcsak a zivatarfelhőkben), egyre erősebben ontva magából az olvadt kőzetet. Ilyennek képzeljük a poklot vagy annak tornácát.

Sajnos nekünk, magyaroknak csak két alkalommal adatott meg a gólöröm a labdarúgó-Európa-bajnokságon, viszont mindkettő katartikus volt. De ha éppen nem szurkolunk, minimum meglepő, bár inkább szürreális élményt tud okozni egy váratlanul kirobbanó, artikulálatlan tömegordítás, különösen akkor, ha elmerengve, gyanútlanul sétálunk el egy sportterasz mellett, vagy egy lassan hömpölygő, romantikus film lírai hangulatát töri szét drámaian a tömbházi lakóközösség nyitott ablakokon keresztül betörő teli torkos felüvöltése.

Másra fókuszáltunk, más történetben, hangulatban voltunk éppen, nyilván ezért a kellemetlen disszonancia – magyarázhatjuk decens racionalitással. De ha mi is ott ülnénk a közvetítés előtt és a szurkolók között, és csapatunk gólt szerezne, akkor valószínűleg mi is felugranánk, és egy emberként ordítanánk fel extázisban, hogy „góóóóóóóóóóól!”. Majd ezt megismételnénk még jó párszor.

Elég csak belehallgatni a sportkommentátorok nevezetes gólordításaiba, hogy azonnal belássuk: a gól olyan elemi erővel bír, hogy szó szerint elvarázsolja, módosult tudatállapotba, boldog önkívületbe taszítja a szurkolókat, akik hiába is szeretnék, nem tudják szavakba önteni, pontosan mit is éreznek ilyenkor, legfeljebb annyit, hogy most nagyon jó nekik.

De hát az csak egy bőrlabda a másik csapat hálójában, a szurkolók pedig nem játszanak a meccsen, legfeljebb a hangjukat ereszthetik ki a partvonalon kívülről, a lelátókról vagy a képernyők előtti kanapékról.

– kérdezhetjük némi távolságtartással. Miért szurkolunk egyáltalán bárkinek is, mi közünk van egy csapat győzelméhez vagy vereségéhez?

A spanyol polgárháborúban asszisztáló külföldi tudósítók és spanyol újságírók munkái már-már ideológiai töltetű fényképek és riportok, súrolták a propaganda határát, de igazi szenzációnak és újdonságnak számítottak. Egészen új megközelítés volt, hogy a civilek váltak a képek, írások főszereplőivé és a mindennapi élet is a tudósítások fókuszába került. 

Robert Capa, a magyar származású, Friedmann Endre néven, Budapesten született fotós, aki a címbeli csodás mondat szülőatyja is, épp 70 éve halt meg Vietnámban, mikor a függetlenségi háborúban dolgozva taposóaknára lépett. Bár csak 41 évet élt, a 20. század egyik legfontosabb fotográfusa volt, főleg haditudósításai és dokumentumképei miatt. A Nobel-díjas amerikai író, Ernest Hemingway mellett a spanyol polgárháború eseményeinek leghitelesebb közvetítője.

Ha megnéznénk, mi a tíz leggyakoribb üzenet, amit írni szoktunk, akkor a „bocs, kicsit kések, dugóban ülök” biztosan az élen végezne. Százezrek kényszerülnek ugyanis mindennap dugóban araszolni csak Magyarországon, jó esetben csak reggel és munka után, késő délután, de nem kapjuk fel a fejünket akkor sem, ha egész nap csigatempóban csordogálnak a kocsisorok. Nem ritka, hogy naponta két órát is kénytelenek autóban ülni például az agglomerációkban élők, és bár el lehet ütni az időt rádiózással, telefonálgatásokkal, de az előttünk toporgó járművek lökhárítóját bámulni tehetetlenül mégiscsak stresszes és frusztráló időtöltés. És sokszor nem is a lassú haladás, hanem az a legidegesítőbb az egészben, hogy nem tudjuk a torlódás okát.

Baleset, útjavítás, lerobbant autó, kidőlt fa? Bármelyik is történik, a dugó garantált. De nem is kell rendkívüli esemény, elég egy hirtelen fékezés, és mögöttünk biztosan megtorpan és feltorlódik egy hosszú kocsisor. Tapasztalatok szerint ha hirtelen 130-ról 100-ra kell lassítanunk egy forgalmas autópályán, akkor több kilométerrel mögöttünk valaki jó eséllyel araszolni fog, és kész is a fantomdugó. Igen, fantom, mert semmiféle fizikai akadály vagy útszűkület nem késztette megtorpanásra a kocsisort.

Persze, mert az egyre több autó és/vagy a szűk utcákkal teli régi városok miatt kell beletörődnünk a mindennapos araszolgatásba, mondhatjuk. De már Julius Caesar is asztalra csapott kétezer évvel ezelőtt, és nappalra kitiltotta a nem teherszállító vagy közfeladatot ellátó lovas szekereket az Örök Városból.

És bár minden út ide vezetett, az utazóknak a városkapukon kívül kellett hagyniuk a kocsijukat, és gyalog, vagy ha ez derogált nekik, hordszéken léphettek csak be Rómába.

Erősen felfokozott hangulatba tudja hozni a szurkolókat a futball, különösen, ha a nemzeti tizenegyek csapnak össze. Európa- vagy világbajnokságokon még azok is leülnek meccset nézni, akik amúgy teljes érdektelenséget mutatnak a sportág iránt, és ugyanúgy bevonódnak és azonosulnak a válogatottal, mint a fekete öves focirajongók. Ha pedig nyer a csapatuk, akkor a győzelmi mámorban ők is azt kiáltják kiáradó érzelemmel, hogy: győztünk! Így, többes szám első személyben, mintha maguk is a válogatott tagjai lennének.

Ami nem is csoda,

A szabályok egyszerűek, mindenki számára érthetőek, a füves pályára szorított, szabványos csatatéren pedig egyenlő esélyekkel küzdenek meg az ellenfelek. Könnyen befogadható és átélhető az ütközet, nem véletlen, hogy ez a világ legnépszerűbb labdajátéka, szinte minden országban űzik, százmilliók játsszák és még többen követik évtizedek óta. Éppen a példátlan népszerűsége és könnyű átélhetősége miatt lehet jelentőségét könnyen túldimenzionálni, és akár egy mérkőzéssorozat is annyira túlnőhet a sporton, olyan mértékben fanatizálhat, hogy képes elindítani akár egy valóságos háborút is. Mint ahogyan az meg is történt El Salvador és Honduras között 1969 júliusában.

Öngyilkosság egy vesztett meccs miatt

Éppen zajlottak az 1970-es, mexikói világbajnokság selejtezői, de először nem sokan figyeltek fel a két szomszédos közép-amerikai ország összecsapásaira. Már csak azért sem, mert egyik ország sem jutott még ki addig foci-vb-re. Akkor viszont megcsillant a remény, hogy valamelyikük továbbjuthat a zónadöntőbe, és ha ott Haitit legyőzik – nemzeti focitörténelmet írva, nagy dicsőséggel –, utazhatnak Mexikóba a világ legjobbjai közé.

Senki sem tudja pontosan megmondani, honnan eredhet a foci, mert szinte minden kultúrában kialakult valamiféle hozzá hasonló, kezdetleges labdakergetős játék. Már négyezer évvel ezelőttről is maradtak fenn labdajátékokra utaló emlékek Kínából, sőt a labdát (akkor még szőrmével kitömött bőrgolyót) is kínai találmánynak tekintik. Kétezer évvel ezelőtt pedig már bizonyíthatóan két kapura játszották (cuju), és a láb bármely részével, valamint fejjel vagy mellel terelgethették a bambuszrudak közé kifeszített hálóba kivágott 60 centis lyuk felé. De ismert az ókori rómaiak játéka, a harpastum is, ami egy rögbiféle játék volt, azaz kézzel-lábbal lehetett a labdát érinteni, vezetni, cipelni. Hogy a maják vagy aztékok – szó szerint – halálosan komolyan űzött labdajátékait most ne is említsük (a vesztesek az életükkel fizettek).

A kezdetektől megigézik az embereket a kiszámíthatatlanul ide-oda mozgó, pattogó, kisebb-nagyobb golyók, labdák. Talán mert olyanok, mint egy élőlény, számunkra kiszámíthatatlanul haladnak ide-oda, ezért mi, emberek, ösztönösen el akarjuk kapni és magunknak szeretnénk. Elég csak a gyerekeket nézni: ha közéjük pattan egy labda, mindent hátrahagyva, boldogan szaladnak felé, mintha valamiféle mágikus erő kerítené őket hatalmába. Felmerül azonban a kínzó kérdés: miért tilos kézzel érinteni a fociban, hiszen a világ legtermészetesebb késztetése, hogy kézzel is megfoghassuk játék közben?

Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak és sok egyéb fantasztikus írás szerzője 23 éve halt meg. A kétség lazaca című könyve már halála után jelent meg, izgalmas, kiadatlan írásokat is tartalmaz a vallás, a filozófia és az élet egyéb nagy kérdéseinek témakörében. A cím rejtélyes, de a lazacok nem annyira: az ő életterük is, a többi állatéhoz hasonlóan, szűkül, számuk erősen csökken, fogyasztásuk viszont talán nem is olyan egészséges, mint gondolnánk.

A lazac a legkarizmatikusabb hal hírében áll, a kelták és az írek a bölcsesség szimbólumának tartották, illetve szerepel a skót és a skandináv mitológiában is. Egészséges és környezetbarát élelmiszerként hirdeti a marketing, mert komoly fehérje-, ómega-3 zsírsav forrás. Csakhogy manapság főleg tenyésztett lazacot fogyasztunk, 

Csakhogy lisztes-olajos haldarabkákkal etetik, vegyszerekkel és antibiotikumokkal telepumpált takarmánnyal táplálják. A halak élettere egy zsúfolt, parazitákkal teli ketrec.

Habár vannak, akik még ma is kételkednek az evolúcióban, nem lehet tagadni, hogy zavarba ejtő hasonlóság van a főemlősök, például a csimpánz fizimiskája és az emberi arc között. Ha megnézzük legkorábbi emberősünk, a felegyenesedett Homo erectus és a modern ember arcvonásait, akkor egyből szembeötlik, hogy a marcona arcélek egyre kifinomultabb vonalakká szelídültek kétmillió év alatt. Eltűntek a kiugró szemöldökcsontok és az erős szemfogak, a lapos homlok meredek fallá magasodott, a koponya felső része, a koponyaboltozat pedig kikerekedett. A zord arckifejezés egyre joviálisabb tekintetté simult, méghozzá párhuzamosan az emberi elme evolúciójával. A megnövekedett agy ugyanis nagyobb koponyát követelt magának, ez pedig alaposan átformálta a fej arányait.

Visszavettünk az arcunkból

Amikor a távoli ősök lemásztak a fáról, és két lábra álltak, szokatlanul változatos környezetben találták magukat. Már nem csak egy behatárolt erdős-ligetes terület fái között élték le életüket, hanem, ha a szükség úgy hozta, akár odébb is állhattak. Közben pedig rákaptak a húsra, először valószínűleg a döghúsra, nem is tudván, hogy nemcsak hogy egy sokkal kalóriadúsabb táplálékra szoktak rá, hanem mivel kevesebbet kell rágni, mint a növényeket, a húsevés kevesebb energiát is emésztett fel (csak a miheztartás végett: a csimpánzok fél napjukat rágással töltik). 

Paradox módon kevesebbet kellett tehát enniük az életben maradáshoz, és

Ráadásul elkezdték feldolgozni, kőszerszámokkal vágni, szeletelni, 500 ezer évvel ezelőtt pedig tűzön megsütni a húsokat, amivel megintcsak temérdek pluszenergiához jutottak.

Meglehetősen sok energiát igényel a nyers táplálék megemésztése, a tűz melegével, a sütéssel azonban „előemésztették” az ételt, és öntudatlanul extra kalóriával látták el a legéhesebb emberi szervet, az agyat. Tovább gyorsítva annak (és a koponyának) a növekedését, vele pedig az arcélek és -arányok átformálódását. A húsevés és az extra kalória tehát megnövelte az agyméretet.