Index Vakbarát Hírportál

Hullámokat vert a nemrég bemutatott A kis hableány című film. Volt, akinek tetszett, de még többen lehúzták Andersen meséjének élőszereplős Disney-változatát. Az viszont biztos, hogy senki nem hőkölt vissza a lánytestű és halfarkú főhősön, Arielen, a titokzatos sellők ugyanis már ősidők óta körülöttünk úszkálnak a tengerekben és a mítoszokban, mesékben.

Már az első civilizációkban (Óbabilon, akkádok, Asszír Birodalom) komoly kultusza volt Asratum termékenység-istennőnek, aki az őslegenda szerint megölte szerelemét, majd szégyenében sellővé változtatta saját magát. Ám akármelyik népnél is bukkantak fel, nem angyali musicalbetéteket énekeltek kedves tengeri állatbarátaikkal közösen, hanem

A görögök szirénjei is a hajósok végzetei. Ám nem kellemetlenül szirénáznak, mint azt nevük sugallná, hanem a parti szirtekről próbálták ellenállhatatlan énekükkel magukhoz csábítani Odüsszeuszt és társait. De a ravasz görög hős viaszdugókat tett emberei fülébe, magát pedig kikötöztette az árbochoz, hogy még csak véletlenül se engedjen a bűverőnek. A szirének nem egészen hableányok, hanem félig nő, viszont félig madártestű lények, csak a középkorban kezdték halfarkú sellőkként ábrázolni őket.

Alacsonyan szállnak a fecskék, piros az ég alja reggel, a Holdnak udvara van, aligha eső nem lesz, sorjáznak a népi bölcsességek, amiket megtoldhatunk azzal, hogy ha finoman földillatúvá válik a levegő, megfűszerezve egycsipetnyi édes-csípős bukéval, akkor esőre áll az idő.

De tényleg kiszagolhatjuk az esőt? Azon nem lepődünk meg, hogy sok állat igenis megérzi az illatát, de nekünk, embereknek legendásan rossz a szaglásunk, a kutyákat például százezerszer erősebb szaglóérzékkel áldotta meg az evolúció. Ráadásul az esővíz színtelen-szagtalan, honnan jön akkor az esőillat?

A kellemes, enyhén édes-csípős-szúrós aromának az eredete nyilvánvaló: az érkező zivatarok képesek atomokra bontani a levegő oxigénmolekuláit, az oxigénatomok aztán (rekombinálódva egymással) hármasával is összeállhatnak. Az így keletkező ózonmolekulákat pedig a zivatarfelhőből lefelé tartó erős légáramlatok az orrunkba szállítják.

De honnan származik az esőillat alapkarakterét adó, finom földes szag?

Az univerzum egyik legfélelmetesebb jelenségéről, a fekete lyukakról talán mindenki hallott már. Létezésük alatt a téridő olyan tartományát értjük, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni, tehát a felszínre vonatkoztatott szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebesség értékét. Azonban a fekete lyukban – az eseményhorizont mögött – nincs valódi égitest: a fekete lyuknak nincs belső szerkezete, kifelé pedig csak a tömege, töltése és perdülete nyilvánul meg.

A legtöbb esetben akkor jönnek létre, ha egy véges tömeg a gravitációs összeomlásnak nevezett folyamat során egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül össze. Ekkor az anyag összehúzódását okozó gravitációs erő minden más anyagi erőnél nagyobb lesz, az anyag pedig egyetlen pontba húzódik össze. Ebben a pontban az általános relativitáselmélet szerint bizonyos fizikai mennyiségek – mint a sűrűség vagy a térgörbület – végtelenné válnak, ezzel pedig gravitációs szingularitás jön létre, melynek gravitációja olyan erős, hogy annak markai közül sem anyag, sem fény nem tud távozni.

Az előbb leírtakkal kapcsolatban megeshet, hogy semmi újdonságot nem olvasott, a csillagászokat az elmúlt években azonban elkezdte egy sokkal kevésbé ismert, másik égi jelenség létezése is foglalkoztatni, melyek tulajdonképpen a fekete lyukak tökéletes ellentétei. Ezek a fehér lyukak, melyekbe sem anyag, sem fény nem juthat be.

Alkoholt már több ezer éve iszik az ember, de vajon a nők mióta élhetnek a bódító szerrel? A korai római időszak alkoholfogyasztási szokásairól szerzett ismereteink évszázadokkal később keletkezett görög és latin forrásokból származnak. Ezeknek a szövegeknek a férfi szerzői erősen mitologizálták a múltat, gyakran azért, hogy közvetítsék napjaik erkölcseit. Az ókori írók szerint közvetlen összefüggés van az ivás és a nőktől elvárt társadalmi magatartás között.

Az ókori Rómában nagy tisztelet övezte az isteni nedűt, a bort: használták gyógyszerként, főzőalapanyagként és vallási szertartásokon is. Az ókori borok feltételezhetőleg nehezebbek voltak a maiaknál, nem szűrték mindegyik fajtájukat, így gyakran szennyeződések is lehettek az italokban – főleg a népnek szánt borokban, az előkelőségeket tisztább nedű illette. A fennmaradt emlékek szerint az ókoriak a fehér bort preferálták a vörössel szemben, annyira, hogy recepteket is kerestek és fejlesztettek a sötét bor kivilágosítására.

Az 1960-as és 1970-es évek pszichedelikus zenei és művészeti hullámai között felbukkant valami nagyon furcsa: a bananadin, egy kitalált pszichoaktív anyag, amelyet állítólag banánhéjból vontak ki. A szer receptjét eredetileg a Berkeley Barb amerikai underground magazinban tették közzé 1967 márciusában, és Gene Grimm írta a banánhéjból kivont tudatmódosító anyag titkos receptjét. Ugyanebben a számban egy olvasói levél is fokozta a banán iránti érdeklődést, amely azt állította, hogy rendőröket látott egy Berkeley-ben található banánstand körül.

Mi van a banánnal?

A kamu banándrog ötletének elterjedését valószínűleg Donovan egy évvel korábban megjelent Mellow Yellow című száma inspirálta, és a tömegek vágya egy olcsó kábítószerre.

Köztudott, hogy a higany az egyik legmérgezőbb eleme a periódusos rendszerünknek, ebből adódóan pedig rengetegen félnek tőle. Egy higanyos hőmérő eltörése például egy kisebb katasztrófával is felérhet, a helyzet azonban az, hogy a higannyal kapcsolatban sokkal több a tévhit, mint azt elsőre hinné – a fém ugyanis rövid ideig ugyan, de akár puszta kézzel is megérinthető, mindenféle szövődmény nélkül.

Mivel a higany nem tud a bőrünkön keresztül felszívódni, így nyugodtan megérinthetjük, az semmilyen káros hatással nem lesz ránk; ha azonban a tenyerébe helyezne néhány cseppet, biztosan meglepetés érné. Ennek elsősorban az lenne az oka, hogy mennyire nehéz maga a fém. Ugyan a higany viszkozitása – más néven a belső súrlódása a csúsztató feszültséggel szemben – valahol a víz és a tej között van, annak sűrűsége az előbbinek több mint tizenháromszorosa.

Mint írtuk, a bőr nem képes felszívni a fémet, ez azonban nem jelenti azt, hogy óvatlanul kellene bánni vele – elég ugyanis egy aprócska vágás ahhoz, hogy a higany a véráramba kerüljön, mely már komoly problémákat okozhat. A legnagyobb veszélyt azonban nem ez jelenti, hanem az, ha a cseppek elválnak egymástól, akkor ugyanis sokkal könnyebben kezdenek el gőzzé alakulni, a belégzés pedig messze a legkönnyebb módja annak, hogy a higany a szervezetünkbe jusson és ott felhalmozódjon.

Repkednek a különféle, sokszor egymással köszönőviszonyban sem lévő adatok a Mount Everestről és hegymászóiról, ezért még az olyan nyilvánvaló kérdésre is nehéz válaszolni, hogy vajon a világ legmagasabb hegye egyben a legveszélyesebb is?

A válaszhoz az egyik leghitelesebb és leghosszabb adatsorral rendelkező Himalayan Database-t hívjuk segítségül, amelyet Elizabeth Hawley újságíró indított útjára sok évtizeddel ezelőtt. A New York-i Fortune magazin egykori szerkesztője 1960-ban tette át székhelyét Nepál fővárosába, Katmanduba, és kezdett el riportokat, interjúkat készíteni a Himalájába érkező expedíciók tagjaival, és akkoriban kezdte összeállítani az azóta már digitalizált óriási adatbázist. Az adatok lefedik Nepál legjelentősebb hegyeit (köztük persze a Mount Everestet ) érintő összes expedíciót 1905-től 2022 decemberéig.

Akkor most lássuk a száraz tényeket

A Himalayan Database szerint 2022 decemberéig összesen 6338 hegymászó és serpa 11 341 alkalommal érte el a Mount Everest csúcsát, közülük 822-szer nők. 1487 ember, közülük 1048 serpa többször is (a serpák szó szerint csúcstartók). A próbálkozások 40 százaléka volt sikeres, 140 hegymászó egy szezonban többször is feljutott a csúcsra. 115 ember pedig (nem egyetlen szezonban persze) tízszer vagy többször is 8848 méteren magasan állt.

Mint ismert, a diszkóklubban szól már a zene. Az emberiség nemcsak a lüktető ritmust, de a szikrázva csillogó gömböket is nagyra tartja, és ezt – tisztán tudományos megfontolások alapján – érvényre juttatja a világűrben is. Jelenleg öt, tükrök borította gömb kering a Föld körül.

Nyolc és félmillió év diszkó

Az Szputnyik gömbölyű volt és fémesen fénylett ugyan, de nem mernénk diszkógömbnek nevezni. A NASA lézer geodinamikai műholdját, a LAGEOS-t viszont már annál inkább. 

Az 1976-ban a Vanderberg bázisról fellőtt 408 kilós eszköz igazán újító megközelítést képviselt: nem voltak rajta sem szenzorok vagy fedélzeti számítógép, sőt nem volt rajta szinte semmi. A LAGEOS központi réz elemből és az e köré épített alumínium keretből áll, amelyre 426 különleges tükröt szereltek, amik minimális szórással verik vissza a fényt. 

Azt már jó ideje tudjuk, hogy a domináns agyféltekénk szerint telefonálunk a jobb, vagy a bal fülünkkel, és nem túlságosan meglepő módon, ha a bal agyfélteke a dominás (akik többnyire jobbkezesek), akkor a többség jobb kezével emeli (nyilván a) jobb füléhez a mobilt, és fordítva. De hogy eltérő elfogultsággal halljuk a hangokat és a beszédet a bal és a jobb fülünkkel, az már különösebb.

Erre svájci kutatók jöttek rá, akik a hallókéreg aktivitását tanulmányozták kísérleti alanyokon, és a napokban megjelent tanulmányukban arra jutottak, hogy az olyan pozitív emberi hangok, mint például

Érdekes felfedezés, ami arra utal, hogy az emberi hallókéreg kifejezetten érzékeny a hangok irányára, és a balról jövő pozitív megnyilvánulások boldogabbá tesznek minket.

Amikor megismételték a vizsgálatot és a résztvevők középről és jobbról is derűs hangokat hallottak, akkor máshol is aktiválódott a hallókéreg az agyban, viszont a bal oldal felől hallott felvételek sokkal erősebb neurológiai reakciót okoztak. Semleges vagy negatív érzelmi töltetű hangok, mint például az értelmetlen halandzsabeszédek, vagy az ijedt sikolyok, viszont ugyanolyan intenzitást váltottak ki az agyban, bármilyen irányból is érkeztek.

A mai napig mintegy hétezer ember mászta meg a világ legmagasabb csúcsát, a 8848 méter magas Mount Everestet (Csomolungmát), elsőként az új-zélandi Edmund Hillary és a nepáli Tendzing Norgaj 1953-ban. De 1978-ig kellett várni, amíg oxigénpalack nélkül feljutottak a csúcsra (az olasz állampolgárságú, de dél-tirolban született Reinhold Messner és az osztrák Peter Habeler), akiket azóta 193-an követtek oxigénpalack nélkül. Azaz a hegymászók nem egész 3 százaléka volt eddig erre képes.

Mondhatnánk, ennek oka nyilvánvaló, ekkora magasságban annyira kevés az oxigén, amit az emberi szervezet képtelen elviselni. De azért mégsem ennyire egyszerű az egész.

Az emberi test a tengerszinthez alkalmazkodott, ahol a levegő nyomása 1 atmoszféra (101 325 Pa), és a levegő 21 százaléka oxigén (O2). Ilyen viszonyokhoz alkalmazkodtak a tüdőből a test szerveibe oxigént szállító hemoglobinmolekulák a vérben. Csakhogy a magassággal együtt ritkuló levegőben az oxigéntartalom is csökken (egészen pontosan exponenciálisan csökkenő mértékben csökken), olyannyira, hogy

mint idelenn, a világ legmagasabb csúcsán pedig mindössze a harmada. A szervezet pedig szó szerint levegő (oxigén) után kapkod, mire a vér besűrűsödik, a szív pedig turbó üzemmódra kapcsol, hogy növelni tudja az oxigéntranszportot a sejtek felé.

Úgy tűnt, megtalálták azt négy gyereket, akik május elsején zuhantak le a kolumbiai dzsungelben, és tűntek el az esőerdőben. Aztán cáfolták a hírt, a gépen utazó 13, 9 és 4 éves fiúknak és 11 hónapos kistestvérüknek most sincs nyomuk. 

A Cessna 206-os típusú repülőgép május 1-jén a kora reggeli órákban vészjelzést adott le motorhiba miatt. Az orral földbe csapódott gép roncsaira csak május 15-én bukkantak rá kolumbiai katonák, benne a pilóta, az idegenvezető és a gyerekek anyjának holttestével. A kicsik azonban eltűntek.

Több mint száz katona keresi őket, a mentőkutyák találtak is eldobott gyümölcsöket, egy rögtönzött menedéket, egy ollót, hajgumit és egy cumisüveget. Közben helikopterről a gyerekek nagymamájának az üzenetét közvetítették (a helyi törzs nyelvén) hangszórón keresztül, aki arra kérte őket, ne menjenek semerre, maradjanak ott, ahol éppen vannak, így tudják fellelni őket.

A megtalált nyomokon és személyes tárgyakon felbuzdulva Gustavo Petro kolumbiai elnök május 17-én arról számolt be, hogy megtalálták őket, ám néhány órával később törölte a tweetet, mivel nem sikerült megerősíteni a hírt.

Bámulatos élőlények a gombák. Sokáig növényekhez sorolták több százezer fajukat, aztán a molekuláris genetika térhódítása után kiderült, hogy se nem növények, se nem állatok, hanem külön entitások a Földön. Máig nem fedték fel minden titkukat, de azt már tudjuk, hogy elektromos impulzusokkal kommunikálnak, és szókincsük akár ötven szóból is állhat, zombihangyákat irányítanak, izgalmas a szexuális életük, forradalmasították az orvostudományt (penicillin, az első antibiotikum), és némelyikük megvész a whiskey-ért.

Utóbbi azért érdekes, mert több fajuk is bizalmas viszonyban áll az alkohollal, pontosabban szívesen vegyülnek egymással, a végeredmény pedig akár halálos is lehet.

Már a kisiskolásokat is arra tanítják szerte a világon, hogy vigyázni kell a gombákkal, mert sokuk mérgező. Különösen a gyilkos galócával (lásd keretes írás), amely kifejezetten alattomos gyilkos, mert jó az íze, és kellemes az illata, ráadásul megtévesztően hasonlít az egyik legnépszerűbb ehető gombához, a kerti és az erdőszéli csiperkéhez. De hogy nemcsak a számontartott méregkeverőkkel, hanem sok, önmagában nem toxikus, sőt

Nem érdemes betintázni

Ilyenek például az erdőkben, parkokban, kertekben, korhadó fákon nálunk is sokfelé megtalálható apró és karcsú ráncos és kerti tintagombák (Coprinopsis atramentaria és Coprinellus micaceus). A fiatal példányok első osztályú csemegegombának számítanak, kalapjaikat rántva, palacsintatésztában kisütve eszik, vagy krémlevest készítenek belőlük, de akár még gombapaprikásként is megállják a helyüket.

Sok emberben felmerülhet, miért van egyáltalán jobb- és balkezesség, különösen a nőkben, és különösen, ha volán mögött ülnek. Ezért is találták fel a „másik balt” – feltehetően az autósiskolákban. A két oldal megkülönböztetése egyébként a francia forradalom idejéből, Párizsból ered, amikor a parlamenti ülésrendben a jobb oldalon foglaltak helyet a királyság képviselői (az első és a második rend), a bal oldalon a forradalom hívei, a polgárság (a harmadik rend). Ez a felállás az ancien régime korszakában még nem jöhetett létre, a forradalomnak köszönhető, hogy a harmadik rend kivívta a közös nemzetgyűlés lehetőségét. 

Talán már mi is megfigyeltük magunkon, hogy vannak olyan tevékenységek, amiket egyszerre tudunk a jobb és a bal kezünkkel is végezni (már ha meg tudjuk különböztetni a két oldalt), de mitől függ, és miért van több jobbkezes a világon?

Egy gyors teszttel könnyen kideríthejtük, hogy jobb- vagy balkezesek vagyunk-e, ha hirtelen elbizonytalanodnánk. Fogjunk egy távcsövet vagy egy kaleidoszkópot vagy bármit, amibe csak az egyik szemünkkel kell belenézni. Amelyik szemünket használjuk reflexszerűen, gondolkodás nélkül, olyan kezesek vagyunk. Ugyanezt kipróbálhatjuk egy lépcsőn is: amelyik lábunkkal lépünk rá először, az a mi preferenciánk.

Habár van némi vita arról, hogy mikor tűnhetett fel a Homo sapiens, az valószínű, hogy 200 ezer évvel ezelőtt már kis csoportokban javában vándoroltak és gyűjtögettek-vadásztak Afrika szavannáin őseink. A kevés leletanyagból azonban csak szerény következtetéseket lehet levonni arról, hogyan éltek és mit csináltak elődeink 150 ezer éven keresztül. Annyit viszont mindenképpen tudunk, hogy

Ekkortól viszont felgyorsultak az események és döntő változások indultak el. Olyan újdonságok tűntek fel, mint az íj, a tű, művészi tárgyak, faragott figurák és ékszerek, na és megszülettek az első barlangfestmények (Spanyolországban, Franciaországban és Indonéziában).

Talányosan rövid idő alatt robbant a kultúra, az eszközök és alkotások pedig kreatív, absztrakt, szimbolikus gondolkodást és rugalmas nyelvhasználatot feltételeztek. A gondolkodás és a megismerés pár ezer év alatt szintet lépett, ezt a különleges időszakot pedig Yuval Noah Harari történész, a világsikerű Sapiens – Az emberiség rövid története című könyv szerzője kognitív forradalomnak nevezte el, az antropológusok pedig az újfajta embert Homo sapiens sapiensnek, azaz modern embernek.  

Hogy mi váltotta ki ezeket a változásokat, egyelőre csak találgatják, jobb híján genetikai mutációra gyanakszanak. Akárhogyan is, de a moderné vált emberek olyanok lehettek már, mint mi, intenzíven kommunikáltak, pletykáltak és képesek voltak megjegyezni és hatékonyan alakítani közösségi viszonyaikat. Óriási mentális lökés volt ez a fajunknak, olyannyira, hogy elődeink ki tudták szorítani a többi emberfajt, a már 700 ezer éve létező neandervölgyieket, és a gyenyiszovai embereket Eurázsiából, és hamarosan a bolygó egyeduralkodóivá váltak.

A 2009-es Hasonmás című filmben mindenkinek van alteregója, igaz, csak egy robot, aki elvégzi helyette a piszkos munkát – vagyis a mindennapi teendőket. De nem is Bruce Willis-film lenne, ha nem ölnének meg néhány felhasználót, és nem atlétás hősünknek kéne kinyomoznia, mi történt. Nem bízik a hasonmásában, ezért ő göngyölíti fel a szálakat.

Ha valaki látta a Képmás (Counterpart) című két évados sorozatot a zseniális J. K. Simmons főszereplésével, az is belefutott a hasonmástémába. Milyen lehet, ha az embernek van egy alteregója, sőt egy egész világ, ami abszolút tükörképe a miénknek? A filmben ez a kettő áll szemben egymással, miután a nyolcvanas évek Berlinjében véletlenül megkettőződött az idővonal. Ez már a párhuzamos univerzumok filozófiáját feszegeti, ami nagy téma, de előbb vizsgáljuk meg az egyik részletét: létezhet-e valahol a világban egy nem robot doppelgängerünk, vagyis valaki, aki megszólalásig olyan, mint mi?

Olyan kultúrában élünk, ahol a „holtomiglan, holtodiglan, míg a halál el nem választ” ellenére a házaspárok legalább fele elválik, és nagy részük hűtlenség miatt. Még azt is meg tudjuk becsülni, hogy átlagosan az emberek több mint 40 százaléka megcsalja a partnerét, és ha már megtette, onnantól már háromszor nagyobb eséllyel lesz újra hűtlen azokhoz képest, akik addig hűségesek maradtak.

Mondhatnánk persze, és joggal, hogy a házasságokat nemcsak a vagyon megtartása tartja össze, hanem érzelmi kötőerők is, és ha ezek gyengülnek, akkor ma már lehetőségünk van válásra és új kapcsolatok kialakítására.

A kérdés csak az, hogy miért alakult ki egyáltalán a monogámia, az egynejűség, egyférjűség, az életre szóló együttélés (vagy az arra való törekvés) az emberi fajnál. Alapvető természetünk része lenne a monogámia, vagy éppen ellenkezőleg: idegen tőlünk a hűség, és a kulturális változások miatt egyre kevésbé akarunk erőfeszítéseket tenni egy hosszú távú kapcsolatért, az ezüst- és aranylakodalmakat pedig inkább meghagyjuk romantikus történelmi népszokásnak?

Mi történik, ha egy osztrák bika átnéz a határon, meglátja a csinos magyar tehenet, és udvarolni kezd neki? Lesznek-e kommunikációs nehézségeik, vagy minden gond nélkül megérti a bókokat Riska? 

Hogy ezt megtudjuk, először is különbséget kell tenni a kommunikáció és a nyelv között, mert az állatok sokféle módon kommunikálnak (hang, testbeszéd, szag), de a nyelv (nem csak a finom marhanyelv) egyedi dolog. 

Kérdés, a kommunikáció tanult vagy veleszületett az állatoknál, és kialakíthatják-e ugyanazon fajok földrajzilag távoli csoportjai a hasonló viselkedési vagy beszélgetési módokat? 

Ha elhagyjuk a várost, azonnal megragadnak, szemünkbe szöknek, belénk hasítanak az éppen most virágzó repcetáblák. Sárga, sárgászöld színpompájuk valósággal ragyog a határban, elnyomva minden más tavaszi színkavalkádot, annyira intenzíven uralják a tájat, hogy szinte le sem tudjuk róluk venni a szemünket, csak bámuljuk a csodás színt megbabonázva.

Na de mi késztet minket virágzó repceföldek bámulására, miért fog meg bennünket ennyire ez az élénk sárgászöld szín? Miért nem más árnyalatok ejtenek rabul?

Mondhatnánk persze, hogy magában a repcében, ebben az Indus völgyéből származó, káposztafélék családjába tartozó, lágy szárú hasznos ipari növényben gyönyörködünk, mert magjából kiváló olajat lehet préselni, és a méhek is odáig vannak érte, mi pedig a repcemézért. A valóság azonban az, hogy mindenféle számító előfeltevés nélkül, ösztönösen szegezzük szemeinket a repceföldekre, méghozzá azért, mert az emberi szem ezt a színt érzékeli a legintenzívebben.

Valószínűleg évezredek óta a legtöbb születéskor elhangzik – valamilyen formában – a csecsemőt üdvözlő rokonság, na és a boldog anya szájából az egyetemes kulcsmondat, hogy „tiszta apja!”, miközben az újdonsült és elérzékenyült apák bizonytalanul fürkészik a babákat. Jó okuk van erre, hiszen csak az anya személye egyértelmű, az apák sohasem lehetnek százszázalékosan biztosak abban, hogy tőlük fogant a jövevény, mindig ott lappanghat egy aprócska kétkedés, mákszemnyi fenntartás a háttérben.

A férfiak viszont saját utódaikról akarnak főként gondoskodni, ezért mindig is több energiát és figyelmet szenteltek olyan gyerekekre, akik (szerintük) jobban hasonlítanak rájuk. Közkeletű vélekedés szerint

ami nem véletlen, az evolúció ugyanis előnyben részesítette azokat a csecsemőket, akik az apjuk vonásait hordozták. Úgy is mondhatjuk, hogy a természet „elintézte”, hogy a csecsemők kivívják az apák gondoskodását, különben egy (vélt) „leleplező” benyomástól vezérelve elhanyagolták, elhagyták volna újszülött gyermeküket, ami végzetes lett volna a babák számára.

Tetszetős magyarázat, evolúciópszichológusok akár csettinthetnek is. Ráadásul a tudomány meg is erősítette az apai hasonlósági teóriát 1995-ben, amikor két amerikai kutató egyéves gyerekek és három férfi és három nő arcát mutatták fekete-fehér fotókon (az egyik mindig a biológiai szülő volt) a kísérleti alanyoknak, hogy mondják meg, kire hasonlítanak a babák leginkább. Minden az elvártak szerint alakult,

a feltételezés bizonyítást nyert, és úgy tűnt, hogy megnyugtató módon sikerült megmagyarázni egy újabb tudományos rejtélyt. Quod erat demonstrandum, le lehet tenni a pontot, és újabb talányok után nézni.

Talán az élet legnehezebb szakasza a kamaszkor, mely körülbelül 12 éves korban kezdődik és 18-20 éves korig tart. Hirtelen testnövekedés, követhetetlen hangulatingadozások, hormonváltozások, szerotonin- és kortizolfröccsök. Egy kaotikus átmeneti állapot, még nem felnőtt, már nem gyermek, aki dacos, szemtelen és felesel. És azon kívül, hogy a barátaival lóg, legszívesebben nem csinálna semmit.

Lusták

Ha csak tehetnék, álló nap a plafont bámulnák, ahogyan Lúdas Matyi, Fazekas Mihály 1804-es elbeszélő költeményének jól ismert hőse is teszi, aki igencsak lusta siheder volt – hiába zsémbeskedett vele az édesanyja, füle botját sem mozgatta, csak a legyeket hajkurászta. 

Ugyan mi történhetett vele? Mi történik a nem sokkal korábban még örökmozgó, energiabomba gyerekekkel?  

Vekerdy Tamás pszichológus-író, a nagy sikerű Kamaszkor körül című könyv szerzője szerint semmi különös, mindössze azért tűnnek lustának, mert belefáradnak a növésbe. Tinédzserkorban akár 10-15 centit is nyúlhatnak a fiatalok pár hónap alatt, ami igencsak megviseli a szervezetet, ahogyan a hormonális változások is fárasztóak tudnak lenni.

A legújabb kutatások azt sugallják, hogy az emberi agyban nincs egyetlen olyan hely, amely a tudatért lenne felelős, azt feltételezik, hogy egy egész hálózat állhat mögötte. Eddig megfoghatatlannak bizonyultak azok az agyi hálózatok és kapcsolataik, amelyek a tudatosságot és az ébrenlétet eredményezik.

Mi az emberi tudat?

Zirui Huang, a Michigani Egyetem Orvostudományi Kar Aneszteziológiai Tanszékének kutatási adjunktusa azt mondta:

A tudat tanulmányozása olyan, mint egy összekevert Rubik-kocka kirakása. Ha csak egyetlen felületet nézünk, megzavarhat a rendszerezés. Minden dimenziót figyelembe véve kell dolgozni a rejtvényen.

A tudat vonatkozik az agy ébrenléti képességére, tapasztalatainkra és az érzékszervek szerveződésére, vagyis a látvány, a hang és az érzés összefonódására, hogy létrejöjjön a tudatos élmény. Idén év elején nagy előrelépés történt az emberi tudat vizsgálatában, a Michigani Egyetem kutatói éber és kómában lévő vagy pszichiátriai betegek (például skizofrén) MRI-adataiból 400 különböző agyi régió felvételeit vizsgálták és hasonlították össze. Három kérgi gradienst találtak, amelyek összhangban lehetnek a tudat dimenzióival, az ébrenléttel, a tapasztalatokkal és az érzékszervi szerveződéssel.

Az emberi tudat kutatása tehát komoly fejlődésen megy keresztül, de mi a helyzet az állatokkal?

„Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott” – mondta Benjamin Franklin, az Egyesült Államok egyik alapító atyája, polihisztor, amit Stephen King amerikai bestselleríró tovább gondolt, mondván: „ketten is csak akkor tarthatnak titkot, ha az egyikük halott”. George Orwell angol író tovább emelte a tétet, és elment a falig, mert szerinte ha titokban akarunk tartani valamit, akkor még önmagunk elől is el kell titkolnunk a titkunkat, különben előbb-utóbb biztosan kibökjük valakinek.  

A titkok azok a rejtélyes részletek, amelyeket csak kevesen tudnak, ezek szerint mindig kiderülnek? Egyáltalán: miért vannak titkaink, miért titkolózunk? Utóbbi kérdésre a válasz kézenfekvő: legfőképpen azért, hogy elkerüljük mások negatív megítélését, ami akkor érne minket, ha kikerülnének azok információk, amelyeket mindenáron leplezni szeretnénk, esetleg azért, mert nem akarjuk felfedni jövőbeli terveinket. Nagy tehát a tét (legalábbis úgy gondoljuk), mégis a titkokat csak nehezen tudjuk sokáig magunkban tartani, és valóban csak idő kérdése, hogy előbb-utóbb jó eséllyel megosszuk azokat valakivel.  

De vajon miért teszünk ilyesmit? Hiszen a nagy rejtegetés után az önkéntes kitárulkozásnak nem sok értelme van.

Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a rémálmok csak a fiatalabbakat gyötrik, ez hatalmas tévhit. A legfrissebb felmérések szerint ugyanis a felnőttek 50-85 százaléka álmodik rosszakat esténként, ami utólag kialvatlansághoz, feszültséghez és szorongáshoz vezethet.

Azt persze senkinek sem kell magyarázni, hogy az előbb felsoroltak nem éppen a legjobb napindító tényezők – de miért álmodunk rosszakat, és hogyan előzzük meg ezeket? Ennek próbáltunk utánajárni az alábbi cikkünkben.

Az álmok általában olyan dolgokat foglalnak magukba, amelyek napközben történtek. Ez egyes kutatókat arra a feltételezésre vezette, miszerint az álmodás elengedhetetlen a memória megszilárdításához és a kognitív megfiatalodáshoz

– magyarázza Joshua Tal manhattani alvás- és egészségpszichológus, később azzal kiegészítve, hogy a tudomány jelenlegi álláspontja az, hogy az álmok tulajdonképpen az elme kísérletei arra, hogy értelmet adjanak a nap során történt eseményeknek azáltal, hogy az alvás során az agy képekben játssza vissza őket.

Ezzel szemben a rémálmok az Amerikai Alvásgyógyászati Akadémia szerint olyan élénk, valósághű és nyugtalanító álmok, amelyek jellemzően a túlélést vagy a biztonságot fenyegető veszélyekkel kapcsolatosak, és gyakran a szorongás, a félelem vagy a rémület érzéseit váltják ki. Ennek okán, amennyiben gyakorta rémálmokkal küzd, mindenképp érdemes utánajárnia annak, hogy mi lehet azok kiváltója. Az alváshiány és a szorongás ugyanis több szívet érintő betegség, illetve az elhízás kialakulása miatt is felelhet, írja a  CNN .

Két évvel az 1981-es Időbanditák című film bemutatása után, amiben furfangos időutazók a világtörténelem gazdag és híres szereplőit akarják kifosztani, egy trükkös rabló 106 ritka órát lopott el egy jeruzsálemi múzeumból. Ezzel körülbelül meg is valósította a Terry Gilliam-film cselekményét, mivel időt és történelmileg értékes tárgyakat lopott, köztük egy Marie Antoinette-nek szánt, 30 millió dollárt érő órát.

A rejtélyes rabló kilétére évtizedekig nem derült fény, de mi is történt azon a negyven évvel ezelőtti éjszakán?

1983. április 17-én valaki az éj leple alatt bemászott a jeruzsálemi LA Mayer Iszlám Művészeti Múzeum kis ablakán, hogy meglovasítson 106 órát és egyéb értékes művészeti tárgyat. Nyomokat annyira nem hagyott, hogy a hatóságok egy helyben topogtak egészen addig, amíg valaki a 2000-es évek elején a halálos ágyán nem könnyített a lelkén.

A legkülönlegesebb órák tárlata

A jeruzsálemi Iszlám Művészeti Múzeum 1974–ben nyílt meg, és mintegy 4000 tárgy tartozik a gyűjteményébe, ékszerek, kerámiák, szőnyegek, fegyverek. A tárlat legkülönlegesebb szekciója a ritka és értékes órakollekció, ami a világ három legritkább óragyűjteményének egyike. A múzeumot a hatvanas években alapította Vera Francis Bryce Salomons, aki az apjától örökölt mintegy 200 darab órával alapozta meg a különleges óratárlatot.

A kollekció legfontosabb elemei közé tartozik a híres svájci órásmester, Abraham-Louis Breguet által készített 55 óra, köztük egy naptárral és hőmérővel felszerelt szerkezet is, amit Napóleon húgának készítettek. De annak az órának is ő volt az ötletgazdája, amit Marie Antoinette-nek szánt egyik börtönőre, aki beleszeretett a halálra ítélt francia királynéba. A mechanikailag bonyolult szerkezet azonban csak 1827–re készült el, 34 évvel Marie Antoinette kivégzése után. A 30 millió dollár értékű műremek 823 aranyból, platinából és zafírból készült alkatrészből áll. De volt a gyűjteményben egy pisztoly alakú 19. századi óra és Breguet híres Sympathique időmérője is.

Kevés idegesítőbb van az életben, mint az elménk szűnni nem akaró kattogása, az örökös túlgondolás, rágódás, agyalás vélt vagy valós helyzeteken, múltbeli eseményeken vagy a kiszámíthatatlan jövőn újra és újra, végtelenített gondolatköröket futva, a legrosszabbra számítva, bolhából elefántot csinálva.

„Most jut eszembe, az utóbbi időben mindig érzek is valamit, ahányszor pislogok” – mondja a világ egyik legismertebb agyalója, a hipochonderek örökös bajnoka, Woody Allen, aki a Hannah és nővérei című, 1986-os filmjében egyfolytában azon szorong, hogy agydaganata van, és amikor kiderül, hogy teljesen egészséges, akkor meg azon kezd aggodalmaskodni, hogy attól még, hogy éppen most nem rákos, könnyedén az lehet a közeljövőben.

De Shakespeare Hamletje is nehézsúlyú rágódó, hiszen az egész darabban mást sem csinál, csak azon tépelődik, mi lesz a halál után („lenni vagy nem lenni”), ezért aztán nem is cselekszik, végül ez okozza a vesztét is.

Vajon miért agyalunk ennyit? Mi váltja ki a rendkívül fárasztó és kimerítő túlgondolkodást? Volt vagy van a végeláthatatlan töprengéseknek egyáltalán bármiféle evolúciós előnyük?

Közel egy hete már, hogy véget ért a négynapos húsvéti hosszú hétvége, amely alatt az ország jelentős része az átlagosnál bizonyára többet étkezett – a sok ünnepi finomságnak ugyanis kifejezetten nehéz ellenállni. Ennek hátránya, hogy pillanatok alatt felcsúszhat ránk pár plusz kiló, melynek leadása bizonyos esetekben sokkal nehezebb lehet, mint azok felszedése.

Ilyen esetekben az első dolog, amihez fordulunk, nem más, mint a testmozgás – extra hosszú sétákat vállalunk be a kutyával, otthon, a tévé előtt edzünk, vagy akár még egy kondibérletet is kiváltunk, napokkal, hetekkel az életmódváltás után azonban számos ember konstatálja szomorúan, hogy a mérleg semmi változást nem mutat.

Ilyenkor merül fel a legtöbbekben a kérdés, hogy önmagában a testmozgás valóban elég a fogyáshoz? – ennek jártunk utána az alábbi cikkünkben.

Több mint tíz éve robbant ki a hazai medvehagyma-őrület, amikor szinte egyik évről a másikra tömegmozgalom indult, és ezrek lepték el március végeken az árnyas erdőket, hogy a divatnak hódolva vadfokhagymát gyűjtsenek kosárszámra. Addig is ott hevert a lábaink előtt ez a finom fűszernövény (Allium ursinum), csak nem vettük észre, vagy egyszerűen nem tudtuk, mi az. Pedig fokhagymához hasonló íze akkor is finom volt, és jótékony hatásainak se szeri, se száma (vitaminbomba, vér- és májtisztító hatású, immunerősítő, akárcsak a fokhagyma), de csak egy kevesek által ismert

Annyira ráfókuszáltunk, hogy jóformán nem is látunk mást ilyenkor, csak medvehagymát, és a lelkes szedegetés közben észre sem vesszük, hogy mi mindent taposunk el közönyösen. 

Ha jó érzékkel kihagyjuk a medvehagymalevelekre kísértetiesen hasonlító és minden porcikájában mérgező gyöngyvirágot (virágzás előtt úgy ismerhetjük fel, hogy nincs hagymaillata), azért medvehagymavakságunkban nem árt a lábunk elé nézni és észrevenni például a zsenge csalánhajtásokat.

A csalánt, a világ talán legközönségesebb és egyik legkellemetlenebb gyomját, amelyik a róla elnevezett szúró, égető, viszkető kiütésekkel ajándékoz meg bennünket, ha puszta kézzel hozzáérünk? A válasz az, hogy bizony.

A világ egyik leggyakoribb fóbiája az arachnofóbia, a pókiszony. De nem a NASA-nál. Az amerikai űrhivatalban már a kezdetektől kitüntetett érdeklődést mutattak a külsőre nem éppen megnyerő ízeltlábúak iránt. Felvittek például kettőt az első amerikai űrállomásra, a Skylabre, hogy megnézzék, vajon kicsi gravitációban vagy éppen súlytalanságban is akkora hálószövő mesterek-e, mint idelent.

Nagy meglepetésre nem jöttek zavarba a Föld körüli pályán sem a nyolclábú asztronauták. Először kissé bizonytalankodtak ugyan, nem tudták ők sem, hol van lent és fent, aztán a fényforrásokhoz képest kezdtek tájékozódni, és nekiláttak a szövésnek-fonásnak, és egyre jobb és erősebb műveket alkottak. Azaz kitűnően alkalmazkodtak a lebegő körülményekhez.

Később emelték a tétet a NASA alabamai Marshall Űrrepülési Központjának tudósai, és már arra voltak kíváncsiak, hogy

(vagyis idegrendszert módosító szereket, mostani ismereteink szerint a pókok még nem ébredtek öntudatra).

Na de honnan jött ez a meredek ötlet? Mi köze van egy ilyen kísérletnek az űrrepüléshez? Netán egy kellően vidám csapatépítő bulin született őrült terv volt csupán, hogy tudományos kíváncsiságból pókokat drogozzanak be?

Akár ez is megtörténhetett volna, de valójában egy csalódást okozó szerény próbálkozás pattintotta ki az isteni szikrát.

Ahogy a hátizsákok, úgy terjedtek el a sport– és tornacipők is az elmúlt évek alatt minden korosztály körében. Lassan az a ciki, aki nem tornacipőben jár, pedig néhány évvel ezelőtt a sikk és a sportcipő kifejezések egymás közelében sem állhattak volna. De mára már az első osztályú brit etikett-tanácsadó cég, a Debrett's is jóváhagyta a sportcipőket az elegáns, társasági összejövetelekre. Vajon az egyre inkább terjedő igénytelenségnek tudható be, vagy a kényelem térhódításának? A reklámok és a sztárok biztos támogatói a trendnek, de vajon jó-e, ha egész nap egy kényelmes sportcipőben nyomulunk?

A sportos ruházat térhódításával és a pandémia kényelemre törekvésével egyenesen nyílt meg az út a sneakerek előtt. A cipők amúgy is az online luxuspiac legnagyobb szeletét teszik ki, ezen belül a tornacipők kiemelt helyen állnak. A Guccitól a Balenciagáig nagy divatmárkák diktálják a tempót a luxustornacipők piacán.