Index Vakbarát Hírportál

Sokan megkongatták már a harangot a húsvéthétfői vérbő locsolkodás felett, ha máskor nem is, de a koronavírus-járvány és a karantén idején biztosan, amikor nem járták a délelőtti utcákat vidám fiatalok seregei, mivel kötelezően mindenki otthon gubbasztott. 2021-ben már enyhült a szigor és tíz fő alatt törvényesen hódolni lehetett a szokásnak. Akár végleg eltűnhetett volna az amúgy is visszaszorulóban lévő folklór, de igencsak úgy tűnik, van még benne élet.

Jó tudni, hogy a húsvéti locsolás ízig-vérig kárpát-medencei szokás, és nem is olyan rég a fiatal falusi nők legszebb ruhájukban várták a legényeket, hogy azok rájuk zúdíthassanak egy vödör kútvizet. Amit a parfüm (de jellemzően inkább valami émelyítő folyadékféleség) váltott fel különösen a városokban,

Ellenben berobbant a repertoárba a szódásszifon is, mint vicces(kedő) alternatíva.

A húsvéti buzgalom érthető, na de mennyire várják a locsolókat? Egy felmérés szerint a magyar nők átlagosan fele 1-5 fő gentleman látogatására számít. A kisebb településeken jellemzően többre.

A dekadens Budapesten pedig ez az arány csúcsra jár: a felnőtt nők jó része egyáltalán nem vár senkit. Sőt, inkább elmenekül. Talán ebben jócskán benne van a mindenféle zugpiaci olcsó kölnik elviselhetetlen szaga, ami annyira hozzátartozik a húsvéthétfőhöz, mint karácsonyhoz a fenyőillat. A „jaj, köszönöm, ennyi már elég lesz!” felkiáltást azt hiszem, mindannyian hallottuk már.

Na és mi van a 18–24 év közötti nőkkel? Vajon ők mennyire nyitottak húsvéthétfőn? És kik várják a legeslegjobban a locsolást? Többek között ezek is kiderülnek a Ma is tanultam valamit podcast 3. évadának első adásából, amelyben Tapasztó Orsi és Jocó bácsi járja körbe a szenvedélyes tavaszi szokás minden örömét és szorongását. Megtudhatjuk például, hogy:

• Fel lehet-e fogni udvarlásnak a locsolást?
• Milyen trükköket lehet elkövetni a kölnisüveggel?
• Miért tojik tojást a nyúl?
• Miért éppen húsvéti sonka? És nem mondjuk rántott hús?
• Érdemes-e locsolóvers-generátort használni?

Jó, ha észben tartja, hogy efféle fogós kérdések csak mifelénk merülnek fel.

A húsvét náluk ugyanis a legújabb krimik és thrillerek össznépi ünnepe. Mi sokkal oldottabban éljük meg ezeket a napokat, ezért ne hezitáljon sokat, inkább hallgassa meg a műsort, már csak azért is, hogy ma is tanuljon valamit!

És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem arról, hogy miért agyaljuk szét, gondoljuk túl életünket, és mit tehetünk ellene, miért érzékeljük másként az időt gyerekként, mint felnőttkorban, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat. És tudja meg azt is, hogy miért múlik el a szerelem másfél év elteltével. Na és leplezze le a notórius későket is.

Mivel mással is tudnának a munkavállalók nyomást gyakorolni munkáltatóikra, mint közösen megszervezett munkabeszüntetéssel? Ritkán érik el ugyanis céljukat az önálló gerillaakciók, a véletlenszerű felmondással fenyegetéseket a „nincs pótolhatatlan ember” szentenciával legtöbbször könnyedén leszerelik. A kollektív sztrájkok azonban sokszor érzékenyen érintik a munkaadókat, és akár megbéníthatnak egy egész országot is.

Amikor január végén majdnem 20 ezer Volán-dolgozó tiltakozott, a béremelésért indított megmozdulás például sikerrel járt. Ám ehhez valószínűleg az is kellett, hogy volt olyan nap, (január 29.), amikor az autóbusz-vezetők 56 százaléka nem ült volán mögé.

De nemcsak a közlekedésben, hanem a Parnasszuson is dolgoznak munkavállalók, a napokban éppen az Operaház dolgozói követeltek béremelést (és kollektív szerződést).

a 2024. március 19-i, Don Giovanni-előadás alatt egy teljes órán keresztül távol maradt a teljes zenekar, és csatlakoztak hozzájuk a férfi kóristák is. És mivel a műszaki dolgozók is sztrájkba léptek, a díszleteket az irodai dolgozók kezdték lebontani.

Másnap Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának kezdetén a főigazgatói páholyból Ókovács Szilveszter főigazgató szólt az ámuló közönséghez, és leszögezte, hogy „nincs az a vasutas, aki meg tudná akadályozni az Operaház működését”.

Jól mondta a főigazgató, a világ legerősebb szakszervezeteivel működő, országok leállítására képes vasúttársaságok egyetlen öntudatos tagja sem próbálta megakadályozni, hogy a nemzeti opera Hunyadi-jelmezbe öltözött énekesei az előző nap játszott Don Giovanni erdőt megidéző díszletei előtt adják elő, na nem a teljes művet, hanem csak „a nyitányt, a két finálét és még néhány áriát”, zongorakísérettel, kórus és táncosok nélkül. Úgy tűnik, a műcsonkítás és műélvezet-megvonás is hatásos nyomásgyakorlás lehet, mert valamiféle megállapodás történt, és március 24-én vasárnap felfüggesztették a sztrájkot.

Na de mióta ennyire öntudatosak az alkalmazottak?

Új évaddal jelentkezik az Index podcastje a Betone közreműködésével, a Ma is tanultam valamit. A közkedvelt Index-rovat beszélgetős műsoraiban – ahogyan a Ma is tanultam valamit-cikkekben és -könyvekben is – újra mindenkit érintő hétköznapi kérdésekre keressük szórakoztatóan a tudomány válaszait.

A két jól ismert műsorvezető most is az összeszokott podcastpáros, Tapasztó Orsi és Jocó bácsi (Balatoni József). Orsi fizikus kutató és mentálhigiénés szakember, Jocó történelemtanár, és mindketten influenszerként is ismertek. A megszokott módon az új évadban is elhozzuk az aktuális tudományos kutatásokat, és meghívjuk az adott téma legavatottabb szakértőit.

A Ma is tanultam valamit podcast ismét péntekenként délelőtt jelentkezik az Indexen. Néhány téma az új évadból:

• Miért van kihalóban a locsolkodás?
• Hogyan lehetünk magabiztos szülők, és hogyan neveljünk boldog gyereket?
• Miért káromkodik oly cifrán a magyar? Egyáltalán: miért káromkodunk?
• Rengeteget emlegetjük, de mi is valójában az intimitás? 
• Olyan, hogy lustaság nem is létezik?

Best of…

Az előző két évad adásaiból az alábbiak voltak a hallgatók kedvencei:

• Ezek a magyar ételek verik ki a biztosítékot a külföldieknél
• Másképpen múlik az idő gyerekként, mint felnőttként. Na de miért? 
• A szerelem bolonddá tesz – de miért múlik el másfél év múlva?
• Túlgondoljuk, szétagyaljuk az életünket. De hol az ellenszer?
• Létezik-e a másik felünk, lelki társunk, Létezik-e a nagy ő? Ne fájjon a feje, lassan búcsút inthetünk a migrénnek!
• Almási Kitti a monogámiáról: Mindennap szembejön valaki, aki jobb nálunk

És annál jobban érezzük magunkat benne. Ha szereted az értelmes kérdéseket, és érdekelnek a közérthető, de nem pongyola és szórakoztató válaszok, ha szeretnél tanulni valamit ma is, úgy, hogy közben jól érzed magad, akkor kövesd a Ma is tanultam valamit podcastjét abban a lejátszóban, amelyikben jólesik!

Példa nélküli forradalom zajlott Pesten 1848. március 15-én. Nemcsak spontán alakuló eseménysoraiban, hanem abban is különleges, hogy nem folyt vér, pedig a 100 ezres főváros több mint 20 ezer polgára tüntetett az utcákon, és Petőfiékkel az élen már aznap elérték több céljukat is: a cenzúra eltörlését, a sajtószabadságot, és a politikai foglyok (ez esetben lázító röpirataiért – bírói ítélet nélkül – a budai várban fogva tartott Táncsics Mihály) kiszabadítását.

Ezzel szemben az európai forradalmi hullámot, a Népek Tavaszát elindító 1848. januári palermói, majd a február 22-i párizsi és a március 13-i bécsi forradalmakat véres, fegyveres összecsapások, barikádok, sortüzek és halottak kísérték. Pedig Pesten is hasonló követelésekért (sajtószabadság, választható országgyűlés, vallási és jogi egyenlőség) tört ki a rebellió.

Leginkább a párizsi forradalom híre tüzelte fel a hangulatot és indította el a láncreakciót Európában. Személyesen Lajos Fülöp király robbantotta fel a párizsi puskaporos hordót azzal, hogy betiltotta a tüntetéseket, de még a február 22-re tervezett bankettet is. Márpedig a franciák előszeretettel szerveztek evéssel-ivással összekötött történelemformáló eseményeket. Tömeges eszem-iszommal ünnepelték például a Bastille bevételét, és egy ilyen népvacsorán írták alá az Emberi és Polgári Jogok nyilatkozatát is a nagy francia forradalom idején. Annyira érzékeny ügyben makacsolta meg magát a király, hogy a párizsiak rövid úton elzavarták a hatalomból és kikiáltották a második francia köztársaságot.

Rhonda Byrne A titok című könyvéből több mint 35 millió példány kelt el, és több mint 50 nyelvre fordították le. Byrne számos kapcsolódó könyvet készített, köztük A legnagyobb titok címűt, de a siker hullámait meglovagolva még egy kártyapaklit is kiadott. Persze a könyv a filmes adaptációt sem kerülhette el, a Titok: Merj álmodni Katie Holmes főszereplésével készült 2020-ban. A The Guardian szerint „sértően középszerű lett… felejthető”. De van DVD is, The Secret Behind the Secret címmel, melyben egy önsegítő guru azt állítja, hogy egy Benjamin nevű spirituális lényt irányít.

Nem igazán tudjuk, és lehet, hogy soha nem is fog kiderülni, miért alakult ki a zene, milyen közvetlen evolúciós előnyt hordoz, de az biztos, hogy közvetlenül hat az érzelmeinkre, méghozzá annyira intenzíven, mint a szex vagy a drogok, és igen: akár függőséget és eufóriát is okozhat. Ha pedig különösen tetszik egy zene, akkor érkezik a jól ismert katartikus, bizsergető, lúdbőröztető borzongás, a bőrorgazmus (skin orgasm).

Elméletek tucatjai próbálják kideríteni, hogyan hat agyunkra a zene, és egyes kutatók azt is állítják, hogy megtalálták a zene élvezetéért felelős agyterületet. A valóságban azonban a tudomány csak tapogatózik, és a legpontosabb válasz úgy szól, hogy ezernyi módon, mindenhogyan stimulál minket, méghozzá nyílegyenes utakon, közvetlenül rezonálunk rá. Ami nem is csoda, hiszen képes kifejezni az öt emberi alapérzelmet: boldogságot, dühöt, nyugalmat, félelmet és szomorúságot.

A történészek legnagyobb döbbenetére a hágai Binnenhof parlament épületénél néhány hete a felújítási munkálatok során egy 99 éves időkapszulára bukkantak II. Vilmos király szobra alatt. A kapszula a szobor alapját tartó két fal közé volt beékelve, hogy majdnem száz évig várjon felfedezőjére. Jan van Zanen polgármester fehér kesztyűben, ünnepélyes keretek között nyitotta ki és tárta a nyilvánosság elé a régi verseket, leveleket és könyveket tartalmazó kapszulát. Az egyik legfontosabb dokumentum az a három részes francia nyelvű leírás volt a neves hadtörténész, Franςois de Bas tollából, ami II. Vilmos király Napóleon elleni csatáiról szólt. De Bas nagy hangsúlyt fektetett az 1815-ös waterlooi csatára, és a masszív holland ellenállásra Napóleonnal szemben. 

Sohasem hagyják nyugodni a kalandfilmek főhőseit és a valódi kalandorokat sem a mesés, sokszor mágikus erővel bíró, eltűnt, elrejtett, vagy ellopott kincsek, ereklyék. A történelem pedig tele van varázslatos keresnivalókkal.

Közülük is talán az egyik legpazarabb az eltűnt azték kincs lehet, amelyet a történelem aranyért leginkább sóvárgó hódítója, Hernán (vagy Fernando) Cortés spanyol konkvisztádor harácsolt össze a virágzó azték birodalom meghódításakor és romba döntésekor. 1519-ben, első európaiként érkezett a mai Mexikó területére 11 hajóval, pár száz emberrel, 40 lóval, 10 ágyúval, és fellázított indiánokkal az oldalán bemasírozott az akkori világ második legnagyobb városába, a negyedmillió lakosú (az azték fővárost lélekszámban akkoriban csak Konstantinápoly múlta felül), dúsgazdag, lépcsős piramisokkal teli Tenochtitlánba, ahol a tengernyi aranyat látva a maradék erkölcsi dilemmája is elpárolgott.

Különös nép volt az azték. Nem ismerték a kereket, a vasat, az aranyat pedig nem sokra tartották. Ám mivel nem rozsdásodik és fénye a Napot idézi, ezért a legtöbb kegytárgyat, dísztárgyat, ékszert a sárga nemesfémből készítették. Beszámolók szerint még a házak belső falait is aranylemezekkel burkolták. Nem értették az aztékok, miért vesztik eszüket a spanyolok, már csak azért sem, mert először főistenük, Quetzalcóatl, a Tollas Kígyó földi hírnökének tartották Cortést, ezért hatalmas pompával fogadták őt és embereit, a király apjának palotájában szállásolták el őket.

A 18. század vége felé született William Buckland egyszerre volt anglikán lelkész, úttörő paleontológus és geológus, na meg az első brit dinoszauruszcsontváz felfedezője. Emellett valószínűleg a legtöbb állatot kóstoló ember, aki valaha élt a Földön, pedig már 240 év eltelt a születése óta. Ne gondoljuk azonban, hogy egy hóbortos őrültről van szó: forradalmasította a brit őslénytant és a földtörténeti stúdiumokat, oxfordi előadásai igazi sztárrá tették a viktoriánus Angliában.

Pár napja kezdődött a sárkány éve a kínai horoszkóp szerint, és akár komolyan, akár játéknak vesszük – ha csak Kína lakosságát nézzük – legalább egymilliárd ember biztosan hallott róla, számol vele, és azt is tudja: ez a jegyek közül a legerősebb és a legszerencsésebb. Az éleslátás, a következetesség és a kitartás minőségét hordozza, és senki sem akad fönn azon, hogy a nyúl, kutya, majom és a többi állatjegy közül a sárkány az egyetlen, amelyik nem valós lény. Kínában például ma is ugyanúgy jelen van a mindennapokban, mint ötezer éve, amikor először felbukkant.

Hogy honnan erednek a sárkánymítoszok, szinte lehetetlen megmondani, ugyanis

Mintha mindenhová követte volna az embereket, nincs olyan kontinens, ahol a mítoszokban ne riogatna, röpködne, vagy őrizné a természet örök rendjét.

Ázsiában ma is hatalmas kultusz övezi őket, és számunkra meglepő módon arrafelé a bölcsesség hordozói, és küllemük dacára jóságos teremtmények, akik gyakran segítenek az embereknek. Furcsa az is, hogy nincs szárnyuk, kígyószerűen mozognak, de tüzet okádnak, és esőt hoznak, ha fohászkodnak hozzájuk.

A keresztény Európában senki nem hívogatta őket, merthogy errefelé a sárkányok gonoszak, a Sátán jelképei. Ahogyan Jób könyve plasztikusan leírja:

szájából láng lövell elő. Nyakszirtjén az erő tanyáz, előtte félelem ugrándozik.

 

Igézően szép hely a Hawaii-szigetcsoport, az Egyesült Államok 50. állama, négyezer kilométerre az anyaországtól, a Csendes-óceán kellős közepén. Nemcsak arról nevezetes, hogy gyönyörű strandjain született meg a hullámszörfözés, hanem arról is, hogy legnagyobb szigetén működik a világ egyik legaktívabb vulkánja, a Kilauea. 1983 óta nem akar lecsillapodni, jóformán egyfolytában fortyog, vagy ömlik belőle a láva, ezért az egyik legalaposabban megfigyelt tűzhányó is egyben.

2018-ban annyira erősen robbant ki, hogy hamucsóváját 9200 méter magasra lőtte fel. A vulkanológusok és a helyiek később pedig arra lettek figyelmesek, hogy a környék tele van zöldes árnyalatú, üveges ásvánnyal, olivinnal.

Ennek a vas-magnézium szilikátásványnak számtalan fajtája létezik, attól függően, milyen benne a vas-magnézium arány. Egyik típusa, a smaragdhoz megtévesztésig hasonlító, olajzöld színű peridot azonban értékes drágakőnek számít, és minél sötétzöldebben ragyog (és persze minél nagyobb), annál többet ér.

A szerelem első látásra, amelyet angol nyelvterületen a Love at First Sight rövidítés miatt „LAFS"-nek neveznek – vagyis mi mondhatjuk, hogy SZEL –, az érzelmek és a fiziológiai válaszok sokrétű kölcsönhatása. A kutatókat régóta foglalkoztatja, mi állhat a jelenség mögött, vajon pusztán csak a vágyat takarja, ami a másik felé hajt, vagy tényleg egy, ugyan hirtelen feltörő, de komoly és komplex érzelem, ami valódi biológiai és pszichológiai háttérrel bír?

Ha már átéltük, hogy egy idegen tekintete magához vonzott, belefeledkeztünk a nézésébe, és valamiféle láthatatlan szálak meglétét éreztük, akkor megtapasztaltuk ezt a misztikus jelenséget. De ahhoz, hogy ebből igazi, tartós, mély érzelem fejlődjön, időt kell szánni a másik igazi megismerésére, és meg kell győződni arról, hogy valóban összeillünk vele. Különben a szerelem első látásra csak egy gyorsan kipukkanó lufi lesz, ami sokáig nem hagy majd aludni.

Meghökkentő írást jelentetett meg a British Medical Journal 1900-ban, amelyben arról számoltak be, hogy Pszkov környéki parasztok Oroszországban az első havazással behúzódnak házaikba, a tűzhely köré fekszenek, és egész télen csendben alszanak. Ezt a szokásukat pedig „lotskának” nevezik. Csak annyi időre kelnek fel, hogy elrágcsáljanak egy kemény kenyérdarabot, igyanak némi vizet, valamelyikük rak a tűzre, majd visszafekszenek aludni. Hat hónapnyi nyugalom után, amikor az első fű kizöldül, a családok felébrednek, megrázzák magukat, és mintha mi sem történt volna, nekilátnak a teendőknek. Így tettek már ősidők óta, aminek nyomós oka volt: a kevés élelem. Ezért téli álommal húzták ki a szűk hónapokat, így jóval kevesebb étel is elég volt nekik.

A történet valódiságát nem tudták bizonyítani, nincs nyomuk a téli álmot alvó orosz parasztoknak, de a lotskajelenség, azaz a téli álom, bevált túlélési stratégia az állatvilágban. Oka pedig elsősorban nem is a téli hideg, hanem inkább a kevés táplálék. Nem égetik feleslegesen a kalóriákat, úgysem tudnák azt kellő mennyiségű táplálékkal pótolni, inkább nyugalomba vonulnak, lelassítják az anyagcseréjüket, minimálisra csökkentik testi funkcióikat, és kihúzzák tavaszig. Addig a testükben lévő zsírraktárakat használják fel energiaként. Ezt a visszafogott állapotot nevezik „torpornak”.

Habár ismerünk talpig fess állatokat, például a kifogástalan testőroutfitben hősködő csizmás kandúrt, az élővilágban példátlan módon csak az ember kénytelen ruházkodni, ha nem akar fázni. Az emlősök között kifejezetten ritka a csupaszság, szemérmetlen meztelenségünk okait pedig máig viták övezik. Úgy tűnik, hogy a Homo nemzetség első szőrtelen tagja a Homo erectus lehetett, 1,6 millió évvel ezelőtt. De hogy mi történt pontosan, azt több elképzelés is igyekszik megmagyarázni.

Talán a legmeggyőzőbbnek a szavannateória tűnik, amely szerint hárommillió évvel ezelőtt egy hidegebb és szárazabb periódus köszöntött az afrikai őshazára, ami miatt az őserdős területek egyre inkább ligetekkel tarkított füves szavannákká ritkultak. Az erdős élőhelyeket kedvelő emberszabásúaknak pedig fel kellett adniuk addigi életformájukat. Egyre többet kellett veszélyes, nyílt területeken mozogniuk, sőt futniuk (a két lábra állást is részben a futáskényszernek tudják be). A nagy lótás-futásban pedig könnyen túl lehetett hevülni, és azok élték túl a stresszesebbé váló mindennapokat, akik képesek voltak hevesen izzadni.

Ringben küzd a képzeletdús vízimajom-elmélet is. Hívei szerint a törzsfejlődés során egy-két millió éven keresztül egy vízzel körülvett szigeten élt távoli őseink egy domináns csoportja, és a tengerparti és vízi élethez felesleges volt a szőr. De nem csak csupaszságunk ered ebből az időből – állítják –, hanem például olyan tulajdonságaink is, hogy máig szeretjük a vizet, lefelé néz az orrnyílásunk, sós a könnyünk, és könnyedén tudjuk szabályozni a légzésünket.

Meztelenségünk magyarázata lehetett az is, hogy meg kellett szabadulnunk a veszélyesen elszaporodó, szőrzetben élő vérszívó ektoparazitáktól (például kullancsoktól). Egy másik hipotézis a tűzhasználathoz köti a szőrzet eltűnését, mondván, a tűz melege okafogyottá tette a szőrbunda viselését.

Bármi is volt a meztelen igazság, őseinknek mindenképpen fel kellett öltözniük, a kérdés csak az: mióta ruházkodik az ember?

Lezárták még az ősszel Bologna nevezetes központi terét (Porta Ravegnana), és várhatóan több évig zárva is marad, mert az ott magasodó két ferde középkori torony életveszélyessé vált, falaikon repedések keletkeztek, és akár össze is dőlhetnek.

A 97 méter magas Asinelli- és a 48 méteres Garisenda-tornyokat a nevüket viselő módos családok emelték 1109 és 1119 között. Eredetileg 60 méter magas volt a kisebbik (Garisenda), de a 14. században – biztos, ami biztos – visszabontották, mivel egy földmozgás következtében erősen elferdült. Ő lett a bolognai ferde torony, ami legalább annyira meg van dőlve, mint az 57 méter magas pisai, de ami igazán aggasztó, hogy most a dőlésének iránya is kissé megváltozott. A magasabbik (Asinelli) is picit ferde, a Garisendához képest azonban egyenesen áll, mint a cövek, de ő sincs túl jó állapotban.

Gondoljunk csak bele: az Asinelli-torony a maga 97 méterével három darab egymásra helyezett tízemeletes panel magasságába nyúlik, és a kisebbik is másfél tízemeletes magas. De ami a legérdekesebb, hogy egykor legalább 100 hasonló (átlagosan 60 méteres) „felhőkarcoló” magasodott a városban. Szó szerint úgy nézhetett ki Bologna, mint egy középkori Manhattan.

Impozáns és lélegzetelállító, ha csak ezt a több mint 900 éves két tornyot nézzük, szinte nem is hiszünk a szemünknek.

Ezek a négyzet alapú téglaépítmények ugyanis első látásra nem igazán tűnnek praktikusnak. Szűkek és magasak, sok száz lépcsőt megmászni pedig akkoriban sem volt egy népünnepély. Ráadásul, mivel a téglák nem bírták a tornyok súlyát, sokuk magától leomlott száz éven belül. Vagy éppen ettől tartva maguk a tulajdonosok bontatták vissza néhány tíz méteres magasságig. Mint például a ferde Garisenda-tornyot 48 méteresre, eredeti méretében valószínűleg már rég összeomlott volna.

Evolúciós maradványokkal van tele a testünk, de az átalakulásuk mégsem evidens, nem zavarnak senkit és semmit, ezért a törzsfejlődés talán nem pazarol majd energiát eltüntetésükre. Élhetnénk lép nélkül is, de az igazi kérdés, hogy mi szükség van a fülön lévő Darwin-dudorra, vagy a lábujjakra? Régen a futásnál jó szolgálatot tettek, kapaszkodáshoz is kellettek, de ma már nincs igazi funkciójuk, hacsak nem lakkozzuk ki őket szépen, és akkor esztétikai gyönyört kelthetnek. Egy régebbi jóslat szerint a jövő embere kis lábujj nélküli, kopasz, széles fejű egyed lesz, aki jóval magasabb nálunk. Mai szemmel nem túl szép, de a kis lábujj tényleg felesleges.

Na és mi indokolja a vakbél meglétét? Az idők hajnalán még segített lebontani a cellulózt a növényi táplálékokból, de mára elvesztette jelentőségét: étrendünk a húsok beépítésével változatosabbá vált, és már nincs szükség hosszú és bonyolult bélrendszerre. Bár egy 2017-es kutatás szerint az immunrendszer védelmében nagy szerepet játszik, mert jó bélbaktériumokat tárol. Másrészt ha nincs vakbél, a 150 éves Houdini talán még ma is elkápráztatna minket bűvésztrükkjeivel, hiszen szegényt a vakbélgyulladás vitte el 52 éves korában.

Máig nem nyugszik a vita akörül, vajon miért tűntek el – szinte egyik pillanatról a másikra – a kőkorszaki barlangrajzok hatalmas, félelmetes és gyakori állatai a legutóbbi jégkorszak legvégén, körülbelül 10-12 ezer éve Európában, Amerikában és Ausztráliában. Több tízezer évig éltek együtt őseink a barlangi medvével, barlangi oroszlánnal, barlangi hiénával, gyapjas orrszarvúval, gyapjas mamuttal, óriásszarvassal, vagy éppen az akár 8 méter hosszúra is megnövő óriáslajhárral, majd a megafauna képviselői szinte egyik pillanatról a másikra végleg levonultak a földi élet színpadáról.

Minden 1000 kilogrammnál nehezebb növényevő faj és a 100 kilogrammnál nehezebbek háromnegyede kihalt (velük együtt az őket zsákmánynak tekintő ragadozók), ami felveti a nyilvánvaló kérdést: mi történhetett? A magyarázatért nem kevesebb, mint három teória versenyez, amelyek a klímaváltozást, a túlvadászó embert, vagy a járványokat teszik felelőssé.

Mi történik, ha a segítő vagy az ember mellett nagy szerepet betöltő állatok már nem jól látják el funkcióikat és kénytelenek visszavonulni? Mi lesz a legyengült rendőrkutyák vagy a delfinshow-ból kiöregedő orkák sorsa? És vajon az állatoknak is olyan nagy traumát okoz a visszavonulás, mint sok munkamániás embernek?

Az öregedésnek az embernél megjelenő lelki és fizikai jelei az állatoknál is megvannak, a kutyáknál biztosan, mert agyuk, öregedésileg legalábbis, meglepően hasonlít az emberekéhez. Idővel náluk is lelassulnak a kognitív funkciók, ami a memória legyengüléséhez, zavartsághoz és álmatlansághoz vezethet. De bizonyos kutatások alapján a négylábúaknál is felléphet éjszakai szorongás, sőt neurodegeneratív betegségek is.

A káromkodás „erőteljesebb” kommunikációs forma, mint a szokásos nyelvhasználat, és vájt fülű, klasszikus ízlésű kultúremberként dohoghatunk azon, hogy napjainkban mindenki és mindenhol használja a „csúnya” szavakat generációtól, napszaktól és lelkiállapottól függetlenül, de félre a dohogással! Kiderült, a káromkodás enyhítheti a fájdalmat, és növelheti a teljesítményt. A rosseb (eredetileg rossz seb, a szifilisz régi megnevezése) gondolta, de azért nekünk, magyaroknak ez különösen jó hír, hiszen igen kreatív káromkodók vagyunk. Ennek egyik legszebb példája az a 17. századból fennmaradt levél, amit több mint 600 cifra szóval tűzdelt tele írója, Horváth Mihály, hogy kiadja indulatait. 

Ha most véletlenül belerúgtunk a kanapéba, és rettenetesen megfájdult a lábujjunk, kiáltsuk csak, Firfek! (fearfek), ami a Star Wars káromkodása, és meglátjuk, megkönnyebbülünk. Bár nem annyira, mint ha egy bevett, old school trágárságot kiáltottunk volna, de azért a humorfaktor erős a csillagközi szitokban, és emiatt már enyhülhet is a fájdalom. Egy vicces kifejezés ugyanis ügyesen elterelheti figyelmünket a rossz érzésről. Egy angol nyelvű kutatás 821 résztvevője szerint például a „fuck” a legviccesebb angol szavak közé tartozik.

Van egy díjnyertes családi étterem Bangkokban, a Wattana Panich, ahol bárki rendelhet a 49 éve egyfolytában ugyanabban az üstben készülő marha- és kecskeraguból. Soha nem hagyják kiürülni az edényt, és az étteremben dolgozó szakácsoknak már harmadik generációja főzi a „finom és aromás” étket, ahogyan azt az étlapon ajánlják. Minden este félreteszik, ami az edényben maradt, majd másnap – ha kell, további összetevőket adnak hozzá, – a fél évszázados alaplevet újra felteszik főni, és felforralják. És ez így megy évtizedek óta, nap mint nap, ugyanabban az edényben, amelyet lehet, hogy még soha nem mosogattak el.

Japánban, Tokió Asakusa kerületében található az Otafuku étterem,a hol ugyanazt az oden nevű, pörköltszerű húslevest szolgálják fel 1945 óta folyamatosan. Csak azért nem régebben, mert az 1916-ban nyílt étterem eredeti, ódon fogása elveszett egy második világháborús légitámadásban, így „csak” 79 éves az alaplé. Kiterjedt törzsvendégi kör cuppant rá a történelmi fogásra, és panaszokról nincsenek hírek, úgy tűnik, hogy az ősi leves biztonságosan fogyasztható. A ragut mindennap újraélesztik és felforralják, elpusztítva ezzel a baktériumokat. A sűrű alaplé különleges aromát ad a hozzávalóknak, és ha jól csinálja a szakács, akár évtizedekig használhat egy fazék levest.

Meglepő egy műfaj, de nem csak Ázsiában hódít az örökragu (perpetual stew), egykor elterjedt volt Európában is. Például az útszéli fogadókban mindig főtt éppen valamilyen egytálétel. A franciáknál a pot-au-feu, egyfajta leves és marhapörkölt kombinációja volt népszerű, és állítólag a 15. századtól egészen a második világháborúig rotyogott ez az örökpörkölt a dél-franciaországi Perpignanban, és csak a német megszállás alatti szűkös alapanyag-kínálat miatt ürült ki a kondér.

Új lustasági világrekord született 2023 szeptemberében egy észak-montenegrói üdülőhelyen, Breznában. Egy 21 éves szerb versenyző 30 napon keresztül heverészett az ágyban, megdöntve ezzel az eddigi 24 napos csúcsot, és elnyerte a Laziest Citizen (Leglustább polgár) megmérettetés 1000 eurós fődíját. A szabályok egyszerűek voltak: csak léhán feküdni kellett egy matracon, közben az indulók olvashattak, laptopot és mobilt használhattak, ám a felkelés, de még a felülés is szabálysértésnek minősült, és azonnali kizárással járt (kivéve a nyolcóránként engedélyezett 10 perces WC-re menést).

A versenyt először 2001-ben rendezték meg ugyancsak Breznában, méghozzá azzal a határozott céllal, hogy kifigurázzák és nevetségessé tegyék azt az elterjedt balkáni sztereotípiát, miszerint a montenegróiak lusták. És a nemzetközi figyelmet nézve úgy tűnik, kezdik is elérni céljukat.  

A lusta minősítés egy becsmérlő sértés a civilizációk kezdete óta, a lustaság pedig a hét főbűn egyike, a dologtalan semmittevőket a legtöbb kultúra megveti. Mondván, nem sülhet ki abból semmi jó, ha valaki a kemény, szorgalmas munka helyett dologtalanul lebzsel, tétlenül. La Fontaine jól ismert tanmeséjében, A tücsök meg a hangyában a legnagyobb dologidőben, nyáron is csak vígan muzsikáló tücsök jól pórul is jár a reggeltől késő estig serénykedő hangyával szemben. A henyélőverseny azonban rendesen feje tetejére állítja ezt a megkérdőjelezhetetlen alaptételt, a „lusta montenegróiak” jelzős szerkezet pedig idézőjelbe kerül.

Akár itt be is lehetne fejezni a léhaság boncolgatását, csakhogy akad egy kis bonyodalom: a lustaság jelensége finoman szólva is nehezen értelmezhető. Ezek szerint aki nem végez fizikai munkát, vagy ha nem is éppen fizikait, de nem tüsténkedik élénken, lendületesen, látványosan bármiben is, az lusta lenne? 

Ha van életünket végigkísérő fájdalom, akkor a fejfájás mindenképpen az. A lakosság nagy részének, esetenként 40-50 százalékuknak viszont rendszeresen fáj a fejük. Legalább egymillió magyar pedig a fejfájás alig elviselhető fajtájától, a migréntől szenved. Nem elég a fejet hasogató nyomás, a fáradtság, a szédülés, a hányinger, a látás- és beszédzavarok tovább fokozzák a kínokat.

Kutatók úgy gondolják, hogy már kőkorszaki őseinknek is fájt a fejük, amit koponyalékelésekkel kíséreltek kezelni. Pontosabban az embert megszálló gonosz szellemeket, démonokat a fejből elűzni. A történelem (a művészet, a tudomány és filozófia) is fejfájósan telt: Julius Caesar, Szent Pál, Friedrich Nietzsche, Immanuel Kant, Karl Marx, Charles Darwin, Alfred Nobel, Sigmund Freud, Frédéric Chopin, Pjotr Csajkovs.zkij, Lev Tolsztoj is migréntől gyötrődtek. Ahogyan az Alice csodaországban című groteszk meseregényt megálmodó Lewis Carroll is. De még Serena Williams teniszező világklasszisról is lehet tudni, hogy nemegyszer migrénes roham közepette versenyzett.

De mit lehet kezdeni ezzel a kínzó kórral, azonkívül, hogy ideig-óráig csillapítani lehet a tüneteket? A Ma is tanultam valamit podcast mostani vendégei, dr. Schwab Richard belgyógyász, gasztroenterológus, a MIND Klinika igazgatója, és dr. Szatmári Szabolcs neurológus szerint ma már sokkal többet, mint gondolnánk. Tévhit, hogy a migrén kezelhetetlen betegség és nem kell beletörődni a mindennapi életet lehetetlenné tevő fájdalomba. Olyan felfedezések, tudományos áttörések történtek ugyanis az elmúlt években, amelyek túllépnek a szokásos gyógyszeres kezeléseken. Például az, hogy a bélflóra és a fejfájás között közvetlen és egyre inkább megismert, szoros kapcsolat áll fenn. Személyre szabott diagnózissal, célzottan pedig az esetek 90 százalékában ma már tartós javulást lehet elérni.

A két műsorvezető most is Tapasztó Orsi és Jocó bácsi, és az adásból olyan meglepő dolgok derülnek ki, mint hogy a súlyos fejfájások gyakorlatilag mikrosztrókok, vagy hogy a reklámokból ismert fájdalomcsillapítóknak annyira komoly mellékhatásuk van, hogy egy adott ponton túl maguk a gyógyszerek tartják fenn a fejfájást.

De kiderül az is, hogy

• öröklődik-e a fejfájás? Vannak genetikai okai a fejfájásra való hajlamnak?
• Mennyit érnek valójában a házi praktikák (pl. migrénpiercing, különféle olajok, akupunktúra, mágikus karkötő)?
• Mikortól érdemes orvoshoz fordulni?

Ne törődjön bele a kínokba, hallgassa meg inkább a két szakembert, hogy ma is tanuljon valamit. Na és persze ne hagyja ki a Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem és tudja meg, hogy rajtunk múlik-e a szerencse, mi a helyzet az életünket megkeserítő túlagyalással, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat, és ismerje meg, hogyan irányíthatjuk álmainkat. Az sem mellékes kérdés persze, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek, vagy hogy képesek vagyunk-e monogámok lenni? És persze leplezze le a notórius későket is!

Szerencsekutatók (pszichológusok, filozófusok, eszmekutatók) állítják, hogy hatással vagyunk arra, hogy szerencsések vagyunk-e. Persze nem a közkeletű, „nesze semmi, fogd meg jól” lózungokra kell gondolni, hogy Légy pozitív!, hanem például arra, hogy a parkolni vágyóknak is van szerencsecsillaguk. A reménytelennek látszó parkolás esete, amikor az örökké „mázlista” kolléga mindig jó helyet talál magának, míg más csak rezignáltan körözget eredménytelenül. Alan Kirman, az Aix-Marseille Egyetem közgazdászprofesszora munkatársaival publikált, Born Under a Lucky Star? (Szerencsés csillagzat alatt születni?) című tanulmányában magabiztosan kijelenti: az emberek maguk döntik el, hogy szerencsétlenné vagy szerencséssé váljanak. Tényleg így van?

Ha valaki például kedvezőtlen helyzetekben összeszedi, felspannolja magát, akkor olyan döntések meghozatalára lehet képes, amelyek többnyire „szerencsésebb” fordulatokhoz vezethetnek. A szerencsések nem „szerencsés csillagzat alatt születtek”, hanem megtanultak szerencsésnek lenni. A szerencse ugyanis, a legtöbb esetben, nem egy külső tényező, hanem saját cselekvéseink következménye.

A Ma is tanultam valamit podcast mai adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi alámerül a szerencse világába, és elmesélik, a világ legszerencsétlenebb emberével mi történt, és miért is lett ő a világ legszerencsésebb embere. 

Ragadja meg a szerencsét, és kapcsolódjon az adásra, merthogy ma is érdemes tanulni valamit. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem a diéták csúcsáról, az intuitív antidiétáról, a titokról, a sziesztáról, na és az életünket megkeserítő túlagyalásról! Tudja meg, hogy valóban létezik-e a Nagy Ő, és ha igen, akkor merre jár, vagy hogy miként irányíthatjuk az álmainkat, de azt is, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek-e körülöttünk a földönkívüliek? És persze leplezze le a notórius későket is! 

Már évek óta tilos petárdázni Magyarországon, nemcsak év közben, de még szilveszterkor is, még a birtoklásáért is 150 ezer forintos pénzbírságot szabhatnak ki. Ennek ellenére ezrek élvezik – valamilyen furcsa oknál fogva – az év végi durrogtatást. Pedig csak tavaly év végén 19 esetben riasztották a mentőket pirotechnikai eszköz okozta (sokszor maradandó) kéz-, arc-, és szemsérülésekhez, és szilveszterenként átlagosan kilencszáz, robbanásoktól megriadt kutya kóborol és veszik el idehaza, és csak felük kerül vissza a gazdájához. Szlovákiában egy éve 45 ezren követelték petícióban a petárdák betiltását, idén nyáron pedig törvénybe is iktatták az állatokat (is) kínzó pirotechnikai eszköz egész évre szóló tilalmát. 

A legtöbb ember által gyűlölt dolgok ranglistáján a petárda mindenképpen az élmezőnyben durrog. A kérdés csak az, hogy miért szereti mégis sok ember annyira a robbanásokat, miközben az összes állatfaj fél tőlük? Miért nézünk szívesen egy lármás tűzijátékot, de még inkább: hogyhogy vannak olyanok, akik élvezik a petárda éktelen durranását? Na és azt, hogy mások jól halálra rémülnek a kifinomult mókától?

Az emberek többségét érintő szorongások toplistáján az ideálisnak gondolt (vagy a média által sulykolt) testsúly mindenképpen az élmezőnyben foglal helyet. Ezért se szeri, se száma a különféle diétáknak, a skála szinte beláthatatlanul széles, ráadásul ádáz viták dúlnak körülöttük, egymásnak ellentmondó, sőt kizáró módszerek (hitek) csapnak össze.

Népes hívőtábora van a húsmentes, de kifejezetten a húsra épülő étkezésnek is, ahogyan tömegek hódolnak a zónadiétának, a szakaszos böjtre épülő diétának, a candidadiétának, a gluténmentes diétának, a turmixdiétának és még tucatnyi másféle világmegváltó diétának is.

Most viszont megérkezett egy különc versenyző, az intuitív diéta, amely annyira nem óhajt a tömeggel szaladni, hogy határozottan elutasítja az összes bevett fogyókúrázó-mentalitást, az önsanyargató, drákói diétás szabályok követését, és nem kevesebbet ígér, mint hogy úgy érhetjük el a számunkra megfelelő testsúlyt, hogy testünk jelzéseire figyelünk, és azzal összhangban étkezünk.

Első hallásra gyanúsan vonzó módszernek tűnik. Ez is, mint oly sok más praktika is. Akkor ezek szerint – a nevéből adódóan – elég csak az ösztöneinkre hagyatkozni, és ha olyan kedvünk van, akkor nyugodtan degeszre ehetjük magunkat? Mindenféle bűntudat nélkül, és anélkül, hogy elszállt fogyókúrás regulákkal gyötörnénk magunkat?

A Ma is tanultam valamit című podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi vendége, Asiama Evelyn dietetikus, fitneszedző azt állítja, hogy igen, de mégsem egészen. Mint kiderül, az intuitív diéta valójában nem is diéta, hanem annak az ellenkezője: antidiéta. Egy írásos keretrendszerre alapuló szemlélet és kultúra, amely – mivel mindenki eszik – minden embert érint, nem csak a fogyókúrázni akarókat.

És bár a neve azt sugallja, pont nem az impulzív evést („de jó illata van, de nagyon belakmároznék belőle”) támogatja, hanem egy velünk született képességre, az interoceptív tudatosságra fókuszál. Arra, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül el tudjuk dönteni, mikor kell mennünk aludni (akkor, amikor fáradtnak érezzük magunkat), vagy hogy elkapjuk a kezünket, ha valami égeti.

Az éhség és a jóllakottság érzése is ilyen érzés. A lényeg, hogy csakis a biológiai éhség jelzéseire kell odafigyelni, és meg kell adni magunknak azt az energiamennyiséget, amellyel jól működünk. Mint a csecsemők, akik éppen annyit esznek, amennyit kívánnak. Semmivel sem többet.

Mindez nagyon szép, na de valóban működik felnőtteknél is? Hogyan érdemes elkezdeni ezt a módszert? És hosszabb távon is fenntartható-e ez az életmód? A műsorból kiderül. Ahogyan az is, hogy

• miért kell tisztelni az éhséget,
• a testünk nem ékszer, inkább hangszer,
• az evészavarok pedig sohasem az evésről szólnak, hanem a szorongásról, ezért máshogyan kell megközelíteni azokat.

Hallgasson belső megérzéseire, és kapcsolódjon az adásra, már csak azért is, hogy ma is tanuljon valamit. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem a titokról, a sziesztáról, na és az életünket megkeserítő túlagyalásról! Tudja meg, hogy mit keres a betlehemek sarkában egy letolt nadrágú alak, hogy valóban létezik-e Nagy Ő, és ha igen, akkor merre jár, vagy hogy miként irányíthatjuk az álmainkat, de azt is, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek-e körülöttünk a földönkívüliek? És persze leplezze le a notórius későket is!

Azt gondolhatnánk, hogy a karácsony – keresztény ünnepként – többé-kevésbé hasonlóan telik a világon mindenhol: fadíszítés, ajándékozás, éjféli mise, finom falatok. Pedig a finom falatok kivételével szinte semmi közös nincs a különböző országok karácsonyaiban, és egészen extrém rituálékat is ápolnak sok helyen.

Valószínűleg Luther Márton, a német reformátor gyújtott gyertyákat először karácsonykor egy fenyőfán, miután egy téli estén hazafelé gyalogolva teljesen magával ragadták a fenyőkön megcsillanó csillagfények. Az első ismert hazai karácsonyfa-állítás pedig Brunszvik Teréz grófnő, az első kisdedóvó, azaz óvoda megalapítójának nevéhez fűződik Pesten, 1824-ben. Eddig minden rendben is van. Ukrajnában azonban pókhálós díszítéssel és műanyag pókokkal fejlesztették tovább a dekorációt. Déli országokban pedig a pálmafát, vagy éppen a banánfát díszítenek fel.

De a legnagyobb kavalkád a körül alakult ki, hogy ki hozza az ajándékot. Olaszországban Befana, a jóságos boszorkány, Spanyolországban a napkeleti bölcsek hozzák, Izlandon pedig bajkeverő trollok tüsténkednek ünnep idején, miközben a déli féltekén, Ausztráliában a Mikulás szörfdeszkán érkezik, majd szánra pattan, amit nem kevesebb mint nyolc fehér kenguru húz. Legalábbis az óceánparton grillpartizó strandpapucsos karácsonyozók szerint.

De ez még mind semmi. A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi körbeutazza a világot és sorra veszi a meghökkentőbbnél meghökkentőbb szokásokat, és elmondják azt is, hogy

• mit keres Katalóniában a szent betlehemek hátsó szegletében egy letolt nadrággal nagydolgát végző alak?
• Mit találtak ki maguknak a (nem keresztény) japánok, akik semmi jóból nem akarnak kimaradni?
• Hogyan oldották meg gördülékenyen Venezuela fővárosában, hogy az egész város időben odaérjen a szentmisére?
• Hogyan vált szent zöldséggé a retek Mexikóban karácsony idején?

Mozduljon ki a négy fal közül és látogassa meg a karácsonyozó világot, már csak azért is, hogy ma is tanuljon valamit. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem a titokról, a sziesztáról, na és az életünket megkeserítő túlagyalásról, tudja meg, hogy valóban létezik-e a Nagy Ő, és ha igen, akkor merre jár, vagy hogy miként irányíthatjuk az álmainkat, és azt is, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek? És persze leplezze le a notórius későket is!

December 22-én, hajnali 4 óra 27 perckor lesz (volt) a téli napforduló, amikor a Nap a Baktérítőn delel, ezért ez az éjszaka lesz a leghosszabb. December 22-e tehát az év legsötétebb napja, csakhogy van egy bökkenő: 2023-ban nem ezen a napon, hanem december 12-én nyugodott le legkorábban a Nap, Budapesten 15 óra 54 perc 7 másodperckor, miközben december 21-én két perccel később, 15 óra 56 perc 5 másodperckor, december 22-én pedig 15 óra 56 perc 32 másodperckor. 

És hogy véletlenül se legyen egyértelmű az egész, csak tíz nap múlva, január 1-jén és 2-án kel fel legkésőbb a Nap, Budapesten 7 óra 32 perc 53 másodperckor, miközben december 22-én még két perccel korábban, 7 óra 30 perc 19 másodperckor jön a kikelet. 

Akárhogyan is nézzük, különös egy jelenség. Hiába is készültünk rá már nagyon, de nem mondhatjuk ezen a jeles sötét napon, hogy na végre, elérkeztünk a sötétség legmélyebb bugyrába, és holnaptól – végre – fordul a kocka, és kezd egyre korábban felkelni a nap.

Na de miért van olyan messze egymástól a legkorábbi és a legkésőbbi napkelte? Hogy lehet, hogy nem illeszkednek egymáshoz, és nem a téli napfordulókor, a valóban legsötétebb napon kel fel legkésőbb, és nyugszik le legkorábban a Nap?

2009 óta folynak a kutatások indiai és amerikai csapatok részvételével India északkeleti részén, Arunachal Pradesh államban a második világháborúban itt lezuhant amerikai repülők roncsai után. Több mint 600 gép sorsa pecsételődött meg itt, illetve legalább 1500 pilóta és utas (rádiósok, katonák) vesztették életüket a 42 hónapig tartó, második világháborús indiai katonai művelet során, ami a Púp nevet viselte.

A tengelyhatalmak és a szövetségesek háborújában India északkeleti részén a légi folyosó mentő útvonal volt a japánok előrenyomulását követően, ami gyakorlatilag lezárta a Kínába vezető szárazföldi útvonalat. India szerepe – ami nem sokszor kerül előtérbe – mégsem elhanyagolható a második világháborúban: a Tizennegyedik Hadsereg, a brit, indiai és afrikai egységekből álló többnemzetiségű haderő megfordította a harcok menetét Ázsiában azzal, hogy visszafoglalta Burmát a szövetségesek számára. Az országban viszont rengeteg civil is áldozatául esett a harcokban, például úgy, hogy segítette a szövetséges erőket, vagy csak rossz időben volt rossz helyen.

Az emberi civilizáció egyik legmérgezőbb rákfenéje a rasszizmus, annak pedig az egyik alapja az európaiakra jellemző fehér bőrszín. Erre és civilizációs felsőbbrendűségére hivatkozva kolonizálta a „fehér ember” a fél világot, és ültette el mélyen a rasszista gondolkodásmódot. Ideológiák, rabszolgaság, elnyomás, népirtás épült a bőrszínek árnyalatára, és bár régóta világos, hogy ennek semmiféle biológiai alapja sincs, mégis a mai napig áthatja a mindennapokat az egész világon.

Úgy tűnik, most egy újabb, amúgy is rozoga, ingadozó láb dőlt ki alóla, amikor nemrégiben kiderült, hogy a világ legrégebbi, teljes épségében (1991-ben, az Alpokban) megtalált jégbe fagyott emberi holttestének, az 5300 éve élt Ötzinek életében sokkal sötétebb volt a bőre, mint azt eddig gondolták. Az uralkodó elméletek szerint az afrikai őshazából körülbelül 40 ezer évvel ezelőtt Európába vándorolt Homo sapiens ősök bőre (a kevesebb napfény miatt) hamar kivilágosodott. A világosabb bőr ugyanis több létfontosságú D-vitamint képes felvenni a napfényből, ezért előnyösebb, mint a sötétebb.

Ez igaz is, csakhogy Ötzi legújabb vizsgálata azt támasztja alá, hogy még 8 ezer évvel ezelőtt is hasonlóan sötét bőrű népcsoportok éltek Európában, mint Afrikában, és csak (evolúciós léptékkel nézve) a „közelmúltban”, 3-4 ezer éve vált általánossá a sápadt bőrszín a kontinensen. A kifehéredéshez ugyanis szükség volt a letelepedésre és a (D-vitaminban szegény) gabonaalapú életmód elterjedésére is. A fehér bőrszín tehát – úgy tűnik – egy egészen új fejlemény, és megerősíti azt a már eddig is nyilvánvaló tételt, hogy a bőrszínre apelláló rasszizmusnak az égvilágon semmi alapja.

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi vendégükkel, Márton Joci roma aktivistával merül bele a kolorizmus, a sötétebb bőrszín hátrányban részesítésének témájába. Kiderül, mennyire hálózzák be a világot a sötétebb bőrszínekhez társított értékítéletek és az is, hogy

• honnan erednek ezek a zsigerből jövő ellenszenvek?
• Miért napoznak akkor a fehér bőrűek?
• Van-e értelme az antirasszista kampányoknak, vagy csak hergelik velük az arra fogékonyakat?
• Eljött-e a posztrasszizmus korszaka? És hogy mi is az?

Tudja meg, mi lappang a toxikus gondolatok mögött, már csak azért is, hogy ma is tanuljon valamit! És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem az életünket megkeserítő túlagyalásról, a titokról, a sziesztáról, tudja meg, hogy valóban létezik-e a Nagy Ő, és ha igen, akkor merre jár, vagy hogy miként irányíthatjuk az álmainkat, és azt is, hogy kozmikus lottóötös-e az ember, vagy nyüzsögnek körülöttünk a földönkívüliek, na és hogy képesek vagyunk-e monogámok lenni? És persze leplezze le a notórius későket is!

A zene számos ember életében játszik kétségkívül fontos szerepet, de elgondolkodott már azon, hogy mit árul el önről a zenei ízlése? – egy új kutatás szerint például sokkal többet, mint azt elsőre gondolná. Persze nem attól lesz valaki jó vagy éppen rossz ember, hogy hallgat-e Taylor Swiftet vagy sem, azonban korábbi kutatások már kimutatták, hogy a zene befolyásolhatja érzelmeinket, kognitív teljesítményünket, kreativitásunkat és szellemi rugalmasságunkat is – és ez még nem minden.

Kedvenc dalaink és előadóink értékelése még az empátiaszintünkről és személyiségünk igényeiről is képet adhat, és segíthet kifejezni értékeinket. Annak ellenére azonban, hogy ismerjük ezeket az összefüggéseket, arra már sokkal kevesebb figyelem irányul, hogy milyen kapcsolat állhat fenn zenei ízlésünk és erkölcsi értékeink között. Többek között ez inspirálta a londoni Queen Mary Egyetem és az olaszországi Torinóban működő ISI Alapítvány kutatóit, akik a zene és az erkölcs összetett kölcsönhatásának vizsgálatára vállalkoztak.

Tanulmányunk meggyőző bizonyítékkal szolgál arra, hogy a zenei preferenciák ablakként szolgálhatnak az egyén erkölcsi értékeire

– fogalmazott dr. Charalampos Saitis, a tanulmány egyik vezető szerzője, a londoni Queen Mary Egyetem Elektronikai Mérnöki és Számítástechnikai Karának digitális zenefeldolgozással foglalkozó docense a közleményben.