Index Vakbarát Hírportál

A maffia egy befolyásos gazdasági és társadalmi csoportosulás több tevékenységi körrel, ami tiltott és illegális eszközökkel tartja fent hatalmát, gyarapítja vagyonát. Közös értékek által egyesített családok szövetsége, amelyben mindenki alávetett valakinek. A bűnszervezet elsődleges áldozatainak a nőket tekintik, akiknek beszervezik a férjét, lelövik a fiát, megkínozzák apját.

A családanya, a mátriárka alakja továbbra is nagyon erős Olaszországban és a maffiában. Tiziano Peccia a Párizsi Egyetemen írta szakdolgozatát a nők bűnszervezeteken belüli szerepéről, szerinte a maffia megbecsüli és próbálja láthatatlanná tenni a köreibe tartozó nőket.

A férfiakat egy szertartás során iktatják be a  maffiába, a nőket az apjuk vagy a férjük köti a szervezethez. A nők szerepe akkor válik hangsúlyossá, amikor a maffiózó lebukik és börtönbe kerül, mert választaniuk kell: megvédik vagy elárulják rokonukat, szerelmüket. De aki spicli lesz, annak nagy árat kell fizetnie.

Yang Liu berlini grafikus 1990-ben, 13 évesen költözött családjával Pekingből Berlinbe. Saját gyermek- és felnőttkori tapasztalataiból merítve készített egy grafikai sorozatot a keleti és nyugati kultúra különbségeiről, szokásokról, életmódról, viselkedésről Kelet találkozik a Nyugattal címmel. Liu, aki 13 éves korára már magába szívhatta a keleti életmódot és gondolkodást, tisztán látja a két kultúra eltéréseit. Érdemes is egy pillantást vetni a rajzaira, és rácsodálkozni, hogy áll sorba egy japán és egy magyar, hogy kezelik a problémákat a kínaiak és az amerikaiak. De miből eredhetnek ezek a differenciák? Vajon a történelem, a földrajz vagy a kultúra változtathatja meg a gondolkodásunkat és látásmódunkat?

Van egyáltalán különbség?

Oswald Spengler A nyugat alkonyában a civilizációk és a történelem összefüggéseiről így írt:

Az emberiség történelmének egész tartalma belesűríthető az egyes, egymásra következő, egymás mellett felnövő, egymással érintkező, egymást átszínező és elnyomó kultúrák sorsába.

René Guénon 20. századi metafizikus és filozófus úgy gondolta, Nyugat és Kelet között nyilvánvaló szellemi különbség van, ami a modern és a tradicionális szellem különbsége. Mivel ő a hagyományokra szavazott, sőt, munkássága alapozta meg a tradicionális létszemléletet, el is költözött Franciaországból Egyiptomba.

1979. december 14-én a Sabourin Lake Airways egyik repülőgépe eltűnt, miközben sérültet szállított. A fedélzeten Ken Leishman pilóta, Janet Meekus nővér és Eva Harper beteg tartózkodott. A baleset olyan elszigetelt helyen történt, hogy csak tavasszal találták meg a roncsokat, Meekus és Harper maradványait azonosították, de furcsa módon a pilóta holttestét sehol sem találták. Bár a halottkém szerint a holttestet valószínűleg a farkasok falták fel, a pilóta élettörténete miatt a közvélemény nem volt meggyőződve erről. Ken Leishman volt ugyanis a kanadai Robin Hood.

Egy bűnözői karrier kezdete

A Kanadában, 1931-ben született Ken Leishman hányattatott gyerekkorának (alkoholista apa, bántalmazó nevelőapa) egyik furcsa részlete, hogy nagyszülei farmján, ahol végül a sok rossz nevelőapa elől menekülve kikötött, fejbe rúgta egy ló. Később az orvosok ezzel magyarázzák majd bűnözői hajlamát.

Leishman 20 évesen megnősült, és egy liftgyártó cégnél helyezkedett el. Itt kezdett bele először a lopásokba (az irodaházak bútorait, kellékeit emelte el minden skrupulus nélkül), az eltulajdonított tárgyakat pedig egy szállítmányozó cégen keresztül szállíttatta ki saját lakásába. De lebukott, 9 hónap börtönre ítélték. 3 hónap után jó magaviselet miatt szabadult.

A Marvel-univerzum Fekete Párduca, akit a néhai Chadwick Boseman alakított, először az Amerika Kapitány: Polgárháborúban jelent meg a vásznon, de a T’Challa nevű afrikai király a Marvel Comics képregényeiben már 1966-ban felbukkant. Stan Lee író és Jack Kirby rajzoló alkotta meg. A 2018-as Fekete Párducban főszerepet kap T’Challa király, de Chadwick Boseman 2020-as halála után idén a Wakanda Foreverben már egy nőstény Fekete Párduc bukkant fel.

Kérdés: mi köze a szuperhősnek a vadállathoz? A Marvel-univerzumban a Fekete Párduc emberfeletti képességei egy wakandai növényből származnak, de a párduc név sem véletlen, hiszen a hős az állat minden csodálatra méltó tulajdonságával rendelkezik. Nesztelenül lopakodik, erős, könnyedén mászik fára, és feketébe burkolózik.

1923 áprilisában járunk. József Attila pár nappal múlt 18 éves, megírja Lázadó Krisztus című versét. Ugyanezen év októberében a költemény meg is jelenik az akkor néhány hónapja indult (és végül nem is túl hosszú életet megért) Kékmadár című irodalmi és művészeti szemlében. Az események ekkor drámai fordulatot vesznek.

Egy ifjú költőtehetség szárnypróbálgatása egy alig valaki által olvasott periodikában önmagában még nem lenne említésre méltó esemény, de ami utána jött, az már nagyon is. József Attila szóban forgó verse pillanatok alatt a korabeli kultúrpolitika ütközőzónájává vált, a honi igazságszolgáltatásra pedig (a történelemben nem először és nem is utoljára) a furkósbot szerepe jutott.

A francia egzisztencializmus egyik legjelentősebb regényének, Jean-Paul Sartre Az undor című művének elidegenedett hőse az egész világtól, benne az őt körülvevő emberektől undorodik. De az itt jól leírt érzés legfeljebb az emberi lelkületet boncolgató entellektüelek érdeklődését keltheti fel. A félelem, az öröm, a bánat, a harag vagy a meglepetés mellett ugyanis az undor is a Homo Sapiens egyik egyetemes alapérzelme. Olyannyira, hogy nem létezett, és most sem él olyan ember a Földön, aki életében ne élte volna át ezt a különös és intenzív emóciót, és a legtöbben – jó eséllyel – nem létfilozófiai megfontolásokból teszik ezt.

Akkor miért undorodunk?

Hiszen nem éppen felemelő állapot, és nagyon úgy tűnik, hogy váratlanul áraszt el alkalomadtán minket. Feltette a kérdést Charles Darwin, a biológiai evolúció felismerője is, és nem tudott jobb válasz adni, mint hogy az undor segít a túlélésben, méghozzá úgy, hogy segít elkerülni a romlott, veszélyes ételeket. És csak azok éltek túl, azok génjei öröklődtek, akik a jól ismert viszolygó arcmimikával, öklendezve fordultak el például egy bomló állattetemtől, és eszünkbe sem jutott megkóstolni azt, mivel a szervezetünk egyértelműen jelezte számukra, hogy nem szabad megenniük.

Hamisítatlan superfood a banán, dúskál az ásványi anyagokban, antioxidánsokban és vitaminokban, jótékony hatású, tápláló, kalóriadús gyümölcs, azonnal energiával tölt fel. Triptofán nevű esszenciális aminosav összetevőjének köszönhetően pedig még jókedvre is deríti fogyasztóját. A világ legrégebben termesztett gyümölcse és 400 millió ember alapélelmiszere a Földön. 

Kár, hogy alapból radioaktívan sugároz, méghozzá a legerősebben minden gyümölcs között. Annyira aktív, hogy a banánszállítmányoknál általában bejeleznek a vámosok érzékeny dózismérői. Ez a nem éppen bizalomgerjesztő jellemvonása éppen a legegészségesebb tulajdonságából ered, méghozzá abból, hogy a banán az egyik legfontosabb káliumforrás az növények között.

Misztikum lengi körül a macskákat, amióta csak megjelentek az első letelepedett kőkori emberek körül úgy 10 ezer éve. Voltak már istenek hírnökei, sőt, isteni állatok is az ókori Egyiptomban, máskor csak egyszerűen megtűrték ezeket az öntörvényű, puha léptű, sejtelmes egerészeket, akikről mindenki tudni véli, hogy kilenc életük van, és mindig a talpukra esnek. Mára már behízelegték magukat a házakba, lakásokba, és felvették az imádni való házi kedvenc kényelmes szerepét, hogy komfortos miliőben bájolják el gazdáikat, akik boldogan figyelik kedves szokásaikat.

Például, hogy törzshelyük a radiátor (szeretik a kellemes meleget), együtt alszanak gazdikkal lábvégen (ragaszkodók), vagy szívesen kapargatják szálasra a ülőgarnitúra kárpitjait (koptatják a karmaikat) – mind jól ismert macskaszokás. De hogy miért viszik sokan közülük játékaikat (legyen az zokni, plüssegér, kupak) előszeretettel az ennivalójukhoz, vagy mártják a szivacslabdát, golyóstollat kéjesen az ivótáljukba, kifürkészhetetlen cselekedet egyelőre.

Macskások milliói lehetnek nap mint nap tanúi a különös hóbortnak szerte a világon, és macskaviselkedési szakemberek is általánosnak tartják a furcsa mániát, de csak hümmögnek, és próbálják megmagyarázni a furcsa mániát.

Az itthon „pedofiltörvénynek” nevezett, tavaly nyáron megszavazott jogszabály ellen határozott állásfoglalással tiltakoztak nemcsak civil szervezetek, de politikusok is. Jean Asselborn luxemburgi miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter a törvénnyel kapcsolatban azt mondta: Az embereknek joguk van úgy élni, ahogy akarnak, már nem a középkorban vagyunk. De miért szinonimája a középkor a kulturálatlanságnak és elmaradottságnak?

Giovanni Andrea dei Bussi pápai követ írta le először a középkor (media tempestas) fogalmát 1469-ben, Nicolaus Cusanusnak írt levelében. Az ókor, középkor, újkor felosztást Cristoph Cellarius 17. századi német filológus használta úttörőként, szerinte a középkor 313-ban kezdődött, a milánói ediktummal, amely a kereszténység elismerését jelentette, és 1453-ban, Konstantinápoly bevételével ért véget. A ma elfogadott felfogás szerint a kezdet a Római Birodalom bukása (476), a vége pedig Amerika felfedezése (1492) vagy a reformáció 1517-es dátuma.

Az emberi evolúció egyik nagy rejtélye, hogy miért van hajunk, amikor a testszőrzetünket már régen elveszítettük, és az is, hogy a főemlősök között miért csak nekünk. És ha már (jó esetben) szőrkorona díszeleg a fejünkön, miért göndör az egyik ember haja, míg másoké egyenes? A különböző színekről nem is beszélve.

Ha úgy vesszük, túlélés szempontjából kifejezetten előnytelen, hogy semmi nem védi testünket a hidegtől, és az evolúció rákényszerített minket az öltözködésre. Színes és izgalmas világgá alakítottuk ugyan évezredek alatt a ruházkodást, de a divatnak legfeljebb kulturális funkciója van, a közvetlen evolúciós hasznát nehéz lenne megnevezni.

Már a dinoszauruszok idején, a legősibb emlősöknek is volt szőrzetük, valószínűleg a hüllők pikkelyeiből fejlődött ki körülbelül kétszázmillió évvel ezelőtt. Annyira bevált, hogy az emlősöknek a tejtermelésen kívül (pár kivételtől eltekintve) éppen a szőrösség az egyik alapjellemzőjük, ahogy a főemlősök és az emberősök is tetőtől talpig szőrösek. Egyelőre azonban a tudósok nem tudnak jobb magyarázatot adni szemérmetlen csupaszságunkra, mint hogy így alkalmazkodtunk a megváltozott éghajlathoz.

Szeptember 16-án mutatták be az amerikai mozikban az Oscar-, Emmy-, Golden Globe- és Tony-díjas színésznő, Viola Davis új filmjét, a The Woman Kinget. Sajnos magyar premierről még nem tudni, pedig minket is érdekelne az afrikai nőhadsereg története. A The Woman King az első kísérlet arra, hogy bemutassa az európai gyarmatosítás fekete hátterét, de ez persze elsőre nem hangzott túl jól az amerikai forgalmazóknak (történelmi eposz erős fekete nőkről), viszont Davis és a rendező, Prince-Bythewood ezerrel küzdöttek a film megvalósításáért. 

Az, hogy mégis sikerült, valószínűleg a 2018-as Fekete Párduc kasszasikerének köszönhető, ami egyrészt megnyitotta az utat a fekete mozi előtt, másrészt először ábrázolta hollywoodi alkotásban az agojie harcosokat. 

Egész életünkben viszketünk, minden áldott nap – talán észre sem vesszük – sok tucatnyiszor lep meg minket ez a furcsa, bizsergetően kínos érzés, és ehhez nem is kell szúnyogcsípés, pókharapás, de nem kell átsétálnunk a csalánoson sem, csak úgy önmagától is felbukkanhatnak testünk bármelyik pontján, és már emeljük is valamelyik kezünket, hogy megvakarjuk a zsibogó gócpontokat. A tudomány egyelőre tanácstalan, mivégre a viszketés, azt viszont tudja, hogy az evolúció csak a legszükségesebb funkciókra koncentrál, nem szokott sok felesleges ügymenetet meghagyni csak úgy la art pour l'art.

Hosszú évek viszketéskutatásai szerint azért vakarózunk, hogy megszabadítsunk testünket az idegen anyagoktól, kellemetlen vagy veszélyes rovaroktól, élősködőktől, és ennek a  fura viselkedésnek evolúciós oka lehet: a vakarózás valójában egy öntudatlan tisztálkodási kényszer, amellyel növelhettük túlélési esélyeinket. (De nemcsak mi, emberek, hanem a kutyák, a macskák  és más állatok is.) Kézenfekvő magyarázatnak tűnik, ráadásul annyira ki vagyunk hegyezve  erre, hogy amikor a bőrünkön grasszáló legyek vagy vérünket szívni készülő, nőket, cigit, alkoholt kedvelő szúnyogok csiklandozni kezdik lábaikkal bőrreceptorainkat, rögtön viszketni kezdünk..

Hosszú út vezetett az angol úttörő feltalálóktól (William Murdoch és Samuel Clegg), akik kőszenet hevítettek, és az így keletkezett gázt disznóhólyagban tárolva, majd meggyújtva bevilágítottak (vagy inkább halvány derengést okoztak) különböző helyiségekbe az 1790-es években. Vagy Tehel Lajostól, a Nemzeti Múzeum kísérletező kedvű őrétől, aki saját maga előállított gázával elsőként lobbantotta fel a lángot 1816. június 5-én Budapesten, a mai Egyetem téren. Vagy az 1837-ben teljes külső-belső gázvilágítást kapott Nemzeti Színháztól, amelyről Jókai Mór később azt mondta: „Ennek a gáznak egy kicsit áporodott, savanyúkáposzta-szaga volt, de eltűrtük nemzeti büszkeségből”. 

A gázgyárakban gyártott, fémtartályokban tárolt, és csövekben a házakhoz vezetett (kőszénből vagy fából készült) városi gáz mára eltűnt, helyét átvette a bányászott (és kétszer magasabb fűtőértékű) természetes földgáz. De csak nem olyan régen, az 1950-es évekig ugyanis jóformán csak az USA termelt ki és használt földgázt (már 1884-ben 23 kilométeres vezetéken juttatták el Pittsburghbe, ahol nemcsak világítottak, hanem fűtöttek is vele), a kőolajkutaknál, vagy más forrásokból feltörő, tiszta formájában színtelen, szagtalan gázt (ami nagyrészt metán) pedig egy értéktelen mellékterméknek tekintették, és egyszerűen a levegőbe engedték.

A tüntetés, demonstráció, protestálás egyidős az emberiséggel, már csak azért is, mert az épp hatalmon lévők bármikor keményen sérthették mások érdekeit, létezését, amire – természetes módon – reagált minden öntudatos ember. Nem véletlen, hogy a demokráciák alapja a még bennünk élő, őseredeti, törzsi közösségi tudat, ahol a vezetőt megválasztották, és ha a közösség érdekei sérültek, természetes módon leváltották. Ha nem akart önként visszavonulni, erővel volt kénytelen távozni a közösség éléről, mert életszerűtlen volt tartósan egy hatalomittas, narcisztikus ember tartós tündöklése, a törzs ugyanis többnyire megsínylette egy partikuláris érdekektől vezetett, önkényes vezető korlátolt diktátumát.

De hogy mikor történt az első demonstráció, azt  nem tudhatjuk. Az biztos, hogy már az ókorban tüntettek az emberek. Azaz jelenlétükkel, tömegesen kinyilvánították (ellen)véleményüket. Bár nem ismerhetjük pontosan, hogy egy kőkori nemzetségben hogy zajlott egy tiltakozás, az biztos, hogy ha nem a többség tiltakozott valami ellen, annak sokszor kiközösítés lett a vége, ami abban az időben egyenlő volt a halállal. Csakis közösségben tudott ugyanis túlélni az ember, ezért nem kellett drasztikus módszereket alkalmazni a rebellisnek vélt ember ellen, elég volt a száműzetés.

Egy 2007-es francia rajzfilm, A Napkirálynő leírása szerint „minden nagy fáraó mögött áll egy asszony”, mi ezt úgy módosítanánk „majdnem minden nagy találmány mögött áll egy magyar”. Gondoljunk csak az atombombára, a golyóstollra, a hologramra, a C-vitaminra, a telefonközpontra, a számítógépre, a biztonsági gyufára, vagy a napenergia tárolására, amit az igazi Napkirálynő talált fel.

A Feltalálók Nemzeti Dicsőségcsarnoka (National Inventors Hall of Fame) egy amerikai nonprofit szervezet, amely az emberiség javát szolgáló újításokat díjazza. Dicsőségcsarnokukban többek között Thomas Edison, Ferdinand von Zeppelin, Steve Jobs, Nikola Tesla, Hedy Lamarr, a Wright-testvérek sorjáznak. A szervezet minden évben bővíti listáját, éppen tíz éve a két posztumusz elismerést hazánk fiai kapták: Gábor Dénes és Telkes Mária. Gáborról talán mindenki tudja, hogy fizikus és villamosmérnök volt és a hologram feltalálója, de hallott már valaki Telkes Máriáról, akinek beceneve Sun Queen volt, azaz Napkirálynő?

A kérdés elsőre erőltetett álértetlenségnek tűnik, hiszen tudjuk jól, hogy a bor egyidős a civilizációval, az egyetemes kultúra mámorító alapitala, amely a kezdetektől végighömpölygött a történelmen, és amióta világ a világ, mindig is szőlőszemekből készítették. Létezik persze almabor, ribizlibor, de még tökbor is, vethetjük közbe, ezeket azonban (megkülönböztetésül) gyümölcsborként tartjuk számon, de inkább illene rájuk az alkoholos gyümölcsléféleség, mint a rátarti bor megnevezés. 

A bor ugyanis – definíciója szerint – a bortermő szőlő (Vitis vinifera) fürtjeinek kisajtolt édes levéből erjedéssel nyert alkoholos ital. Nem fügéből, nem szamócából és nem is szederből, hanem csakis szőlőszemekből készülő nedű. 

De miért éppen a szőlővel kötött életre szóló megbonthatatlan barátságot a Homo sapiens, amikor a természet más ellenállhatatlan, édes gyümölcsök tömkelegét is kínálja, és ott voltak kéznél, csak le kellett szakítani őket?

Mark Twain ugyanabban az évben született és halt meg, amikor a Halley-üstökös elhaladt a Föld mellett. Figyelemre méltó, mivel az égi jelenség csak körülbelül 76 évente halad el bolygónk közelében, de miért ne élhetne és halhatna valaki épp a Halley periódusában? Igazán nem is ez a különös, hanem az, hogy Twain meg is jósolta, hogy akkor fog meghalni, amikor újból felbukkan.

1909-ben, amikor egyre több hír keringett a Halley-üstökös visszatéréséről, Samuel Clemens, alias Mark Twain azt mondta:

A Halley-üstökössel jöttem, 1835-ben. A következő évben újra jönni fog, és én arra számítok, hogy elmegyek vele. Életem legnagyobb csalódása lenne, ha nem vele együtt távoznék. A Mindenható kétségtelenül azt mondta: »Nos, itt van ez a két kiszámíthatatlan csaló; együtt jöttek, együtt is kell elmenniük.« Ó, én mindezt előre látom. 

A Halley-üstökös 1910. április 20-án haladt át a perihéliumon, és a rákövetkező napon Samuel Langhorne Clemens eltávozott e világból.

Neuromítosznak hívják azokat a hiedelmeket, amelyek az agy működésével kapcsolatosak, és nem sok valóságalapjuk van. Mindenki kapásból tud mondani néhányat, ilyen például, hogy az agyunk mérete befolyásolja, milyen intelligensek vagyunk,  hogy az agyféltekék határozzák meg, miben vagyunk jók, vagy hogy Mozart zenéje okosabbá tesz.

Nézzük, mi ezekkel a probléma!

Egyetlen ember készítette tárgy sem hagyta el még (igazoltan) a Naprendszert az amerikai Voyager-1 űrszondát kivéve, amelyet 45 éve lőttek ki, és jelenleg 23,4 milliárd kilométerre van tőlünk. Már önmagában ez is egy rendkívüli teljesítmény, de azt, hogy még most is működni fog, és adatokat küld a Földre, álmukban nem gondolták volna 1977 szeptemberében a NASA-nál.

És azt sem, hogy tíz műszeréből négy még ennyi idő után is működik. Nem azért, mert tönkrement volna a többi, csak lekapcsoltak hatot a tízből azért, hogy a leglényegre koncentráljanak, és az igencsak szűkös energiát az óriási távolság miatt két napig eltartó kérdés-válasz kommunikációra fordítsák. (Elképzelések szerint az 1973 áprilisában kilőtt, és a Jupiterhez és Szaturnuszhoz küldött Pioneer-11 űrszonda is kiléphetett már a csillagközi térbe, vagy nem, mert a rádiókapcsolat 1995 szeptemberében megszakadt vele.)

Eredetileg a Naprendszer bolygóinak lefényképezésével (és sugárviszonyainak megfigyeléseivel) volt megbízva a Voyager-1 (fejlettebb kamerákkal, mint amiket a Pioneerok vittek magukkal), és a tervek szerint a Jupiter és a Szaturnusz gravitációja – parittyaként – gyorsította volna őket messze-messze kifelé a végtelen űrbe. Így is történt, de vicces, hogy a Voyager-2 már bő két héttel korábban, 1977. augusztus 20-án elindult (tudtunkkal a küldetésnek semmi köze sincs Szent Istvánhoz és az új kenyérhez), de a Voyager-1 megelőzte őt a Mars és Jupiter közötti aszteroida-övben. Nem volt hiábavaló a sürgölődése, mert jórészt a Voyager-1 képeiből van közelebbi elképzeléseink a Vénuszról, a Jupiterről, a Szaturnuszról, a Neptunuszról, és ezeket nézegettük és nézik gyerekeink ma is a tankönyvekben. 

Évszázadokon át szinte minden civilizáció mitológiájában szerepelt a vérszívó szellem vagy az emberi húst fogyasztó démon, mert a sötét, ártó sátáni lények mindig is foglalkoztatták az emberek fantáziáját. A vámpírfolklór a 17. és 18. század végén indult hódító útjára, hogy számos európai etnikai csoport verbális hagyományában és művészetében megjelenjen.

Kis vámpírtörténet

A legkorábbi vámpírábrázolások az akkádok, sumérok, asszírok és babilóniaiak ékírásos szövegeiből származnak, ahol Lilu és Lilitu démoni alakját említik. De a görög mitológiában is voltak vámpír rokonok: az Empusa egy éjszakai rémalak, aki fiatal férfiakat csábít el, hogy kiszívhassa vérüket. Lamia görög istennő lehetett, akinek Zeusszal közös gyermekei Héra féltékenységének estek áldozatul, ezért Lamia az éj leple alatt gyerekeket kezdett rabolni. Később éjszakai vérszívó lett, aki nappal romos, elhagyott búvóhelyeken rejtőzik.

A figura továbböröklődött a zsidó folklórba, 300-500 körül már írnak Lilitről, az éjszakai lényről, aki vagy szexuálisan buja démon, vagy csecsemőket lakmározó sátáni lény. Lilit Ádám első feleségeként is szerepel Sirák fia könyvében, ami a deuterokanonikus könyvek egyike.

Fogadjunk, hogy nem tudja, ki mondta, hogy mindig az egyszerűbb a jobb? Nem Marie Kondo és nem is a Vogue-szerkesztő Anna Wintour, hanem egy angol középkori filozófus-szerzetes: William Ockham, akiről Ockham borotvájának nevezték el az egyszerűsítés elméletét.

Ockham felfogása szerint amikor azon gyötrődünk, miért nem hív fel a kedves, aki megígérte (villámcsapás érte; elütötte a metró; nem is volt soha semmilyen kedves), hogy tört be a lakás ablaka (gömbvillám; az ellenséges szomszéd zúzta be), vagy miért nem köszönnek a munkatársak (ki fognak rúgni, csak nekünk még nem mondták; mindig is utáltak; nem is ott dolgozunk), akkor a legegyszerűbb lesz a jó magyarázat. Vagyis a kedves épp nem ér még rá, a huzat vágta be az ablakot, a kollégák pedig olyan elfoglaltak, hogy észre sem vettek.

Istenek mámorító itala, rituális ajzószer, a természet és a kultúra tökéletes szintézise a bor, amelynek még filozófiája is van. A kezdetek azonban sokkal meglepőbbek voltak. 

Minden a spicces emberszabású főemlősökkel kezdődött, akik már évmilliókkal ezelőtt előszeretettel és rendszeresen ettek megerjedt, alkoholtartalmúvá érlelődött gyümölcsöket, sőt, kifejezetten keresték ezeket a vidám csemegéket. Tudtak élni – mondhatnánk –, mégiscsak kell valamilyen derűforrás a kegyetlen és komor vadonban, ami szebbé teszi a küzdelmes napokat, és segítheti a túlélést.

Ezek szerint mélyen a génjeinkbe van kódolva, hogy szeretjük az etanolt, és evolúciós előnyei vannak az alkoholizálásnak?

Többnyire búvóhelyeiken lapulnak, ritkán mutatkoznak, pedig itt vannak körülöttünk. Rendkívül gyorsak és csak a lehetőségre várnak, hogy előbújhassanak rejtekeik homályából és lecsaphassanak. Nem szeretik a rivaldafényt, sötétben indulnak vadászni és remek érzékkel találják meg a zsákmányt, amire teketória nélkül vetik rá magukat.

Ha sárgás foltokat vagy bevágásokat látunk könyveink lapjain, esetleg rágásnyomokat a családi fotókon, biztosra vehetjük, hogy megtaláltak minket és beköltöztek hozzánk. Innentől nincs menekvés. Nem válogatósak, pamut, len és műselyem, liszt, kenyérmorzsa, müzli, cukor, papír és tapétaragasztó, minden jöhet.

Ők az  ezüstös pikkelykék , az egyik legősibb ma is élő rovarok, akik az erdők mélyéről érkeztek tartós társbérletbe az emberekhez. Imádják a pincéket és a dohos szobákat, a ritkán mozgatott könyv- és újságkupacokat, de leginkább a nedves helyiségeket, például a fürdőszobát, különösen a csapok, lefolyók és kádak környékét. Szinte mindenki szemtanúja volt már legalább egyszer, amint váratlanul előbukkannak, majd villámgyorsan tovacikáznak.

Nagyon keveset tudunk az ősi gallok kivételezett társadalmi osztályáról, a druidákról, mert ők maguk nem írtak le semmit. A közvetett információk a rómaiaktól származnak, akik a papok, tanítók, tudósok, bírák osztályaként jellemzik a druidákat. Fő tevékenységük a tanulás és az áldozatok bemutatása – a rómaiak szerint.

Feltételezések és Caesar szerint is Britanniából került a „druidaság” Galliába, ahol Caesar után hanyatlásnak indult, mígnem Claudius be is tiltotta a rómaiak elleni lázadásnak titulált druida szertartásokat. Caesar szerint az ősi keltákat egy „elit figura” uralja, akinek  a tekintélye megkérdőjelezhetetlen. 

Kőbe vésett időpontnak, megkérdőjelezhetetlen dátumnak, szinte univerzális állandónak vesszük, hogy szeptember 1-jén véget ér a nyári szünet, és kezdődik az iskola, amikor kelletlenül letörlik a június közepén boldogan táblára írt vakációt, és több mint egymillió gyerek és fiatal beül a padokba.

De miért éppen ekkor? Hiszen még azt sem tudjuk, miért pont január 1-jén kezdődik az új esztendő, a szeptemberi langy meleg és a gyümölcsözön pedig egyáltalán nem indokolja, hogy reggel 8-kor órarendekkel kelljen bíbelődni és osztályfőnöki órák végtelen sorát kelljen végig szenvedni.

A német Ravensburger játékgyártó és kiadóvállalat a napokban bejelentette, hogy az őket ért heves kritika miatt leállították a Kis Winnetou című gyerekfilmből készült két könyvük értékesítését. Közhelyes, sematikus ábrázolással vádolják a történetet, és azzal, hogy a műben figyelmen kívül hagyják az őslakos indiánok ellen elkövetett népirtást, földjeik elrablását, a történetek pedig gyarmatosító rasszista eszméket hirdetnek.

Igazak a vádak? Mert elsőre inkább meghökkentő, fake news-gyanús kritikáknak tűnnek ezek a bírálatok a bestseller ifjúsági vadnyugati regényfolyammal szemben. Tízezrek nőttek fel indián könyveken, köztük én, és közülük messze magasan Karl May Winnetouja vitte a prímet. Legalább háromszor éltem végig az állhatatos apacs harcos és sápadtarcú vértestvére, a bátor Old Shatterhand kalandjait négy kötetben, és egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy felháborodottan becsukjam a könyvet, amiért a makulátlan hősöket – sztereotip módon – kínzócölöpökhöz kötözik a szemforgató kajovák.

Politikai felhangot kapott egy ízig-vérig tudományos szakterület, miután a kormány menesztette az Országos Meteorológia Szolgálat (OMSZ) vezetését, amiért nagy valószínűséggel esőt, vihart, felhőszakadást jelzett augusztus 20-a estéjére, és erre hivatkozva a nagyszabású ünnepi tűzijátékot délután fél kettőkor lefújta a szervezésért felelős operatív törzs. Ám a vihar elmaradt, és nem is esett a vastagon felhős, komor égből Budapesten. 75-80 százalékos esélyt adott heves esőnek, felhőszakadásnak a szolgálat, de a kisebb valószínűség jött be.

„A tegnap esti események, a tegnap délelőttig rendelkezésre álló modelleredmények, illetve az ezekből alkotott forgatókönyvek nem valósultak meg. Az akkori eredmények közül a legkevésbé valószínű történt meg. Ez a bizonytalansági faktor sajnos benne van a szakmánkban, ezt igyekeztünk kommunikálni is. Elnézést kérünk a kellemetlenségekért” – írta az OMSZ a Facebook-oldalán.

Sokan megkérdőjelezik, hogy tényleg annyira ravaszdi állat-e a róka, mint ahogyan generációk óta hallunk róluk a mesékből. Ha akarja, kiénekli a sajtot a holló szájából, vagy fortélyos cselekkel lopódzik a baromfiudvarokba rendet vágni, de La Fontaine-től, a nagy állatmesemondótól azt is tudjuk, hogy savanyú neki a szőlő (ezt és más emberi gyarlóságot kigúnyoló fabuláit nem is kedvelte kortársa, a Napkirály, XIV. Lajos).

Pedig nagy csínytevő ez a lompos farkú kutyaféle, és nem tódított La Fontaine sem, mert akár az érett gyümölcsöt is megeszi, de jöhet neki bogár, rovar, undok féreg, szereti a tojást, pockot, egeret, és ha éppen arra jár, akár ártatlan őzgidákat is levadászik. Ám, hogy cipőket, papucsokat, surranókat is elcsór, arra leginkább az utóbbi években figyelt fel a nem mezítláb járó emberiség.

A huszadik század egyik legnagyobb hatású amerikai zeneszerzője, John Cage 1952-ben írta meg talán legfontosabb művét, amelynek címe: 4′33″. Nincs nagy titok a dologban; azért e cím, mert a szerzemény 4 perc és 33 másodperc hosszú.

Cage (1912–1992) mindig is a szokatlan, újszerű zenei fogalmazásmódokat kereste, közelítését kísérletezőnek, avantgárdnak is nevezhetjük. Elsők között emancipálta a komolyzenébe az elektronikus eszközök és ütőhangszerek használatát, valamint úttörő volt a preparált zongora kínálta lehetőségek feltérképezésében is. Utóbbi azt jelentette, hogy a legkülönfélébb tárgyakat (a csavaroktól a radírgumiig) helyezett el a zongora húrjaira vagy akár azok közé – hogy manipulálja vagy éppen tompítsa velük azok rezgését.

Az így született hangzásvilág nemcsak merőben eredetinek, de némiképp hipnotikusnak is bizonyult, amennyiben az egzotikus törzsi zenék perkusszivitását idézte:

Nincs, aki megkérdőjelezné azt a közkeletű, gránitszilárdságú elméletet, hogy aki több kalóriát vesz magához, mint amennyire szervezetének szüksége van, annak testében a felesleg zsír formájában elraktározódik, ami előbb-utóbb elhízáshoz vezet. A fogyás egyetlen módja pedig az, hogy kevesebb kalóriát eszünk (iszunk), és több mozgással elégetjük a többletet.

Egyszerű és logikus gondolatmenet, és a tapasztalatok is mindig azt mutatják, hogy ha rendesen ráállunk az evésre, akkor bizony jó eséllyel ki fogunk kerekedni. Mindig így volt, és így is lesz, nyugodtan továbbléphetünk, nincs itt semmi látnivaló.

Több kutató azonban az istennek sem akar továbbsétálni. Például David S. Ludwig, a Harvard Medical School gyermekgyógyásza és a Harvard T.H. Chan School of Public Health táplálkozástudományi professzora sem, aki a napokban alaposan belenyúlt a darázsfészekbe, amikor kijelentette, hogy felcseréltük az okot az okozattal, és nem a túl sok evéstől hízunk el, hanem az elhízás miatt eszünk többet a kelleténél.